Érdemes élni

Komlós Aladárral találkoztam az Írószövetség könyvtárában. Einstein tanulmánykötetéért jött be. Megvan-e? Keresik. Közben Arany balladáiról beszélgetünk. A későieket kevésbé szereti, mondja. A Hídavatást, a Vörös Rébéket. A korábbiak, azok igen, értük lelkesedik. Sorolja őket, a főkedvenceket. Köztük a Szondi két apródját. Idézem erre a másik Szondit, a töredéket. „Beborult a csillagos ég felettünk…” Erre csak a fejét rázza: népieskedő. Én úgy vélem, hogy inkább archaizáló, megtévesztően tizenhatodik századi hangvétel. A vitánkra Kuczka is odajön, Aladárnak ad igazat, szokott lendületes, érvelő stílusában. Le is hengerelt.

Az utcán Aladár azt mondja, váratlanul:

– Kár meghalni. Mennyi jó könyvet fognak azután is írni, és nem olvashatom.

Magamban azt gondolom, hogy igazán jó élni, ha ilyen emberek kortársai lehetünk. Mert ez aztán a humanizmus teteje: ez a jókedvű, jóhiszemű, bizalommal teljes kíváncsiság még aziránt is, amit majd a túlélők csinálni fognak.

Hangosan pedig azt mondom: – Vigasztaljon az, hogy azokban a művekben mi is benne leszünk egy kicsit. Észre sem vehetően. De azért mégis. Nyomelemekben.

Nem felel rá. Hiszi, nem hiszi? Nem tudom. Később azt mondja, mintegy tovább szőve előbbi gondolatát, de nem minden apropó nélkül:

– És mennyi szép fiatal lány van!

Lemondok arról, hogy én is továbbszőjem vigasztaló elméletemet a nyomelemekről.