Köszöntő egy fesztiválon

Sokat mosolyogtam fiatalabb koromban, amikor a Faux Monnayeurs elején a két diák beszélgetését olvastam arról, hogy ki mivel is akar betörni az irodalomba. Az egyikük elmeséli tervét: leírni a Parc du Luxembourg egy napját. Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitják a rácsos kapuit, addig, amíg este becsukják. Leírni, hogy hogy tologatják a gyerekeket a cselédek, hogy hogy jelennek meg a diákok, hogy kik azok, akik délben itt ütik el az ebédidőt, s így tovább, egészen addig, amíg a holdfényben már csak a szobrok állnak az utak mentén. – Beszéljenek-e a szobrok? – kérdi a leendő regényíró. – Ne, ne beszéljenek – mondja finom ízlésű barátja.

André Gide játékos regényében ez a legjátékosabb diákfantázia lett a legmaradandóbb. A legtöbb rövidfilmnél, a cinéma direct legújabb alkotásainál, mindig eszembe jut a Parc du Luxembourg egy napja, ahogy azt Gide egy francia kisdiákkal elmondatta, mint egy kísérletet az élet leghitelesebb megragadására.

A hitelesség leckéjét ma már, nagyon sok író nevében mondhatom ezt – leginkább a filmből tanuljuk. S a film számára pedig a rövidfilm a megújhodás forrása.

Ahogy a dráma megy vissza az egyfelvonásos (görög!) koncepció felé (Ionesco, Miller, Beckett, Tardieu stb.), ugyanúgy a film is, az egész estét betöltő játékfilm is megy vissza a rövidfilm-koncepcióra.

Nem az a lényeg, hogy a „nagyfilm” technikai újdonságokat vesz át a rövidfilmtől, hanem az, hogy a kondenzáltság igényét, a szerkezetet és a hitelesség ambícióját veszi át. Hála a rövidfilmnek, a mozi, amelyet valaha álomgyártás termékének neveztünk, amely valaha arra látszott hivatottnak, hogy elterelje a figyelmet a valóságról, ma elsősorban ő tanít meg rá, hogy – akik a XX. században elveszítettük biztonság érzékünket arra vonatkozólag, hogy mi autentikus az életben, s mi nem – most megint megtaláljuk.

Írók, drámaírók, különösen hálásak lehetünk azokért a kísérletekért, amelyeket rövidfilmes kollégáink a dolgok lényegének feltárásáért és az érvényes művészi kifejező formákért folytatnak.

Ők igazán azok közé tartoznak, akik segítenek elterelni figyelmünket a konvenciókról.

Hogy is mondja egyszer Gide, említett regényében, amikor elunja, hogy leírja Passavant gróf és Lady Griffith párbeszédét?

„Túl szellemes volt. Nem írom le.”

Mint ahogy a regénybeli diák lemondott arról, hogy a szobrok beszélgetését közölje.

Csak az ember számít.

S csak az, amit az ember kivall.