A fiatalokkal – (kivéve azokat, ők kevesen vannak, akik irodalmárok) – a fiatalok nagy
részével itt nemigen lehet versekről beszélni. A társadalmi kérdések érdeklik őket s a társadalmi
kérdéseket feltáró filmek.
Mindez eléggé természetes. Hisz a film látványos, a film direkt képet adhat a
társadalomról, elmehet a cinéma vérité-ig…
Csakhogy.
Csakhogy egy vers létrejöhet az uralkodó hatalomtól függetlenül. A költő bezárkózik a
szobájába, s megírja a versét. Aztán felolvassa a barátainak. Kéziratban terjeszti. Még ki is
nyomtathatja, a maga költségére.
A költő tehát létrehozhatja a művét anélkül, hogy legkisebb kompromisszumot kéne
tennie.
A fiatalságot itt mégse érdekli a költészet. Szuverénül nem érdekli.
A film érdekli. A társadalmat alapjaiban megrázó film. A fennálló társadalmat gúnyoló,
bíráló, tagadó film. Ez igen! Jöjjön a világ bármelyik országából…
Holott filmet éppúgy nem lehet megvalósítani a tőke, az uralkodó csoportok
közreműködése nélkül, mint ahogy autósztrádát nem lehet építeni, vagy űrutazást nem lehet
csinálni. De a fiatalok tudják, hogy mégis mindig vannak nonkonformista filmek.
Egy magyarázat a fentebbi csodához
Ezt abból az alkalomból jegyeztem föl, hogy Elio Petri filmjéről beszélgettünk, a
Minden gyanú fölött álló állampolgár-ról, s arról, hogy ez a vadul és kajánul rendőrségellenes
film hogyan is jöhetett létre, hiszen e filmhez a rendőrség látnivalóan statisztált. Itt azt mondják,
hogy a rendező két forgatókönyvvel dolgozott. Az egyiket, az igazit, titokban tartotta. A másikat
mutogatta, ebben a rendőrségi jelenetek ugyanazok, de úgy voltak összerakva, hogy a rendőrség
apológiája csendüljön ki belőlük. Ez a könyv persze csak fal volt.
Az emberi léleknek félelmetes ambivalenciáit feltáró film rendezőjéről könnyen fel
tudom tételezni ezt a kis skizoid taktikát.