Fal-avatás

Vészi Endre Don Quijote-drámájának a borítóján tűnt fel először nekem Kühnel Szabó József, egy rajzával. A rajz nem is annyira Don Quijote volt, mint inkább egy írásjel, amelyet úgy kell kiolvasnunk, hogy Don Quijote. Egy eleddig ismeretlen betű, valamelyik ősi ábécéből, az emberiség közös emlékezetének a mélyéről. Egy sokatmondó és sokértelmű ideogramm, amely jelenti a nagylelkűséget, lovagiasságot, tettrekészséget, és ugyanakkor az öregséget, szegénységet, megcsalatottságot, a törhetetlen hitet és a kétségbeesést is.

Don Quijote – de még inkább az örök donquijoteség – ecsetvonásjele.

Ez a rajz Daumier, Picasso és Martyn Ferenc után is tudott újat mondani az európai mitológiának erről az alakjáról.

A festő színeivel pedig Párizsban találkoztam. Január 1-én, reggel. Kühnel Szabó ekkor tartotta frissen készült üvegmozaikjának a felavatását. Az üvegmozaik egy modern ház vesztibüljét borítja, a rue Taine-en. Azt hiszem, valahol a Gare de Lyon mögött kellett kijönni a földalattiból. A Szilveszter-éjszaka csúnya, zuhogó esője után vigasztalan szürkeséggel kezdődött az esztendő. Az utcák néptelenek voltak.

Ott derült csak ki, hogy a felavatási ünnepségnek én vagyok az egyetlen meghívottja. Az volt az érzésem, hogy én képviseltem ott Magyarországot. Hadd lássa a Haza (bárkinek a szemével, mindegy! az enyémmel), hogy egyesztendős szívós küzdelem után hogy hódítja meg Párizs falait egy magyar festő…

De azért nem voltunk egyedül. Lassan megindult a lépcsőházban az ünnepnap délelőtti forgalom. Kijött a fiatal házmesterné. Sétálni ment egy sokgyerekes család. Indultak misére… S mindenki felderült, amint meglátta a festőt, és hosszú kézrázásokkal kívánt neki boldog új évet és jó „sanszokat”. Meglepő volt ez a szívesség a franciáktól – hiszen ugyanezek a lakók egymásnak talán nem is biccentenek.

Itt dolgozott a festő, hónapokon át, itt küszködött az éles és merev üvegcserepekkel, amikből felrakta a bejárat köré valami elveszített és elmosódott Paradicsom emlékét. Mivel hódította meg ez az akkoriban még inkább csak mosolyával beszélő magyar festő az új ház új lakóit? Akik a lakásuk áráért bizonyára azt várták volna, hogy egy Chagall vagy Picasso ragasztja majd nekik a mozaikot a kapualjban. A kedvességével hódította meg őket? Napi tíz-tizenkét órás aszkétamunkájával? Vagy munkájának az eredményével, ezzel a csodálatosan gazdag és szikrázó üvegszilánk-ősvilággal, amelyet otthonaik küszöbe mellé tett, hogy ez várja őket, ez kösse ide őket?

Bizony, hálásak is lehettek a festőnek. Odakint hideg, nyirkos újév reggel. S a lakásaik alatt most már itt fűlik a színek dzsungelforrósága.

Soha nem hamvadóan. Akár egy atommáglya.

Akkor beszélt nekem Kühnel Szabó arról, hogy az ő igazi ambíciója az üvegablak. Talán azért is jött Franciaországba, hogy lássa a katedrálisokat, a Sainte Chapelle-t. Talán azért is, hogy az építészek mellé szegődjék, akik – Le Corbusier óta – mintha épp a katedrálisépítőket éreznék igazi versenytársaiknak.

Azóta csinált is Kühnel Szabó pár üvegablakot. S azt hiszem, sikerült neki a titok: üvegablakainak a színei úgy telnek el a kinti fényektől, hogy szinte magukhoz rántják a mögöttük álló Végtelent.

Mert ez volt a rózsaablakok csodája: a színek robbanása, melynek nyomában egy vihartölcsér vákuuma támad, s felrepíti a híveket a templom kövéről a legtágabb térbe, a súlytalanságba.

Aztán felfedezték a festők a perspektívát, és a vetületi rajzok hálójában próbálták megfogni a teret.

De az emberiség legújabb kozmoszélményeivel talán mégis ez tart jobban lépést: a fény, a sugárzás, a szín – mint annak a Térnek a tolmácsa, amelyben még minden születőben, forgószél-sodrásban, a teremtés állapotában van.