A mecénás halála

Hallom, hogy Visconti filmet szeretne csinálni II. Lajosról, a bolondos bajor királyról. Ebben persze újra szerepelhet majd a szép kuzin, a szintén tragikus végzetű és szintén bolondos Erzsébet királyné. A közönség boldog, ha viszontláthatja őt. Romy Schneider biztosan megint remek lesz.

Csak az az akadálya a filmnek, hogy az élő Wittelsbachok tiltakoznak ellene. Az elmebaj és a perverzió felhői túlságosan is megülték ezt a családot. S Visconti szereti az efféle felhőjátékokat…

S. meséli, hogy a bajor II. Lajost valószínűleg meggyilkolták. Hogy ilyesmit suttogtak annak idején, magasabb körökben.

„Én úgy hallottam, hogy a király magányosan bolyongva begyalogolt valamilyen tóba, s mire az orvosa odaért, már megfulladt.” – „Lehet, de a másik verzió az, hogy altatót adtak neki, s úgy dobták be a tóba.” – „Miért?” – „Nagy mecénás volt. Túl sokat költött. Építkezésekre. Wagner Richárdra. Szerette a szépet. S a bajor urak akkoriban nem szerették a Wagner-zenét.”

Ez az artisztikus lelkű bajor király megkövetelte az inasától, hogy körülötte négykézláb járjon, s az ajtaján kutyamód kaparásszon, és egyet-kettőt vakkantson is, ha be akar jönni hozzá. Ezen a bajor urak csak derültek. Amolyan királyi szeszély – mondták. A túlságosan is demokratikus tizenkilencedik században egy kis túlságosan is monarchikus allűr. Az inas négykézláb jön be, és azt mondja vau-vau. A szeme hűséggel függ gazdiján, s lélekben a farkát is csóválja… De hogy a királyuk a Wagner-operákat finanszírozza! Fi donc! Ilyenkor nem árt beszélni őfelsége orvosával.