Lapszélről

A Weltwoche 13. oldalán az érdekes furcsaságokat tálalja a szerkesztő. Neve is van ennek az oldalnak: Am Rande.

A mai számban (sőt, már a holnapiban, mert szeptember 10-i keletű) ezen az oldalon három cikk jelent meg.

Az egyik a kaliforniai börtönök rabjainak szexuális életéről, játékairól és partijairól szól.

A másik cikk arról, hogy Franciaországban minden nyáron hány tízezer macska és kutya döglik meg, vagy csatangol el örökre, amíg gazdáik nyaralni vannak.

A harmadik cikk azzal kezdődik, hogy vajon meddig lesz még paprika az európai népek ragulevesében.

Van-e, aki ne értené e jóízű tréfás beszédet? Arról van szó, hogy mikor pusztul ki e földről a magyar. A statisztikai tudományok fejlettsége lehetővé tett egy pontos – bár a cikkíró szerint sem hivatalos – prognózist. Eszerint 2643-ra várható az utolsó magyarember elhunyta. (A jó öreg Herder még csak a hasára ütve jósolt, ez már tudományosan.)

Nemzetünk elöregedése máris nyilvánvaló.

Magyarországon a lakosság 17 százaléka túl van a hatvanon – mondja a cikkíró. (A világátlag 4%).

De megírja azt is, hogy Magyarországon, a sajtó, a társadalom, a kormány ma mindent megtesz, hogy a születések számát feljebb vigye arról a mélypontról, amely már szinte genosuicidium. Az erőfeszítések láttán a cikkíró is bizakodik: növekszik a családi pótlék, növekszik a hitel a lakásépítésre – meglesz az évi százhetven ezer kis magyar. Ennyi kell a fennmaradáshoz. Optimizmusát kifejezi cikkének alcímében: „Mégse halnak ki a magyarok.”

Jókedvű, jópofa cikk.

Próbáltam elemezni, miből fakad a humora. Abból a fellélegzésből, hogy mégse halunk ki, vagy abból, hogy ha kihalunk, se nagy baj? Hiszen marginális ügy az egész…

Már a cikk címe is ellenállhatatlanul derűt keltő. Storch, sei Ungarn gnädig! Hogy fordítsuk? Gólya, áldd meg a magyart?