Egy fél nap története

Reggel korán indult el. A színházba is be kell mennie, az iskolába is. Bár most mind a két helyen szünet van. De tegnap telefonáltak érte, innen is, onnan is.

A színházban már ott ült egy író barátja. Az igazgatóra várt. Közben a titkárnővel labdázott. Egy kis primőr dinnyécskét dobáltak egymásnak. Nyilván az igazgató íróasztalára fogja majd odatenni. Mindig van egy meglepő gesztusa. Ilyenkor még ki látott dinnyét?

Az igazgató kinézett, és nem a barátjának, hanem neki intett, hogy menjen be elsőnek. – Ne haragudj – szólt oda az írókollégájának –, vele hamar végzek.

Így is volt. Két-három mondat, hogy jó volt együtt dolgozniok… A túlzott udvariasság, az elsőbbség, amit az ajtóban kapott, már egy kivégzendőnek szólt. A felmondó levél ki volt készítve. Nem számított rá. De a magyarázkodás már nem nagyon érdekelte. Az igazgató hajtogatta, hogy az elbocsátásnak semmi jelentősége nincs, hogy ezután is fognak azért együtt dolgozni.

A piros bársonnyal bevont karosszéket – egész garnitúra volt belőlük – jól ismerte. Húsz évvel ezelőtt ült itt először, ebben az igazgatói szobában mint elsőéves egyetemista, mint ennek a színháznak reménybeli szerzője. Hamarosan színre is került itt. Azóta otthon érezte magát az épületben. Otthon volt itt, a portától a legfelső emeleti fegyvertár- és fodrászat-ig. A polcon, tőle balra, a régi kiadású francia Molière-sorozat.

Milyen jó, hogy ez megmaradt – gondolta. Az ő könyvei, fent a harmadik emeleten, egy belövés nyomán elpusztultak. Ott gyűjtötte a drámatörténeti könyveit, meg amiket visszakapott a könyvkötőtől. Baráti körében akkoriban divat volt, hogy Kardos úrral köttessenek. „Nem kellett volna annyit köttetnem Kardos úrral.”

Az igazgató mintha mentegette volna magát a felmondásért. – Hiszen az Iskolában változatlanul tanítani fogsz tovább – mondta, és jobbjával biztatólag intett az ég felé. Szokott mozdulata volt ez, amit hol romantikus őszinteséggel, hol ironikusan, szinte idézőjelek között vágott ki. Ezzel most az optimizmusát fejezte ki, de egyszersmind azt is, hogy vége az audienciának.

Ő nem állt föl mindjárt. Két körmével sikerült kilazítania egy kárpitosszöget a karosszék bársonyülőkéjén, és nem akart addig elmenni, amíg azt ki nem húzza.

Hogy időt nyerjen, törvénytisztelő naivitással még megkérdezte: – Az igazgatói tanácsbeli tagságomról kinek mondjak le? Oda engem beválasztottak… S azt hiszem, nem járt le.

Az igazgató felhúzta a vállát. Végtelen szomorúság ült ki az arcára. „Hol van az már” – ezt is jelentette ez a szomorúság, de azt is, hogy hogy lehet valaki ekkora hülye.

Mint akit ez a pantomim tökéletesen kielégített, a frissen kirúgott megköszönte a választ, és felállt. Ugyanis közben sikerült kihúznia a hosszú hegyű szeget a szék pereméből. Bal öklébe zárta, a hegyével befordítva a tenyere húsának. A fizikai fájdalom a legjobb ellenszere a lelki fájdalmaknak.

Az ajtóban az igazgató még egyszer égnek lendítette a jobbját, most a mozdulatnak eskü jellege volt. – Mi még sokat fogunk együtt dolgozni! – ismételte, a nyomaték kedvéért most suttogva. Ahogy az ajtóban állt, feltartott kézzel, már olyan volt, mintha most sütötte volna el a startpisztolyt. – Lehetséges, hogy most kezdődik majd el igazából a drámaírói pályám? – tűnődött magában az elbocsátó levélke címzettje, és ökölbe zárt baljával intett vissza az igazgatónak, mint aki harcra kész, miközben kissé beleszorította a hosszú, vékony tűt a tenyere húsába. Ezzel elérte, hogy éppolyan meggyőzően tudott mosolyogni, mint az igazgató, pedig annak mégiscsak nagyobb gyakorlata volt a biztató mosolyokban.

A jó hangulat a várószobában már általános volt. Az írókolléga közben idekint, szokásához híven, jópofáskodott, és vicceket mesélt a titkárnőnek. Most, hogy nagy hangosan, saját viccpoénjei csattogása közt ment befelé, még rákérdezett, szokásos indiszkréciójával: – Mi van? Lekötötték jövőre egy darabodat? – El vagyok bocsátva – felelte a frissen kirúgott, aki elhatározta, hogy gyakorolni fogja az objektivizmust, és nem fog alkalmat adni senkinek se semmiféle részvétre. Sikerült is, mert lám, az írókolléga e hír hallatára szinte elsápadt, és sokkal megrendültebbnek látszott nála. Mint aki nem tudja, hogy nem viccelnek-e vele. Az igazgatóra nézett, aki elhúzott szájjal egy csöppet biccentett: „ez van”. Erre odalépett frissen elbocsátott barátjához, és hirtelen átnyújtotta neki a primőr dinnyét. Szokott, lefegyverző kedvességével. S eltűnt az igazgatói szobában.

Ő meg felment a szobájába, hogy összeszedje holmiját. Az ablak melletti fal még nem volt bevakolva, de a nagy lyuk – amelyen át könyveit elvitte a huzat – már be volt rakva téglával.

Mindig is szerette a színház szagát. Ezt a nyári szagát különösen.

A színháztól alig kétszáz méterre van a Főiskola. Körülbelül fél tizenkettő lehetett, amikor itt megkapta a másik felmondó levelet. Itt is arra hivatkoztak, amikor átadták, hogy úgyis van egy másik állása, a színháznál, s az úgyis megmarad. Szó nélkül kitette az asztalra a színházi felmondást. – Engem becsaptak! – mondta a történelmi szavakat (igazán nem ilyen piszlicsári eseményhez illően) a főigazgatónő, és elkezdett sírni. Holott alkatánál fogva életvidám nő volt. Talán életében nem is osztottak rá olyan szerepet a színpadon, amelyben sírni kellett volna. Most sírt. Könnyek között többször össze is csókolta őt, aztán elővette a páncélszekrényből a reprezentációs cseresznyét. – Ez rémes. Igyunk – mondta. Meg még azt is mondta: – Ha ezt tudom, soha nem írom alá a felmondásodat. – Elhitte neki, hisz úgy sírt. Ő maga azonban nem érzett sem felháborodást, sem önsajnálatot. (A fizikai fájdalom jellemnevelő erejére újabb bizonyíték ez.) Amíg ittak, azon tűnődött, hogy vajon tíz órakor, az első felmondásnál az igazgató tudott-e már erről a másodikról.

Amikor kijött a Főiskoláról, keresett egy tantuszt, és felhívta azt az írókollégát, akivel reggel a színházban találkozott. – Kérek még egy másik dinnyét – mondta a telefonba. Nem is kellett magyarázgatnia, hogy miért. A kolléga már mindent tudott, szokásos jólinformáltságával, a folytatást is. Ebből arra kellett következtetnie, hogy a színházban az igazgató már tudhatott arról, ami a másik igazgatóságon egy óra múlva volt esedékes.

„Jó volna tisztán látni” – gondolta. – „Jó volna tudni, hol van az a pont, ahol a fentiek manipulációja átadja a helyét a brancsbeliek cinizmusának.”

Haza kellett volna mennie, ebédre várták. De nem volt túlságosan nagy kedve beállítani otthon két felmondó levéllel a zsebében. (A felesége már átesett a kirugatáson. Rajta kezdték. Gyengébb láncszem.)

Még mindig nem érzett semmiféle fájdalmat. Bár kezdte sejteni, hogy a két lövést halálosnak szánták.

A kávéházba indult. Ott déltájban összeverődik egy társaság, Pest legokosabb embereinek tartják magukat (a legbennfentesebbek), azok majd kiértékelik, és megmondják, hogy igazából mit jelent ez a két levél. A színház mellett megint elmenve arra gondolt, hogy ha egy természeti kataklizma eltörölné a föld színéről ezt a színházat (vagy egy bürokratikus intézkedés, mint egykor pár sarokkal lejjebb az elődjét), a fehér zománcos fejű szeg a zsebében megmarad majd örökre emléknek. – „Jó lesz magnak” – gondolta.

A kávéházban a leveleket előbb egy barátjának mutatja. Az máris viszi a másik asztalhoz, ahol a nála is bennfentesebbek ülnek. Mindjárt a legbennfentesebb elé teszi le. (Neki is jó ismerőse; volt, amikor szinte barátjának számított. Népies kifejezéssel úgy is mondhatni – ha lehet népi kifejezést nyugat-európai színtérrel párosítani –, hogy valamikor egy bagón éltek.) Az meg olyan hosszan olvassa a két levelet, mintha nem is háromsoros levélkék volnának. Nagy csend. Úgy látszik, hogy a többiek kissé meg vannak szeppenve. Hiszen ha ez a duplán elbocsátott valami teljesen ellentétes híradású levelet rakott volna ki az asztalra, holmi magasabb kinevezésről például, egyáltalán nem lett volna képtelenség. De úgy látszik, hogy minden másképpen van. – Hogy történt? – kérdi az újdonságokra mindig fogékony egykori riporter. Úgy látszik, a duplacsövű puskával lőtt vad öt percre a figyelem központjába kerül. Ki gondolta volna, hogy ilyen nagyvad?

– Nem tudtak egymásról – mentegeti talán magát, talán a két vadászát. – Valami félreértés, hogy így összejött, véletlen…

A legbeavatottabb csak hümmög. Most már nem kockáztatva meg egy baráti váll-átfogást. Még egy egészséges hátbavágást sem. Visszaadja a két levelet. – A szálak, szerintem, valahol összefutnak – és szedelőzködik. Sürgősen megy valahová. Talán oda, ahol a szálak összefutnak.

A többiek se maradtak sokáig. Ahogy egy utcai csoportosulás is hirtelen szétugrik a baleset áldozata mellől, még mielőtt ráterítik az újságpapírt.

Az áldozat pedig zsebre dugta mindenki által agyonolvasott leveleit és egy ottfelejtett déli lapot, és kilépett a kávéházból. A színház kiskapujánál a nevezetes és slágerekben is megénekelt óra úgy fordult, hogy láthassa a számlapját. Még csak háromnegyed kettőt mutatott.

Az óra mögött már nem volt ott a színház.

Az üres tér épületei soha nem sejtett kollektív rondaságban mind egyszerre váltak láthatókká. Szinte valószínűtlen volt, hogy a tér közepén, nem is olyan régen próbálták a Salemi boszorkányokat, s hogy a harmadik emeleten az ő frissen kötött drámatörténeti könyvei álltak sorban. Próbálta felidézni az orrában az eltűnt színháznak semmi más színházéhoz nem fogható nyári illatát. Nem ment.

– Kiment a ház az ablakon – idézte a népi szürrealista képzeletnek ezt az elragadó termékét, az ismert mondókát. – A színház is. Kiment. Nem baj – s a zsebében az aprópénz és a tantuszok között megkereste a bogárhátú kárpitosszeget. – Ez magnak jó lesz. Ebből fogom felépíteni a Nemzeti Színházat.