Napról napra

A híres bizalmatlanság

Az éjszaka megint eszemben járt Nagy Lajos. Mint annyiszor. Csakhogy ezúttal nem az utolsó idők beteg szenvedője (a kínlódása, hogy nem bír folyadékot nyelni), nem is az iszonytató gyorsulással befejeződő utolsó napja (végül is viszem haza a János-kórházból egy göngyölegben a ruháját, s még meleg volt a ruha!), hanem egy kedves emlék róla, barátságunk genfi korszakából.

Nagyon örültem, hogy kijött ő is Svájcba. De bántott, hogy látnivalóan nem tud mit kezdeni Genffel, a genfiekkel, a tavon áttündöklő Mont Blanc-csúccsal. Délelőttönként egy kávéházban ült. Egyedül. Délután pedig rendszerint elment annak az intézménynek az irodájába, ahonnét a pénzt kerítettük a meghívásához. Ott próbálgatott németül beszélgetni a kisasszonyokkal.

Aztán hazament a szállójába. Valahol az állomás környékén lakott.

Egyik este – korán sötétedett, de még nem volt késő – felmentem hozzá. Bekopogtam az ajtaján. Kiszólt, hogy nyitva. Ágyból kelt fel.

– Olvasgatok így esténként.

A paplanon a genfi telefonkönyv.

Észreveszi a pillantásomat a könyvre.

– Ezt olvasom. Persze, senkit se ismerek. De biztosan akad köztük egész sok kedves ember.

Elképzelt magának kedves genfieket. Talán minden tizedik névnél.

„Attova parla!”

A fájdalom, a némaság és a fátyol.

Montaigne szerint ez együtt jár. Példákat idéz rá, a kín felső fokon megbénít, megvénít. Eltakart arc jobban kifejezi a szomorúságot, mint az eltorzuló. Niobe kővé válik. Idézi Senecát: Curae leves loquuntur, ingentes stupent. Idézhetnénk Gulyás Pált, szenvedései legfelső fokára ezt találta mértéknek: „Ki tett a kőnél is Niobébbá?”

A fájdalomban, úgy látszik, van valami, ami a katatóniás állapot felé visz. Ez a „szobor vagyok, de fáj minden tagom”.

De hiszen akkor az emberiségnek az az ősi és nem lankadó passziója, hogy figurákat gyúr, szobrokat farag, bálványokat állít, s hogy aztán ezeket templomokban és köztereken bámulja, vajon nem abból a szadista vagy együttérző kíváncsiságból fakad-e, amely tekintetünket odakormányozza, ahol valami rémes történik?

Milyen fokozhatatlan és feloldhatatlan kínokon pecsét a kő vagy az érc mozdulatlansága?

A költő könnyei a mérlegen

Joachim du Bellay a reneszánsz Rómában („ez volt a legnagyobb haladó forradalom” stb.,) csak panaszkodni tud. Fáj neki a világ.

Ej! miféle privát bánat födi el szeme elől a kor objektív nagyszerűségét, a modern kutató szellem óriási felfedezéseit? Hogy jön hozzá, hogy sírjon, amikor minden előremegy?

Csakhogy a kor nagyszerűségéhez, a modern szellem vívmányai közé, a nagy előremenetelbe odatartozik Joachim du Bellay zokogása is.

Egy fél nap története

Reggel korán indult el. A színházba is be kell mennie, az iskolába is. Bár most mind a két helyen szünet van. De tegnap telefonáltak érte, innen is, onnan is.

A színházban már ott ült egy író barátja. Az igazgatóra várt. Közben a titkárnővel labdázott. Egy kis primőr dinnyécskét dobáltak egymásnak. Nyilván az igazgató íróasztalára fogja majd odatenni. Mindig van egy meglepő gesztusa. Ilyenkor még ki látott dinnyét?

Az igazgató kinézett, és nem a barátjának, hanem neki intett, hogy menjen be elsőnek. – Ne haragudj – szólt oda az írókollégájának –, vele hamar végzek.

Így is volt. Két-három mondat, hogy jó volt együtt dolgozniok… A túlzott udvariasság, az elsőbbség, amit az ajtóban kapott, már egy kivégzendőnek szólt. A felmondó levél ki volt készítve. Nem számított rá. De a magyarázkodás már nem nagyon érdekelte. Az igazgató hajtogatta, hogy az elbocsátásnak semmi jelentősége nincs, hogy ezután is fognak azért együtt dolgozni.

A piros bársonnyal bevont karosszéket – egész garnitúra volt belőlük – jól ismerte. Húsz évvel ezelőtt ült itt először, ebben az igazgatói szobában mint elsőéves egyetemista, mint ennek a színháznak reménybeli szerzője. Hamarosan színre is került itt. Azóta otthon érezte magát az épületben. Otthon volt itt, a portától a legfelső emeleti fegyvertár- és fodrászat-ig. A polcon, tőle balra, a régi kiadású francia Molière-sorozat.

Milyen jó, hogy ez megmaradt – gondolta. Az ő könyvei, fent a harmadik emeleten, egy belövés nyomán elpusztultak. Ott gyűjtötte a drámatörténeti könyveit, meg amiket visszakapott a könyvkötőtől. Baráti körében akkoriban divat volt, hogy Kardos úrral köttessenek. „Nem kellett volna annyit köttetnem Kardos úrral.”

Az igazgató mintha mentegette volna magát a felmondásért. – Hiszen az Iskolában változatlanul tanítani fogsz tovább – mondta, és jobbjával biztatólag intett az ég felé. Szokott mozdulata volt ez, amit hol romantikus őszinteséggel, hol ironikusan, szinte idézőjelek között vágott ki. Ezzel most az optimizmusát fejezte ki, de egyszersmind azt is, hogy vége az audienciának.

Ő nem állt föl mindjárt. Két körmével sikerült kilazítania egy kárpitosszöget a karosszék bársonyülőkéjén, és nem akart addig elmenni, amíg azt ki nem húzza.

Hogy időt nyerjen, törvénytisztelő naivitással még megkérdezte: – Az igazgatói tanácsbeli tagságomról kinek mondjak le? Oda engem beválasztottak… S azt hiszem, nem járt le.

Az igazgató felhúzta a vállát. Végtelen szomorúság ült ki az arcára. „Hol van az már” – ezt is jelentette ez a szomorúság, de azt is, hogy hogy lehet valaki ekkora hülye.

Mint akit ez a pantomim tökéletesen kielégített, a frissen kirúgott megköszönte a választ, és felállt. Ugyanis közben sikerült kihúznia a hosszú hegyű szeget a szék pereméből. Bal öklébe zárta, a hegyével befordítva a tenyere húsának. A fizikai fájdalom a legjobb ellenszere a lelki fájdalmaknak.

Az ajtóban az igazgató még egyszer égnek lendítette a jobbját, most a mozdulatnak eskü jellege volt. – Mi még sokat fogunk együtt dolgozni! – ismételte, a nyomaték kedvéért most suttogva. Ahogy az ajtóban állt, feltartott kézzel, már olyan volt, mintha most sütötte volna el a startpisztolyt. – Lehetséges, hogy most kezdődik majd el igazából a drámaírói pályám? – tűnődött magában az elbocsátó levélke címzettje, és ökölbe zárt baljával intett vissza az igazgatónak, mint aki harcra kész, miközben kissé beleszorította a hosszú, vékony tűt a tenyere húsába. Ezzel elérte, hogy éppolyan meggyőzően tudott mosolyogni, mint az igazgató, pedig annak mégiscsak nagyobb gyakorlata volt a biztató mosolyokban.

A jó hangulat a várószobában már általános volt. Az írókolléga közben idekint, szokásához híven, jópofáskodott, és vicceket mesélt a titkárnőnek. Most, hogy nagy hangosan, saját viccpoénjei csattogása közt ment befelé, még rákérdezett, szokásos indiszkréciójával: – Mi van? Lekötötték jövőre egy darabodat? – El vagyok bocsátva – felelte a frissen kirúgott, aki elhatározta, hogy gyakorolni fogja az objektivizmust, és nem fog alkalmat adni senkinek se semmiféle részvétre. Sikerült is, mert lám, az írókolléga e hír hallatára szinte elsápadt, és sokkal megrendültebbnek látszott nála. Mint aki nem tudja, hogy nem viccelnek-e vele. Az igazgatóra nézett, aki elhúzott szájjal egy csöppet biccentett: „ez van”. Erre odalépett frissen elbocsátott barátjához, és hirtelen átnyújtotta neki a primőr dinnyét. Szokott, lefegyverző kedvességével. S eltűnt az igazgatói szobában.

Ő meg felment a szobájába, hogy összeszedje holmiját. Az ablak melletti fal még nem volt bevakolva, de a nagy lyuk – amelyen át könyveit elvitte a huzat – már be volt rakva téglával.

Mindig is szerette a színház szagát. Ezt a nyári szagát különösen.

A színháztól alig kétszáz méterre van a Főiskola. Körülbelül fél tizenkettő lehetett, amikor itt megkapta a másik felmondó levelet. Itt is arra hivatkoztak, amikor átadták, hogy úgyis van egy másik állása, a színháznál, s az úgyis megmarad. Szó nélkül kitette az asztalra a színházi felmondást. – Engem becsaptak! – mondta a történelmi szavakat (igazán nem ilyen piszlicsári eseményhez illően) a főigazgatónő, és elkezdett sírni. Holott alkatánál fogva életvidám nő volt. Talán életében nem is osztottak rá olyan szerepet a színpadon, amelyben sírni kellett volna. Most sírt. Könnyek között többször össze is csókolta őt, aztán elővette a páncélszekrényből a reprezentációs cseresznyét. – Ez rémes. Igyunk – mondta. Meg még azt is mondta: – Ha ezt tudom, soha nem írom alá a felmondásodat. – Elhitte neki, hisz úgy sírt. Ő maga azonban nem érzett sem felháborodást, sem önsajnálatot. (A fizikai fájdalom jellemnevelő erejére újabb bizonyíték ez.) Amíg ittak, azon tűnődött, hogy vajon tíz órakor, az első felmondásnál az igazgató tudott-e már erről a másodikról.

Amikor kijött a Főiskoláról, keresett egy tantuszt, és felhívta azt az írókollégát, akivel reggel a színházban találkozott. – Kérek még egy másik dinnyét – mondta a telefonba. Nem is kellett magyarázgatnia, hogy miért. A kolléga már mindent tudott, szokásos jólinformáltságával, a folytatást is. Ebből arra kellett következtetnie, hogy a színházban az igazgató már tudhatott arról, ami a másik igazgatóságon egy óra múlva volt esedékes.

„Jó volna tisztán látni” – gondolta. – „Jó volna tudni, hol van az a pont, ahol a fentiek manipulációja átadja a helyét a brancsbeliek cinizmusának.”

Haza kellett volna mennie, ebédre várták. De nem volt túlságosan nagy kedve beállítani otthon két felmondó levéllel a zsebében. (A felesége már átesett a kirugatáson. Rajta kezdték. Gyengébb láncszem.)

Még mindig nem érzett semmiféle fájdalmat. Bár kezdte sejteni, hogy a két lövést halálosnak szánták.

A kávéházba indult. Ott déltájban összeverődik egy társaság, Pest legokosabb embereinek tartják magukat (a legbennfentesebbek), azok majd kiértékelik, és megmondják, hogy igazából mit jelent ez a két levél. A színház mellett megint elmenve arra gondolt, hogy ha egy természeti kataklizma eltörölné a föld színéről ezt a színházat (vagy egy bürokratikus intézkedés, mint egykor pár sarokkal lejjebb az elődjét), a fehér zománcos fejű szeg a zsebében megmarad majd örökre emléknek. – „Jó lesz magnak” – gondolta.

A kávéházban a leveleket előbb egy barátjának mutatja. Az máris viszi a másik asztalhoz, ahol a nála is bennfentesebbek ülnek. Mindjárt a legbennfentesebb elé teszi le. (Neki is jó ismerőse; volt, amikor szinte barátjának számított. Népies kifejezéssel úgy is mondhatni – ha lehet népi kifejezést nyugat-európai színtérrel párosítani –, hogy valamikor egy bagón éltek.) Az meg olyan hosszan olvassa a két levelet, mintha nem is háromsoros levélkék volnának. Nagy csend. Úgy látszik, hogy a többiek kissé meg vannak szeppenve. Hiszen ha ez a duplán elbocsátott valami teljesen ellentétes híradású levelet rakott volna ki az asztalra, holmi magasabb kinevezésről például, egyáltalán nem lett volna képtelenség. De úgy látszik, hogy minden másképpen van. – Hogy történt? – kérdi az újdonságokra mindig fogékony egykori riporter. Úgy látszik, a duplacsövű puskával lőtt vad öt percre a figyelem központjába kerül. Ki gondolta volna, hogy ilyen nagyvad?

– Nem tudtak egymásról – mentegeti talán magát, talán a két vadászát. – Valami félreértés, hogy így összejött, véletlen…

A legbeavatottabb csak hümmög. Most már nem kockáztatva meg egy baráti váll-átfogást. Még egy egészséges hátbavágást sem. Visszaadja a két levelet. – A szálak, szerintem, valahol összefutnak – és szedelőzködik. Sürgősen megy valahová. Talán oda, ahol a szálak összefutnak.

A többiek se maradtak sokáig. Ahogy egy utcai csoportosulás is hirtelen szétugrik a baleset áldozata mellől, még mielőtt ráterítik az újságpapírt.

Az áldozat pedig zsebre dugta mindenki által agyonolvasott leveleit és egy ottfelejtett déli lapot, és kilépett a kávéházból. A színház kiskapujánál a nevezetes és slágerekben is megénekelt óra úgy fordult, hogy láthassa a számlapját. Még csak háromnegyed kettőt mutatott.

Az óra mögött már nem volt ott a színház.

Az üres tér épületei soha nem sejtett kollektív rondaságban mind egyszerre váltak láthatókká. Szinte valószínűtlen volt, hogy a tér közepén, nem is olyan régen próbálták a Salemi boszorkányokat, s hogy a harmadik emeleten az ő frissen kötött drámatörténeti könyvei álltak sorban. Próbálta felidézni az orrában az eltűnt színháznak semmi más színházéhoz nem fogható nyári illatát. Nem ment.

– Kiment a ház az ablakon – idézte a népi szürrealista képzeletnek ezt az elragadó termékét, az ismert mondókát. – A színház is. Kiment. Nem baj – s a zsebében az aprópénz és a tantuszok között megkereste a bogárhátú kárpitosszeget. – Ez magnak jó lesz. Ebből fogom felépíteni a Nemzeti Színházat.

A régi Pest eltűnése

A Rákóczi út elején van a bolt. Bőrholmit árulnak benne. Valószínűleg azért került ide, mert szemben volt a Pannónia Szálló. S valószínűleg akkor került ide, amikor még hintón, batáron jártak föl Pestre a vidéki földbirtokosok.

A Pannónia Szálló helyén már rég kollégium van. Csoda, hogy ez a régi bolt így ittmaradt. A cégtábláján a felirat olyan, mintha egy deákos költő számolta volna ki az ütemét. Naponta arrafelé menet jólesett újraolvasni s forgatni a nyelvemen a Vas utca sarkáig:

Lószerszámveretek – Bőröndvasalások.

Ha skandálva mondom, szinte egy induló batár csendes robaja hallik ki belőle: az első hosszú ütemek, nekifeszülnek a lovak, s aztán könnyedén gördül is a kocsi a köves úton… Ha meg magyaros hangsúllyal: olyan, mint két mély sóhajtás. Egykori utazásokra emlékeztető. Vagy arra, hogy innen többet úgyse mégy el… A hosszú szavak úgy ereszkednek, hogy a végükre már csak egy legyintés jöhet.

Egy ideig hiányzott a cégtábla. Megrongálódhatott. Aztán újat tettek föl. De lespóroltak róla egy-egy szótagot.

Lószerszámveret – Bőröndvasalás.

Így már az egész nem ér semmit. De olyan mindegy. Úgyse nagyon fogok többé a Vas utca felé járni.

S a régi Váradé…

Váradon is volt egy nevezetes cégtábla. Egy festékkereskedésé, a Bazárépületben.

Matula Gyula.

A legenda szerint Ady fedezte fel éjszakánként hazatérőben eme cégtáblának rejtett intő szózatát. Visszafelé olvasva ugyanis:

Alugy Alutam.

Úgy rémlik, hogy a cégtulajdonost aztán agyonverték. Gyerekkori emlék. (Vagy csak egy rossz álom emléke?)

Pacsirta levelei

Ezen a nyáron a Nyugat évfolyamait olvasom. A háború utániakat. 1923-ban jelenik meg Kosztolányi Pacsirtája, folytatásokban. Legelőször is Pacsirta levelét kerestem meg, ezt a csodálatos dokumentumát a vénlány-stílusnak.

S ahogy olvastam tovább ezt a Nyugat-számot, mintha egy újabb Pacsirta-levelet olvasnék… Mi ez? Ugyanaz az akkurátus stílus, ugyanaz a kicsinyesség és mindent agyonfontoskodás, s a törpe lélek nevetséges erkölcsi emelkedettsége. Gyulai Pál levele Berlinből a gondjaira bízott grófi fiú szüleihez. A grófék iránti hódolattól látnivalóan gutgesinntebb, mint maguk a grófék. (Egyik levelében részletesen elmondja, miért nem ajánlja, hogy az ifjúval együtt Párizsba utazzanak: erkölcsi veszély leskelődik ott a fiatalokra, nem beszélve a magyar emigránsok közellétéről… S a következő leveléből látszik, mégiscsak az a parancs jött hazulról, hogy indulás Párizsba.)

Írók ünnepi fényben

A Nyugat 1923-ban ünnepelte Osvátot.

A különszám kerek 160 oldal. Ebből csak 9 oldal szól másról, a lap végén. Százötven oldalon őt rajzolják, idézik, elemzik, dicsérik, rögzítik – versben, kritikában, emlékezésben, bronzban…

Majdnem száz portré! Illetve: megannyi vázlat ahhoz az egyetlen portréhoz, amelynek fenn kell maradnia róla, a köztudatban, az irodalomtörténetben.

Ilyen kereszttűzben maradhat-e rejtve valami abból az emberből, akit huszonöt évi munkássága után az irodalom így tisztel meg? Maradhat-e lényéből valami homályban? Akinek ez lehet a bére, panaszolhatja-e, hogy élete értelmét nem tudta manifesztálni?

Ez a szolgálat, egy-egy írónak az élő kollégák karján való irodalomtörténet-elébe-állítása is szükséges hozzá, hogy az irodalom irodalom legyen.

Amikor Barta Lajos hetvenöt éves volt, szóltam a Csillagnál, hogy írni kéne róla. Lehet, mondták, de három flekknél többet ne. S magyarázatul még: – „Tavaly is kikaptunk, hogy Nagy Lajossal túl sokat foglalkoztunk a jubileumán.” (Érdemes lenne utánanézni, mennyit is foglalkoztak vele? Mi volt az, ami már túl sok volt?)

Szilveszteri számvetés

Hátha megtanulhatnám az érvényesülés művészetét? Ilyentájt, újév kezdete előtt, hamar előveszi az embert efféle gondolat. Sikeresebb esztendőt kéne elkezdeni! Csak akarni kell – mondják, de ez nem elég. Ismerni kéne a forszát a boldogulásnak. Azt a néhány csalhatatlan szabályt, amit Machiavelli meg mert fogalmazni.

Machiavelli a fejedelemnek írt, de itt van Hérault de Séchelles, aki a magamfajta közrendűek számára írta meg hézagpótló művét: Théorie de l’Ambition.

Gondosan tanulmányozni kezdem. Ez lesz számomra a törtetés ábécéje. Majd ha véremmé válik – rettegjenek, akik nem barátaim. De rettegjenek a barátaim is. Mindenkit megelőzök, túlszárnyalok, lefőzök.

Csakugyan kiváló tanácsokat tud adni ez a francia jogász. „Ellenségeidnek ne kegyelmezz, tiporj rájuk!” – mondja. Mennyi mulasztásom van e tekintetben! Hogy fogom pótolni?

„Legyőzött versenytársaidat dicsérd nyugodtan.” Ugye, milyen igaza van? Ezek az érvényesülés fineszei…

Micsoda lángész ez az Hérault de Séchelles. Lángész és az emberiség jótevője. Az ilyen magamfajta vizesnyolcast is megtanít a rámenősség technikájára.

De egyáltalán ki lehetett ez az Hérault de Séchelles? Miféle üstökös? Milyen dicsőséget vívott ki magának egyedülálló szaktudásával? Honnan jött, és hová emelkedett? Mennyi pénzt, mennyi nőt, milyen hatalmat hódított meg?

Nem volt hosszúéletű.

Harmincöt éves korában lefejezték.

*

Egy pesszimista barátom erre ezt mondta:

– Ha a boldogulnitudás mestere így jár, kiszámíthatod, hogy mi vár reánk, nyomorultakra, akik csak analfabétái vagyunk az érvényesülésnek.

Az őszinteség útjai

Az optimizmus fizet. Az optimista optimizmusával keres annyit, hogy autót vegyen magának. S mivel vett autót (villát stb.), most már aggálytalanul lehet optimista.

Elkésett polgárbosszantás

Épatez le bourgeois!

Hiába epatírozta az író – a polgár nem sértődött meg.

És most nyolcvan év múltán egy kritikus sértődik meg rajta. A haladás képviseletében.

A burzsoá pedig röhög a sírjában.

*

Csak a sírjában?

„Hozomány nélkül!”

A szerelem Franciaországban gyenge lábon áll. Bármily meglepően hangozzék is ez, Stendhal állítja, hogy így van. Okát is adja e sajnálatos jelenségnek. Szerinte a szenvedélyes szerelem – hiába minden! – nem tudja áttépni Franciaországban az anyagi kombinációk hálóját. „Franciaországban hol is volna másutt menedéke a szerelemnek, ha csak a padlásszobákban nem, ahol a lányok megházasodhatnak a család közjegyzőjének közbejötte nélkül?” (Les Cenci.)

A szerelemnek eszerint még a XIX. században is molière-i akadályai voltak. Mintha a Fösvény egykori kiáltozása a hozományról még kétszáz év múlva is megbénította volna a spontán párválasztásra induló fiatalokat.

De vannak a Stendhalénál frissebb tapasztalatok is. Már a mi századunkból.

Simone de Beauvoir leírja, hogy nagylánykorában egyik nyaralásukon a szomszédos fiús anya értésükre adta, hogy fiai nem házasodhatnak hozomány nélkül.

Életem első – s egyetlen – szabályszerű lánykérésére, mely ha nem is Franciaországban, de francia nyelven történt, a meglepett nagyatya első szava – majdnem pontosan molière-i szava – ez volt:

– Mais elle n’a point de dot! (De hisz nincs hozománya!)

Nemes férfiszolidaritással meg akart óvni egy ballépéstől?

Vagy keményen próbára akarta tenni az érzéseimet?

Vagy pedig a vagyona és a puritánsága sajátos interferenciájából született meg a mondat?

Századunk

Csak mint tényt jegyzem fel, messze vinne az elemzés.

Amikor egyetemi hallgató voltam, s bejártam Kornis Gyula szemináriumaira, úgy éreztem, hogy Kornis gondolkozásmódja primitívebb, mint a miénk, a fiataloké. Hiába tud többet nálunk, talán ezerszer többet, a tudása valahogy a földön marad, laposan, s nem ér föl a belátásnak arra a szintjére, ahová könnyedén felkúszik a mi zsenge tudásunk.

Ha pedig ma elolvasok egy jobb francia folyóiratot, úgy érzem, hogy a nyugati közértelmesség olyan fokra jutott el, ahonnét érdektelenül laposnak látszik már mindaz, ami a háborúban és utána mégoly izgalmasan tűnt elénkbe… Gide, Valéry, Alain, Benda stb. (A Preuves áprilisi Camus-számából úgy kirí régimódi eleganciájával Madariaga cikke: porcelán fogakkal harap és mosolyog.)

S te bírod-e még, s meddig bírod szusszal a szellem fejlődését a XX. században?

Bizonyítani!

A zeneszerzők ráragasztják műveikre az opus-számot. Éveikkel számszerűen növekszik az életművük. Milyen nevetséges mechanizmus hajtja az embert, hogy az opus 1-re opus 2-t akarjon, az opus 11-re opus 12-t, az opus 22-re opus 23-at, 24-et, 25-öt…

Mitől félsz? Hogy ha abbahagyod, véged van?

Egyszer dialógust fogok írni egy halott zeneszerzővel az életmű értelméről.

*

(És most eszembe jut a nevelőapám, akit csak akkor láttam aggodalmas keserűséggel eltűnődni azon, hogy mi lesz belőlem majd az életben, amikor azt mondogatta: „csak az a becsvágy, az a büdös becsvágy ne volna benned.”)

Beteglátogatóban

Uray Tivadarnál. Filmszerepeiről beszélgetünk. Nemrégen láttam csodálatos Semmelweisét. (Az első, 1938-as Semmelweist!) Amit ebben csinált, az a filmszínészet csúcsa. Csak a legnagyobbakhoz mérhető.

Hogy véget vessen a dicséreteknek:

– Tudod, mi volt az első filmszerepem?

– Nyilván egy ifjú főispán.

Nevet, de fejét rázza: nem.

– Főherceg…

– Víz, víz!

– Gróf.

– Lejjebb!

– Báró.

– Na, az igaz, hogy a filmet egy bárónő írta. Mert báró Orczy Emma regényéből csinálták…

– Ugye.

– Semmi ugye. Engem kell kitalálnod, nem az írónőt.

– Világhírű zeneszerző, a becsületrenddel kitüntetve.

– Látom, ti már csak sablonban tudtok gondolkozni.

– Föladom.

– Jobb is. Úgyse találod ki… Cowboy voltam.

– Cowboy?

– Az. Vadlovon vágtattam, és a felvevőgép előtt hirtelen meg kellett fékeznem. No hát, én egy szép szaltóval röpültem le a lóról, csudálatos szerencsével, talpra. Épp az árok partjára, amelyben az operatőr meg a rendező kuksolt. Mondom nekik: „Remélem, sikerült a fölvétel, mert én ezt másodszorra nem tudnám pontosan így megcsinálni.” És mi történt? Az operatőr, amikor meglátta, hogy repülök le a lóról, úgy megijedt, hogy most töröm nyakam, hogy elfelejtette csavarni a felvevőgép kurbliját (mert akkor még így dolgoztak, nem gombnyomásra, mint ma), s a jelenetből csak annyi lett meg, hogy én lerepülök a lóról, és megállok bokázva, fent a levegőben… Képzeld el, ha az a felvétel sikerül, most én lehetnék Tom Mix.

– Köszönöm a figyelmeztetést.

– Miért?

– Nagyon jókor mondtad el ezt a történetet. Ha megint szerepet írnék neked, nehogy Habsburg-főherceget vagy főispánt írjak…

– Ez csak egy anekdota volt. Eszembe jutott.

– De azért valami szép szerepen törhetem a fejem, ugye?

– De semmi sablon!

Katarzis

Alighogy megszülettem, apámat elvitte a spanyol.

Aztán írni kezdtem színdarabokat s a színdarabokban olyan szerepeket, amelyeket szaknyelven „színházi apáknak” hívnak. Kopár egem elé színpadot raktam s erre nagy emberek vázlatait, akiket árvagyerekszívvel éppúgy félni és szeretni lehetett, mint az igazi apákat. Én megaláztam őket, és felmagasztaltam őket, meglestem kései szerelmüket, s néha megöltem őket. Eljátszattam velük mindazt, amit egy apa tud. Színjátékaimban ezek az öregférfi-szerepek voltak leginkább azok, amelyek hívták a színészeket…

S akik ezekben a szerepekben játszották tovább az én játékomat, színész ismerőseim közül azokkal kötöttem leginkább barátságot. Nekik is meglehetett – ki tudja? – a maguk gyásza és árvasága, amely éppilyen szerepekre (illetve: ilyen szerepekre is) hajlamosította őket.

Ez volt, ez lehetett, az alapja, hogy apai barátként gyászoltam meg Somlayt, s hogy apai barátot veszítettem most is, úgy érzem, Uray Tivadarban.

Utolsó találkozásom vele június 9-én volt, délben.

(Azért ezt s nem valamelyik színházi próbáról vagy premierről őrzött emlékemet mondom most el, mert ez az utolsó találkozás minden megelőzőnek a summáját is adta – s az értelmét! Ez a találkozás is megerősített abbeli hitemben, hogy egy nagy intellektus szét tudja feszíteni rohamosan rövidülő életének a korlátait, s minél kevesebb órája van hátra, annál intenzívebben éli az életét, s – ki tudja? – az utolsó pillanatába így talán csakugyan belefér egy teljes élet vagy akár a végtelenség élménye is.)

Szombaton, úgy látszik, tovább tart az orvos- és ápolónőjárás, mert a déli harangszó után is gyakran bejöttek a betegszobába.

Úgy hallottam, nagyon rosszkedvű volt az elmúlt napokban, ő is panaszkodott.

– Ez az időjárás mindenkit kikészít – mondtam. – Akinek tüzelője van, befűtött.

– Majd jönnek a kis rinocéroszok, és bekéredzkednek a fagyhalál elől, mint Wilder darabjában.

De csak egy galamb szemelgetett az ablakpárkányon.

A galambot néztem, hogy ne kelljen látnom az ágy lábánál az odatámasztott fényes, vadonatúj pár mankót.

Eleddig rejtette sebét, és nem beszélt állapotáról. Most igen.

Oldalvást felkönyökölt, és beszélni kezdett, csillogó szemmel.

Egy színészről beszélt, akinek fájni kezd a lába. „Az illető színész” – így emlegette, harmadik személyben.

„Az illető színész valamikor kiváló orvosokkal volt együtt egy kis tudóstársaságban, így maga is hamar felismeri a bajt, és tudja, hogy nincs medicina, csak a kés. Elmegy egy orvoshoz…”

S mondta tovább, ami megtörtént. Pontról pontra.

Csakhogy nem múlt időben mondta. Nem!

Jövő időben mondta el.

Az elmúlt hónapok szenvedéseit most maga elé vetítette. Mintha mindent újra át akarna még egyszer élni…

Még egyszer? Vagy huszonötször? Százszor?

A szerepről beszélt.

A szerepről, amelyet el akar játszani, amely vitathatatlanul az övé, amelyet szeretne nagyon jól kidolgozni. Van élménye hozzá.

„Tudod, az nem lehet, hogy ezt a rengeteg szenvedést én magamba zárjam. Én közben folyton figyeltem. És egy olyan szerep kéne most nekem, amelyben a tapasztalataimat pontosan reprodukálhatom. Nem akarom, hogy kárba menjen” – és ecsetelte tovább, lázasan, mint egy álmot, a poklot, amelyen keresztülment. S hogy ez a pokol, ha ő eljátssza, tanulságos lehet a többi szenvedőnek, az emberiségnek.

Amit eddig a látogató tapintata vagy áltapintata elkerülgetett, az most kertelés nélkül kimondatott. Az olyan tabu szók is, mint az, hogy amputálás.

Ez a lesoványodott, csonka öregember töretlen teremtő erővel készült közénk, az életbe. A halál esélyeivel szembeszegezte akaratát, csak azért is lélegzett és tervezett, s ahogy egyszer az anya szülte, ugyanolyan fáradsággal és szenvedéssel újraszülte magát. Élt.

Mindent latba vetett. Szenvedéseinek nyersanyagából felvázolt magának életcélul egy szerepet, a klinikai esetből hősi jelképet csinált, színészi feladatra készült, amely most felért a színeváltozás csodájával, betegágyából halálra váltan felmutatott a hivatás csúcsaira, hogy oda föl! oda akar még egyszer följutni, ha mankókkal is, ahol sebei fényleni fognak, midőn feltárja magát, tanúságul: íme, az ember!

Katarzis.

A szomszéd kertben elkezdtek üvölteni a kísérleti kutyák.

Uray csendesen megszólalt, magyarázóan:

– Valamelyik kutyának fájdalma van, s ez most a többinek is eszébe juttatta, mit szokott szenvedni…

S én közben elszorult torokkal, de azon gondolkoztam, hogy Arisztotelesz kifejezése (katharsis tón pathémáton) csak a szenvedélyek megtisztítását jelentheti-e vagy a szenvedésekét is?

Lehet-e egy dimenzióval kevesebb?

A Tőkehaszon Ballada elfödi a Medáliákat. Így lett József Attilából – az iskolákban – egy féloldalas óriás.

*

Most meg Sarkadiról hallom, hogy tulajdonképpen ketten voltak: egy jó Sarkadi, aki az Út a tanyákrólt írta, s egy kevésbé jó, aki az Oszlopos Simeont.

– És az Elveszett paradicsom?

Kész a válasz:

– Mira és az öreg Sebők igen, ők a jó Sarkadi teremtményei; de a fiatal Sebők Zoltán és a fehérmájú sógorasszony már nem, őket a rossz Sarkadi írta.

– Még szerencse, hogy ilyen jól tudott együtt dolgozni ez a két társszerző…

*

Picasso békegalambja tüzet fúj Guernica szörnyeire.

Fél év után

Ha van is purgatórium, gondolom, eléggé néptelen lehet manapság. Az egyháznak ezzel a középutas kreációjával távolról sem volt olyan sikere, mint a mennyországgal és a pokollal. Legelsőnek ez ment ki a divatból a túlvilági szenzációk közül. Úgy tudom, a hitvédelem se fektet már bele semmi propagandát.

Ez a valamikor oly sűrűn lakott dantei táj ma oly képet nyújthat, mint egy csődbe ment angolpark.

Csak az íróknak kell még haláluk után egy efféle akadályversenyt végigjárniok. Mert van egy olyan elképzelés, mely szerint az író életművét nem a feledés Poklának, avagy az „ifjú szívekben élek” Mennyországának kell fogadnia, hanem a kritika Tisztítótüzének. Ott válik el a jó a rossztól, az ocsú a búzától, a negatív a pozitívtól, a kor hibája az íróétól, s e hagyományos „szekatúra” eredményeképp: ott válik el az író önmagától, s lesz az egy-íróból két-író, az egyik, aki a kárhozatra megy, a másik a tankönyvekbe, iskolai olvasmánynak.

Bizonyára vannak már korszerűbb értékelési rendszerek is.

De addig a dantei csigázásokkal szembe hadd szegezzük a dantei módszert, amellyel mégis ki lehet menteni innét a lelkeket:

Ez a fuoco d’amor, babitsi szóval: tűz-szeretet, nem fogja csorbítani az irodalomban sem az Itélet hatalmát…

A jövő évtized filmje

A film le fogja rázni az irodalom láncait… Ezt ígérik. S látnivaló, hogy csakugyan vívja a szabadságharcát. Diadalmasan.

De van itt egy kis fogalomzavar.

Amikben a film senyved, azok valóban irodalmi láncok, csakhogy még a XIX. századi irodalom láncai. Az öreg Dumas láncai és Jókai meg Mikszáth láncai, jobbik esetben Maupassant és Hunyady Sándor láncai és járószalagjai. Ők és a többi régimódi elbeszélő mesterek még mindig jelen vannak a filmekben. Azokban is, amelyek nem az ő történeteikből készültek. Jelen vannak csendestársként. Szolgáltatják az ősmintaképeket a hősökhöz és a recepteket a fordulatokhoz, a befejezés nagy pillanataihoz, sőt még azokhoz az érzésekhez is, amelyekkel a közönségnek távoznia kell a moziból.

Igazán legfőbb ideje, hogy a filmművészet csakugyan lerázza magáról ezeket a láncokat. Hogy aztán a műfaj szabadságának az illúziójával vehessen magára újabb láncokat. Nem kevésbé irodalmiakat. A két háború közti irodalom láncait. A modern filmművészet azt hiszi majd: x végre önmagára talál, amikor rátalál Kassákra és Kosztolányira, Gide-re és Proustra, Karinthyra, Kafkára, Musilra.

El tudom képzelni az 1970-es évek úttörő filmcsodáit.

Milyen felemelő lesz majd megérni annak az új rendezőnek a feltűnését, aki újraálmodik filmen olyan képeket, amilyeneket, például, Radnótitól ismerünk:

Egyszer volt

Elképzelhető-e, hogy a Tejút-rendszer ezernyi naprendszerének egyikén, vagy valamelyik másik galaxis valamelyik naprendszerében az élet fejlődése úgy alakul, hogy megismétli azt, ami a Földön történt.

Miért ne?

Eljutnak a világháborúkig, lesznek felhőkarcolók, felfedezik az atombombát, aztán a H-bombát, esetleg el is pusztítják magukat vele…

A végtelen változat közé belefér egy duplikátum is, mint ahogy egy lottózó Szupermatuzsálemről elképzelhető, hogy ugyanazokkal a számokkal kétszer is van ötös találata.

Elképzelhető a majom újbóli emberréválása, elképzelhető, hogy megint építenek piramisokat és az oly távoli Nap tiszteletére naptemplomokat. Elképzelhető. És elképzelhető, hogy Isten megint elküldi fiát megváltani azt a másik emberiséget, és nem nehéz elképzelni, hogy lesznek megint írástudók és Poncius Pilátusok, Mohamedek, keresztes hadjáratok, Szent Tamások és Danték, a franciákéhoz megtévesztően hasonlatos forradalmak, elképzelhető, hogy egy emberbarát megint feltalálja a nyaktilót…

De azt nem tudom elképzelni, hogy lesz egy kisváros, egy holt folyóággal, ennek a partján függönyös fűzfákkal…

Az öregedés jelei

A holdutazás lehetőségeiről olvasok egy cikket. Mennyi a nehézség, a veszély, de – úgy látszik – mind le lehet győzni szépen. A befejező rész arról szól, hogy hasonlóképpen kell majd megszervezni az átjutást a bolygókra.

Éljen!

A cikk befejezése emelkedett hangú, prófétikus. Ilyesmi: el fog jönni az az idő is, amikor az ember elhagyja a naprendszer határait is.

Elhagyni a naprendszert?

Ezért már nem tudok lelkesedni.

Hát nem jobb megmaradni a járt úton, röpködve a Föld meg a Vénusz, meg a Mars között?

Engem innen már nehezen mozdítanak ki.

Olyan vagyok, mint azok a régi krisztinaiak, akik leélték az életüket, és nem mentek át Pestre soha.

Maradjunk csak a naprendszerben.

Egy halálos szenvedélyről

– Mi az, ami felülmúlta (kiváltotta? versengve fokozta?) a császárok csillapíthatatlan vérengző szenvedélyét?

– A római jobb társaság csillapíthatatlan fecsegő szenvedélye… Tacitusnál megfigyelheted, hogy akárhány viccfaragót, bökversköltőt, illegális szalonszervezőt végeztetett ki Messalina és Nero, az összeszokott társaság – megtizedelve és megharmadolva – csak összejött. Talán egy utolsó bon mot-ra. (Ahogy egy tyúkudvar hangos életét sem zavarja meg túlságosan, ha pár csirkét kiemelnek onnét, s elvágott nyakkal dobják vissza a többi közé, véres körtáncra…)

Voltak, akik himnuszokat énekelve vonultak az arénába – s voltak, akik vicceltek mind a vérpadig.

Fal-avatás

Vészi Endre Don Quijote-drámájának a borítóján tűnt fel először nekem Kühnel Szabó József, egy rajzával. A rajz nem is annyira Don Quijote volt, mint inkább egy írásjel, amelyet úgy kell kiolvasnunk, hogy Don Quijote. Egy eleddig ismeretlen betű, valamelyik ősi ábécéből, az emberiség közös emlékezetének a mélyéről. Egy sokatmondó és sokértelmű ideogramm, amely jelenti a nagylelkűséget, lovagiasságot, tettrekészséget, és ugyanakkor az öregséget, szegénységet, megcsalatottságot, a törhetetlen hitet és a kétségbeesést is.

Don Quijote – de még inkább az örök donquijoteség – ecsetvonásjele.

Ez a rajz Daumier, Picasso és Martyn Ferenc után is tudott újat mondani az európai mitológiának erről az alakjáról.

A festő színeivel pedig Párizsban találkoztam. Január 1-én, reggel. Kühnel Szabó ekkor tartotta frissen készült üvegmozaikjának a felavatását. Az üvegmozaik egy modern ház vesztibüljét borítja, a rue Taine-en. Azt hiszem, valahol a Gare de Lyon mögött kellett kijönni a földalattiból. A Szilveszter-éjszaka csúnya, zuhogó esője után vigasztalan szürkeséggel kezdődött az esztendő. Az utcák néptelenek voltak.

Ott derült csak ki, hogy a felavatási ünnepségnek én vagyok az egyetlen meghívottja. Az volt az érzésem, hogy én képviseltem ott Magyarországot. Hadd lássa a Haza (bárkinek a szemével, mindegy! az enyémmel), hogy egyesztendős szívós küzdelem után hogy hódítja meg Párizs falait egy magyar festő…

De azért nem voltunk egyedül. Lassan megindult a lépcsőházban az ünnepnap délelőtti forgalom. Kijött a fiatal házmesterné. Sétálni ment egy sokgyerekes család. Indultak misére… S mindenki felderült, amint meglátta a festőt, és hosszú kézrázásokkal kívánt neki boldog új évet és jó „sanszokat”. Meglepő volt ez a szívesség a franciáktól – hiszen ugyanezek a lakók egymásnak talán nem is biccentenek.

Itt dolgozott a festő, hónapokon át, itt küszködött az éles és merev üvegcserepekkel, amikből felrakta a bejárat köré valami elveszített és elmosódott Paradicsom emlékét. Mivel hódította meg ez az akkoriban még inkább csak mosolyával beszélő magyar festő az új ház új lakóit? Akik a lakásuk áráért bizonyára azt várták volna, hogy egy Chagall vagy Picasso ragasztja majd nekik a mozaikot a kapualjban. A kedvességével hódította meg őket? Napi tíz-tizenkét órás aszkétamunkájával? Vagy munkájának az eredményével, ezzel a csodálatosan gazdag és szikrázó üvegszilánk-ősvilággal, amelyet otthonaik küszöbe mellé tett, hogy ez várja őket, ez kösse ide őket?

Bizony, hálásak is lehettek a festőnek. Odakint hideg, nyirkos újév reggel. S a lakásaik alatt most már itt fűlik a színek dzsungelforrósága.

Soha nem hamvadóan. Akár egy atommáglya.

Akkor beszélt nekem Kühnel Szabó arról, hogy az ő igazi ambíciója az üvegablak. Talán azért is jött Franciaországba, hogy lássa a katedrálisokat, a Sainte Chapelle-t. Talán azért is, hogy az építészek mellé szegődjék, akik – Le Corbusier óta – mintha épp a katedrálisépítőket éreznék igazi versenytársaiknak.

Azóta csinált is Kühnel Szabó pár üvegablakot. S azt hiszem, sikerült neki a titok: üvegablakainak a színei úgy telnek el a kinti fényektől, hogy szinte magukhoz rántják a mögöttük álló Végtelent.

Mert ez volt a rózsaablakok csodája: a színek robbanása, melynek nyomában egy vihartölcsér vákuuma támad, s felrepíti a híveket a templom kövéről a legtágabb térbe, a súlytalanságba.

Aztán felfedezték a festők a perspektívát, és a vetületi rajzok hálójában próbálták megfogni a teret.

De az emberiség legújabb kozmoszélményeivel talán mégis ez tart jobban lépést: a fény, a sugárzás, a szín – mint annak a Térnek a tolmácsa, amelyben még minden születőben, forgószél-sodrásban, a teremtés állapotában van.

Köszöntő egy fesztiválon

Sokat mosolyogtam fiatalabb koromban, amikor a Faux Monnayeurs elején a két diák beszélgetését olvastam arról, hogy ki mivel is akar betörni az irodalomba. Az egyikük elmeséli tervét: leírni a Parc du Luxembourg egy napját. Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitják a rácsos kapuit, addig, amíg este becsukják. Leírni, hogy hogy tologatják a gyerekeket a cselédek, hogy hogy jelennek meg a diákok, hogy kik azok, akik délben itt ütik el az ebédidőt, s így tovább, egészen addig, amíg a holdfényben már csak a szobrok állnak az utak mentén. – Beszéljenek-e a szobrok? – kérdi a leendő regényíró. – Ne, ne beszéljenek – mondja finom ízlésű barátja.

André Gide játékos regényében ez a legjátékosabb diákfantázia lett a legmaradandóbb. A legtöbb rövidfilmnél, a cinéma direct legújabb alkotásainál, mindig eszembe jut a Parc du Luxembourg egy napja, ahogy azt Gide egy francia kisdiákkal elmondatta, mint egy kísérletet az élet leghitelesebb megragadására.

A hitelesség leckéjét ma már, nagyon sok író nevében mondhatom ezt – leginkább a filmből tanuljuk. S a film számára pedig a rövidfilm a megújhodás forrása.

Ahogy a dráma megy vissza az egyfelvonásos (görög!) koncepció felé (Ionesco, Miller, Beckett, Tardieu stb.), ugyanúgy a film is, az egész estét betöltő játékfilm is megy vissza a rövidfilm-koncepcióra.

Nem az a lényeg, hogy a „nagyfilm” technikai újdonságokat vesz át a rövidfilmtől, hanem az, hogy a kondenzáltság igényét, a szerkezetet és a hitelesség ambícióját veszi át. Hála a rövidfilmnek, a mozi, amelyet valaha álomgyártás termékének neveztünk, amely valaha arra látszott hivatottnak, hogy elterelje a figyelmet a valóságról, ma elsősorban ő tanít meg rá, hogy – akik a XX. században elveszítettük biztonság érzékünket arra vonatkozólag, hogy mi autentikus az életben, s mi nem – most megint megtaláljuk.

Írók, drámaírók, különösen hálásak lehetünk azokért a kísérletekért, amelyeket rövidfilmes kollégáink a dolgok lényegének feltárásáért és az érvényes művészi kifejező formákért folytatnak.

Ők igazán azok közé tartoznak, akik segítenek elterelni figyelmünket a konvenciókról.

Hogy is mondja egyszer Gide, említett regényében, amikor elunja, hogy leírja Passavant gróf és Lady Griffith párbeszédét?

„Túl szellemes volt. Nem írom le.”

Mint ahogy a regénybeli diák lemondott arról, hogy a szobrok beszélgetését közölje.

Csak az ember számít.

S csak az, amit az ember kivall.

Azért fejlődünk…

Az Esprit ünnepli Magyarországot.

Hízik a májam. Hogyisne! Hisz olyasmit ír rólunk, hogy mi magyarok most már kezdünk európai szintre vergődni. Hogy fejlődő ország vagyunk. Már a lélek elemzésére is képesek vagyunk… Brávó!

Mindezt a Pacsirta alkalmából.

A film alkalmából, amit a magyar filmhéten bemutattak Párizsban.

A gratuláció nagyon jólesik, de hamarébb is megkaphattuk volna.

Mert hogy a Pacsirtát Kosztolányi negyven évvel ezelőtt írta, azt a cikk szerzője vagy nem tudja, vagy mozi-sovinizmusában nem is akarja tudni. (Mintha bizony egy szellemi alkotás csakis attól nyerné létét, hogy filmre viszik. Addig talán ebihal, úszkál a tóban…)

De ha Párizsban legközelebb egy Jézus-filmet csinálnak valamelyik Evangélium alapján, nem fogom elmulasztani, hogy felfedezzem a legfrissebb történelmi eseményt: íme, a franciák De Gaulle elnök korában már kezdenek ismerkedni a másutt közismert Jézus tanaival.

Monte Carlo

Játékosok. Azt hittem: játékosak. De nem. Komorak és szertartásosak.

A kövér ember, aki tegnap körülfolyta az egyik asztalt, most áthömpölyög a hallon. Szeretném tudni: nyert-e, vesztett-e?

Vajon fáj-e a szíve?

Gondol-e arra, hogy legjobb volna meghalni?

Mire kell neki a pénz?

Ékszert akar-e venni Cartier-nál, vagy nyugalmas öregséget szeretne a mamájának?

„Miért ne” etika

Általában arra építették ar emberi cselekedeteket, hogy megkérdezték mindennek a miértjét.

Sokra jutottunk vele.

Gide A Vatikán pincéiben felvetette az action gratuite szépségét.

József Attila megfogalmazta a miért ne cselekedetek egyedül érvényes rációját, hiszen kiterítenek így is, úgy is.

Most láttam a Hideg napokat. A tisztiasszony felszáll a kivégzendők közé, a teherautóra. „Miért ne?” Egy új Nóra lép ki a magyar kincstári babaházból.

Ki az igazi rossz ember?

A pálmát mindig az alkotóművészek viszik el.

Hitelezői és egyéb ellenségei gyűrűjéből Wagnert a frissensült kölyökkirály menti ki, II. Lajos. Felajánlja neki lángoló barátságát és civillistáját. Vígjátékba illik, ahogy Wagner napokig bújik a király adjutánsa elől, mert megijed: egyenruhás ember keresi, ez pedig csak az adósok börtönét jelentheti.

Az adjutáns végül mégiscsak elfogja őt az utcán, s ott mindjárt átadja neki a király levelét, gyűrűjét, ünnepélyes nyilatkozatát, hogy őfelsége mindhalálig teljesíteni fogja Wagner minden kívánságát. Mint a mesében.

És parancsa van, hogy vigye Wagnert Münchenbe, a palotába.

Délben a müncheni királyi palotából kilép az új kegyenc. Csodálatos május eleji nap. Övé Bajorország. Övé a világ. S most már biztos: ő lesz a jövő zenésze.

Wagner megfogta az Isten lábát.

Wagner mennybe száll.

Ráadásul ugyanaznap jön a hír Párizsból, hogy meghalt, akit Wagner legjobban utált: meghalt Meyerbeer.

Ennyi jó hír egyszerre!

S Wagnert elborítja a méreg. Dührohamot kap. A körmét rágja tehetetlen haragjában.

Úgy érzi, most már nem ér az egész semmit.

Nincs többé Meyerbeer. Nincs többé, akinek orra alá dörgölje szédítő sikerét a bajor királlyal. Meyerbeer, aki eddig is mindig beleköpött a levesébe, most hirtelen meghalt, csakhogy ne kelljen a féltékenységtől megpukkadnia. Meyerbeer átment az örökkévalóságba, azzal az elégtétellel, hogy Wagner a víz alatt maradt…

Meghalt a riválisa. Épp most!

Hiába, a Szellem Embere számára alig képzelhető el felhőtlen boldogság e földön.

Jáma világítja az utat?

I. E.-nek

Ha Kairóból Delhibe tart az utas: átvág az Arab-félszigeten a Perzsa-öböl irányába, közben leszáll Kuwaitban vagy Bahreinban, s a kanyargó Indus fölött átrepülve, a mai Nyugat-Pakisztán felől ér be a mai Indiába.

Más az útvonal, ha Bombay a végcél.

Délkeletnek tartva ekkor az Arab-félsziget vörös-tengeri partjait követi a gép, míg csak ki nem ér az Indiai-óceán fölé, hogy azt átszelve, Bombaynál elérhesse megint az ázsiai kontinenst.

Éjszaka indult el Kairóból, ezen az utóbbi úton.

Bár nem is tudta, hogy merrefelé járnak. Nem is kérdezte. Az óceánjáró gép iszonyú ereje, amellyel feltépte magát a betonról, s aztán ahogy úszni kezdett a hirtelenül öklömnyire nőtt csillagok alatt, szinte értelmetlenné tette az efféle kíváncsiságot. Bepakolva e másik nagyságrendű akaratnak a gyomrába – Jónásnak is mindegy lehetett, hogy a Cethal miféle tengerek mélyére merül vele. Bent volt a csőben, kész. Utazott a sorsa felé, vakon, az isteni szándékok beteljesítése felé, a sűrűbb veszélyek felé.

India, India… Micsoda vonzása volt mindig ennek a világrésznek. Nagy Sándortól kezdve világhódítók végcélja. India megérte Kolumbusznak azt a kockázatot, hogy aztán mi lesz, ha a Föld mégse gömbölyű…

Én mit kockáztatok! – gondolta az utas. – Hogy kolerát kapok, vagy hogy hazatérve már nem találok vissza a Naphegy utcába?

Mivel az oltásokat rendben megkapta, és azok megfakadtak, tehát inkább csak az utóbbi veszély volt fenyegető.

– Majd keringhetek ezzel a DC 8-cal a Horvát-kert és a Délivasút között, hogy hová lett a ház.

Ilyesmit minden vándormadár is kockáztat. Nem kisebb és nem nagyobb kockázat ez sem, mint a Kolumbuszé volt. Úgy látszik, minden utasé.

– És megéri? Megéri India?

Ahogy belefúródott a gép a trópusian meleg éjszakába, akkora lendülettel és annyi üzemanyaggal, mintha nem is más földrészre, hanem eddig nem ismert csillagképek közé szándékozná őt vinni, úgy érezte, már ez is megérte. Elveszített édeneknek ez az egyedüli és logikus ellenpólusa: az űrutazás, Ádám utolsó kitörési kísérlete, valami kósza meteorlét kalandja. S aztán a csendes hibernálódás az abszolút nulla fok felé.

– És odalent? – egy idő múlva nyugtalan lett. – Mi van odalent? – A Kogutowicz-atlasz emlékfoszlányait próbálgatta maga alatt kiteregetni, mint valami kifakult, rongyos szőnyeget.

Hiába, a lenti sötétség olyan sűrű volt, hogy egyáltalán nem volt látható benne a hosszúsági és szélességi körök hálója, nem is beszélve a szárazföldekről és a tengerekről.

Aztán egyszer csak feltűnt az első lobogó fény, s utána a másik, a harmadik. Véget nem érő sorban lángoltak odalent óriási fáklyák.

– Az arábiai olajkutak, azok fölött repülünk – így magyarázta a tüneményt egy részeg angol, aki néha végigbotladozott az ülések közt a toalett felé. A legtöbben már aludtak. Könnyű skóciai gyapjútakarókba burkolózva – ezeket már hamarébb szétosztogatták köztük. Ki is kell használni a kurta éjszakát. Keletnek repültek. Akármelyik pillanatban megvirradhat. Akár még éjfél előtt is. A villanyt is eloltották a gépen, központilag. Csakugyan olyan sötét volt, mint egy Cethal hasában, vagy mint egy bombázóban, vagy mint egy bombázóktól félő, elsötétített városban.

Az utas Jámára gondolt, a halál hatalmas és szótalan istenére, aki gúzsba kötve vonszolja maga után lelkeinket a sötétség birodalma felé, de felgyújtja a fiatal nyírfákat, és így világítja meg az útját annak, akit egyszer hazaenged a halálból.

Lágy Ázsia

A kifejezés József Attiláé. Ez a lágyság benne van a legtöbb indiaiban. Pláne itt Délen.

Sokasodjatok és szaporodjatok

Az önveszélyes emberiség.

Nem az eszével – mint nálunk.

Azzal önveszélyes, hogy van. Biológiailag. Hogy túlnő a keretein. Hogy elefantiázisba esik a fajta. Hogy olyan lesz, mint a diluviumi szörnyek, túldimenzionált. S ebbe aztán belepusztul.

Athén határában

Visszatérő álmaim között a legfájóbb talán ez volt. Megérkezem egy városba, ahova régen el akartam már jutni, mert él ott valaki, akit látni szeretnék. Végre ott vagyok, s most már csak fel kéne hívnom őt, vagy el kéne mennem hozzá. És nem teszem. Egy városban élek vele napokon át, telik az idő, közeledik az elutazásom, szégyellem magam, a bűntudat mardos, már az utcára se merek kimenni, nehogy véletlenül akadjak össze vele. Egy kávéházból nézem az utcát, a hidat (a kávéház mindig a genfi La Potinière-hez hasonlított), hátha észreveszem őt véletlenül a járókelők közt… Akkor mégsem jártam itt hiába… S aztán elutazom. És tudom, hogy most már nem fogom látni soha többet. Ezentúl nemcsak a távolság választ el minket, hanem az elmulasztott alkalom is, amely mindennél tömörebb falakat épít. (Mert az elmulasztott alkalmakban életre nem valóságunk revelálódik, mindennél meggyőzőbben. Nincs mentség és nincs fellebbezés: pillanatnyi tétovázásunk, amiről azt hittük, csupán esetlegesség, börtönfalként zárja el előlünk életünk szebb lehetőségeit.)

Így érzem magam most is, Athén határában, a tengerparton, a repülőtér és a város között. Budapest nem fogadta a gépünket, idehoztak egy szállodába éjszakára. Hotel Vénusz. Ronda ősz van. Vége a szezonnak. Akik itt nyáron, a nagy idegenforgalomban e szépnevű hotelben megszálltak, most otthon ülnek Európa ködlepte városaiban. S akik Athénből ruccantak ki ide, kalandra, most az Akropolisz lejtőin a kiskocsmákban isszák a gyantaillatú számoszi bort. Kairóban a Semiramisban laktam, itt a Vénuszban. Klimaxos Vénusz, de mégis… Odisszeusz nem volt így elkényeztetve bolyongásai során.

Kimentem járni egyet. Nem is messzire onnét, az öböl túlsó hajlatában, a sok fény között, vagy inkább fölöttük, bizonyára ott dereng a telehold fényében és kissé önnön fényében is az Akropolisz. Az autók kettős sorban száguldanak a város felé. Üres taxik is. Hiába. Azzal a néhány árva piaszterrel, ami Kairóban a végső repülőtéri könyv- és újságvásárlás után a zsebemben maradt, hiába állítanék meg egy taxit. És ha autóstoppal mennék be? „Uram, valaha művészettörténetet tanultam, egy klasszika-archeológus volt a professzorom, folyton a görög márvány csodájáról beszélt. S most végre eljutottam ide, először s talán utoljára. Hajnalban továbbmegyek…”

Gyalog indultam neki. A szembejövő autók ritkultak, nem vakították el pillanatonként a szemem. Éjféltájt a város fényei közül is sokat eloltottak. Meg-megálltam, a tenyeremmel elfödtem a tengerparti lámpákat, s kémleltem az eget felettük, hátha felsejlik az Akropolisz fehér árnyéka.

Azóta is érvényes kérdés

Vajon lehetséges volna-e örökérvényű kánonként beszélni arról az arányról és bölcsességről, amit az athéni görögök létrehoztak, ha a nagy századnak minden pillanatában nem kísértette volna őket a mértéktelenség és az őrület?

A Periklesé, aki – ő, a tökéletes kultúrember – az építkezésekhez felhasználta a honvédő háborúra összehozott nemzetközi kasszát; a kurvaságig állhatatlan és elragadó Alkibiadesé; s a Sophokles és Euripides keze alól egyre sűrűbben színpadra kerülő nagy bűnösé, megszállotté, háborodotté…

Nekik is köszönhetjük a Parthenon örökérvényű arányait.

Szent folyók

Ősszel a delhi múzeumban két szép régi domborművet láttam. Két nőalak volt: a Dzsamuna és a Gangesz. Szent folyó mind a kettő, persze hogy megszemélyesíthetők. Mint itt, Egyiptomban a Nílus. A híres szakállas vatikáni férfi Nílus-szobor után Alexandriában, a múzeumban, tegnap egy másik Nílus-szobrot láttam. Egy fekvő asszony volt a Nílus. S őt is éppúgy ellepik az apró gyerekek, mint a vatikáni férfi Nílust. Zömök kis asszony, csupa gömbölyűség. Mintha Maillot, vagy még inkább: mintha Medgyessy mintázta volna. Paraszt-Nílus. Nem is anya, dajka inkább. „Dajka vagyok, bő, magyar emlős.”

Lehetne a Duna is.

Csakhogy akkor a gyerekek nem játszadoznának körülötte, hanem verekednének.

*

A Duna nálunk a költészetben vált mítosszá, s nem a szobrászatban. (Neobarokk allegóriái, azt hiszem, éppoly kevéssé számítanak, mint Pátzay szobra, a Dunai szél. Ez az utóbbi inkább a harmincas évek sikkes Pestjének megszemélyesítője, s nem az ősi Dunáé.)

A Buda, Mohács, Nádornál elfutó folyó, Ady vén Isztere, a város minden szennyesét mosó Óriás-Mama a magyar költők varázslata által telt meg annyi értelemmel és rejtelemmel, hogy most már ő is elmehetne a Gangeszek, Dzsamunák és Nílusok mellé, szent folyónak.

Alexandriából, Kairó felé az egyik Nílus-ágon hogy átjövünk, a vezetőnk visszafordul a kocsiban:

– Maguknak pedig ott a kék Dunájuk!

És fütyülni kezdi a Strauss-keringőt.

Micsoda „nehézvíz” folyik a mi Dunánkban, Dévénytől lefelé. „Tán honom könnye…”

S a világ fülében micsoda könnyűzene lett belőle. Pim-pámpám-pim-pámpám…

Nyugat felé, és lám, nem is csak Nyugat felé, mi ennek a füttyszónak a függönyén léphetünk át. És ez ott marad mögöttünk, mint a vidéki fényképészek ócska dekorációja. A lepedő, rajta a kék Dunával. „Tessék mosolyogni!”

N.P. a kocsiban kissé fojtott hangon magyarázza kísérőnknek, hogy a Duna vize általában nem szokott kék színű lenni.

Ez minden, amit a szent folyó érdekében megtehet.

Utazás után

Hol is vagyok?

Szemben velem a könyvespolc, a nagy dolgozóasztal, oldalt a három ablak. Fekszem a frissen húzott ágyban, élvezem, hogy itt vagyok, ahol vagyok, tetszik nekem ez a könyvtárszoba, a szép rézveretes komód, az üveges szekrény, a méltóságteljes tabernákulum. Tudom azt is, hogy jó nekem itt lenni. Hogy itt lenne a legjobb.

Örömmel nyújtózom ki az ágyban. Nem győzök betelni a harmóniával, ami körülvesz. Csak az zavar, hogy sehogy se tudok rájönni: hol is vagyok?

Érzem, rá fogok jönni mindjárt, mert ha nem, akkor valami nagyon rossz vár rám. Ezért egyre jobban töröm a fejem: hol is vagyok?

És keresgélés közben kinyílnak a lelkemben hosszú szállodafolyosók, városterek, repülőgépről látott tengerek, amelyek a szemhatáron enyhe görbülettel mutatják, hogy milyen kerek a világ. Hiába! Sehol se találom a helyét ennek a könyvtárszobának, ahol hirtelen felébredtem.

Ez az a pillanat, amikor már kiáltanom kéne. De mit kiáltsak? Kiért? Nem jut eszembe a neve senkinek se, akit szólíthatnék.

Tudom, hogy a szállodák folyosóin most is sorban állnak az emberek a liftajtók előtt. Hogy lent a tengerek színén úsznak tovább a jéghegyek dél felé, s csendesen málladoznak. A repülőterek fölött most is rázkódik a levegő, és rajokban köröznek a madarak, úgy látszik, imádják ezt az örökös riadalmat. A városok terein sehol sem állt meg a forgalom. Az autóbuszok, amelyeknek sikerült megtanulnom az útirányát és állomásait, zavartalanul közlekednek most is pályájukon. S persze azok az autóbuszok is, amelyekről sohasem tudtam meg, hogy honnan jönnek és hova mennek. A léghűtőszerkezetek most is tovább surrognak azokban a hotelszobákban, ahol laktam.

De ebben a csillapíthatatlanul mozgó világban sehol sem találom meg a helyét ennek a szobának, ahol pedig olyan különösen jólesik kinyújtózkodnom, és közben szemügyre venni a könyvek sorát meg a szép fényű bútorokat… Úgy látszik, mintha itt kívül kerültem volna az egyetemes forgalmon. Lekerültem a légitársaságok utaslistájáról. A telefonoskisasszonyok a szállodákban már nem tartják számon a nevemet és a szobám számát. A liftek, a madarak, a jéghegyek azért valahol csak mennek tovább a maguk pályáján, a tranzit várótermek közben most is megtelnek és kiürülnek, és megint megtelnek, s lehet, hogy Mexikóban éppen földrengés van, vagy most tör ki a Popocatepetl.

Nem tudom, hogy hol vagyok, de azt érzem, hogy nem kell félnem, itt nem fog maga alá temetni a ház.

Itthon vagyok.

Azért volt hát minden olyan ismerős.

Hamarosan azt is sikerül tisztázni magamban, hogy nem Nagyváradon vagyok a gyerekkoromban, hanem Budán, a Naphegy utcában…

Nem baj. Így is jó.

Lepke és toll

Szigliget. Estefelé kisétáltam a kertbe.

Egy sor vörösfenyő mögött feltárul a kert egyik legszebb része: hosszú rózsaágy, amelyet hátul egy vadszőlővel befuttatott pergola zár le. A rózsaágy egyik oldalát aljában kövekkel megerősített, enyhe lejtő szegélyezi, s fentebb egy sor fa, jórészt szelídgesztenye, mely éppen most virágzik. Ezzel párhuzamosan, a rózsaágy másik hosszanti oldalán, egy sor dús levendulabokor van, mondhatni: levendulasövény, emögött törpe barackfák, majd az erre lefelé lejtő völgy fölött, a park fái fölött, ellátni a Tapolca medencéjének túlsó felére, a távoli hegyekre.

A levendulabokrok sűrű zöldje-lilája egyenletesen zúg a virágain legelő méhek tömegétől. A méheket csak közelről látni, belevesznek a szárak rengetegébe. Néhány pillangó is szálldos a lila virágok fölött, szeszélyesen. A legtöbbje fehér pillangó, s néhány szép barna, köztük a mélytüzű Vanessa Atalanta. Örömmel fedezem fel őt, gyermekkoromból jól emlékszem rá. Pontosan olyan a mozaikmintája, mint akkor. Semmit se változott. Hányszor ujjamon maradt ez a puha barna és vöröses hímpor, a megfogdosott lepkeszárnyak pedig ijesztően áttetszőek lettek…

És ekkor meglátom gyerekkorom csodáját: a fecskefarkú pillangót.

Ha az ember felnő, minden mintha kisebb lenne. Ez nem!

Olyan nagy volt, hogy a levendulaszáraknak csak a hegyén tudott megkapaszkodni, a sűrűjébe nem fért belé. Ideges szállongással röppent ide-oda. Gyönyörű volt. Pontosan olyan, amilyennek gyerekkoromban láttam – láttam? Vagy csak a színes képeskönyvek nyomán álmodtam?

Szinte tenyérnyi nagy volt mindegyik szárnya. Sárgás krémszínű, fekete díszítéssel. S a szárnyak aljában a valószínűtlenül hosszú fecskefarok.

Csendesen jártam le s fel a levendulabokrok mentén, követtem a fecskefarkú pillangót, hogy minél tovább csodálhassam. Egész közelről is megnézhettem, dús potrohát és két nagy szemét, amellyel vissza-visszanézett rám, és ha túlságosan közel hajoltam hozzá, odébb repült.

Arra gondoltam közben, hogy nem is telhetett ki a föld történetéből, hogy ilyen különleges forma kialakuljon a darwini kiválasztás vak menetében. Valaminek történnie kellett közben, ami feldobta az életet, s amikor visszaesett, már formákban esett vissza…

Aztán, mintha ügyetlen gyerekek dróton rángatnák, elkezdett csapongani erre-arra, egyre följebb, följebb. Már a fenyőfák csúcsánál tartott. Ott eltűnt. Talán leszállt az egyik vörösfenyő ágára.

Három percig tartott, hogy láttam.

Egy óráig tartott, míg leírtam.

*

Hány száz évig kéne élnem, hogy számot adhassak az életemről?

„Barrault meghalt!”

Cohn-Bendit kiáltotta ezt Barrault arcába 68 májusában s utána még néhány megsemmisítő szót: – …fini! zéró! annulé! supprimé! occis!

A fizikai megsemmisítés szavait.

Ki jegyezte fel őket? Ezeket a cián-hatásfokú szavakat? Ilyen könyörtelen gondossággal, ki jegyezte fel? Ilyen önkínzó gondossággal?

Na ki?

Természetesen Barrault.

Ő írja le emlékirataiban (Souvenirs pour demain) ezt a váratlan találkozást – a szembetalálkozást azzal a ténnyel, hogy a 68-as fiatalság szemében ő már nincs. Hogy 68 májusában ő már, mondjuk ki magyarán – sehol sincs.

Még a személyes csalódás ürömcseppje sem hiányzik ehhez a pillanathoz. Az a fiatalember, aki az átkaival őt most a nemlétbe utalja át, két évvel ezelőtt még Barrault pártján tüntetett, ott volt Barrault testőrgárdájában, amikor a jobboldal felvonult tiltakozni az Odéon elé Genet Paravánok című darabjának előadása ellen. Így aztán igazán szép, történelmi, komplex pillanat ez. „Te is fiam, Cohn-Bendit?” Még ez is benne van.

Mit felelhet erre az inzultusra egy címzetes hulla? Barrault leírja, hogy a körbenállók ránéztek, várták, hogy mondjon valamit. Ha tud. Nem volt könnyű helyzetben. Csakugyan, mit is lehetett felelni Cohn-Bendit gépfegyverropogású szavaira? Udvariasan felelt, egy halott méltóságával, és mindjárt kiskaput nyitva az esetleges együttműködésnek.

– Jó, Barrault meghalt, de valamit csak kezdeni kell azzal, ami fennmaradt belőle.

Barrault válasza mégse volt túlságosan szerencsés. Ezt ő is érezte. Elegáns a válasz, nincs híjával némi iróniának, de nem barikádra illő. Olyan volt, mintha elfogadta volna a halálos ítéletet, csak éppen irgalmat koldul. Másnap az újságokban megjelent ez a mondat. Még kegyetlenebb fogalmazásban. Ki tudhatja már, hogy is mondta ezt Barrault, milyen hangsúllyal, milyen árnyalattal? S ez nem is volt érdekes!

Sokan azt mondták, hogy túl hamar kitűzte Barrault a maga gyászjelentését.

Minisztere, Malraux is így érezte. Megneheztelt rá. – Barrault kapituláns – mondta –, elébe megy a kivégző osztagnak – s ezzel ejtette is a régi barátot.

*

Azt hiszem, hogy a színészek hamarébb belenyugszanak abba, hogy ők halandók. Hamarébb, mint más halandók.

Talán onnan ered ez, hogy a színész különben is ismeri a nemlétnek – egyfajta relatív nemlétnek – a sötétségét. A legsikeresebb színész is tudja, hogy ő árnyékként teng-leng, ha egyszer szerepet nem kap.

A színész minden szereposztás előtt fél lábbal még a sírban van.

Ifjúságunk színhelye

Húsz év után megint Genfben. Pontosan éjfélkor érkezik meg a vonat. Amíg az állomás terén átmegyek a szállómhoz, egy pillanatra elkap az az érzés, hogy csak tegnap mentem el innét. Mulatságos, hogy milyen valószerű tud lenni egy ilyen futó élmény. Próbálom megint felidézni – egész jól megy. Jó partner az idő, minden efféle játékban benne van.

A szobámból a katolikus templomra látok, a genfi Notre Dame-ra. Ez persze semmit se változott azóta. Mióta? Mindegy. Tegnap óta. A hatodik emeletről nézem; alattam vannak a tornyai. Hamis gótika, holdfényben. Jó díszlet egy hamis tudathoz. Vajon mennyi gyakorlat kéne hozzá, hogy véglegesen kifelejtsem az életemből az elmúlt húsz évet?

Az éjjeliszekrényen ott a telefonkönyv. Kit hívhatnék föl? Akár most mindjárt. Éjfél után fél egykor. Hogy hát megjöttem…

A telefonkönyv ötször olyan vastag, mint régen. Rengeteg most már a magyar név is benne. És mennyi arab. És mennyi bank. És hogy megszaporodtak a nemzetközi intézmények.

Még a békaembereknek is van telefonjuk (42-60-15.) Ülnek a víz mélyén, és buborékokat eregetve telefonálnak a bankjuknak.

Őket is éppúgy felhívhatom, mint bárki mást; és éppoly kevéssé, mint bárki mást. Késő van. Egy óra is elmúlt. Akvárium mélyén alszik a város, vízinövények zöld levele alatt. Húsz évre tőlem, száz évre tőlem; egy másik halmazállapotban. Az arabok, a magyarok, a bankszakma, az óraipar, Kálvin egyháza… Kopogjak rájuk az akvárium falán? – „Megjöttem, brekeke!”

A szálló portása is alszik már odalent. Pedig most kéne megkérdeznem, hogy nem volna-e vissza egy vonatom, még hajnal előtt.

„Ugocsa non coronat”

Ady idézi ezt a Hunn új legendában. Lukácsnak kapóra jön, ezzel bizonyítja, hogy Ady miért maradt ki a világirodalomból. Mert ilyeneket írt. „Eb ura fakó… Ugocsa non coronat. Nos, ha valaki ezt lefordítja bármely nyelvre, akkor egy vagy másfél oldalas történelmi jegyzet nélkül nincs az az ember, aki ezt a két mondatot megértené, és nyilvánvaló, hogy líra nem terjedhet el, hogy ha minden második sor egy ilyen jegyzettömeggel van ellátva.”

Ady ebben a versében deklarálja a maga világirodalmi (Goethére, Petőfire, Aranyra nem tekintő) szuverenitását. Leírja a szót is: király.

Hiába minden: Ugocsa detronizál.

*

A Kritikában Lukács György interjúja. Erős hangsúlyokkal szól (néhol iróniával): a magyar irodalom vidékies elmaradottságáról.

Meglepő, hogy olyan irodalomtörténeti érvekkel is él, amelyeket egy gimnazista meg tudna cáfolni. A Noszty fiú esetében szereplő Tóth Mihályról Lukács azt mondja, hogy „idealizált kontraszt: az a típusú polgárság, amelyet Mikszáth szembeállít a dzsentrivel, nem létezett”. De hát Mikszáth pontosan ezt fejezi ki, amikor Tóth Mihályt Amerikából hazajött, és ott demokratává, polgárrá nevelt emberként lépteti fel a regényében. Mikszáth Amerikából hozza a polgárt, kontrasztnak. Ha Mikszáth megírta, hogy Magyarországon ilyen nem terem, miért őt marasztalja el Lukács azért, mert Magyarországon ilyen nem terem?

Emleget az interjúban egy „furcsa párhuzamot”. Hogy amikor Párizsban a Bastille-t rombolják, nálunk az országgyűlés ennél kisebb horderejű kérdéseket tárgyal. Való igaz. De annak, amit ebből Lukács levon, a konzekvenciának már ellene mondanak az irodalomtörténeti tények. Lukács szerint: „Ez a differencia természetesen tükröződik az irodalom, a művészet és a filozófia minden területén.” Mármint a Bastille-döntés és a pozsonyi országgyűlés differenciája.

Mondhatta volna inkább úgy: kellett volna tükröződnie. A papírforma szerint.

Mert nem tükröződött. Mindenki tudja, hogy Franciaországban a Bastille lerombolásától Stendhal és a romantikusok felléptéig, jó negyedszázadon át, az irodalomban nem történt jóformán semmi.

„Öleled e kis Magyarságot…”

Igaza van Lukácsnak. Nehéz, lehetetlenséggel határos a pozsonyi diéták idején poétának lenni Magyarországon. Hogy milyen nehéz, azt Csokonai Debrecenben, Pozsonyban, Komáromban igazán megtapasztalhatta sorsába vágóan. Áthághatatlan akadály volt: egy feudális és parlagi ország tömegellenállása. Tudta, megírta, fiatalon, sorsát sejtve: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon…”

És az lett, mégis. Vállalta az efféle bolondságot, hogy megkísértse a lehetetlent. Vért köpött, de megcsinálta.

Még szerencse, hogy szegény Csokonai Mihály – annyi baja, nyavalyája, szerelmi bánata mellett – nem tudta, hogy ő ráadásul (a papírforma szerint): nem is lehetséges. Ha ezt az interjút olvassa, bizonyára – már csak merő tisztelettudásból is – megkukult volna, hiszen úgy hitt a felszabadító XX. században, hogy az felvilágosult lesz, megértő és igazságot hoz…

*

Amikor világirodalmat mondanak, és ennek univerzalitásából (lopva vagy nyíltan) kirekesztik a magyar irodalmat: úgy érzem, mintha engem is kettébe hasítottak volna. De ha világirodalmat mondanak, és (lopva vagy nyíltan) ezt szembeállítják a magyarral, e mégoly abszurd és hamis alternatívában választásra kényszeríttetve: feltétlenül a magyart választom.

Látomás

Amikor a budai Duna-parton a Gellért falai alá ér a villamos, mindig megkeresem a túlparton azt a Belgrád-rakparti házat, amelyben pár évig laktam. Esténként pláne megkeresem. Ég-e a villany a második emeleti szélső nagy ablakban? Az volt az első pesti lakásom. Előttem Cs. Szabó László lakott ott. Előtte Petrovics Elek.

Tegnap este is arra mentem. Több ablak volt már sötét, mint világos.

De egyszer csak a ház ormán megjelent egy felirat, lángbetűkkel:

MAGYAR ÁBEL MŰVEK

Aztán kihunyt, mint egy futó látomás. Csak káprázó szememben égett tovább, fekete reflexként.

MAGYAR ÁBEL MŰVEK

Mi lehetett ez? Jóslat? Intés? És ha igen, ki fejti meg? Hol az a Dániel?

S hogy semmi félreértés ne legyen, megint fellobbant az írás:

MAGYAR ÁBEL MŰVEK

Tetszik nekem ez a kinyilatkoztatás. Hiszen a Tiszta Áldozat diadalát hirdeti. Úgy érzem, harmóniában van azokkal a szellemi erőfeszítésekkel, amelyeket a második emeleti szélső lakás lakói – egymást mily gyorsan váltó nemzedékek – ott kifejtettek, éjszaka az íróasztal lámpája mellett, vagy kora reggelente, a Gellérthegy szikláiról visszasütő első napfényben. Talán intenzív munkánk valamilyen utójelensége az, amely lidércfényként még most is fel-felszökik a háztetőre…

Közben elalszik, kigyullad, elalszik, kigyullad.

MAGYAR ÁBEL MŰVEK

Az emberiesség világító tornya lett a Belgrád-rakparti ház. Tévedező dunai hajósoknak és a 63-as villamos utasainak mutatja az utat, szabályos fényjelekkel a Szelídség Réve felé.

Jó volna megtérni oda, hisz Káin műveket annyit láttunk azóta.

Végül: a rajtam esett törvénytelenség is én vagyok

Az ember megváltozik a büntetés súlya alatt. Összeolvad a büntetésével. A büntetés, mint egy élőlény rámászik, magához öleli számos végtagjával, és elkezd egyesülni vele, a szónak erotikus és ontológiai értelmében is.

Talán az igazságtalan büntetés igazságtalansága is megszűnik végül. A Justizmord szervül az ártatlan halálraítélttel.

A Pokol 25. énekében olvasom, hogy egy hatlábú kígyó hogy teszi magáévá Agnelót – illetve: Agnelo a kígyót. Mert ölelkezésük tanúi így kiáltanak föl az eredmény láttán:

Babits fordításában:

Illetőségi ügyben

Nyáron Amerigo Tot kiállítását láthattuk, mostanában ér véget a Victor Vasarelyé – s harmadiknak az innen elszármazott európai hírességek sorában, egy kis kiállításra hazatért Ödön von Horváth, a drámaíró. Harmincegy évvel oly korai s oly lázítóan ostoba halála után. (1938. május utolsó napján Párizsba érkezett, s másnap délután, a Champs-Elysées egyik fájáról egy váratlanul leszakadó faág – épp a színház előtt, ahová igyekezett – agyonütötte. Hadd jegyezzem meg, hogy ez a fajta halálnem – amely mögött óhatatlanul az égiek indulatosságát érzi az ember – drámaírók körében nem is oly ritka. Cyranóról is tudjuk, hogy „egy hasáb fa a fejére hullt”, s Aischylost, szicíliai emigrációjában, egy magasból lehulló teknősbéka sújtotta halálra.)

Horváth Ödön – mert hadd írjam a nevét én is így, ahogy ő is írta, mint a Rákócziánum kisdiákja, a kiállításon látható színes rajzai alá: „Horváth Ödön első oszt. tanuló” – abba a csillagrajba tartozik, amely a két idült monarchia (az osztrák és az orosz) felbomlásakor szabadult fel, s rendkívüli energiáival – mondhatni – meghatározó módon hatott a huszadik század kultúrájára.

Horváth Ödön életútja szinte regénybe illően tipikus közép-európai. Fiuméban született, pesti illetőségű, a német színpadokon tűnt fel, s egy észak-párizsi temetőben nyugszik. Akkor hal meg, amikor a hozzá oly hasonló sorsú költőkről Radnóti a „Csütörtök”-öt írja. A kiállítás anyagából kitűnik, hogy Horváth drámái német nyelvterületen reneszánszukat élik.

Ez a kis, Dorottya utcai kiállítás beletartozik abba a szépen összeválogatott programba, amelyet Nyugat-Berlin Charlottenburg kerülete ajánlott föl nekünk, viszonzásul Budapest ötödik kerületének tavaly májusi charlottenburgi bemutatkozására. Köszönettel tartozunk a kiállítóknak, hogy emlékeztetnek minket egykori hazánkfiára.

Az egyik tárolóban Horváth Ödön illetőségi bizonyítványa, Budapest Székesfőváros adta ki, alig valamivel a költő halála előtt…

Színházaink, irodalomtörténészeink, s mindnyájan, akiket illet – vajon nem kéne-e megszívlelnünk a charlottenburgiak eme igen tapintatos figyelmeztetését?

Vasarely, Tot, von Horváth…

A bolognai Francesco Primaticcio Franciaországban dolgozott, Fontainebleau-ban, Chambord-ban. Működésével új fejezetet nyitott a francia művészettörténetben. Franciaországban őt máig Le Primatice néven emlegetik. A francia fülnek így kellemesebb. Leonardo da Vinci is élt Franciaországban, ott is halt meg, Amboise mellett. A franciák az ő nevét is franciásan ejtik. (Mint mindenkiét, akihez egy kicsit is közük van.)

De vajon akadt-e az elmúlt négyszáz évben olyan bolondos bolognai, aki Fontainebleau-ba elszármazott honfitársa nevét „Le Primatice”-nak mondta volna? Vagy olaszul szólván „Leonardövenszit” selypegett volna?

*

Harold Pinterről olvasom Daniel Salem kis monográfiájában, hogy „via Magyarország” került a családja Angliába. Nem tudom pontosan mit is jelent ez, mindegy. Ámde igyekszem én is, ahogy a jobb körökben szokás, valahogy úgy mondani a nevét, hogy Pintör.

A 39 halhatatlan

A napirend előtt az Akadémia elnöke bejelentette egyik tagtársuk elhunytát. Ez élénkséget keltett a teremben. A jelenlevők legtöbbje csak most hallotta a halálhírt, olyan friss volt. Szétnéztek, a látszólag hiánytalan sorokon, mintha meg akarnának győződni, hogy az illető csakugyan nincs köztük.

Nem volt köztük.

Eszerint ez befejezett, komoly halálhír.

– Hány éves volt? – ezt kérdezgették egymástól suttogva. Kivéve Zaccaria urat, aki harsányan kérdezte. Lehet, hogy ő is suttogni akart, de nagyothallott, és gyakran eltévesztette a hangerőt.

Az elnök belelapozott a papírjaiba.

– Negyvenhét.

– Negyvenhét – mondták egymásnak. – Milyen fiatal volt!

S mintha fellélegeztek volna.

Ők már túl vannak ezen a koron. Lám, itt van ez a Zaccaria úr, akit a felesége mindig elkísér az Akadémia üléseire, kutya baja. Pedig már milyen öregek. Együttes életkoruk meghaladja a százhatvan évet, s mivel így kettecskén ötévenként tíz évet öregszenek, pillanatok múlva százhetven évesek lesznek.

S itt van Nestor úr. Kilencvenéves. Vidékről utazik fel a fővárosba. Ha fagy, ha fúj. S ha kihirdetnék, hogy a következő ülést nem itt, az Akadémia épületében, hanem a Jungfrau tetején vagy a Szahara közepén tartják (volt szó róla, hogy most már az akadémikusok is utazhatnának), ő ott is pontosan megjelennék. A gerontológia csodája. S lám, itt az elnök, ha még egy kicsit kitart, megünnepelhetjük a 100. születésnapját. S persze, ha még egy kicsit mi is kitartunk…

Én?

Érzem, rajtam pihen a tagtársak tekintete. Bizalommal, mondhatni: várakozással teljesen.

Hisz hozzájuk képest csakugyan fiatal vagyok. Körülbelül olyan korú, mint aki most elhunyt. Ezek a felvillanyozódott tekintetek azt mondják: előre, kedves öcsénk, bátran, térjünk a tettekre… A fiatalság önmagában még nem erény. Nem szeretnénk csalódni önben.

Jó hangulatban pereg le a napirend.

Hátha csakugyan ők a halhatatlanok?

Meneküljön, aki tud

Ablakomból a Szajna jobb partjára látok. A rakpartra. Mióta itt lakom, valami véget nem érő menekülésnek vagyok a tanúja. Valami lázas népvándorlásnak. Éjjel-nappal száguldanak az autók, s mindig csak egy irányba. Balról feltűnnek, jobbra eltűnnek. Az első nap megigézve bámultam. Másnap, amikor felébredek, látom, hogy még mindig tart. S azóta is, egyfolytában. Balról jobbra! Most már hetek óta. Balról jobbra. Honnan özönlik ez a rengeteg kocsi? Valahonnan az Óceán partjairól… Talán.

Soha nem áll meg egyetlen autó sem. S véletlenül se megy egyetlenegy se a másik irányban.

Egyirányú közlekedés. Persze. Itt így mennek a kocsik, a másik oldalon meg fordítva.

De én csak ezt az oldalt látom. Balról, a rakpart alagútjából előrohanó kocsikat, ahogy elhúznak jobb felé… Hiába tudom, hogy ez a forgalmi rend – elfog a pánik.

Ha autóm volna, előbb-utóbb közéjük állnék, és rohannék én is ki a világból.

A Louvre-ban

Őszi vasárnap. A hideg elől, amely hirtelen rászakadt Párizsra, a szürkeség és a köd elől, a szívszorító magány elől bementem a Louvre-ba.

Rengetegen voltak. Mindenki csak sodródott, véget nem érő termeken át, széles lépcsőkön le-föl. A termeknek, folyosóknak, lépcsőházaknak olyan szívó hatásuk volt, hogy senkit se láttam megállni valamelyik műtárgy előtt. Menet közben nézegettünk jobbra-balra, mint a vásárban, mint halottak napján a temetőben. Így aztán lökdösődés is volt.

Az egyiptomi gyűjteményhez szolgáló kapun mentem be. Nemcsak a látogató volt sok, a kiállított tárgy is. Egy jó negyedórás gyaloglás után elviselhetetlennek éreztem a sok kisebb-nagyobb fáraót, hercegnőt, bikát, macskát, múmiát… Mire innét kikeveredtem, már érzéketlen voltam a görögökre is. A Szamothrákei Niké mellett úgy mentem fel a lépcsőn, hogy épp csak odanéztem. Talán jobban megbámultuk volna, ha ki van világítva.

Betévedtem a pompás Apolló-terembe.

Itt láttam az első csoportosulást. XV. Lajos óriásgyémántokkal megrakott koronáját nézték. S Napóleon császári koronáját. Egy vitrinben vannak. Napóleon koronája antik gemmákkal van kirakva. Felfedeztem egy Nero-gemmát is. – Ezt nem lett volna muszáj a koronádra tűzni, Császárom –, gondoltam.

A két korona közt Nagy Károly kis lovas szobra. Két talmi ragyogás közt ő a valóság. Mégis ki törődik vele? Árnyékban van. A kis lovas szobor formáiban ott egy hatszáz év előtti emlék: a capitoliumi Marcus Aureliusé. S ott egy ígéret, újabb hatszáz év múlva megint állítanak majd tér közepére lovas királyszobrot: Váradon, a Szent Lászlóét. A klasszikus Rómától és a renaissance-tól egyenlő távolságra ez a Louvre-beli lovas, mint egy kis mag, őrizte a formákat a jövőnek…

Végre szabad tér nyílik előttem ebben a tömkelegben: szemben a falon Watteau Bohóca, körülötte csak a nagy ég és egy halvány Priapusz-szobor. A lábánál egy-két fej felnevet rá. Többek közt egy szamárfej.

A friss levegőből, amelyet Watteau odafestett köréje, egy nagyot lélegeztem, s felüdülve, boldogan megkerestem az utat, hogy kijussak a Louvre-ból.

Piros rózsák a tüntetőnek

Claude Roy-nál. Ő maga nincs otthon. Elfelejtette, hogy megyek hozzá. Vagy valami érhette? Amikor nagy sokára megjön, kiderül, hogy csakugyan baleset érte.

Loleh Bellon közben elmeséli, hogy tegnap letartóztatták őt, más színészekkel együtt a St. Lazare pályaudvaron. Röpcédulákat osztogattak. Csak az a fájdalma, hogy a rendőrségről túl korán elengedték. Milyen szép lett volna, ha elkési az előadást, és este nem megy fel a függöny.

Az asztalán hat szál piros rózsa. Az igazgatónője küldte. Hogy ilyen megpróbáltatásban volt része, azért.

Loleh ragyog:

– Figyeli? Piros rózsák. A forradalom színe.

Haragszik a France-Soirra, mert nem írt semmit az ügyről. Pedig biztosan tudtak róla. A Le Monde most jelent meg. Az írt.

Hazajön a fia. Húszéves lehet. Loleh azok közé a színésznők közé tartozik, akit egy csöppet sem mérgezett meg a hivatása. A megjelenése annyi gondot okozhat neki, mint egy tizennyolc éves úszóbajnoknőnek. Amikor becsengettem, hajat mosott, ő nyitott ajtót. Egy óra múlva elment. Valami vacsora, mondta. Közben beszélgetett, mesélt, whiskyt adott. Mellékesen fel is öltözött. Nagy nevetések közt, hogy ugye, milyen bohócosan áll rajta a hosszú bő nadrág. Azt hiszem, úgy készült fel az esti programjához, hogy nem is nézett tükörbe. És most öröm együtt látni a nagy fiával, mert szépek, jókedvűek, okosak, s nagyon hasonlítanak is egymáshoz.

A fiú, úgy látszik, olvasta már a Monde-ban, hogy az anyját bevitték a rendőrök. – Hogy minket bevisznek, az természetes, de ti színészek kivételezett kategória vagytok…

Kérdezem: csakugyan, milyen címen vitték be? nem szabad tüntetni?

A fiú sorolja a különböző paragrafusokat, amelyek alapján eljárhatnak a tüntetők ellen.

– De jól tudja!

– Megtanultuk – mondja. Csendes derűvel.

– Csak színészeket tartóztattak le?

– Ja igen! meg egy fiút, aki elolvasta a röpcédulámat, és erre azt mondta: hát a tévé, az csakugyan rohadt! Erre őt is bevitték velünk. Szegény. Képzelheti, annyi színész közt egy civil.

A film csodája

Gátlásaink

Truffaut filmje a Filmmúzeumban: Ne lőj a zongoristára.

A nézőtéren rengeteg fiatal. Jobb filmet érdemelnének.

A film hőse egy gátlásos örmény bárzongorista. Hiába próbálja leküzdeni félénkségből eredő akaratbénulásait. Pedig – látjuk a filmen – minden olyan könyvet megvásárol, amelynek címében ott a timiditás és az ellene való küzdelem.

Azt hiszem, egy igazán gátlásos embernek nemigen van mersze hozzá, hogy bemenjen egy könyvesboltba ilyen könyveket összeválogatni. Átesni azon, hogy az eladó megnézze a könyvek címlapját, aztán felpillantson, megnézzen engem…

De lehet, hogy ezt csak azért gondolom így, mert magamból indulok ki. S Truffaut-nak talán egész másként működnek a gátlásai.

Főpróba

Az új film elkészült. Milyen? Ki tudhatja? hiszen csak a szakma látta. A gyáriak, a kritikusok. Ezek sok mindent tudnak, mindent tudnak, csak egyet nem: hogy amit látnak, az igaz-e.

A film rendezőjét meg csakis ez a kérdés érdekelte.

A sok rutinos (és elbizonytalanodott ítéletű) brancsbéli közé beültetett egy faluról épp akkor Pestre vetődött paraszt bácsit. A vetítés során őt figyelte. Várta az első könnyeket. Akkor felgyújtotta a villanyokat, hogy mások is láthassák. Később aztán minden vitában ezekre a könnyekre hivatkozott.

A kritika egy időre el is hallgatott, de később újból támadásba lendült.

– Kötőhártya-gyulladása volt a bácsinak – ezt kezdték terjeszteni.

Felvilágosodásaink történetéből

Bacsó Péternek

Filmemlék – egy dobozban marasztott filmről.

Feledhetetlen volt a Blőd Pók, amint felkapaszkodott a szellemvasút kis egyszemélyes járgányára, hogy a többi járgányokon kuporgó testőreitől követve bekalandozza a riadalmaknak és csodáknak azt a világát, amelyet sikerült szintén megtisztítani a múlt csökevényeitől. Minden garantáltan sárkánytalanítva és boszorkánytalanítva lett. De még az oly individualista halálfélelemnek is kihúztuk ám a méregfogát: a csontváztalanítást is sikeresen befejeztük.

A Szellem napvilága ragyogott azokon a papírmasé tájakon, ahol nemrég még manók szánkáztak.

Vátesz

Ptóchoprodromosz költő volt a XII. század elején, Bizáncban. Kitűnő verset írt az akkori időkre jellemző jövedelemkülönbségekről. Amíg szomszédja, a szitakészítő kisiparos pompásan él, ő, a költő bezzeg éhezik. Holott mily jeles és neves költő! Nyomora már a császárhoz sikolt… Erről szólt a vers, magyarra Weöres Sándor fordította.

Nem nehéz elképzelnünk ezt a kitűnő költőt, amint együtt ül valamelyik filológus kollégájával, kissé elkenődve, mert éppen nincs semmi otthon, s közben hallgatják, hogy a másik lakásban a szitakészítő milyen vidáman falatozik, iszik együtt a maga barátaival, a vásári papucsossal és a bizsussal.

Ptóchoprodromosz és a jeles nyelvész fojtott hangon beszélgetnek. A szégyentől is, hogy nekik nincs mit enniök, meg óvatosságból is.

– Majd jön Botond – suttogja Ptóchoprodromosz –, és betöri ennek az anyagiasságba züllött városnak a kapuját.

Pár hónap múlva, amikor a szitakészítő villát vett az Aranyszarv-öböl legszebb pontján, megint együtt ül a két szellemi ember.

– Majd jön Botond!

Valahányszor a szitakészítő kicseréli a kocsiját, kétlovasra, négylovasra, hatlovasra…

– Majd jön Botond!

Valahányszor az adóvégrehajtó nem a szitakészítőhöz ment be (hisz neki oly kevés a bevallott jövedelme), hanem a tudóshoz és a költőhöz…

– Majd jön Botond!

Valahányszor a szitakészítő azt mondta Ptóchoprodromosznak, hogy nem érti a verseit, s jóindulatúan tanácsolta, hogy írjon olyat, mint az isteni Proszdókimosz, akinek a regényeit minden szitakészítő olvassa, sőt meg is veszi…

– Majd jön Botond!

Amikor a szitakészítőnek, némi pereskedés után, sikerült kitennie utcára a költőt, az ócska könyveivel, a nyelvész együtt sírt barátjával, de az a fülébe súgta:

– Majd jön Botond!

Több mint háromszáz éven át mondogatták ezt egymásnak. 1453-ban aztán jött Mohamed.

– Te mintha valami Botondot említettél volna – jegyezte meg a nyelvész, már valahol a macedón hegyekben –, Mohamedről szó se volt. – A nyelvész úgy érezte, hogy őt becsapták, és csak nehezen tudta csalódottságát leplezni.

– Én csak jambusban tudtam elképzelni a jövőt – felelte a költőmatuzsálem a barátjának, aki szintén nem volt már fiatalnak mondható, hiszen a művelt világ épp akkoriban ünnepelte a kiváló nyelvtudós négyszázadik születésnapját. – Botond! Botond! Botond! figyeled, milyen szép jambus ez?

A mecénás halála

Hallom, hogy Visconti filmet szeretne csinálni II. Lajosról, a bolondos bajor királyról. Ebben persze újra szerepelhet majd a szép kuzin, a szintén tragikus végzetű és szintén bolondos Erzsébet királyné. A közönség boldog, ha viszontláthatja őt. Romy Schneider biztosan megint remek lesz.

Csak az az akadálya a filmnek, hogy az élő Wittelsbachok tiltakoznak ellene. Az elmebaj és a perverzió felhői túlságosan is megülték ezt a családot. S Visconti szereti az efféle felhőjátékokat…

S. meséli, hogy a bajor II. Lajost valószínűleg meggyilkolták. Hogy ilyesmit suttogtak annak idején, magasabb körökben.

„Én úgy hallottam, hogy a király magányosan bolyongva begyalogolt valamilyen tóba, s mire az orvosa odaért, már megfulladt.” – „Lehet, de a másik verzió az, hogy altatót adtak neki, s úgy dobták be a tóba.” – „Miért?” – „Nagy mecénás volt. Túl sokat költött. Építkezésekre. Wagner Richárdra. Szerette a szépet. S a bajor urak akkoriban nem szerették a Wagner-zenét.”

Ez az artisztikus lelkű bajor király megkövetelte az inasától, hogy körülötte négykézláb járjon, s az ajtaján kutyamód kaparásszon, és egyet-kettőt vakkantson is, ha be akar jönni hozzá. Ezen a bajor urak csak derültek. Amolyan királyi szeszély – mondták. A túlságosan is demokratikus tizenkilencedik században egy kis túlságosan is monarchikus allűr. Az inas négykézláb jön be, és azt mondja vau-vau. A szeme hűséggel függ gazdiján, s lélekben a farkát is csóválja… De hogy a királyuk a Wagner-operákat finanszírozza! Fi donc! Ilyenkor nem árt beszélni őfelsége orvosával.

Lapszélről

A Weltwoche 13. oldalán az érdekes furcsaságokat tálalja a szerkesztő. Neve is van ennek az oldalnak: Am Rande.

A mai számban (sőt, már a holnapiban, mert szeptember 10-i keletű) ezen az oldalon három cikk jelent meg.

Az egyik a kaliforniai börtönök rabjainak szexuális életéről, játékairól és partijairól szól.

A másik cikk arról, hogy Franciaországban minden nyáron hány tízezer macska és kutya döglik meg, vagy csatangol el örökre, amíg gazdáik nyaralni vannak.

A harmadik cikk azzal kezdődik, hogy vajon meddig lesz még paprika az európai népek ragulevesében.

Van-e, aki ne értené e jóízű tréfás beszédet? Arról van szó, hogy mikor pusztul ki e földről a magyar. A statisztikai tudományok fejlettsége lehetővé tett egy pontos – bár a cikkíró szerint sem hivatalos – prognózist. Eszerint 2643-ra várható az utolsó magyarember elhunyta. (A jó öreg Herder még csak a hasára ütve jósolt, ez már tudományosan.)

Nemzetünk elöregedése máris nyilvánvaló.

Magyarországon a lakosság 17 százaléka túl van a hatvanon – mondja a cikkíró. (A világátlag 4%).

De megírja azt is, hogy Magyarországon, a sajtó, a társadalom, a kormány ma mindent megtesz, hogy a születések számát feljebb vigye arról a mélypontról, amely már szinte genosuicidium. Az erőfeszítések láttán a cikkíró is bizakodik: növekszik a családi pótlék, növekszik a hitel a lakásépítésre – meglesz az évi százhetven ezer kis magyar. Ennyi kell a fennmaradáshoz. Optimizmusát kifejezi cikkének alcímében: „Mégse halnak ki a magyarok.”

Jókedvű, jópofa cikk.

Próbáltam elemezni, miből fakad a humora. Abból a fellélegzésből, hogy mégse halunk ki, vagy abból, hogy ha kihalunk, se nagy baj? Hiszen marginális ügy az egész…

Már a cikk címe is ellenállhatatlanul derűt keltő. Storch, sei Ungarn gnädig! Hogy fordítsuk? Gólya, áldd meg a magyart?

De otio

Mióta egyre többször írnak arról, hogy mit is csináljon az ember növekvő szabad idejével, egyre inkább bámulom Senecát, aki ezt a kérdést a Satiricon Rómájában (Nero és Péter apostol Rómájában) felvetette. A szabad időről szóló tanulmányában hirdeti minden ember jogát az önművelő, szemlélődő élethez. Így Seneca egyszerre helyezkedik szembe az öregebb Cato nyomában járó puritán-hazafias erkölcsrendőrökkel, s a cirkuszokban lelhető szórakozás divatjával. Sem elkötelezettség, sem édes élet – hanem a szellem derűje, kultúra, humanizmus. Eszméinek különleges súlyt adhatott, hogy nem holmi magánfilozófus volt akkoriban Seneca, hanem államminiszter. S persze az is, amit Quintilianus irigyen említ, hogy a fiatalok csak Seneca könyveit olvasták, falták.

Amikor aztán Seneca felvágta az ereit, a kuplerájokban éppúgy fellélegezhettek, mint a katakombákban.

Most hová?

A Belgrád-rakpartról a Szüret utcába, onnan a Naphegy utcába. S innét?

Franklin Benjámin mondta, hogy három költözködés már felér egy leégéssel.

Egy fél esztendőmet biztosan el fogja venni ez a költözködés is, gondoltam. És hol van az még? Egyelőre a hercehurca a bíróságokon. „Az idő pénz.” Ezt is Franklin Benjámin mondta, persze.

Mit tudják az idő értékét, akik pénzben mérik!

Amikor az egyik hivatalban jártam, kezemben egy kilakoltatási határozattal, akitől pártfogást kértem, azt mondta: „Készülj rá, hogy a következő három évben nemigen fogsz majd drámát írni.”

S biztatóan mosolygott.

Érdemes élni

Komlós Aladárral találkoztam az Írószövetség könyvtárában. Einstein tanulmánykötetéért jött be. Megvan-e? Keresik. Közben Arany balladáiról beszélgetünk. A későieket kevésbé szereti, mondja. A Hídavatást, a Vörös Rébéket. A korábbiak, azok igen, értük lelkesedik. Sorolja őket, a főkedvenceket. Köztük a Szondi két apródját. Idézem erre a másik Szondit, a töredéket. „Beborult a csillagos ég felettünk…” Erre csak a fejét rázza: népieskedő. Én úgy vélem, hogy inkább archaizáló, megtévesztően tizenhatodik századi hangvétel. A vitánkra Kuczka is odajön, Aladárnak ad igazat, szokott lendületes, érvelő stílusában. Le is hengerelt.

Az utcán Aladár azt mondja, váratlanul:

– Kár meghalni. Mennyi jó könyvet fognak azután is írni, és nem olvashatom.

Magamban azt gondolom, hogy igazán jó élni, ha ilyen emberek kortársai lehetünk. Mert ez aztán a humanizmus teteje: ez a jókedvű, jóhiszemű, bizalommal teljes kíváncsiság még aziránt is, amit majd a túlélők csinálni fognak.

Hangosan pedig azt mondom: – Vigasztaljon az, hogy azokban a művekben mi is benne leszünk egy kicsit. Észre sem vehetően. De azért mégis. Nyomelemekben.

Nem felel rá. Hiszi, nem hiszi? Nem tudom. Később azt mondja, mintegy tovább szőve előbbi gondolatát, de nem minden apropó nélkül:

– És mennyi szép fiatal lány van!

Lemondok arról, hogy én is továbbszőjem vigasztaló elméletemet a nyomelemekről.

Stílusbravúr

X. nyilatkozik arról, hogy Y. nem volt szenilis. De X. nyilatkozata tele van tárgyi tévedéssel, memóriazavarral, melyben a nyilatkozó szinte örömét leli – mondhatni: a nyilatkozat a szenilitás őszi verőfényében ragyog…

Talán nem is szándéktalanul.

Az arterioszklerózis futó felhői alól dicsérni a szellem luciditását – ez igen! ez a mesterre vall.

Esztétika

Eleve olyan szerkezet, amely a remekművek remekmű voltának és a fércművek fércmű voltának bizonyítása mellett éppúgy alkalmas a remekművek fércmű voltának és a fércművek remekmű voltának a bizonyítására.

A legjobbak átérzik a felelősséget e „minden lehet” kísértésében, amely mindig is a mindennemű voluntarizmus táptalaja volt. A régibb művek esetében elfogadják az idők során kialakult konszenzust. S új művekről óvakodnak véleményt mondani.

Ámde ugyanez a szerkezet kevésbé felelős kritikusok kezében?

Viharágyú

Gyurkovics Tibor cikket írt az ÉS szilveszteri számában az írók rossz közérzetéről. Hogy be nem áll a szájuk (a szánk), hogy csak úgy dől belőlük (belőlünk) a sok sérelem, panasz…

Micsoda zsilipeket fog most felnyitni ez a cikk, gondoltam. Ez hiányzott éppen! Nyilatkozni fognak a generációk. S akik a maguk műfaját látják dögrováson. Rákezdi az a mániás (vagy inkább rutinos?) drámasirató – ő nem hagyja ki! –, aztán bekapcsolódik a többi is, kórusban. A cikk, diszkréten, meg is adta az egyes szólamoknak a hangot. Intonálta a kitörni kész keservet. Szóba jöhet a nyomdai helyzet, a példányszám, a kritika, a klikk hegemóniája, és az üzleti elvé… Az írói panasznapok gravámenhánytorgatása csak májusi permet ahhoz az égszakadáshoz képest, ami egy ilyen cikket követhet. Hiszen az írók kedélyének sötét felhői megülik az eget… lóg az eső lába… Most fognak megnyílni az ég csatornái.

Mi lesz?

Várom a következő számokat.

Semmi.

Telnek a hetek.

Csend.

Talán ebbe a csendbe csapott át a panasz, mint valami új minőségbe?

Menekülő élő

Megjelent franciául Freud és Arnold Zweig levelezése. Freud életének utolsó tizenkét évéből valók e dokumentumok. Ez a tizenkét év a nácizmus előretörésének az ideje, a világháború küszöbéig. S ugyanekkor hatalmasodik el, most már a gyógyulás reménye nélkül, Freud betegsége, a rák. A könyv ismertetőjében (La Quinzaine, 1973. febr. I5.) ezt olvasom: „A külső és belső dupla üldözöttség lappangó jegyében íródtak ezek a levelek – ez a megfejtésük.”

Milyen világos látomása volt József Attilának, már a legelső pillanattól fogva a két Rossz párhuzamosságáról! – „az emberiségen, mint rajta a rák, nem egy szörny állam iszonyata rág”.

S vajon nem ugyanettől a párhuzamosságtól megigézve írja le annyiszor, s mindig az üldözöttség helyhatározójaként, hogy „kívül-belül”…?

A jelképek búvópatakja

Már nem tudom, hogy is került a kezem ügyébe az a vékony kis gumikarika – befőttes üvegről-e, vagy egy maroknyi golyósceruzát fogott össze eredetileg? – 8-as alakban megcsavarva, szorosra véve ráhúztam két ujjamra. Jól egymáshoz fogta őket a dupla gumiszál. Szinte fojtogatta az ízeket, belevágott a bögyök párnásabb húsába.

De honnan olyan ismerősek most ezek az összekötözött ujjak?

Biztosan tudom, hogy épp tegnap hallottam vagy olvastam valamiről, ami ilyen volt. Felpárázik bennem egy emlék. De minek az emléke? Mozgatom a gumiszálak szorításában elfehéredő ujjaimat. Igen, igen, minden mozdulat ismerős. Honnan? Mintha egy történelmi múltból. Mintha tegnapról…

Végigszántom a tegnapi napomat: kivel beszéltem? miről? mit olvastam?

S egyszer csak kigyúl a világosság a fejemben. A Tiszatájban olvastam Száraz György színdarabját az aradi vértanúkról. Fellép a darabban, mellékszereplőként, Lenkey János is, akiről elmondják, hogy a galíciai garnizonból a huszárai megkötözve hozták őt haza a határig, magyar földre. Hogy ha majd számon kérik, mondhassa, hogy az erőszaknak engedett…

Az az elvértelenedő mutatóujj ezért intett hát 48 felé.

Leégett

Ferenczy Béni Petőfi-szobra mellett ő már holmi mellékalaknak képzelte magát. Ha szóba került a mű sorsa, nem mulasztotta el megemlíteni, hogy az ötvenes években ő állt ki az eltemetett szoborért, hogy ő cikket írt róla – s finoman hangsúlyozta azt is, hogy elsőnek – hogy követelte a szobor napfényre hozását, köztérre állítását… Később, amikor a szobrot aztán felállították külföldön is, szerényen sejtetett olyasmit, hogy még ebben is van némi része.

Futott az öles léptű vándor Bronz-Petőfi nyomában.

Most megjelent a karácsonyi lapban a szobor története. A legapróbb részletekre kiterjedő kolumnás cikk. És nicsak! egyetlen szó sincs az ő szerepéről.

Nagyon helyes!

Így kell leégetni azokat, akik nem röstellik a felfedezésre váró, majd aztán nagyhírű művek fénykörébe odatolni a pofájukat, hogy a maradandóságból egy sugarat lophassanak tiszavirág életükbe.

A felelősség villanófényei

Azt mondják, az ember negyvenéves kora után felelős az arcáért.

Erről a felelősségről általában el szoktunk feledkezni. De mindig hirtelen eszünkbe jut, ha egy fényképezőgépet ránk irányítanak. A hirtelen nyugtalanság, ami ilyenkor elfog, ugyanaz, amit akkor érzünk, ha nem vagyunk készen egy feladattal, és el kell számolni, felelni kell…

Felelni kell, igen, és nem vagyunk készen az arcunkkal.

Megpróbáljuk pótolni a hiányt. Ez a póz.

Hogy is mondja Arany?

„Összeszedi a bolond setesuta képét.”

Lelkigyakorlatképpen

Émelygek, ha a rádióban visszahallom a hangom. Pedig, ha a mikrofonba beszélek, mégis, összeszedem magam. Elképzelni is rossz, hogy milyen viszolyogtató lehet a beszédem különben, a sok szörtyögéssel, nyekergéssel, az effe-effékkel megszurkálva…

Tíz fénykép közül, amit rólam csinálnak, legalább hatot-nyolcat sértőnek és megalázónak találok.

Ha egy váratlan tükörből hirtelen ugrik elém a képem (hamarább látom, s csak aztán agnoszkálom), az első benyomás: tenyérbemászó.

Régebbi írásaimat ha olvasom: feszengek. S hiába vagyok elragadtatva attól, amit mostanában írok. Öt év múlva már ezt is szeretném megsemmisíteni.

Mivel magamra – ha visszanézek magamra – ilyen rossz benyomást teszek, miért is méltatlankodom azon, hogy vannak, akik nem szívelnek, ellenszenvesnek találják, amit írok, csalánkiütést kapnak tőle?

És mit csodálkozom, ha az allergiások irtják a csalánt?

Telik az örökségből

Egy részeg ember a taxiállomásnál beléd kötött, és mindennek elmondott…

Részeg volt, keresztbe állt a szeme. Persze.

Soha nem láttad előtte. Semmit se tudhatott rólad…

És mégis. Minden gyalázkodás, attól, hogy kimondják: érvényes lesz. Félig-meddig legalábbis. Érezted, ugye, a részeg ember szavainak a súlyát magadon?

Hogyan lehetséges ez?

Csakis úgy, hogy a gyalázkodó szó felszínre hozza a végtelen sok életlehetőséged közül azt, ami rezonál rá.

– Te szaros! – és erre kinyílik lelked mélyén egy pöcegödör, amely az utóbbi évszázadokban fedve volt.

Nincs a szótárnak olyan szava, ami ne illenék rád. Mert vedd csak számba, hogy mit örököltél őseidtől hetedíziglen, századíziglen.

Illúziók és dezillúziók

Ami még mindig aranyat ér

Proust, a szűznemzéses, önsarjadásos, magukon burjánzó mondatok szövőszéke mellől, hermetikusan hangszigetelt dolgozószobájából, fizetett embereket küldött szét Párizsban, hogy hordjanak anyagot neki a nép életéről. Mostanában halt meg egy ilyen ügynöke, akinek az volt a dolga, hogy a vásárcsarnokokat járja, s lejegyezze neki a kofák beszédét. A legtöbb regényíró személyesen megy gyűjtőutakra – magad uram, ha szolgád nincs! –, ismerjük Móriczról a legendás képet, a botost és noteszost. (De ő is elvárta feleségeitől, hogy életanyagot hordjanak haza.) Amit Shakespeare-ben a kései gunyoros kolléga, Shaw, legelőször kiszúr: hogy ő is jegyzi, amit hall, amit lát – akárcsak a Pygmalion fonetikaprofesszora a külvárosi szavak színeit.

Semmi sem esetlegesebb, mint hogy találkozunk-e vagy sem az élet különösségeivel. (Ha Mikszáth épp nincs ott a klubban, amikor a Noszty Feri történetét mesélik, vagy ha a mesélő aznap nem megy a klubba, vagy ha Noszty Ferinek nem lett volna esete, vagy pláne meg se születik…) Az élet különösségei és velük a szerencsés találkozások: az alkotás körén kívül esnek. De az írói életműbe éppúgy beszámítanak, mint az isten kegyelme a királyi hatalomba.

Csak az írónál ez inkább valami emberi kegyelemről tanúskodik. Csibére találva – milyen véletlen és gondviselésre valló találkozás volt ez a Ferenc József hídon – Móricz érezhetően ilyen kegyelmi állapotba kerül.

Minden stílművészet, eszmelendület és gondolatgazdagság – amit jobb pillanatainkban produkálni bírunk – elsápad a papiroson, ha sikerül egyszer elkapni – akár a vásárcsarnokokat járó ügynök révén – a Rue de Bucy egyik kofaasszonyának a hangját: „Szép borjúfejem van! Szép borjúcombom van! Szép borjúlábam van!”

Nincs igazság a földön

A firenzei Buonarroti Ház földszinti termében az egyik falat egy nagyméretű faépítmény foglalja el. Bármilyen nagy, még mindig csak makett, mert aminek mintájául szolgált volna, az még tízszer-hússzor nagyobb lett volna nála: a San Lorenzo homlokzata.

Michelangelo a művét elvégezte ezzel a makettal. Ennek alapján a homlokzat pontosan kivitelezhető.

A többi már csak a Mediciekre és a kőművesekre tartozott volna.

Ha megépül: a világ építészettörténetének egyik számon tartott, folyton reprodukált csodája.

Így, itt: bennfentesek számára kuriózum.

*

Más. Sarkadi Imre halála után a Filmvilág közölte egy levelét, amelyben beszél megírásra váró műveiről. Ezek a témák – megírva – a magyar irodalomnak egy új, érdekes irányzatát ígérték. Az író eszméi, így, pőrén, viszont alig emelkednek túl egy kegyeletes posztumusz közlemény érdekességének a szintjén.

Holott az eredetiség ezekben az eszmékben van. A kivitelezéshez nem kellett volna más, mint idő, szorgalom és rutin.

*

Bíró Yvette közli Eizenstein tervét a Tőke megfilmesítésére. Amit Eizenstein itt elmond – az intellektuális és emocionális tartalmak lehetséges szintéziséről a művészetben –, az emberi Szellem történetének egyik nagy fordulatát ígéri…

Ha ezt megvalósította volna!

Hiába mondjuk ma már, hogy „szükségszerű”, hogy erre nem akadt producer.

Nem volt szükségszerű.

Filmre vive ez lett volna a XX. századi film forradalma (beláthatatlan következményekkel az egyéb művészetekre).

Így: filmológiai adalék.

Eltűnődések, eltűnések

Amikor egyedül maradok, végre, a gondolataimmal, terveimmel, papírjaimmal: megint csak mintha malomban őrlődnék. Két nyomasztó felismerés között. Az egyik az, hogy repül az idő, miközben a betűket egymás után vetve papírra (hisz egyet se lehet átugorni) a tollam csak cammog, és az eszem – épp amikor a megoldással kéne szolgálnia – el-elakad, egy helyben toporog. Az órák meg egyre gyorsulva járnak, a naptár lapjait szinte csomókban lehet letépni…

Írás közben (és nem-írás közben pláne) állandó időzavarban élek.

A másik, nem kevésbé szorongató érzés lényegében olyan, mintha memóriazavar volna, holott csak az emlékezés eszközei tünedeznek el.

Arról a rémületről van szó, hogy nem találom, amit megírtam. Érzésben ugyanaz, mint amikor egy álmot vagy emléket szeretnénk felidézni, és nem sikerül. Persze, objektívebb ennél, mert ha a jegyzet, a kézirat előkerülne: tudnék emlékezni. Olyasmi, mint amikor elveszett kulcsot keresünk. (Elveszett időt?)

Tíz éve, hogy nincs állandó dolgozószobám.

S a papírjaim minduntalan elvesznek. Némelyik véglegesen, van, amelyik aztán valahonnan előkerül – vagy talán elő fog kerülni. De a pánik közben ugyanúgy pusztít, a kifosztottság érzése lebénít, és a keresésre-felkutatásra egyre több idő megy el.

És ezekre a veszteségeimre semmi, de semmi részvétet nem remélhetek. Ha megdöglött a kiskutyám, őszinte együttérzésben is lehet részem. Ha azt mondom, hogy életem főműve van abban a nejlonszatyorban, amely a nagytakarítás előtt még itt volt az ágy fájának támasztva, és most nincs, sehol sincs – a veszteségem senkit sem indít meg. A meg nem valósított mű: nincs. Sőt, lehet, hogy a művek túlnépesedésétől (vagy egyáltalán: az impertinens alkotók állandó macerálásától) már ideges világ megkönnyebbedéssel nyugtázza, ha eggyel kevesebb művet kell tudomásul vennie. Lehetséges, hogy a művészi munka, a végbevitt alkotó folyamat csak félig teszi a művet. A maga-elfogadtatás még hozzátartozik, hogy a mű: mű legyen. Mindaddig nem sokban különbözik beszélgetésekben feleresztett ötletektől, kávéház asztalok márványlapjára skiccelt kompozícióktól, egy új szobrászati irányzat levegőben megmutatott formáitól – ha mégoly „korszakalkothatók” volnának is ezek.

S magamon is mérhetem. Nagyon szerettem Füst Milán prózáját, de nem rendített meg sohasem a panasza, hogy elvesztek a naplói. Elvesztek, hát elvesztek.

Lehetséges-e, hogy a szellemi életben van egy olyan fatalizmusra épülő értékrend, hogy ami elveszett, az nem is volt érdemes a létre?

Pohártörés, bulldózerrel

Egy második századból való, szépen díszített mázas poharat mutat be Kocztur Éva az Archaeológiai Közlemény legújabb számában (1976. 1. szám). Egy kisgyerek hamvai lehettek benne, oldalán az arcok talán Psychét idézik – a halálban is csupán szunnyadó lelket…

Örülhetünk a pohárnak. Szinte ajándék. Véletlenül maradt meg egy nagy pohártörésből.

A tudományos közlemény bevezető bekezdését – a megtalálás körülményeiről és a fennmaradás szerencséjéről – hadd idézzem itt.

„1970 nyarán a Nemzeti Múzeum leletmentést folytatott Solymáron, az épülő téglagyár területén. A feltárás eredménye egy II. századi temető 93 urna és 40 csontvázas sírja. Sajnálatos módon, a tél folyamán 20-40 cm mélységig ledózerolták a felszínt az ásatás helyén. Ennek következtében a leletanyag nagymértékben elpusztult. Még azok az urnák is darabokra törtek a gép súlya alatt, melyeket eredeti fészkükben találtunk meg. Ugyanis a sírokat 40-60 cm mélyre temették a felszín alá. Ezért jelentett nagy meglepetést az a kis mázas pohár…”

A szenvedélytelen tudományos hangon közölt tény így talán még keserítőbb.

A régi kávéházi duhaj mulatozók, akik az olcsó gyári poharakat vagdosták falhoz hajnal felé, még nem tudták, hogy mennyivel parádésabb így: gépekkel lapítani össze 93 római kori urnasírt.

Jövel, Szentlélek

Az írásbeli vizsga anyagának egyik része: magyar szöveget leírni hallás után. Tehát diktálnom kell egy oldalnyit valamiféle könyvből vagy folyóiratból. Mindegy, hogy mit. Csak ne legyen túlságosan nehéz a magyar nyelvvel ismerkedő olasznak.

Azon veszem észre magam, hogy már vagy egy negyedórája állok a könyvespolc előtt, és keresem a könyvet, amelyből diktálhatnék. Mit aggályoskodom? Akár vaktában is leemelhetnék akármit. Mindegy, hogy mit…

Nem mindegy!

A felolvasás súlyt ad a szövegnek. Új súlyt. A másolás szintén. Még újabb súlyt.

Aki felolvas, az egy kissé pappá válik. És a felolvasott szöveg is több lesz magánál: felolvasásra méltó szöveg. Aki pedig másol: egy kissé mindig másolóbarát. Hűséggel és alázattal körmöl, és ez megint emeli a szöveget – fel, a fennmaradásra méltó szövegek közé.

Ezért nem mindegy, hogy mi lesz a vizsga szövege.

Tehát ne csak egyszerű legyen és első hallásra érthető, hanem illő is az alkalomhoz, mintegy aznapra rendelt evangélium, vagy egy jól időzített színdarab. Ezt kívánja a felolvasás, a recitálás rítusa.

És mindemellett méltó legyen rá, hogy késői utódainkra áthagyományozzuk. Ez az elismerés pedig benne foglaltatik a másolás gesztusában, amely nem egyéb, mint egy szöveg élete-mentése a pusztító idővel szemben.

Mert ki tudja, hátha egy kataklizma után épp ez a helyesírási hibákkal teli lap fog fennmaradni. Esetleg az egész európai irodalomból csak ennyi. A firenzei töredék.

Vannak kultúrák, amelyeknek még ennyi hírmondójuk sem maradt. Milyen jól tette, ugye, aki lekörmölte épp a Halotti Beszédet. És aki a Mária Siralmat…

E feleslegesen hosszúra nyúló elmélkedésre pontot teszek. Vaktában leveszem a polcról Kolozsvári Grandpierre Emil novelláskötetét, felütöm, bízva a Szentlélekben, hogy segít ihletett újakkal kiszúrni a legjobb szöveget, és kezdem is a diktálást:

– „Te kedves marha! ha a szemem tetszik, akkor miért a seggemet ütöd?…”

Szegény gazdagok

Ha egy művészt nem ért meg a kora, ha hiányzott művei mellől a figyelmes kritika, az utókor lamentál. Siratja a művészt. Hogy ismeretlenségben kellett leélnie az életét.

Mért nem siratja inkább a művész kortársait? Hiszen ők az igazi vesztesek. Nekik is szegénységben kell leélniök életüket, holott gazdagabbak voltak, mint gondolták. Csak soha nem tudhatták meg, hogy örökség szállt rájuk.

A Csontváry-legendárium bővelkedik olyan történetekben, amelyek mind arról szólnak, hogy az ismeretlen piktor milyen röhögtetően fölényes önérzettel küldözte leveleit a legmagasabb fórumokhoz. Így például – állítólag – a nagy háború kitörésekor levelet írt a MÁV vezérigazgatóságának, s felajánlotta vásznait, hogy függesszék ki őket a Keleti pályaudvar csarnokában, ahonnét a katonavonatok indulnak a frontra. Hogy a szegény bakák hadd lássanak valami szépet, mielőtt meghalnának.

Szegény Csontváry! Akkor már vagy ötödik éve önkéntes rabságban élt fehérvári úti műtermében, s ami még szívszorítóbb: ő, a lázas alkotó, önkéntes semmittevésben. A tengerparti lovas gavallérok és amazonok képe után nem nyúlt többé ecsethez. Nem is mutogatta többé a vásznait. Belebénult a közönybe?

A libanoni cédrusokról felszálló üzenetei szétfoszlottak valahol az Űr hidegében.

Ő maga ott élt összegöngyölt vásznai közt, a vége felé már csak káposztán és aszalt szilván. Olyannyira Oszlopos Simeonként, hogy aki még emlékezett rá, az is azt hihette: biztosan meghalt már.

A mozgósítás híre még felrázta. Ekkor írta – ha megírta – a levelét a MÁV-hoz.

Mert nem mindegy, hogy mit látnak utoljára, akik búcsúznak. Hogy életük és haláluk sűrű értelmetlenségéből kitetszik-e, mégis, valami vigasztaló értelem?

Képzeljük el, hogy indul a menetszázad. A peronon fújja a katonabanda a Prinz Eugen-marsot. (Diadalmasan fújják. Ők a szerencsés itthon dekkolók.) A pap, aki megáldotta őket, már ballag el ministránsával, mint egy temetésről. Az asszonyok sírnak, a karonülő gyerek bámul a vonat után…

S ekkor egész közelről elsuhan előttük a Mária kútja. Fiatal lányok viszik a vizet, s az anyja ölében kis Jézus ül, mindentudó koraérett szomorúsággal. Budapest szürke házait eltakarja egy hajnali napfényben ragyogó ősi város: Baalbek hófehér kupolái, az előtérben egy áldozókő. A másik oldalon hosszú szakállas zsidók, a hazájukat siratják együtt egy túri-süveges magyarral.

Így gördült volna ki velük a vonat. Mint egy barlangvasút.

S visszanézve még látták volna a Nagy Tarpatak szikláit, bennük meztelenül az egymást fojtogató hegyképző erőket – az előtérben sétaút, a szélén vadvirág.

A frontra induló katonák igazán megérdemelték volna ezt a búcsúztatást, mielőtt visszatérnek a földbe maguk is puszta anyagként, a volhiniai mezők végtelen ege alatt.

Nekik szánta ezeket a képeket a piktor, s hogy ezek nélkül véreztek el és fagytak meg, az éppen olyan elmanipulálás eredménye volt, mint az, hogy a lábukról az első őszi esőben lefoszlott a papírból való bakancs.

„Beszélgetés Csontváryról”

Ebben a versében Keresztury jól idézi annak hevét (ha nem is a nevét), aki Csontváryt kihorgerantalozná a magyar művészetből. „Ütődött volt” – kezdődik a vers, a minden rendszerben újratermelt Akadémikus Nagyképűség megszólaltatásával. Persze, Csontváry volt ütődött. Aki így utálja Csontváryt, mint Kereszturynak ez a versben idézett vitatkozó társa, az persze utálja azt is, a bámulatra méltó Gerlóczy Gedeont, aki jó félszázaddal ezelőtt megmentette a biztos pusztulásra ítélt Csontváry-képeket, s azóta is menti, takarja, őrzi az elfogyni sehogy sem akaró rosszakaratnak közepette.

A versben pöfögő Méregduda itt arra céloz, hogy a fiatal Gerlóczy (egy kölyök Gyula pápa halálbiztos valőrérzékével és energiájával) csarnoki zöldségárusok kezéből szedte ki Csontváry vásznait – vidéki krumpliszállításhoz használták volna takaróponyvának.

Hadd idézzek ide én is valamit, a személyesebb jellegű naplómból egy feljegyzést, Gerlóczy Gedeonnál tett egyik látogatásomról.

A feljegyzés dátuma – lényeges – 1972. febr. 9. A feljegyzés címe az is lehetne: Téli aszály.

*

G.G.-nél. Csontváry családfájának egy régi, híres hajtásáról, Kosztka Szent Szaniszlóról beszélgetünk. Fiatalon halt meg, tüdőbajban. Aztán arról, hogy ha eső van, ez a Galamb utcai lakás menthetetlenül beázik. Akkor esik az eső a Magányos Cédrusra, a Marokkói Tanítóra, a Hortobágyra, a Tengerparti Lovasokra. A felhőtlen holdfényes ég alatti athéni sétakocsizókra is… Esik Besztercebányára, meg a jajcei Villanyerőműre. Hiába, nem hozzák rendbe fejük fölött a tetőt. Kérdezi, hogy nem tudnék-e S.-nak szólni, neki biztosan megvan a jó kapcsolata a házreparálókkal. (S.-ban bízik, mert egyszer rokonszenvvel beszélt Csontváryról; Gerlóczy ezt számon tartja, és annál inkább értékeli, mert az államférfiak sohasem kedvelték különösképpen az olyan festőket, akik háromlábú lovakat festenek.) Az előszobában aztán azt mondja: – Bánom is én! Ha nem csinálják meg a tetőt, hát nem csinálják meg. De addig nem is lesz eső Magyarországon! Se eső, se hó. Ezt is megmondhatod nekik.

*

Eddig a napló.

Hogy mikor csinálták meg aztán a Galamb utcában a tetőt, nem tudom. De azt megfigyeltem, hogy utána még hónapokon keresztül nem esett egyetlen szem csapadék sem. Ritka egy aszályos időjárás uralkodott akkoriban nálunk.

Egy hazai kudarc emléke

A tévében ma este itt Tarkovszkij filmjét adják: a Rubljovot.

Hogy a néző jobban érthesse a filmet, a mai Corriere della Serában nagy tanulmány – ezúttal még és már nem a filmről, hisz írtak róla eleget, s majd holnap megint írnak róla – most csakis a film hőséről, a festő Rubljovról. A milánói Állami Egyetem szlavista professzora írta a cikket: Amit a nagy orosz festőről mindenkinek tudnia illik. Hogy mikor élt, kitől tanult, mik maradtak meg tőle, mi a jelentősége stb. Meg hogy ő volt Fra Angelico keleti testvére – ezt is írja.

Hát igen…

Egy ilyenfajta világraszóló sajtóvisszhangot reméltem én egyszer megszólaltatni Csontváry hírének-nevének.

Háromnegyed százada már, hogy esedékes volna beiktatni őt helyére: a XX. századi művészet legnagyobbjai közé.

Ez annak idején se, azóta se történt meg. (Itthon az akadémizmus rejtette véka alá az ő világosságát, s ahol pedig a nagy művészeti piacok, tőzsdék és kiadók vannak: forgalomban levő Csontváry-képek híján senkinek semmiféle érdeke nem fűződött hozzá, hogy felfedezze ezt a magyar – és minden művével Magyarországon maradt festőt. Felfedezésére ösztönzés – bár mehetett volna a nagyvilágba – Magyarországról sem jött…)

Hetven-hetvenöt éves mulasztást a művészettörténetben visszapótolni, bármekkora zseniről legyen szó, óriási apparátust igényelne. Külföldi reprezentatív kiállításokat. Monográfiát és repróalbumok külföldi kiadását, a hazaiak mellett. Mit még? A Csontváry-kutatásban érdekeltté tenni idegen művészettörténészeket is. Felállítani – de Budapesten! – a Csontváry-múzeumot. Meghívni Pestre, Csontváry nézőbe, a XX. századi művészet specialistáit.

Ehhez egyelőre se szív, se pénz, se ember.

Ezért gondoltam a filmművészetre. Amelynek minden valamennyire is érdekes, eredeti, modern alkotása nagy publicitást kaphat, nem is csak a mozikban és a filmfesztiválokon, hanem – ráadásul – a világ minden lapjának tágterű mozioldalán, kritikákban, ismertetésekben. Utána: a közvélemény legszélesebb rétegeiből jöhet aztán az érdeklődés, amely kihajtja a kiállításokat is, a monográfiát is, a poszterokat is.

Ez volt a terv.

Egy ilyen lavina reményében indítottam útnak egyszer egy forgatókönyvecskét: Cédrusok az árverésen.

A második kőnél elakadt.

Mennyi is? – Tíz-tizenöt éve.

Akár filmjelenet is lehetne

S. indul vissza Pestre.

A vonatablakból leszól:

– Semmi elintéznivalót nem bíz rám?

– Nem. Nincs semmi. Csakugyan, nincs semmi.

– Máskor, amikor hazulról elutazik, hosszú listát hagy mindig az asztalon.

– Akkor még van, ami fontosnak látszik.

– És most?

A vonat megindult közben. A válasszal már futni kell a vonat mellett. Nagy integetések közt.

– Most már nem! Semmi nem fontos!… Semmi!… Semmi!

Anda

Már a nevében is mintha zenére lett volna utalás, és a magyar fülben még romantikus regényes felhangok is szóltak benne. Anda-andalgó-andalító. Pedig kemény volt, precíz, céltudatos. Húszéves volt, épp Németországból jött, ahol Furtwänglerrel koncertezett. (Ha jól emlékszem, a Szimfonikus Variációkat játszották együtt.) De amikor játszani kezdett, úgy megszenvedte, úgy végigujjongta ujjának minden billentését, mint a legelátkozottabb lelkű romantikusok.

Genfben volt ez 42 (vagy már 43) őszén. Ebben a franciás (franciásságban franciákon túltevő) városban Anda Géza muzsikáját éveken át sznobolták, finom és könyörtelen közönnyel. A genfi szalonoknak akkor már meg volt a zongorista csillaga, ugyancsak a bús Duna-tájról: Dinu Lipatti. Azt hiszem, ők ketten soha nem is találkoztak egymással (ez is milyen jellemző), de mintha egy kimondatlan verseny lett volna köztük. A genfiek, akiknek a népszövetségi viták óta volt szimatjuk Közép-Európára, megérezték, hogy itt valami igen nagy tétért folyik a verseny. Nem mindegy, hogy ki fogja „lezongorázni” a másikat. Lipatti csakugyan a francia iskola képviselője volt. Lipatti a Rue des Granges palotáinak volt a kedvence. Mint egykor az ifjú Liszt Ferenc. Géza az ezzel párhuzamos Grand Rue egyik Kálvin-korabeli, macskapisi szagú bérházában volt albérlő, és betöltötte az utcát égre kiáltó szenvedélyes muzsikája. Mi, magyar barátai persze tudtuk, hogy ő most a Liszt Ferenc.

Szent Lajos király hídja

Mi kötötte össze Somlay Artúr sorsát a Soós Imréével? (Tudjuk, atyai barátság lobbant fel Somlayban, amikor a Lúdas Matyi film forgatásán felfedezte a főiskolást, akiből sugárzott a lángész és ami több: a Hitelesség.) Egyformán végezték.

Mi kötötte össze a Soós Imre sorsát a Sarkadi Imréével? (Sok minden: Debrecen, a Körhinta még felhőtlen sikere, a Szeptember, mindketten a Madách Színház tagjai.) Talányosságban is egyforma a végük.

Mi kötötte össze a Sarkadi sorsát a B. Nagy Lászlóéval? (Testvéri barátság – amit B. Nagy Laci még a halála napjának a megválasztásával is dokumentálni kívánt.) Úgy végezték, mindketten, mint a francia forradalmi szín Tisztje: „Tanulj felőlem jobban vélekedni – polgár!”

Mi kötötte össze a B. Nagy László sorsát a Czibor Jánoséval, a Cziborét a Sarkadiéval? (A Szabad Földnél, a Válasznál együtt induló pályáik…) Mintha mind megszakadtak volna a kettős – és egyedül érvényes – hűségben. Ők, akik éppúgy otthon voltak akármelyik alföldi tanyán, mint az eszmék bármelyik egében.

Mi kötötte össze a Czibor sorsát a Gellért Endréével? (Emlékezhetünk az 57-es év vad csacsi-pacsi-partijaira a Hungáriában!) Siettek meghalni, egyik a másik után.

S hogy a bűvös kört bezárjuk.

Mi kötötte össze a Gellért Endre sorsát a Somlay Artúréval? (Elég, ha közös nagy nemzeti színházi sikereikre gondolunk.) Egyformán végezték.

De a mélyebb szálakat, a mélyebb szálakat, hol az a Thornton Wilder, aki felfejtheti?

A magyar Tojás

Egykor voltak a hígmagyarok és voltak a mélymagyarok…

A tipizálás, jól tudjuk, nem volt szerencsés.

Ma egy másik tipizálás kísért. Hogy a legszélen egyfelől a bulisták vannak, másfelől a hivők.

A bulisták törhetetlenek.

A hivőknek csak a hitük törhetetlen, ők maguk nagyon törékenyek. Ha az emeletről leesnek, összetörnek. Vagy ha a vonat keresztülmegy rajtuk, akkor is.

Elmegy egy délelőtt

Dolgozni kéne. A terveim hegymagasságra dagadó görgetege mögött egyre tehetetlenebb törpének érzem magam. Hangyának? A hangya legalább szorgalmas. Galacsinhajtó bogár? Az is ráhajt, a neve is mondja. „Szarbogár vagy, lusta szarbogár” – hallom az írói lelkiismeret hajcsár-káromkodását.

A kompromisszum ilyenkor: az áltevékenység. Minden író ismeri. Aki tud villanyt szerelni, az elkezd villanyt szerelni. Akinek autója van, lemossa. Kávét főzünk. (5 perc.) A csésze elmosása és a kávéfőző kitakarítása. (4 perc.)

Meleg van. Mindjárt hűvösebb lesz, ha felmosom a lakásom kövét. A dolgozószobámét. (10 perc.) A nagy nappaliét. (15 perc.) Minden áltevékenység kellemes, de ez – márványpadlófelmosás és ilyen meleg nyárban – igazi élvezet. Milyen jó is ez, vizes kövön mezítláb tapiskálni. Felismerésként hat, hogy a civilizáció a testnek mennyi örömigényét zárja be a cipőkbe is. (Heurisztikus, villámszerű felismerés: maximum félperc.) Utána tekintélyi érv keresése Bartók leveleiben. Emlékeztem rá, meg is van: Bartók élete jelentős eseményei közt feljegyzi, amikor először járkált mezítláb. Böngészés a Bartók-levelekben. (2 óra.) A hallt is felmosom. (15 perc.)

A tárt ablakokon beáradó nyári melegben hamar felszárad a kő. Nedves lábam nyoma egy-egy percig még megmarad rajta.

Lábnyomom látványa a márványon éppolyan belső elégtétellel szolgál, mintha egy maradandó művet nyújtottam volna át az utókornak. A póttevékenység nem nélkülözi az alkotói sikerélményt és a mulandóság élményét. Komplex.

*

A maradandóság és a mulandóság dialektikájára klasszikus jelkép a lábnyom. „Utókor – elfödi nyomunk a futó por.” Kosztolányi. „Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.” Weöres. „Lábnyomok a porban”, ezt a címet adta Móricz a Csokonairól írott drámájának; de a benne megélt mulandóság magát a drámát is elsodorta: Móricz egy elkeseredett pillanatában megsemmisítette a kéziratot. A pusztai népek a porban látják eltűnni az ember nyomát. A szigetlakók a vízen. Lásd Keats sírfeliratát: „Itt nyugszik, aki nevét a vízre írta”…

A sima kövön már semmi nyom.

*

(Mindezt naplójegyzetben rögzíteni, újabb áltevékenység örömével: 45 perc.)

Eretnekségeimből

Mintegy ötven szerzői jogi társaság képviselői vannak itt jelen. Négyszázötvenezer író-szerző-zeneszerző jövedelme fut rajtuk keresztül. Közel félmillió alkotónak a pénzét ők veszik fel, ezek a társaságok, hogy aztán az adók levonása után eljuttassák a többit annak, akit megillet. Természetes az alig leplezhető gazdagságuk. Akár a nagy bankoké.

Az a rengeteg írói álom, becsvágy, lázas éjszakai munka, pénzhajsza, nyomorúság, könnyűzene-szerzők összefütyörészett slágerei és mindaz, amit nekünk Bartók neve jelent, ezeken a társaságokon keresztül váltódik át pénzre, s lesz belőle félmillió háztartásban lakbér, autó, tengerparti nyaralás és cipőtalpalás. Félmillió lázas agyvelő ezeknek a társaságoknak a csatornáin át kapja a vért a teremtő tevékenységéhez, hogy létrehozzon új gondolatokat, új formákat, népszerű melódiákat, szíveret fagyasztó drámákat a lét abszurditásáról és csak azért is hitet a jövőben…

Akármiről legyen is szó, lehet-e nem erre gondolni? És mégis, ezzel a gondolattal a fejemben úgy érzem itt magam, mintha néma eretnek volnék valahol egy tridenti zsinaton.

Eretnekégetés

Márai új regényében: az eretnekek kétszeres halála. Előbb felakasztják (vagy lefejezik), de utána minden esetre elégetik őket.

Vagy mehet egyenest a máglyára. De a tűz nem maradhat el.

*

Más.

Egy elégetett fiatalember maradványait találták ma Róma mellett egy beton itatóvályúban. Előzőleg agyonlőtték, két különböző méretű pisztoly golyói voltak benne.

Semmit se lehet tudni róla. Két golyó, egy arany ceruza. Magassága 180 centi volt. Még a haja színét se lehet megállapítani.

A nyomozók azt mondják, egy gang csinálta ki, mert a fiú valószínűleg elárulta a bandát, vagy fellázadt a bandavezér ellen.

– Honnan veszik ezt? – kérdi az újságíró.

– Az elégetés mindig azoknak jár, akik a gang tagjai voltak, de szembekerültek vele.

Korrespondenciák I

Hányszor, de hányszor veszem észre, hogy egy folyóiratban az olvasott novella egyik motívuma (ritkának mondható motívum) pár oldallal utóbb felvillan egy másik novellában is vagy egy versben…

Nem holmi irodalmi sztereotípiákról van szó, közhelyekről. Éppen nem. Még kevésbé hatások átvételéről, egymást ismétlésről, pláne plágiumról. Nem.

Ezek az összecsendülő motívumok rendszerint a legszemélyesebb, a legmegéltebb írásokból merülnek egyszerre elő. Talán mondanom se kell ezután: a legjobb művekben.

Most megint!

Módos Péter novellájában: „A sokk-kezelés szinte lepergett Zoltánról…”

Egy oldallal utána megint egy Zoltán, Juhász versében, és megint a hiábavaló kínzatás képe: „eres halántékotokon többet nem éget hártyás korongot, vörheny-sárga pénzt: az elektrosokk”.

Hogy a témán belül maradjunk: lehet, hogy már némi paranoia kell ahhoz is, hogy ezeket a motívumokat – nem véletlenül épp ezeket – én kiszúrjam. (Ahelyett, hogy magamra vonatkoztatnám őket: egymásra vonatkoztatom – de vonatkoztatom, s ez a lényeg.) Mégis, letagadhatatlanul és mellébeszélhetetlenül, az itt és most velünk együttlétezők (magyarán: a kortársak) lelkiállapotának változásairól adnak jelt ezek az egyidejűleg, és szinte rímhelyzetben: egymásra ütő motívumok!

Korrespondenciák II

Azt hiszem, nem jutott senkinek sem az eszébe az utóbbi 2300 évben, hogy Sophoklest drámai hősként fölléptesse. Nekem eszembe jutott. Megírtam a Búcsú a csodáktólt.

S most olvasom a Republicában, hogy a torinói Voltaire kabaréban bemutattak egy Pasolini verseire épülő drámai produkciót – a generációk harcáról –, amelyben megjelenik Sophokles, mint a színpadi Apa tanácsadója.

A január végi bemutatóra feltehetően épp abban az időben készülhetett fel a torinói szerző és rendező, azzal a nagy ötlettel, hogy Sophoklest is színpadra állítják, amikor valahol Magyarországon azzal voltam elfoglalva, hogy Sophoklest próbáltam – egyelőre a magam papiros színpadán – felléptetni, szóra bírni.

Úgy látszik, nemcsak a természettudományban jönnek elő egyszerre különböző helyeken ugyanazzal a felfedezéssel.

A színpadi, a drámaírói ötletek is egyszerre érnek be.

*

S mindjárt itt a másik példa.

Aischylos különös, tragikomikus halála. Hogy a tengerparton napozó agg drámaköltő kopasz koponyáját egy sas holmi gömbölyű sziklának nézte, fölébe repült, s jól megcélozva ráejtett egy teknősbékát. A sas utólag azzal mentegetőzött, hogy így akart hozzájutni a teknőc finom puha húsához. Persze, nemcsak a teknősbéka páncélja tört szét, hanem a költő feje is.

Ez az antik anekdota eddig a színháztörténetek lapalji jegyzeteiben élt. A Sophokles-drámát írva múlt nyáron, egy gúnyos replikában felhasználtam, jó vastagon. Annak bizonyítására, hogy a szép végeket mesterien kifundáló tragédiaírók milyen komikus körülmények között végzik.

Decemberben, a Csillag a máglyán előadásán ugyanezt az anekdotát hallom Sütő András színpadáról.

Az anekdota önmagában semmiség. Olyan apró motívum mind a két drámában, hogy semmiféle írói érzékenységet nem sérthet, hogy egyszerre citálják itt is, ott is. Viszont van valami megejtően csudálatos abban a jelenségben, hogy ez az alig ismert antik adalék egyszerre merül fel két magyar drámában, amikor a szerzőik semmit sem tudhatnak egymás készülő munkájáról.

Elfoglaltak

A kávéházban a tanárok törzsasztalánál mindenki viccet és szójátékot farag vagy idéz.

Az egyetemet elfoglalták a diákok, mi be se tehetjük a lábunkat. Ez a különös helyzet valami fura felelőtlenséggel és némi szégyenkezéssel tölt el minket. Egy fiatal tanársegédnő, mintha diák volna, bemerészkedett az épületbe, és kihozott valamit az intézetből. Izgatottan hallgatják: mi van bent? Milyen feliratokat látott a falon? Kik ellen? Megtudom, hogy az én szekrényem is felfeszítették. Ott tartogattam az igazi naplók köteteit.

P.B. – költő és a költészet professzora – megcsinálja a maga szójátékát arra, hogy el vagyunk foglalva, tehát nincs elfoglaltságunk: occupati disoccupati.

Egy másik tanár Rómából hozott egy új közmondást, amit az egyetem faláról gyűjtött.

„Ha a szar aranyat érne, a szegényeknek már rég nem volna lyuk a fenekükön.”

Budapest K. p. u. – Firenze S. M. N. – Budapest K. p. u. – Firen

– Ingázik?

– Ha jól emlékszem, az inga mozgása a fizika szerint kényszermozgás. Ingázom.

– Bírja? Nem szédül?

– A két kilengés között van egy pont. Ez az egyensúlyi helyzet. Afféle fausti pillanat, a kísértő: itt megállni! Imádom ezt a pontot.

– Hol van ez?

– Zágrábnál. Akár jövök, akár megyek, mire Zágrábhoz érünk, elfelejtődik minden, amit magam mögött hagytam. Zágráb nekem nem város, hanem egy lelkiállapot. Ingaállapot.

– Egy pillanat…

– Egy pillanat, igen. Öt órát áll ott a vonat. Van, aki sokallja. Ezért unják is errefelé az utat. Pedig ez a pillanat a legjobb benne, ez az öt óra. Mi az ünnep? Kilépni az időből. Ez az. Öt óra amnézia. „Letörlök emlékezetem lapjáról minden jelet.” S öt óra múlva tiszta lappal lehet indulni tovább délnek vagy északnak. Szinte kialakult szertartása is van ennek az ünnepnek. Vándor-ünnep, szó szerint is, meg azért is, mert ismétlődik, de nincs fix helye a naptárban. Már az induláskor kezdődik a ceremónia. Ha Pestről indulok: Pesten, ha Firenzéből: Firenzében. A szovjet hálókocsi-kalauzok ismerősként emelnek be a magas lépcsejű kocsijukba. A fülkében berendezkedem kerek huszonnégy órára. Könyvek, kéziratok, levelek. Minden, ami befejezetlen, elintézetlen, megválaszolatlan (repülőgép ennyi túlsúlyt nem bírna), s hozzá ennek a huszonnégy órának program nélküli végeláthatatlansága. Üres nap a naptárban, előttem. Ezért is vörös betűs. Telefon nincs. A kalauz kétóránként teát hoz. Elfele menőben Kaposvárt még feladom a vonatban írt leveleket, a kijavított kefelevonatokat. Hogy ismerem már a kaposvári pályaudvar peronján azt a kis postaládát! Mindig dugig van levelekkel. Szokták-e vajon kiürítgetni? Gyékényesig ezen rágódom. Aztán már ez is mindegy. Hazafelé ha jövök, ugyanilyen postaládakeresés olaszországi végrendelkezéseimnek a szokatlan beosztású trieszti pályaudvaron. Aztán ott is jön a határ, a felejtés, az úgyis mindegy… Jön Zágráb. A várost nem is ismerem. Nem vagyok olyan magabiztos utazó, hogy ötórás szabadsággal messzire merjek csatangolni. Az állomást ismerem, meg a környékét. Pestről jövet késő délután érkezik a vonat Zágrábba. A szerelvényt mindjárt kitolják a külső vágányokra. Ott hamarosan rásötétedik. Kezdetben ez maga volt a szorongató kivetettség, ez volt ama külső sötétség. A Bibliából és a két háború közti filmekből ismerős. Az Elsodort emberben egy éppilyen sötét pályaudvaron gázolta el Emil Janningsot a vonat. Valahol messze, túl a síneken, váltókon és a végtelen sorokban álló üres vagonokon, ott lehet az állomásépület és azon is túl a város. Eleinte nem mertem nekivágni a rengeteg vaspályának. Mert hogy találok vissza? (Hogy majd a vonat fog előállni a peron elé? Olyan biztos?) Most már tudom, pontosan olyan ez a pályaudvar is, mint a többi nagyvárosé az egykori nagy Monarchiában; lehet, hogy ugyanaz a mérnök tervezte ezt is, aki a váradit – ahol valamikor parádés biztonsággal sétáltam egyensúlyozva a síneken. Most már otthonosan bukdácsolok itt is az állomás felé, együtt a hálókocsi-kalauzokkal. A fekete vagonok sikátorai közt az egyik vagon oldalán: Párizs–Isztambul. Keresztezik egymást a hosszúsági és a délkörök… Mondom, hogy a városból csak az állomás környékét ismerem. Azt a hosszú ligetet, amelyik a belvárosig húzódik. Ez a legszebb „vasút utca”, amit valaha láttam. Olyan széles, hogy akár a Duna folyhatna a két házsora között. Sűrű zöld park van közben, néma zenepavilonokkal. Végigsétálok a szélső platánsoron, majd a túlsón visszajövök. A padokon itt-ott ül egy magányos ember. Leülök én is, mint egy zágrábi. Néha sikerül öt percre elhitetnem magammal, hogy csakugyan az vagyok. Lelkigyakorlat kérdése az egész. Meg aztán játszik is velem a hamis ráismerés: már voltam itt, laktam itt, éltem itt… (Nemcsak a pályaudvarokat tervezte ugyanaz a mérnök, lehet, hogy engem is leduplázott, s az csak az egyik kópiám volt ott Nagyváradon. Miért ne? Euripides írt egy darabot a trójai Helénáról, aki be se tette a lábát Trójába, hanem az egész háború alatt Egyiptomban várta férjét, ő a hitvesek gyöngye. S a darabban nyitva marad a kérdés, hogy melyik az igazi Heléna és melyik az árnyéka.) De hiába, vár rám az a két sötét vagon kint a tolatópályaudvaron. A liget másik partján visszajövök. A restiben monarchia-kedélyes és -szívélyes öreg pincér. Félóránként indul valamerre expressz, leginkább Ausztria, Svájc, Németország felé. Ilyenkor az asztaltársak közül valaki feláll, udvariasan további jó étvágyat és jó utat kíván, ezt viszontkívánjuk – megy a vonatja. Vendégmunkás, vagy ott tanul. És aztán előáll az én Adriaticám is, pontosan. (Ötórás várakozásokkal nem nehéz neki mindenütt pontosan megjelennie.) Itt van a második aluljáró negyedik vágányán. Én is felállok, az újabb asztalszomszédoknak én is további jó étvágyat és jó utat kívánok, az utóbbit viszontkívánják, az öreg pincér kikísér a resti ajtajáig, és még megmutatja, hol keressem a második aluljárót és a negyedik vágányt. Bár eligazíthat a gyakoribb olasz és magyar szó, ahogy fel-felvillannak az aluljárók búvópatakjaiban. Egy soha nem látott hosszú vonat vár ott, de megvan a két vagon is, kivilágítva, fényesen, és a szovjet kalauzok jó ismerősként emelnek be a magas lépcsejű hálókocsiba. Valamit mondanak, nem értem. Talán azt, hogy megvagyok én is.

– Na és még meddig?

– Az inga lengő mozgását végzi mindaddig, amíg a súrlódás és a közeg ellenállása miatt meg nem áll.

„Virágkötéllel, selyempárnán…”

A Fiuméból Zágrábon át Budapest felé tartó gyorsvonat vécéfülkéjében egy magyar író (polgári foglalkozását tekintve: tanár) vasárnap délben főbe lőtte magát. Holttestét Károlyvárosban veszik le a vonatról, és két nap múlva a szomszédos Hrnetics falu temetőjében ideiglenes nyugalomra helyezik. A károlyvárosi gimnáziumban szünetel aznap a tanítás, hogy a tanárok és a diákok is mind nagyobb számban ott lehessenek a temetőben. A környékről is sokan jönnek, népviseletben. A pap – bár csonka szertartással (lásd Ophelia temetése) – megadja a tiszteletet; úgy hiszi, hogy a nagy magyar költőnek, Petőfi Sándornak lehet rokona a halott. – Vagy talán ő maga – gondolhatják, akik nála is tájékozatlanabbak. Ilyesmit hisznek azok a parasztlányok is, akikről így szól a feljegyzés: „Gyöngéd női kezek élő virággal hintették tele a szerencsétlen író koporsóját.”

A helyi lap Eugen Petörffinek írta a halott nevét.

Innen támadt a félreértés? Hogy elírták egy kissé a nevét? Vagy a határon túl minden magyar író Petőfi rokonának számít?

De az is lehet, hogy kapóra jött ez a távoli névrokonság Péterfy és Petőfi között. Mert elégtétel jár az el nem temetettnek, az ismeretlen sír vagy tömegsír lakójának, ötven év után is. Hiszen a görög tragédiákban is megpróbálják kibékíteni a rosszul eltemetettek bosszús szellemét.

S bármilyen messze essék e széles Közép-Európában Segesvártól Károlyváros, ezért kapta a szép végtisztességet szegény Péterfy Jenő, a sok fehér virágot a lányoktól és a szünnapos diákoktól sírjánál a gyászkórust.

Az előzőhöz

Péterfy persze (ha egyáltalán lehet egy életuntról ilyesmit mondani) sokkal jobban járt ezzel a horvátországi temetéssel. Pesten a Főváros nem akart adni neki díszsírhelyet. A magyar újságok a rendőri hírek rovatában tárgyalták a halálát. Ott lent pedig a Petőfi-legenda fényeskedett neki. S nem is volt ez „lopott fény”.

Sokat találgatták, hogy miért nem Pesten vagy miért nem az adriai tengerpart egy kies pontján végzett magával. Pláne egy esztéta, egy széplélek! Vonat vécéjében, Károlyváros előtt… Micsoda stílus?

Károlyvárosig szólt a jegye. Pénzt nem is találtak nála. Ennyire futotta neki.