VáteszPtóchoprodromosz költő volt a XII. század elején, Bizáncban. Kitűnő verset írt az akkori időkre jellemző jövedelemkülönbségekről. Amíg szomszédja, a szitakészítő kisiparos pompásan él, ő, a költő bezzeg éhezik. Holott mily jeles és neves költő! Nyomora már a császárhoz sikolt… Erről szólt a vers, magyarra Weöres Sándor fordította. Nem nehéz elképzelnünk ezt a kitűnő költőt, amint együtt ül valamelyik filológus kollégájával, kissé elkenődve, mert éppen nincs semmi otthon, s közben hallgatják, hogy a másik lakásban a szitakészítő milyen vidáman falatozik, iszik együtt a maga barátaival, a vásári papucsossal és a bizsussal. Ptóchoprodromosz és a jeles nyelvész fojtott hangon beszélgetnek. A szégyentől is, hogy nekik nincs mit enniök, meg óvatosságból is. – Majd jön Botond – suttogja Ptóchoprodromosz –, és betöri ennek az anyagiasságba züllött városnak a kapuját. Pár hónap múlva, amikor a szitakészítő villát vett az Aranyszarv-öböl legszebb pontján, megint együtt ül a két szellemi ember. – Majd jön Botond! Valahányszor a szitakészítő kicseréli a kocsiját, kétlovasra, négylovasra, hatlovasra… – Majd jön Botond! Valahányszor az adóvégrehajtó nem a szitakészítőhöz ment be (hisz neki oly kevés a bevallott jövedelme), hanem a tudóshoz és a költőhöz… – Majd jön Botond! Valahányszor a szitakészítő azt mondta Ptóchoprodromosznak, hogy nem érti a verseit, s jóindulatúan tanácsolta, hogy írjon olyat, mint az isteni Proszdókimosz, akinek a regényeit minden szitakészítő olvassa, sőt meg is veszi… – Majd jön Botond! Amikor a szitakészítőnek, némi pereskedés után, sikerült kitennie utcára a költőt, az ócska könyveivel, a nyelvész együtt sírt barátjával, de az a fülébe súgta: – Majd jön Botond! Több mint háromszáz éven át mondogatták ezt egymásnak. 1453-ban aztán jött Mohamed. – Te mintha valami Botondot említettél volna – jegyezte meg a nyelvész, már valahol a macedón hegyekben –, Mohamedről szó se volt. – A nyelvész úgy érezte, hogy őt becsapták, és csak nehezen tudta csalódottságát leplezni. – Én csak jambusban tudtam elképzelni a jövőt – felelte a költőmatuzsálem a barátjának, aki szintén nem volt már fiatalnak mondható, hiszen a művelt világ épp akkoriban ünnepelte a kiváló nyelvtudós négyszázadik születésnapját. – Botond! Botond! Botond! figyeled, milyen szép jambus ez? |