„Hozomány nélkül!”

A szerelem Franciaországban gyenge lábon áll. Bármily meglepően hangozzék is ez, Stendhal állítja, hogy így van. Okát is adja e sajnálatos jelenségnek. Szerinte a szenvedélyes szerelem – hiába minden! – nem tudja áttépni Franciaországban az anyagi kombinációk hálóját. „Franciaországban hol is volna másutt menedéke a szerelemnek, ha csak a padlásszobákban nem, ahol a lányok megházasodhatnak a család közjegyzőjének közbejötte nélkül?” (Les Cenci.)

A szerelemnek eszerint még a XIX. században is molière-i akadályai voltak. Mintha a Fösvény egykori kiáltozása a hozományról még kétszáz év múlva is megbénította volna a spontán párválasztásra induló fiatalokat.

De vannak a Stendhalénál frissebb tapasztalatok is. Már a mi századunkból.

Simone de Beauvoir leírja, hogy nagylánykorában egyik nyaralásukon a szomszédos fiús anya értésükre adta, hogy fiai nem házasodhatnak hozomány nélkül.

Életem első – s egyetlen – szabályszerű lánykérésére, mely ha nem is Franciaországban, de francia nyelven történt, a meglepett nagyatya első szava – majdnem pontosan molière-i szava – ez volt:

– Mais elle n’a point de dot! (De hisz nincs hozománya!)

Nemes férfiszolidaritással meg akart óvni egy ballépéstől?

Vagy keményen próbára akarta tenni az érzéseimet?

Vagy pedig a vagyona és a puritánsága sajátos interferenciájából született meg a mondat?