A 39 halhatatlan

A napirend előtt az Akadémia elnöke bejelentette egyik tagtársuk elhunytát. Ez élénkséget keltett a teremben. A jelenlevők legtöbbje csak most hallotta a halálhírt, olyan friss volt. Szétnéztek, a látszólag hiánytalan sorokon, mintha meg akarnának győződni, hogy az illető csakugyan nincs köztük.

Nem volt köztük.

Eszerint ez befejezett, komoly halálhír.

– Hány éves volt? – ezt kérdezgették egymástól suttogva. Kivéve Zaccaria urat, aki harsányan kérdezte. Lehet, hogy ő is suttogni akart, de nagyothallott, és gyakran eltévesztette a hangerőt.

Az elnök belelapozott a papírjaiba.

– Negyvenhét.

– Negyvenhét – mondták egymásnak. – Milyen fiatal volt!

S mintha fellélegeztek volna.

Ők már túl vannak ezen a koron. Lám, itt van ez a Zaccaria úr, akit a felesége mindig elkísér az Akadémia üléseire, kutya baja. Pedig már milyen öregek. Együttes életkoruk meghaladja a százhatvan évet, s mivel így kettecskén ötévenként tíz évet öregszenek, pillanatok múlva százhetven évesek lesznek.

S itt van Nestor úr. Kilencvenéves. Vidékről utazik fel a fővárosba. Ha fagy, ha fúj. S ha kihirdetnék, hogy a következő ülést nem itt, az Akadémia épületében, hanem a Jungfrau tetején vagy a Szahara közepén tartják (volt szó róla, hogy most már az akadémikusok is utazhatnának), ő ott is pontosan megjelennék. A gerontológia csodája. S lám, itt az elnök, ha még egy kicsit kitart, megünnepelhetjük a 100. születésnapját. S persze, ha még egy kicsit mi is kitartunk…

Én?

Érzem, rajtam pihen a tagtársak tekintete. Bizalommal, mondhatni: várakozással teljesen.

Hisz hozzájuk képest csakugyan fiatal vagyok. Körülbelül olyan korú, mint aki most elhunyt. Ezek a felvillanyozódott tekintetek azt mondják: előre, kedves öcsénk, bátran, térjünk a tettekre… A fiatalság önmagában még nem erény. Nem szeretnénk csalódni önben.

Jó hangulatban pereg le a napirend.

Hátha csakugyan ők a halhatatlanok?