Athén határában

Visszatérő álmaim között a legfájóbb talán ez volt. Megérkezem egy városba, ahova régen el akartam már jutni, mert él ott valaki, akit látni szeretnék. Végre ott vagyok, s most már csak fel kéne hívnom őt, vagy el kéne mennem hozzá. És nem teszem. Egy városban élek vele napokon át, telik az idő, közeledik az elutazásom, szégyellem magam, a bűntudat mardos, már az utcára se merek kimenni, nehogy véletlenül akadjak össze vele. Egy kávéházból nézem az utcát, a hidat (a kávéház mindig a genfi La Potinière-hez hasonlított), hátha észreveszem őt véletlenül a járókelők közt… Akkor mégsem jártam itt hiába… S aztán elutazom. És tudom, hogy most már nem fogom látni soha többet. Ezentúl nemcsak a távolság választ el minket, hanem az elmulasztott alkalom is, amely mindennél tömörebb falakat épít. (Mert az elmulasztott alkalmakban életre nem valóságunk revelálódik, mindennél meggyőzőbben. Nincs mentség és nincs fellebbezés: pillanatnyi tétovázásunk, amiről azt hittük, csupán esetlegesség, börtönfalként zárja el előlünk életünk szebb lehetőségeit.)

Így érzem magam most is, Athén határában, a tengerparton, a repülőtér és a város között. Budapest nem fogadta a gépünket, idehoztak egy szállodába éjszakára. Hotel Vénusz. Ronda ősz van. Vége a szezonnak. Akik itt nyáron, a nagy idegenforgalomban e szépnevű hotelben megszálltak, most otthon ülnek Európa ködlepte városaiban. S akik Athénből ruccantak ki ide, kalandra, most az Akropolisz lejtőin a kiskocsmákban isszák a gyantaillatú számoszi bort. Kairóban a Semiramisban laktam, itt a Vénuszban. Klimaxos Vénusz, de mégis… Odisszeusz nem volt így elkényeztetve bolyongásai során.

Kimentem járni egyet. Nem is messzire onnét, az öböl túlsó hajlatában, a sok fény között, vagy inkább fölöttük, bizonyára ott dereng a telehold fényében és kissé önnön fényében is az Akropolisz. Az autók kettős sorban száguldanak a város felé. Üres taxik is. Hiába. Azzal a néhány árva piaszterrel, ami Kairóban a végső repülőtéri könyv- és újságvásárlás után a zsebemben maradt, hiába állítanék meg egy taxit. És ha autóstoppal mennék be? „Uram, valaha művészettörténetet tanultam, egy klasszika-archeológus volt a professzorom, folyton a görög márvány csodájáról beszélt. S most végre eljutottam ide, először s talán utoljára. Hajnalban továbbmegyek…”

Gyalog indultam neki. A szembejövő autók ritkultak, nem vakították el pillanatonként a szemem. Éjféltájt a város fényei közül is sokat eloltottak. Meg-megálltam, a tenyeremmel elfödtem a tengerparti lámpákat, s kémleltem az eget felettük, hátha felsejlik az Akropolisz fehér árnyéka.