A híres bizalmatlanság

Az éjszaka megint eszemben járt Nagy Lajos. Mint annyiszor. Csakhogy ezúttal nem az utolsó idők beteg szenvedője (a kínlódása, hogy nem bír folyadékot nyelni), nem is az iszonytató gyorsulással befejeződő utolsó napja (végül is viszem haza a János-kórházból egy göngyölegben a ruháját, s még meleg volt a ruha!), hanem egy kedves emlék róla, barátságunk genfi korszakából.

Nagyon örültem, hogy kijött ő is Svájcba. De bántott, hogy látnivalóan nem tud mit kezdeni Genffel, a genfiekkel, a tavon áttündöklő Mont Blanc-csúccsal. Délelőttönként egy kávéházban ült. Egyedül. Délután pedig rendszerint elment annak az intézménynek az irodájába, ahonnét a pénzt kerítettük a meghívásához. Ott próbálgatott németül beszélgetni a kisasszonyokkal.

Aztán hazament a szállójába. Valahol az állomás környékén lakott.

Egyik este – korán sötétedett, de még nem volt késő – felmentem hozzá. Bekopogtam az ajtaján. Kiszólt, hogy nyitva. Ágyból kelt fel.

– Olvasgatok így esténként.

A paplanon a genfi telefonkönyv.

Észreveszi a pillantásomat a könyvre.

– Ezt olvasom. Persze, senkit se ismerek. De biztosan akad köztük egész sok kedves ember.

Elképzelt magának kedves genfieket. Talán minden tizedik névnél.