Piros rózsák a tüntetőnek

Claude Roy-nál. Ő maga nincs otthon. Elfelejtette, hogy megyek hozzá. Vagy valami érhette? Amikor nagy sokára megjön, kiderül, hogy csakugyan baleset érte.

Loleh Bellon közben elmeséli, hogy tegnap letartóztatták őt, más színészekkel együtt a St. Lazare pályaudvaron. Röpcédulákat osztogattak. Csak az a fájdalma, hogy a rendőrségről túl korán elengedték. Milyen szép lett volna, ha elkési az előadást, és este nem megy fel a függöny.

Az asztalán hat szál piros rózsa. Az igazgatónője küldte. Hogy ilyen megpróbáltatásban volt része, azért.

Loleh ragyog:

– Figyeli? Piros rózsák. A forradalom színe.

Haragszik a France-Soirra, mert nem írt semmit az ügyről. Pedig biztosan tudtak róla. A Le Monde most jelent meg. Az írt.

Hazajön a fia. Húszéves lehet. Loleh azok közé a színésznők közé tartozik, akit egy csöppet sem mérgezett meg a hivatása. A megjelenése annyi gondot okozhat neki, mint egy tizennyolc éves úszóbajnoknőnek. Amikor becsengettem, hajat mosott, ő nyitott ajtót. Egy óra múlva elment. Valami vacsora, mondta. Közben beszélgetett, mesélt, whiskyt adott. Mellékesen fel is öltözött. Nagy nevetések közt, hogy ugye, milyen bohócosan áll rajta a hosszú bő nadrág. Azt hiszem, úgy készült fel az esti programjához, hogy nem is nézett tükörbe. És most öröm együtt látni a nagy fiával, mert szépek, jókedvűek, okosak, s nagyon hasonlítanak is egymáshoz.

A fiú, úgy látszik, olvasta már a Monde-ban, hogy az anyját bevitték a rendőrök. – Hogy minket bevisznek, az természetes, de ti színészek kivételezett kategória vagytok…

Kérdezem: csakugyan, milyen címen vitték be? nem szabad tüntetni?

A fiú sorolja a különböző paragrafusokat, amelyek alapján eljárhatnak a tüntetők ellen.

– De jól tudja!

– Megtanultuk – mondja. Csendes derűvel.

– Csak színészeket tartóztattak le?

– Ja igen! meg egy fiút, aki elolvasta a röpcédulámat, és erre azt mondta: hát a tévé, az csakugyan rohadt! Erre őt is bevitték velünk. Szegény. Képzelheti, annyi színész közt egy civil.