Lepke és toll

Szigliget. Estefelé kisétáltam a kertbe.

Egy sor vörösfenyő mögött feltárul a kert egyik legszebb része: hosszú rózsaágy, amelyet hátul egy vadszőlővel befuttatott pergola zár le. A rózsaágy egyik oldalát aljában kövekkel megerősített, enyhe lejtő szegélyezi, s fentebb egy sor fa, jórészt szelídgesztenye, mely éppen most virágzik. Ezzel párhuzamosan, a rózsaágy másik hosszanti oldalán, egy sor dús levendulabokor van, mondhatni: levendulasövény, emögött törpe barackfák, majd az erre lefelé lejtő völgy fölött, a park fái fölött, ellátni a Tapolca medencéjének túlsó felére, a távoli hegyekre.

A levendulabokrok sűrű zöldje-lilája egyenletesen zúg a virágain legelő méhek tömegétől. A méheket csak közelről látni, belevesznek a szárak rengetegébe. Néhány pillangó is szálldos a lila virágok fölött, szeszélyesen. A legtöbbje fehér pillangó, s néhány szép barna, köztük a mélytüzű Vanessa Atalanta. Örömmel fedezem fel őt, gyermekkoromból jól emlékszem rá. Pontosan olyan a mozaikmintája, mint akkor. Semmit se változott. Hányszor ujjamon maradt ez a puha barna és vöröses hímpor, a megfogdosott lepkeszárnyak pedig ijesztően áttetszőek lettek…

És ekkor meglátom gyerekkorom csodáját: a fecskefarkú pillangót.

Ha az ember felnő, minden mintha kisebb lenne. Ez nem!

Olyan nagy volt, hogy a levendulaszáraknak csak a hegyén tudott megkapaszkodni, a sűrűjébe nem fért belé. Ideges szállongással röppent ide-oda. Gyönyörű volt. Pontosan olyan, amilyennek gyerekkoromban láttam – láttam? Vagy csak a színes képeskönyvek nyomán álmodtam?

Szinte tenyérnyi nagy volt mindegyik szárnya. Sárgás krémszínű, fekete díszítéssel. S a szárnyak aljában a valószínűtlenül hosszú fecskefarok.

Csendesen jártam le s fel a levendulabokrok mentén, követtem a fecskefarkú pillangót, hogy minél tovább csodálhassam. Egész közelről is megnézhettem, dús potrohát és két nagy szemét, amellyel vissza-visszanézett rám, és ha túlságosan közel hajoltam hozzá, odébb repült.

Arra gondoltam közben, hogy nem is telhetett ki a föld történetéből, hogy ilyen különleges forma kialakuljon a darwini kiválasztás vak menetében. Valaminek történnie kellett közben, ami feldobta az életet, s amikor visszaesett, már formákban esett vissza…

 

Aztán, mintha ügyetlen gyerekek dróton rángatnák, elkezdett csapongani erre-arra, egyre följebb, följebb. Már a fenyőfák csúcsánál tartott. Ott eltűnt. Talán leszállt az egyik vörösfenyő ágára.

Három percig tartott, hogy láttam.

Egy óráig tartott, míg leírtam.

 

*

 

Hány száz évig kéne élnem, hogy számot adhassak az életemről?