„Barrault meghalt!”

Cohn-Bendit kiáltotta ezt Barrault arcába 68 májusában s utána még néhány megsemmisítő szót: – …fini! zéró! annulé! supprimé! occis!

A fizikai megsemmisítés szavait.

Ki jegyezte fel őket? Ezeket a cián-hatásfokú szavakat? Ilyen könyörtelen gondossággal, ki jegyezte fel? Ilyen önkínzó gondossággal?

Na ki?

Természetesen Barrault.

Ő írja le emlékirataiban (Souvenirs pour demain) ezt a váratlan találkozást – a szembetalálkozást azzal a ténnyel, hogy a 68-as fiatalság szemében ő már nincs. Hogy 68 májusában ő már, mondjuk ki magyarán – sehol sincs.

Még a személyes csalódás ürömcseppje sem hiányzik ehhez a pillanathoz. Az a fiatalember, aki az átkaival őt most a nemlétbe utalja át, két évvel ezelőtt még Barrault pártján tüntetett, ott volt Barrault testőrgárdájában, amikor a jobboldal felvonult tiltakozni az Odéon elé Genet Paravánok című darabjának előadása ellen. Így aztán igazán szép, történelmi, komplex pillanat ez. „Te is fiam, Cohn-Bendit?” Még ez is benne van.

Mit felelhet erre az inzultusra egy címzetes hulla? Barrault leírja, hogy a körbenállók ránéztek, várták, hogy mondjon valamit. Ha tud. Nem volt könnyű helyzetben. Csakugyan, mit is lehetett felelni Cohn-Bendit gépfegyverropogású szavaira? Udvariasan felelt, egy halott méltóságával, és mindjárt kiskaput nyitva az esetleges együttműködésnek.

– Jó, Barrault meghalt, de valamit csak kezdeni kell azzal, ami fennmaradt belőle.

Barrault válasza mégse volt túlságosan szerencsés. Ezt ő is érezte. Elegáns a válasz, nincs híjával némi iróniának, de nem barikádra illő. Olyan volt, mintha elfogadta volna a halálos ítéletet, csak éppen irgalmat koldul. Másnap az újságokban megjelent ez a mondat. Még kegyetlenebb fogalmazásban. Ki tudhatja már, hogy is mondta ezt Barrault, milyen hangsúllyal, milyen árnyalattal? S ez nem is volt érdekes!

Sokan azt mondták, hogy túl hamar kitűzte Barrault a maga gyászjelentését.

Minisztere, Malraux is így érezte. Megneheztelt rá. – Barrault kapituláns – mondta –, elébe megy a kivégző osztagnak – s ezzel ejtette is a régi barátot.

 

*

 

Azt hiszem, hogy a színészek hamarébb belenyugszanak abba, hogy ők halandók. Hamarébb, mint más halandók.

Talán onnan ered ez, hogy a színész különben is ismeri a nemlétnek – egyfajta relatív nemlétnek – a sötétségét. A legsikeresebb színész is tudja, hogy ő árnyékként teng-leng, ha egyszer szerepet nem kap.

A színész minden szereposztás előtt fél lábbal még a sírban van.