Ifjúságunk színhelye

Húsz év után megint Genfben. Pontosan éjfélkor érkezik meg a vonat. Amíg az állomás terén átmegyek a szállómhoz, egy pillanatra elkap az az érzés, hogy csak tegnap mentem el innét. Mulatságos, hogy milyen valószerű tud lenni egy ilyen futó élmény. Próbálom megint felidézni – egész jól megy. Jó partner az idő, minden efféle játékban benne van.

A szobámból a katolikus templomra látok, a genfi Notre Dame-ra. Ez persze semmit se változott azóta. Mióta? Mindegy. Tegnap óta. A hatodik emeletről nézem; alattam vannak a tornyai. Hamis gótika, holdfényben. Jó díszlet egy hamis tudathoz. Vajon mennyi gyakorlat kéne hozzá, hogy véglegesen kifelejtsem az életemből az elmúlt húsz évet?

Az éjjeliszekrényen ott a telefonkönyv. Kit hívhatnék föl? Akár most mindjárt. Éjfél után fél egykor. Hogy hát megjöttem…

A telefonkönyv ötször olyan vastag, mint régen. Rengeteg most már a magyar név is benne. És mennyi arab. És mennyi bank. És hogy megszaporodtak a nemzetközi intézmények.

Még a békaembereknek is van telefonjuk (42-60-15.) Ülnek a víz mélyén, és buborékokat eregetve telefonálnak a bankjuknak.

Őket is éppúgy felhívhatom, mint bárki mást; és éppoly kevéssé, mint bárki mást. Késő van. Egy óra is elmúlt. Akvárium mélyén alszik a város, vízinövények zöld levele alatt. Húsz évre tőlem, száz évre tőlem; egy másik halmazállapotban. Az arabok, a magyarok, a bankszakma, az óraipar, Kálvin egyháza… Kopogjak rájuk az akvárium falán? – „Megjöttem, brekeke!”

A szálló portása is alszik már odalent. Pedig most kéne megkérdeznem, hogy nem volna-e vissza egy vonatom, még hajnal előtt.