„Öleled e kis Magyarságot…”

Igaza van Lukácsnak. Nehéz, lehetetlenséggel határos a pozsonyi diéták idején poétának lenni Magyarországon. Hogy milyen nehéz, azt Csokonai Debrecenben, Pozsonyban, Komáromban igazán megtapasztalhatta sorsába vágóan. Áthághatatlan akadály volt: egy feudális és parlagi ország tömegellenállása. Tudta, megírta, fiatalon, sorsát sejtve: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon…”

És az lett, mégis. Vállalta az efféle bolondságot, hogy megkísértse a lehetetlent. Vért köpött, de megcsinálta.

Még szerencse, hogy szegény Csokonai Mihály – annyi baja, nyavalyája, szerelmi bánata mellett – nem tudta, hogy ő ráadásul (a papírforma szerint): nem is lehetséges. Ha ezt az interjút olvassa, bizonyára – már csak merő tisztelettudásból is – megkukult volna, hiszen úgy hitt a felszabadító XX. században, hogy az felvilágosult lesz, megértő és igazságot hoz…

 

*

 

Amikor világirodalmat mondanak, és ennek univerzalitásából (lopva vagy nyíltan) kirekesztik a magyar irodalmat: úgy érzem, mintha engem is kettébe hasítottak volna. De ha világirodalmat mondanak, és (lopva vagy nyíltan) ezt szembeállítják a magyarral, e mégoly abszurd és hamis alternatívában választásra kényszeríttetve: feltétlenül a magyart választom.