A jövő évtized filmje1962 A film le fogja rázni az irodalom láncait… Ezt ígérik. S látnivaló, hogy csakugyan vívja a szabadságharcát. Diadalmasan. De van itt egy kis fogalomzavar. Amikben a film senyved, azok valóban irodalmi láncok, csakhogy még a XIX. századi irodalom láncai. Az öreg Dumas láncai és Jókai meg Mikszáth láncai, jobbik esetben Maupassant és Hunyady Sándor láncai és járószalagjai. Ők és a többi régimódi elbeszélő mesterek még mindig jelen vannak a filmekben. Azokban is, amelyek nem az ő történeteikből készültek. Jelen vannak csendestársként. Szolgáltatják az ősmintaképeket a hősökhöz és a recepteket a fordulatokhoz, a befejezés nagy pillanataihoz, sőt még azokhoz az érzésekhez is, amelyekkel a közönségnek távoznia kell a moziból. Igazán legfőbb ideje, hogy a filmművészet csakugyan lerázza magáról ezeket a láncokat. Hogy aztán a műfaj szabadságának az illúziójával vehessen magára újabb láncokat. Nem kevésbé irodalmiakat. A két háború közti irodalom láncait. A modern filmművészet azt hiszi majd: x végre önmagára talál, amikor rátalál Kassákra és Kosztolányira, Gide-re és Proustra, Karinthyra, Kafkára, Musilra. El tudom képzelni az 1970-es évek úttörő filmcsodáit. Milyen felemelő lesz majd megérni annak az új rendezőnek a feltűnését, aki újraálmodik filmen olyan képeket, amilyeneket, például, Radnótitól ismerünk:
|