Ki az igazi rossz ember?

A pálmát mindig az alkotóművészek viszik el.

Hitelezői és egyéb ellenségei gyűrűjéből Wagnert a frissensült kölyökkirály menti ki, II. Lajos. Felajánlja neki lángoló barátságát és civillistáját. Vígjátékba illik, ahogy Wagner napokig bújik a király adjutánsa elől, mert megijed: egyenruhás ember keresi, ez pedig csak az adósok börtönét jelentheti.

Az adjutáns végül mégiscsak elfogja őt az utcán, s ott mindjárt átadja neki a király levelét, gyűrűjét, ünnepélyes nyilatkozatát, hogy őfelsége mindhalálig teljesíteni fogja Wagner minden kívánságát. Mint a mesében.

És parancsa van, hogy vigye Wagnert Münchenbe, a palotába.

Délben a müncheni királyi palotából kilép az új kegyenc. Csodálatos május eleji nap. Övé Bajorország. Övé a világ. S most már biztos: ő lesz a jövő zenésze.

Wagner megfogta az Isten lábát.

Wagner mennybe száll.

Ráadásul ugyanaznap jön a hír Párizsból, hogy meghalt, akit Wagner legjobban utált: meghalt Meyerbeer.

Ennyi jó hír egyszerre!

S Wagnert elborítja a méreg. Dührohamot kap. A körmét rágja tehetetlen haragjában.

Úgy érzi, most már nem ér az egész semmit.

Nincs többé Meyerbeer. Nincs többé, akinek orra alá dörgölje szédítő sikerét a bajor királlyal. Meyerbeer, aki eddig is mindig beleköpött a levesébe, most hirtelen meghalt, csakhogy ne kelljen a féltékenységtől megpukkadnia. Meyerbeer átment az örökkévalóságba, azzal az elégtétellel, hogy Wagner a víz alatt maradt…

Meghalt a riválisa. Épp most!

Hiába, a Szellem Embere számára alig képzelhető el felhőtlen boldogság e földön.