Viharágyú

Gyurkovics Tibor cikket írt az ÉS szilveszteri számában az írók rossz közérzetéről. Hogy be nem áll a szájuk (a szánk), hogy csak úgy dől belőlük (belőlünk) a sok sérelem, panasz…

Micsoda zsilipeket fog most felnyitni ez a cikk, gondoltam. Ez hiányzott éppen! Nyilatkozni fognak a generációk. S akik a maguk műfaját látják dögrováson. Rákezdi az a mániás (vagy inkább rutinos?) drámasirató – ő nem hagyja ki! –, aztán bekapcsolódik a többi is, kórusban. A cikk, diszkréten, meg is adta az egyes szólamoknak a hangot. Intonálta a kitörni kész keservet. Szóba jöhet a nyomdai helyzet, a példányszám, a kritika, a klikk hegemóniája, és az üzleti elvé… Az írói panasznapok gravámenhánytorgatása csak májusi permet ahhoz az égszakadáshoz képest, ami egy ilyen cikket követhet. Hiszen az írók kedélyének sötét felhői megülik az eget… lóg az eső lába… Most fognak megnyílni az ég csatornái.

Mi lesz?

Várom a következő számokat.

Semmi.

Telnek a hetek.

Csend.

Talán ebbe a csendbe csapott át a panasz, mint valami új minőségbe?