Jáma világítja az utat?

I. E.-nek

 

Ha Kairóból Delhibe tart az utas: átvág az Arab-félszigeten a Perzsa-öböl irányába, közben leszáll Kuwaitban vagy Bahreinban, s a kanyargó Indus fölött átrepülve, a mai Nyugat-Pakisztán felől ér be a mai Indiába.

Más az útvonal, ha Bombay a végcél.

Délkeletnek tartva ekkor az Arab-félsziget vörös-tengeri partjait követi a gép, míg csak ki nem ér az Indiai-óceán fölé, hogy azt átszelve, Bombaynál elérhesse megint az ázsiai kontinenst.

Éjszaka indult el Kairóból, ezen az utóbbi úton.

Bár nem is tudta, hogy merrefelé járnak. Nem is kérdezte. Az óceánjáró gép iszonyú ereje, amellyel feltépte magát a betonról, s aztán ahogy úszni kezdett a hirtelenül öklömnyire nőtt csillagok alatt, szinte értelmetlenné tette az efféle kíváncsiságot. Bepakolva e másik nagyságrendű akaratnak a gyomrába – Jónásnak is mindegy lehetett, hogy a Cethal miféle tengerek mélyére merül vele. Bent volt a csőben, kész. Utazott a sorsa felé, vakon, az isteni szándékok beteljesítése felé, a sűrűbb veszélyek felé.

India, India… Micsoda vonzása volt mindig ennek a világrésznek. Nagy Sándortól kezdve világhódítók végcélja. India megérte Kolumbusznak azt a kockázatot, hogy aztán mi lesz, ha a Föld mégse gömbölyű…

Én mit kockáztatok! – gondolta az utas. – Hogy kolerát kapok, vagy hogy hazatérve már nem találok vissza a Naphegy utcába?

Mivel az oltásokat rendben megkapta, és azok megfakadtak, tehát inkább csak az utóbbi veszély volt fenyegető.

– Majd keringhetek ezzel a DC 8-cal a Horvát-kert és a Délivasút között, hogy hová lett a ház.

Ilyesmit minden vándormadár is kockáztat. Nem kisebb és nem nagyobb kockázat ez sem, mint a Kolumbuszé volt. Úgy látszik, minden utasé.

– És megéri? Megéri India?

Ahogy belefúródott a gép a trópusian meleg éjszakába, akkora lendülettel és annyi üzemanyaggal, mintha nem is más földrészre, hanem eddig nem ismert csillagképek közé szándékozná őt vinni, úgy érezte, már ez is megérte. Elveszített édeneknek ez az egyedüli és logikus ellenpólusa: az űrutazás, Ádám utolsó kitörési kísérlete, valami kósza meteorlét kalandja. S aztán a csendes hibernálódás az abszolút nulla fok felé.

– És odalent? – egy idő múlva nyugtalan lett. – Mi van odalent? – A Kogutowicz-atlasz emlékfoszlányait próbálgatta maga alatt kiteregetni, mint valami kifakult, rongyos szőnyeget.

Hiába, a lenti sötétség olyan sűrű volt, hogy egyáltalán nem volt látható benne a hosszúsági és szélességi körök hálója, nem is beszélve a szárazföldekről és a tengerekről.

Aztán egyszer csak feltűnt az első lobogó fény, s utána a másik, a harmadik. Véget nem érő sorban lángoltak odalent óriási fáklyák.

– Az arábiai olajkutak, azok fölött repülünk – így magyarázta a tüneményt egy részeg angol, aki néha végigbotladozott az ülések közt a toalett felé. A legtöbben már aludtak. Könnyű skóciai gyapjútakarókba burkolózva – ezeket már hamarébb szétosztogatták köztük. Ki is kell használni a kurta éjszakát. Keletnek repültek. Akármelyik pillanatban megvirradhat. Akár még éjfél előtt is. A villanyt is eloltották a gépen, központilag. Csakugyan olyan sötét volt, mint egy Cethal hasában, vagy mint egy bombázóban, vagy mint egy bombázóktól félő, elsötétített városban.

Az utas Jámára gondolt, a halál hatalmas és szótalan istenére, aki gúzsba kötve vonszolja maga után lelkeinket a sötétség birodalma felé, de felgyújtja a fiatal nyírfákat, és így világítja meg az útját annak, akit egyszer hazaenged a halálból.