Szent folyók

Ősszel a delhi múzeumban két szép régi domborművet láttam. Két nőalak volt: a Dzsamuna és a Gangesz. Szent folyó mind a kettő, persze hogy megszemélyesíthetők. Mint itt, Egyiptomban a Nílus. A híres szakállas vatikáni férfi Nílus-szobor után Alexandriában, a múzeumban, tegnap egy másik Nílus-szobrot láttam. Egy fekvő asszony volt a Nílus. S őt is éppúgy ellepik az apró gyerekek, mint a vatikáni férfi Nílust. Zömök kis asszony, csupa gömbölyűség. Mintha Maillot, vagy még inkább: mintha Medgyessy mintázta volna. Paraszt-Nílus. Nem is anya, dajka inkább. „Dajka vagyok, bő, magyar emlős.”

Lehetne a Duna is.

Csakhogy akkor a gyerekek nem játszadoznának körülötte, hanem verekednének.

 

*

 

A Duna nálunk a költészetben vált mítosszá, s nem a szobrászatban. (Neobarokk allegóriái, azt hiszem, éppoly kevéssé számítanak, mint Pátzay szobra, a Dunai szél. Ez az utóbbi inkább a harmincas évek sikkes Pestjének megszemélyesítője, s nem az ősi Dunáé.)

A Buda, Mohács, Nádornál elfutó folyó, Ady vén Isztere, a város minden szennyesét mosó Óriás-Mama a magyar költők varázslata által telt meg annyi értelemmel és rejtelemmel, hogy most már ő is elmehetne a Gangeszek, Dzsamunák és Nílusok mellé, szent folyónak.

Alexandriából, Kairó felé az egyik Nílus-ágon hogy átjövünk, a vezetőnk visszafordul a kocsiban:

– Maguknak pedig ott a kék Dunájuk!

És fütyülni kezdi a Strauss-keringőt.

Micsoda „nehézvíz” folyik a mi Dunánkban, Dévénytől lefelé. „Tán honom könnye…”

S a világ fülében micsoda könnyűzene lett belőle. Pim-pámpám-pim-pámpám…

Nyugat felé, és lám, nem is csak Nyugat felé, mi ennek a füttyszónak a függönyén léphetünk át. És ez ott marad mögöttünk, mint a vidéki fényképészek ócska dekorációja. A lepedő, rajta a kék Dunával. „Tessék mosolyogni!”

N.P. a kocsiban kissé fojtott hangon magyarázza kísérőnknek, hogy a Duna vize általában nem szokott kék színű lenni.

Ez minden, amit a szent folyó érdekében megtehet.