Írók ünnepi fényben

A Nyugat 1923-ban ünnepelte Osvátot.

A különszám kerek 160 oldal. Ebből csak 9 oldal szól másról, a lap végén. Százötven oldalon őt rajzolják, idézik, elemzik, dicsérik, rögzítik – versben, kritikában, emlékezésben, bronzban…

Majdnem száz portré! Illetve: megannyi vázlat ahhoz az egyetlen portréhoz, amelynek fenn kell maradnia róla, a köztudatban, az irodalomtörténetben.

Ilyen kereszttűzben maradhat-e rejtve valami abból az emberből, akit huszonöt évi munkássága után az irodalom így tisztel meg? Maradhat-e lényéből valami homályban? Akinek ez lehet a bére, panaszolhatja-e, hogy élete értelmét nem tudta manifesztálni?

Ez a szolgálat, egy-egy írónak az élő kollégák karján való irodalomtörténet-elébe-állítása is szükséges hozzá, hogy az irodalom irodalom legyen.

Amikor Barta Lajos hetvenöt éves volt, szóltam a Csillagnál, hogy írni kéne róla. Lehet, mondták, de három flekknél többet ne. S magyarázatul még: – „Tavaly is kikaptunk, hogy Nagy Lajossal túl sokat foglalkoztunk a jubileumán.” (Érdemes lenne utánanézni, mennyit is foglalkoztak vele? Mi volt az, ami már túl sok volt?)