Utazás után

Hol is vagyok?

Szemben velem a könyvespolc, a nagy dolgozóasztal, oldalt a három ablak. Fekszem a frissen húzott ágyban, élvezem, hogy itt vagyok, ahol vagyok, tetszik nekem ez a könyvtárszoba, a szép rézveretes komód, az üveges szekrény, a méltóságteljes tabernákulum. Tudom azt is, hogy jó nekem itt lenni. Hogy itt lenne a legjobb.

Örömmel nyújtózom ki az ágyban. Nem győzök betelni a harmóniával, ami körülvesz. Csak az zavar, hogy sehogy se tudok rájönni: hol is vagyok?

Érzem, rá fogok jönni mindjárt, mert ha nem, akkor valami nagyon rossz vár rám. Ezért egyre jobban töröm a fejem: hol is vagyok?

És keresgélés közben kinyílnak a lelkemben hosszú szállodafolyosók, városterek, repülőgépről látott tengerek, amelyek a szemhatáron enyhe görbülettel mutatják, hogy milyen kerek a világ. Hiába! Sehol se találom a helyét ennek a könyvtárszobának, ahol hirtelen felébredtem.

Ez az a pillanat, amikor már kiáltanom kéne. De mit kiáltsak? Kiért? Nem jut eszembe a neve senkinek se, akit szólíthatnék.

Tudom, hogy a szállodák folyosóin most is sorban állnak az emberek a liftajtók előtt. Hogy lent a tengerek színén úsznak tovább a jéghegyek dél felé, s csendesen málladoznak. A repülőterek fölött most is rázkódik a levegő, és rajokban köröznek a madarak, úgy látszik, imádják ezt az örökös riadalmat. A városok terein sehol sem állt meg a forgalom. Az autóbuszok, amelyeknek sikerült megtanulnom az útirányát és állomásait, zavartalanul közlekednek most is pályájukon. S persze azok az autóbuszok is, amelyekről sohasem tudtam meg, hogy honnan jönnek és hova mennek. A léghűtőszerkezetek most is tovább surrognak azokban a hotelszobákban, ahol laktam.

De ebben a csillapíthatatlanul mozgó világban sehol sem találom meg a helyét ennek a szobának, ahol pedig olyan különösen jólesik kinyújtózkodnom, és közben szemügyre venni a könyvek sorát meg a szép fényű bútorokat… Úgy látszik, mintha itt kívül kerültem volna az egyetemes forgalmon. Lekerültem a légitársaságok utaslistájáról. A telefonoskisasszonyok a szállodákban már nem tartják számon a nevemet és a szobám számát. A liftek, a madarak, a jéghegyek azért valahol csak mennek tovább a maguk pályáján, a tranzit várótermek közben most is megtelnek és kiürülnek, és megint megtelnek, s lehet, hogy Mexikóban éppen földrengés van, vagy most tör ki a Popocatepetl.

Nem tudom, hogy hol vagyok, de azt érzem, hogy nem kell félnem, itt nem fog maga alá temetni a ház.

Itthon vagyok.

Azért volt hát minden olyan ismerős.

Hamarosan azt is sikerül tisztázni magamban, hogy nem Nagyváradon vagyok a gyerekkoromban, hanem Budán, a Naphegy utcában…

Nem baj. Így is jó.