Katarzis

Alighogy megszülettem, apámat elvitte a spanyol.

Aztán írni kezdtem színdarabokat s a színdarabokban olyan szerepeket, amelyeket szaknyelven „színházi apáknak” hívnak. Kopár egem elé színpadot raktam s erre nagy emberek vázlatait, akiket árvagyerekszívvel éppúgy félni és szeretni lehetett, mint az igazi apákat. Én megaláztam őket, és felmagasztaltam őket, meglestem kései szerelmüket, s néha megöltem őket. Eljátszattam velük mindazt, amit egy apa tud. Színjátékaimban ezek az öregférfi-szerepek voltak leginkább azok, amelyek hívták a színészeket…

S akik ezekben a szerepekben játszották tovább az én játékomat, színész ismerőseim közül azokkal kötöttem leginkább barátságot. Nekik is meglehetett – ki tudja? – a maguk gyásza és árvasága, amely éppilyen szerepekre (illetve: ilyen szerepekre is) hajlamosította őket.

Ez volt, ez lehetett, az alapja, hogy apai barátként gyászoltam meg Somlayt, s hogy apai barátot veszítettem most is, úgy érzem, Uray Tivadarban.

Utolsó találkozásom vele június 9-én volt, délben.

(Azért ezt s nem valamelyik színházi próbáról vagy premierről őrzött emlékemet mondom most el, mert ez az utolsó találkozás minden megelőzőnek a summáját is adta – s az értelmét! Ez a találkozás is megerősített abbeli hitemben, hogy egy nagy intellektus szét tudja feszíteni rohamosan rövidülő életének a korlátait, s minél kevesebb órája van hátra, annál intenzívebben éli az életét, s – ki tudja? – az utolsó pillanatába így talán csakugyan belefér egy teljes élet vagy akár a végtelenség élménye is.)

Szombaton, úgy látszik, tovább tart az orvos- és ápolónőjárás, mert a déli harangszó után is gyakran bejöttek a betegszobába.

Úgy hallottam, nagyon rosszkedvű volt az elmúlt napokban, ő is panaszkodott.

– Ez az időjárás mindenkit kikészít – mondtam. – Akinek tüzelője van, befűtött.

– Majd jönnek a kis rinocéroszok, és bekéredzkednek a fagyhalál elől, mint Wilder darabjában.

De csak egy galamb szemelgetett az ablakpárkányon.

A galambot néztem, hogy ne kelljen látnom az ágy lábánál az odatámasztott fényes, vadonatúj pár mankót.

Eleddig rejtette sebét, és nem beszélt állapotáról. Most igen.

Oldalvást felkönyökölt, és beszélni kezdett, csillogó szemmel.

Egy színészről beszélt, akinek fájni kezd a lába. „Az illető színész” – így emlegette, harmadik személyben.

„Az illető színész valamikor kiváló orvosokkal volt együtt egy kis tudóstársaságban, így maga is hamar felismeri a bajt, és tudja, hogy nincs medicina, csak a kés. Elmegy egy orvoshoz…”

S mondta tovább, ami megtörtént. Pontról pontra.

Csakhogy nem múlt időben mondta. Nem!

Jövő időben mondta el.

Az elmúlt hónapok szenvedéseit most maga elé vetítette. Mintha mindent újra át akarna még egyszer élni…

Még egyszer? Vagy huszonötször? Százszor?

A szerepről beszélt.

A szerepről, amelyet el akar játszani, amely vitathatatlanul az övé, amelyet szeretne nagyon jól kidolgozni. Van élménye hozzá.

„Tudod, az nem lehet, hogy ezt a rengeteg szenvedést én magamba zárjam. Én közben folyton figyeltem. És egy olyan szerep kéne most nekem, amelyben a tapasztalataimat pontosan reprodukálhatom. Nem akarom, hogy kárba menjen” – és ecsetelte tovább, lázasan, mint egy álmot, a poklot, amelyen keresztülment. S hogy ez a pokol, ha ő eljátssza, tanulságos lehet a többi szenvedőnek, az emberiségnek.

Amit eddig a látogató tapintata vagy áltapintata elkerülgetett, az most kertelés nélkül kimondatott. Az olyan tabu szók is, mint az, hogy amputálás.

Ez a lesoványodott, csonka öregember töretlen teremtő erővel készült közénk, az életbe. A halál esélyeivel szembeszegezte akaratát, csak azért is lélegzett és tervezett, s ahogy egyszer az anya szülte, ugyanolyan fáradsággal és szenvedéssel újraszülte magát. Élt.

Mindent latba vetett. Szenvedéseinek nyersanyagából felvázolt magának életcélul egy szerepet, a klinikai esetből hősi jelképet csinált, színészi feladatra készült, amely most felért a színeváltozás csodájával, betegágyából halálra váltan felmutatott a hivatás csúcsaira, hogy oda föl! oda akar még egyszer följutni, ha mankókkal is, ahol sebei fényleni fognak, midőn feltárja magát, tanúságul: íme, az ember!

Katarzis.

A szomszéd kertben elkezdtek üvölteni a kísérleti kutyák.

Uray csendesen megszólalt, magyarázóan:

– Valamelyik kutyának fájdalma van, s ez most a többinek is eszébe juttatta, mit szokott szenvedni…

S én közben elszorult torokkal, de azon gondolkoztam, hogy Arisztotelesz kifejezése (katharsis tón pathémáton) csak a szenvedélyek megtisztítását jelentheti-e vagy a szenvedésekét is?