„Attova parla!”

A fájdalom, a némaság és a fátyol.

Montaigne szerint ez együtt jár. Példákat idéz rá, a kín felső fokon megbénít, megvénít. Eltakart arc jobban kifejezi a szomorúságot, mint az eltorzuló. Niobe kővé válik. Idézi Senecát: Curae leves loquuntur, ingentes stupent. Idézhetnénk Gulyás Pált, szenvedései legfelső fokára ezt találta mértéknek: „Ki tett a kőnél is Niobébbá?”

A fájdalomban, úgy látszik, van valami, ami a katatóniás állapot felé visz. Ez a „szobor vagyok, de fáj minden tagom”.

De hiszen akkor az emberiségnek az az ősi és nem lankadó passziója, hogy figurákat gyúr, szobrokat farag, bálványokat állít, s hogy aztán ezeket templomokban és köztereken bámulja, vajon nem abból a szadista vagy együttérző kíváncsiságból fakad-e, amely tekintetünket odakormányozza, ahol valami rémes történik?

Milyen fokozhatatlan és feloldhatatlan kínokon pecsét a kő vagy az érc mozdulatlansága?