Napló nélkülem

Napról napra

A híres bizalmatlanság

Az éjszaka megint eszemben járt Nagy Lajos. Mint annyiszor. Csakhogy ezúttal nem az utolsó idők beteg szenvedője (a kínlódása, hogy nem bír folyadékot nyelni), nem is az iszonytató gyorsulással befejeződő utolsó napja (végül is viszem haza a János-kórházból egy göngyölegben a ruháját, s még meleg volt a ruha!), hanem egy kedves emlék róla, barátságunk genfi korszakából.

Nagyon örültem, hogy kijött ő is Svájcba. De bántott, hogy látnivalóan nem tud mit kezdeni Genffel, a genfiekkel, a tavon áttündöklő Mont Blanc-csúccsal. Délelőttönként egy kávéházban ült. Egyedül. Délután pedig rendszerint elment annak az intézménynek az irodájába, ahonnét a pénzt kerítettük a meghívásához. Ott próbálgatott németül beszélgetni a kisasszonyokkal.

Aztán hazament a szállójába. Valahol az állomás környékén lakott.

Egyik este – korán sötétedett, de még nem volt késő – felmentem hozzá. Bekopogtam az ajtaján. Kiszólt, hogy nyitva. Ágyból kelt fel.

– Olvasgatok így esténként.

A paplanon a genfi telefonkönyv.

Észreveszi a pillantásomat a könyvre.

– Ezt olvasom. Persze, senkit se ismerek. De biztosan akad köztük egész sok kedves ember.

Elképzelt magának kedves genfieket. Talán minden tizedik névnél.

„Attova parla!”

A fájdalom, a némaság és a fátyol.

Montaigne szerint ez együtt jár. Példákat idéz rá, a kín felső fokon megbénít, megvénít. Eltakart arc jobban kifejezi a szomorúságot, mint az eltorzuló. Niobe kővé válik. Idézi Senecát: Curae leves loquuntur, ingentes stupent. Idézhetnénk Gulyás Pált, szenvedései legfelső fokára ezt találta mértéknek: „Ki tett a kőnél is Niobébbá?”

A fájdalomban, úgy látszik, van valami, ami a katatóniás állapot felé visz. Ez a „szobor vagyok, de fáj minden tagom”.

De hiszen akkor az emberiségnek az az ősi és nem lankadó passziója, hogy figurákat gyúr, szobrokat farag, bálványokat állít, s hogy aztán ezeket templomokban és köztereken bámulja, vajon nem abból a szadista vagy együttérző kíváncsiságból fakad-e, amely tekintetünket odakormányozza, ahol valami rémes történik?

Milyen fokozhatatlan és feloldhatatlan kínokon pecsét a kő vagy az érc mozdulatlansága?

A költő könnyei a mérlegen

Joachim du Bellay a reneszánsz Rómában („ez volt a legnagyobb haladó forradalom” stb.,) csak panaszkodni tud. Fáj neki a világ.

Ej! miféle privát bánat födi el szeme elől a kor objektív nagyszerűségét, a modern kutató szellem óriási felfedezéseit? Hogy jön hozzá, hogy sírjon, amikor minden előremegy?

Csakhogy a kor nagyszerűségéhez, a modern szellem vívmányai közé, a nagy előremenetelbe odatartozik Joachim du Bellay zokogása is.

Egy fél nap története

Reggel korán indult el. A színházba is be kell mennie, az iskolába is. Bár most mind a két helyen szünet van. De tegnap telefonáltak érte, innen is, onnan is.

A színházban már ott ült egy író barátja. Az igazgatóra várt. Közben a titkárnővel labdázott. Egy kis primőr dinnyécskét dobáltak egymásnak. Nyilván az igazgató íróasztalára fogja majd odatenni. Mindig van egy meglepő gesztusa. Ilyenkor még ki látott dinnyét?

Az igazgató kinézett, és nem a barátjának, hanem neki intett, hogy menjen be elsőnek. – Ne haragudj – szólt oda az írókollégájának –, vele hamar végzek.

Így is volt. Két-három mondat, hogy jó volt együtt dolgozniok… A túlzott udvariasság, az elsőbbség, amit az ajtóban kapott, már egy kivégzendőnek szólt. A felmondó levél ki volt készítve. Nem számított rá. De a magyarázkodás már nem nagyon érdekelte. Az igazgató hajtogatta, hogy az elbocsátásnak semmi jelentősége nincs, hogy ezután is fognak azért együtt dolgozni.

A piros bársonnyal bevont karosszéket – egész garnitúra volt belőlük – jól ismerte. Húsz évvel ezelőtt ült itt először, ebben az igazgatói szobában mint elsőéves egyetemista, mint ennek a színháznak reménybeli szerzője. Hamarosan színre is került itt. Azóta otthon érezte magát az épületben. Otthon volt itt, a portától a legfelső emeleti fegyvertár- és fodrászat-ig. A polcon, tőle balra, a régi kiadású francia Molière-sorozat.

Milyen jó, hogy ez megmaradt – gondolta. Az ő könyvei, fent a harmadik emeleten, egy belövés nyomán elpusztultak. Ott gyűjtötte a drámatörténeti könyveit, meg amiket visszakapott a könyvkötőtől. Baráti körében akkoriban divat volt, hogy Kardos úrral köttessenek. „Nem kellett volna annyit köttetnem Kardos úrral.”

Az igazgató mintha mentegette volna magát a felmondásért. – Hiszen az Iskolában változatlanul tanítani fogsz tovább – mondta, és jobbjával biztatólag intett az ég felé. Szokott mozdulata volt ez, amit hol romantikus őszinteséggel, hol ironikusan, szinte idézőjelek között vágott ki. Ezzel most az optimizmusát fejezte ki, de egyszersmind azt is, hogy vége az audienciának.

Ő nem állt föl mindjárt. Két körmével sikerült kilazítania egy kárpitosszöget a karosszék bársonyülőkéjén, és nem akart addig elmenni, amíg azt ki nem húzza.

Hogy időt nyerjen, törvénytisztelő naivitással még megkérdezte: – Az igazgatói tanácsbeli tagságomról kinek mondjak le? Oda engem beválasztottak… S azt hiszem, nem járt le.

Az igazgató felhúzta a vállát. Végtelen szomorúság ült ki az arcára. „Hol van az már” – ezt is jelentette ez a szomorúság, de azt is, hogy hogy lehet valaki ekkora hülye.

Mint akit ez a pantomim tökéletesen kielégített, a frissen kirúgott megköszönte a választ, és felállt. Ugyanis közben sikerült kihúznia a hosszú hegyű szeget a szék pereméből. Bal öklébe zárta, a hegyével befordítva a tenyere húsának. A fizikai fájdalom a legjobb ellenszere a lelki fájdalmaknak.

Az ajtóban az igazgató még egyszer égnek lendítette a jobbját, most a mozdulatnak eskü jellege volt. – Mi még sokat fogunk együtt dolgozni! – ismételte, a nyomaték kedvéért most suttogva. Ahogy az ajtóban állt, feltartott kézzel, már olyan volt, mintha most sütötte volna el a startpisztolyt. – Lehetséges, hogy most kezdődik majd el igazából a drámaírói pályám? – tűnődött magában az elbocsátó levélke címzettje, és ökölbe zárt baljával intett vissza az igazgatónak, mint aki harcra kész, miközben kissé beleszorította a hosszú, vékony tűt a tenyere húsába. Ezzel elérte, hogy éppolyan meggyőzően tudott mosolyogni, mint az igazgató, pedig annak mégiscsak nagyobb gyakorlata volt a biztató mosolyokban.

A jó hangulat a várószobában már általános volt. Az írókolléga közben idekint, szokásához híven, jópofáskodott, és vicceket mesélt a titkárnőnek. Most, hogy nagy hangosan, saját viccpoénjei csattogása közt ment befelé, még rákérdezett, szokásos indiszkréciójával: – Mi van? Lekötötték jövőre egy darabodat? – El vagyok bocsátva – felelte a frissen kirúgott, aki elhatározta, hogy gyakorolni fogja az objektivizmust, és nem fog alkalmat adni senkinek se semmiféle részvétre. Sikerült is, mert lám, az írókolléga e hír hallatára szinte elsápadt, és sokkal megrendültebbnek látszott nála. Mint aki nem tudja, hogy nem viccelnek-e vele. Az igazgatóra nézett, aki elhúzott szájjal egy csöppet biccentett: „ez van”. Erre odalépett frissen elbocsátott barátjához, és hirtelen átnyújtotta neki a primőr dinnyét. Szokott, lefegyverző kedvességével. S eltűnt az igazgatói szobában.

Ő meg felment a szobájába, hogy összeszedje holmiját. Az ablak melletti fal még nem volt bevakolva, de a nagy lyuk – amelyen át könyveit elvitte a huzat – már be volt rakva téglával.

Mindig is szerette a színház szagát. Ezt a nyári szagát különösen.

A színháztól alig kétszáz méterre van a Főiskola. Körülbelül fél tizenkettő lehetett, amikor itt megkapta a másik felmondó levelet. Itt is arra hivatkoztak, amikor átadták, hogy úgyis van egy másik állása, a színháznál, s az úgyis megmarad. Szó nélkül kitette az asztalra a színházi felmondást. – Engem becsaptak! – mondta a történelmi szavakat (igazán nem ilyen piszlicsári eseményhez illően) a főigazgatónő, és elkezdett sírni. Holott alkatánál fogva életvidám nő volt. Talán életében nem is osztottak rá olyan szerepet a színpadon, amelyben sírni kellett volna. Most sírt. Könnyek között többször össze is csókolta őt, aztán elővette a páncélszekrényből a reprezentációs cseresznyét. – Ez rémes. Igyunk – mondta. Meg még azt is mondta: – Ha ezt tudom, soha nem írom alá a felmondásodat. – Elhitte neki, hisz úgy sírt. Ő maga azonban nem érzett sem felháborodást, sem önsajnálatot. (A fizikai fájdalom jellemnevelő erejére újabb bizonyíték ez.) Amíg ittak, azon tűnődött, hogy vajon tíz órakor, az első felmondásnál az igazgató tudott-e már erről a másodikról.

Amikor kijött a Főiskoláról, keresett egy tantuszt, és felhívta azt az írókollégát, akivel reggel a színházban találkozott. – Kérek még egy másik dinnyét – mondta a telefonba. Nem is kellett magyarázgatnia, hogy miért. A kolléga már mindent tudott, szokásos jólinformáltságával, a folytatást is. Ebből arra kellett következtetnie, hogy a színházban az igazgató már tudhatott arról, ami a másik igazgatóságon egy óra múlva volt esedékes.

„Jó volna tisztán látni” – gondolta. – „Jó volna tudni, hol van az a pont, ahol a fentiek manipulációja átadja a helyét a brancsbeliek cinizmusának.”

Haza kellett volna mennie, ebédre várták. De nem volt túlságosan nagy kedve beállítani otthon két felmondó levéllel a zsebében. (A felesége már átesett a kirugatáson. Rajta kezdték. Gyengébb láncszem.)

Még mindig nem érzett semmiféle fájdalmat. Bár kezdte sejteni, hogy a két lövést halálosnak szánták.

A kávéházba indult. Ott déltájban összeverődik egy társaság, Pest legokosabb embereinek tartják magukat (a legbennfentesebbek), azok majd kiértékelik, és megmondják, hogy igazából mit jelent ez a két levél. A színház mellett megint elmenve arra gondolt, hogy ha egy természeti kataklizma eltörölné a föld színéről ezt a színházat (vagy egy bürokratikus intézkedés, mint egykor pár sarokkal lejjebb az elődjét), a fehér zománcos fejű szeg a zsebében megmarad majd örökre emléknek. – „Jó lesz magnak” – gondolta.

A kávéházban a leveleket előbb egy barátjának mutatja. Az máris viszi a másik asztalhoz, ahol a nála is bennfentesebbek ülnek. Mindjárt a legbennfentesebb elé teszi le. (Neki is jó ismerőse; volt, amikor szinte barátjának számított. Népies kifejezéssel úgy is mondhatni – ha lehet népi kifejezést nyugat-európai színtérrel párosítani –, hogy valamikor egy bagón éltek.) Az meg olyan hosszan olvassa a két levelet, mintha nem is háromsoros levélkék volnának. Nagy csend. Úgy látszik, hogy a többiek kissé meg vannak szeppenve. Hiszen ha ez a duplán elbocsátott valami teljesen ellentétes híradású levelet rakott volna ki az asztalra, holmi magasabb kinevezésről például, egyáltalán nem lett volna képtelenség. De úgy látszik, hogy minden másképpen van. – Hogy történt? – kérdi az újdonságokra mindig fogékony egykori riporter. Úgy látszik, a duplacsövű puskával lőtt vad öt percre a figyelem központjába kerül. Ki gondolta volna, hogy ilyen nagyvad?

– Nem tudtak egymásról – mentegeti talán magát, talán a két vadászát. – Valami félreértés, hogy így összejött, véletlen…

A legbeavatottabb csak hümmög. Most már nem kockáztatva meg egy baráti váll-átfogást. Még egy egészséges hátbavágást sem. Visszaadja a két levelet. – A szálak, szerintem, valahol összefutnak – és szedelőzködik. Sürgősen megy valahová. Talán oda, ahol a szálak összefutnak.

A többiek se maradtak sokáig. Ahogy egy utcai csoportosulás is hirtelen szétugrik a baleset áldozata mellől, még mielőtt ráterítik az újságpapírt.

Az áldozat pedig zsebre dugta mindenki által agyonolvasott leveleit és egy ottfelejtett déli lapot, és kilépett a kávéházból. A színház kiskapujánál a nevezetes és slágerekben is megénekelt óra úgy fordult, hogy láthassa a számlapját. Még csak háromnegyed kettőt mutatott.

Az óra mögött már nem volt ott a színház.

Az üres tér épületei soha nem sejtett kollektív rondaságban mind egyszerre váltak láthatókká. Szinte valószínűtlen volt, hogy a tér közepén, nem is olyan régen próbálták a Salemi boszorkányokat, s hogy a harmadik emeleten az ő frissen kötött drámatörténeti könyvei álltak sorban. Próbálta felidézni az orrában az eltűnt színháznak semmi más színházéhoz nem fogható nyári illatát. Nem ment.

– Kiment a ház az ablakon – idézte a népi szürrealista képzeletnek ezt az elragadó termékét, az ismert mondókát. – A színház is. Kiment. Nem baj – s a zsebében az aprópénz és a tantuszok között megkereste a bogárhátú kárpitosszeget. – Ez magnak jó lesz. Ebből fogom felépíteni a Nemzeti Színházat.

A régi Pest eltűnése

A Rákóczi út elején van a bolt. Bőrholmit árulnak benne. Valószínűleg azért került ide, mert szemben volt a Pannónia Szálló. S valószínűleg akkor került ide, amikor még hintón, batáron jártak föl Pestre a vidéki földbirtokosok.

A Pannónia Szálló helyén már rég kollégium van. Csoda, hogy ez a régi bolt így ittmaradt. A cégtábláján a felirat olyan, mintha egy deákos költő számolta volna ki az ütemét. Naponta arrafelé menet jólesett újraolvasni s forgatni a nyelvemen a Vas utca sarkáig:

Lószerszámveretek – Bőröndvasalások.

Ha skandálva mondom, szinte egy induló batár csendes robaja hallik ki belőle: az első hosszú ütemek, nekifeszülnek a lovak, s aztán könnyedén gördül is a kocsi a köves úton… Ha meg magyaros hangsúllyal: olyan, mint két mély sóhajtás. Egykori utazásokra emlékeztető. Vagy arra, hogy innen többet úgyse mégy el… A hosszú szavak úgy ereszkednek, hogy a végükre már csak egy legyintés jöhet.

Egy ideig hiányzott a cégtábla. Megrongálódhatott. Aztán újat tettek föl. De lespóroltak róla egy-egy szótagot.

Lószerszámveret – Bőröndvasalás.

Így már az egész nem ér semmit. De olyan mindegy. Úgyse nagyon fogok többé a Vas utca felé járni.

S a régi Váradé…

Váradon is volt egy nevezetes cégtábla. Egy festékkereskedésé, a Bazárépületben.

Matula Gyula.

A legenda szerint Ady fedezte fel éjszakánként hazatérőben eme cégtáblának rejtett intő szózatát. Visszafelé olvasva ugyanis:

Alugy Alutam.

Úgy rémlik, hogy a cégtulajdonost aztán agyonverték. Gyerekkori emlék. (Vagy csak egy rossz álom emléke?)

Pacsirta levelei

Ezen a nyáron a Nyugat évfolyamait olvasom. A háború utániakat. 1923-ban jelenik meg Kosztolányi Pacsirtája, folytatásokban. Legelőször is Pacsirta levelét kerestem meg, ezt a csodálatos dokumentumát a vénlány-stílusnak.

S ahogy olvastam tovább ezt a Nyugat-számot, mintha egy újabb Pacsirta-levelet olvasnék… Mi ez? Ugyanaz az akkurátus stílus, ugyanaz a kicsinyesség és mindent agyonfontoskodás, s a törpe lélek nevetséges erkölcsi emelkedettsége. Gyulai Pál levele Berlinből a gondjaira bízott grófi fiú szüleihez. A grófék iránti hódolattól látnivalóan gutgesinntebb, mint maguk a grófék. (Egyik levelében részletesen elmondja, miért nem ajánlja, hogy az ifjúval együtt Párizsba utazzanak: erkölcsi veszély leskelődik ott a fiatalokra, nem beszélve a magyar emigránsok közellétéről… S a következő leveléből látszik, mégiscsak az a parancs jött hazulról, hogy indulás Párizsba.)

Írók ünnepi fényben

A Nyugat 1923-ban ünnepelte Osvátot.

A különszám kerek 160 oldal. Ebből csak 9 oldal szól másról, a lap végén. Százötven oldalon őt rajzolják, idézik, elemzik, dicsérik, rögzítik – versben, kritikában, emlékezésben, bronzban…

Majdnem száz portré! Illetve: megannyi vázlat ahhoz az egyetlen portréhoz, amelynek fenn kell maradnia róla, a köztudatban, az irodalomtörténetben.

Ilyen kereszttűzben maradhat-e rejtve valami abból az emberből, akit huszonöt évi munkássága után az irodalom így tisztel meg? Maradhat-e lényéből valami homályban? Akinek ez lehet a bére, panaszolhatja-e, hogy élete értelmét nem tudta manifesztálni?

Ez a szolgálat, egy-egy írónak az élő kollégák karján való irodalomtörténet-elébe-állítása is szükséges hozzá, hogy az irodalom irodalom legyen.

Amikor Barta Lajos hetvenöt éves volt, szóltam a Csillagnál, hogy írni kéne róla. Lehet, mondták, de három flekknél többet ne. S magyarázatul még: – „Tavaly is kikaptunk, hogy Nagy Lajossal túl sokat foglalkoztunk a jubileumán.” (Érdemes lenne utánanézni, mennyit is foglalkoztak vele? Mi volt az, ami már túl sok volt?)

Szilveszteri számvetés

Hátha megtanulhatnám az érvényesülés művészetét? Ilyentájt, újév kezdete előtt, hamar előveszi az embert efféle gondolat. Sikeresebb esztendőt kéne elkezdeni! Csak akarni kell – mondják, de ez nem elég. Ismerni kéne a forszát a boldogulásnak. Azt a néhány csalhatatlan szabályt, amit Machiavelli meg mert fogalmazni.

Machiavelli a fejedelemnek írt, de itt van Hérault de Séchelles, aki a magamfajta közrendűek számára írta meg hézagpótló művét: Théorie de l’Ambition.

Gondosan tanulmányozni kezdem. Ez lesz számomra a törtetés ábécéje. Majd ha véremmé válik – rettegjenek, akik nem barátaim. De rettegjenek a barátaim is. Mindenkit megelőzök, túlszárnyalok, lefőzök.

Csakugyan kiváló tanácsokat tud adni ez a francia jogász. „Ellenségeidnek ne kegyelmezz, tiporj rájuk!” – mondja. Mennyi mulasztásom van e tekintetben! Hogy fogom pótolni?

„Legyőzött versenytársaidat dicsérd nyugodtan.” Ugye, milyen igaza van? Ezek az érvényesülés fineszei…

Micsoda lángész ez az Hérault de Séchelles. Lángész és az emberiség jótevője. Az ilyen magamfajta vizesnyolcast is megtanít a rámenősség technikájára.

De egyáltalán ki lehetett ez az Hérault de Séchelles? Miféle üstökös? Milyen dicsőséget vívott ki magának egyedülálló szaktudásával? Honnan jött, és hová emelkedett? Mennyi pénzt, mennyi nőt, milyen hatalmat hódított meg?

Nem volt hosszúéletű.

Harmincöt éves korában lefejezték.

*

Egy pesszimista barátom erre ezt mondta:

– Ha a boldogulnitudás mestere így jár, kiszámíthatod, hogy mi vár reánk, nyomorultakra, akik csak analfabétái vagyunk az érvényesülésnek.

Az őszinteség útjai

Az optimizmus fizet. Az optimista optimizmusával keres annyit, hogy autót vegyen magának. S mivel vett autót (villát stb.), most már aggálytalanul lehet optimista.

Elkésett polgárbosszantás

Épatez le bourgeois!

Hiába epatírozta az író – a polgár nem sértődött meg.

És most nyolcvan év múltán egy kritikus sértődik meg rajta. A haladás képviseletében.

A burzsoá pedig röhög a sírjában.

*

Csak a sírjában?

„Hozomány nélkül!”

A szerelem Franciaországban gyenge lábon áll. Bármily meglepően hangozzék is ez, Stendhal állítja, hogy így van. Okát is adja e sajnálatos jelenségnek. Szerinte a szenvedélyes szerelem – hiába minden! – nem tudja áttépni Franciaországban az anyagi kombinációk hálóját. „Franciaországban hol is volna másutt menedéke a szerelemnek, ha csak a padlásszobákban nem, ahol a lányok megházasodhatnak a család közjegyzőjének közbejötte nélkül?” (Les Cenci.)

A szerelemnek eszerint még a XIX. században is molière-i akadályai voltak. Mintha a Fösvény egykori kiáltozása a hozományról még kétszáz év múlva is megbénította volna a spontán párválasztásra induló fiatalokat.

De vannak a Stendhalénál frissebb tapasztalatok is. Már a mi századunkból.

Simone de Beauvoir leírja, hogy nagylánykorában egyik nyaralásukon a szomszédos fiús anya értésükre adta, hogy fiai nem házasodhatnak hozomány nélkül.

Életem első – s egyetlen – szabályszerű lánykérésére, mely ha nem is Franciaországban, de francia nyelven történt, a meglepett nagyatya első szava – majdnem pontosan molière-i szava – ez volt:

– Mais elle n’a point de dot! (De hisz nincs hozománya!)

Nemes férfiszolidaritással meg akart óvni egy ballépéstől?

Vagy keményen próbára akarta tenni az érzéseimet?

Vagy pedig a vagyona és a puritánsága sajátos interferenciájából született meg a mondat?

Századunk

Csak mint tényt jegyzem fel, messze vinne az elemzés.

Amikor egyetemi hallgató voltam, s bejártam Kornis Gyula szemináriumaira, úgy éreztem, hogy Kornis gondolkozásmódja primitívebb, mint a miénk, a fiataloké. Hiába tud többet nálunk, talán ezerszer többet, a tudása valahogy a földön marad, laposan, s nem ér föl a belátásnak arra a szintjére, ahová könnyedén felkúszik a mi zsenge tudásunk.

Ha pedig ma elolvasok egy jobb francia folyóiratot, úgy érzem, hogy a nyugati közértelmesség olyan fokra jutott el, ahonnét érdektelenül laposnak látszik már mindaz, ami a háborúban és utána mégoly izgalmasan tűnt elénkbe… Gide, Valéry, Alain, Benda stb. (A Preuves áprilisi Camus-számából úgy kirí régimódi eleganciájával Madariaga cikke: porcelán fogakkal harap és mosolyog.)

S te bírod-e még, s meddig bírod szusszal a szellem fejlődését a XX. században?

Bizonyítani!

A zeneszerzők ráragasztják műveikre az opus-számot. Éveikkel számszerűen növekszik az életművük. Milyen nevetséges mechanizmus hajtja az embert, hogy az opus 1-re opus 2-t akarjon, az opus 11-re opus 12-t, az opus 22-re opus 23-at, 24-et, 25-öt…

Mitől félsz? Hogy ha abbahagyod, véged van?

Egyszer dialógust fogok írni egy halott zeneszerzővel az életmű értelméről.

*

(És most eszembe jut a nevelőapám, akit csak akkor láttam aggodalmas keserűséggel eltűnődni azon, hogy mi lesz belőlem majd az életben, amikor azt mondogatta: „csak az a becsvágy, az a büdös becsvágy ne volna benned.”)

Beteglátogatóban

Uray Tivadarnál. Filmszerepeiről beszélgetünk. Nemrégen láttam csodálatos Semmelweisét. (Az első, 1938-as Semmelweist!) Amit ebben csinált, az a filmszínészet csúcsa. Csak a legnagyobbakhoz mérhető.

Hogy véget vessen a dicséreteknek:

– Tudod, mi volt az első filmszerepem?

– Nyilván egy ifjú főispán.

Nevet, de fejét rázza: nem.

– Főherceg…

– Víz, víz!

– Gróf.

– Lejjebb!

– Báró.

– Na, az igaz, hogy a filmet egy bárónő írta. Mert báró Orczy Emma regényéből csinálták…

– Ugye.

– Semmi ugye. Engem kell kitalálnod, nem az írónőt.

– Világhírű zeneszerző, a becsületrenddel kitüntetve.

– Látom, ti már csak sablonban tudtok gondolkozni.

– Föladom.

– Jobb is. Úgyse találod ki… Cowboy voltam.

– Cowboy?

– Az. Vadlovon vágtattam, és a felvevőgép előtt hirtelen meg kellett fékeznem. No hát, én egy szép szaltóval röpültem le a lóról, csudálatos szerencsével, talpra. Épp az árok partjára, amelyben az operatőr meg a rendező kuksolt. Mondom nekik: „Remélem, sikerült a fölvétel, mert én ezt másodszorra nem tudnám pontosan így megcsinálni.” És mi történt? Az operatőr, amikor meglátta, hogy repülök le a lóról, úgy megijedt, hogy most töröm nyakam, hogy elfelejtette csavarni a felvevőgép kurbliját (mert akkor még így dolgoztak, nem gombnyomásra, mint ma), s a jelenetből csak annyi lett meg, hogy én lerepülök a lóról, és megállok bokázva, fent a levegőben… Képzeld el, ha az a felvétel sikerül, most én lehetnék Tom Mix.

– Köszönöm a figyelmeztetést.

– Miért?

– Nagyon jókor mondtad el ezt a történetet. Ha megint szerepet írnék neked, nehogy Habsburg-főherceget vagy főispánt írjak…

– Ez csak egy anekdota volt. Eszembe jutott.

– De azért valami szép szerepen törhetem a fejem, ugye?

– De semmi sablon!

Katarzis

Alighogy megszülettem, apámat elvitte a spanyol.

Aztán írni kezdtem színdarabokat s a színdarabokban olyan szerepeket, amelyeket szaknyelven „színházi apáknak” hívnak. Kopár egem elé színpadot raktam s erre nagy emberek vázlatait, akiket árvagyerekszívvel éppúgy félni és szeretni lehetett, mint az igazi apákat. Én megaláztam őket, és felmagasztaltam őket, meglestem kései szerelmüket, s néha megöltem őket. Eljátszattam velük mindazt, amit egy apa tud. Színjátékaimban ezek az öregférfi-szerepek voltak leginkább azok, amelyek hívták a színészeket…

S akik ezekben a szerepekben játszották tovább az én játékomat, színész ismerőseim közül azokkal kötöttem leginkább barátságot. Nekik is meglehetett – ki tudja? – a maguk gyásza és árvasága, amely éppilyen szerepekre (illetve: ilyen szerepekre is) hajlamosította őket.

Ez volt, ez lehetett, az alapja, hogy apai barátként gyászoltam meg Somlayt, s hogy apai barátot veszítettem most is, úgy érzem, Uray Tivadarban.

Utolsó találkozásom vele június 9-én volt, délben.

(Azért ezt s nem valamelyik színházi próbáról vagy premierről őrzött emlékemet mondom most el, mert ez az utolsó találkozás minden megelőzőnek a summáját is adta – s az értelmét! Ez a találkozás is megerősített abbeli hitemben, hogy egy nagy intellektus szét tudja feszíteni rohamosan rövidülő életének a korlátait, s minél kevesebb órája van hátra, annál intenzívebben éli az életét, s – ki tudja? – az utolsó pillanatába így talán csakugyan belefér egy teljes élet vagy akár a végtelenség élménye is.)

Szombaton, úgy látszik, tovább tart az orvos- és ápolónőjárás, mert a déli harangszó után is gyakran bejöttek a betegszobába.

Úgy hallottam, nagyon rosszkedvű volt az elmúlt napokban, ő is panaszkodott.

– Ez az időjárás mindenkit kikészít – mondtam. – Akinek tüzelője van, befűtött.

– Majd jönnek a kis rinocéroszok, és bekéredzkednek a fagyhalál elől, mint Wilder darabjában.

De csak egy galamb szemelgetett az ablakpárkányon.

A galambot néztem, hogy ne kelljen látnom az ágy lábánál az odatámasztott fényes, vadonatúj pár mankót.

Eleddig rejtette sebét, és nem beszélt állapotáról. Most igen.

Oldalvást felkönyökölt, és beszélni kezdett, csillogó szemmel.

Egy színészről beszélt, akinek fájni kezd a lába. „Az illető színész” – így emlegette, harmadik személyben.

„Az illető színész valamikor kiváló orvosokkal volt együtt egy kis tudóstársaságban, így maga is hamar felismeri a bajt, és tudja, hogy nincs medicina, csak a kés. Elmegy egy orvoshoz…”

S mondta tovább, ami megtörtént. Pontról pontra.

Csakhogy nem múlt időben mondta. Nem!

Jövő időben mondta el.

Az elmúlt hónapok szenvedéseit most maga elé vetítette. Mintha mindent újra át akarna még egyszer élni…

Még egyszer? Vagy huszonötször? Százszor?

A szerepről beszélt.

A szerepről, amelyet el akar játszani, amely vitathatatlanul az övé, amelyet szeretne nagyon jól kidolgozni. Van élménye hozzá.

„Tudod, az nem lehet, hogy ezt a rengeteg szenvedést én magamba zárjam. Én közben folyton figyeltem. És egy olyan szerep kéne most nekem, amelyben a tapasztalataimat pontosan reprodukálhatom. Nem akarom, hogy kárba menjen” – és ecsetelte tovább, lázasan, mint egy álmot, a poklot, amelyen keresztülment. S hogy ez a pokol, ha ő eljátssza, tanulságos lehet a többi szenvedőnek, az emberiségnek.

Amit eddig a látogató tapintata vagy áltapintata elkerülgetett, az most kertelés nélkül kimondatott. Az olyan tabu szók is, mint az, hogy amputálás.

Ez a lesoványodott, csonka öregember töretlen teremtő erővel készült közénk, az életbe. A halál esélyeivel szembeszegezte akaratát, csak azért is lélegzett és tervezett, s ahogy egyszer az anya szülte, ugyanolyan fáradsággal és szenvedéssel újraszülte magát. Élt.

Mindent latba vetett. Szenvedéseinek nyersanyagából felvázolt magának életcélul egy szerepet, a klinikai esetből hősi jelképet csinált, színészi feladatra készült, amely most felért a színeváltozás csodájával, betegágyából halálra váltan felmutatott a hivatás csúcsaira, hogy oda föl! oda akar még egyszer följutni, ha mankókkal is, ahol sebei fényleni fognak, midőn feltárja magát, tanúságul: íme, az ember!

Katarzis.

A szomszéd kertben elkezdtek üvölteni a kísérleti kutyák.

Uray csendesen megszólalt, magyarázóan:

– Valamelyik kutyának fájdalma van, s ez most a többinek is eszébe juttatta, mit szokott szenvedni…

S én közben elszorult torokkal, de azon gondolkoztam, hogy Arisztotelesz kifejezése (katharsis tón pathémáton) csak a szenvedélyek megtisztítását jelentheti-e vagy a szenvedésekét is?

Lehet-e egy dimenzióval kevesebb?

A Tőkehaszon Ballada elfödi a Medáliákat. Így lett József Attilából – az iskolákban – egy féloldalas óriás.

*

Most meg Sarkadiról hallom, hogy tulajdonképpen ketten voltak: egy jó Sarkadi, aki az Út a tanyákrólt írta, s egy kevésbé jó, aki az Oszlopos Simeont.

– És az Elveszett paradicsom?

Kész a válasz:

– Mira és az öreg Sebők igen, ők a jó Sarkadi teremtményei; de a fiatal Sebők Zoltán és a fehérmájú sógorasszony már nem, őket a rossz Sarkadi írta.

– Még szerencse, hogy ilyen jól tudott együtt dolgozni ez a két társszerző…

*

Picasso békegalambja tüzet fúj Guernica szörnyeire.

Fél év után

Ha van is purgatórium, gondolom, eléggé néptelen lehet manapság. Az egyháznak ezzel a középutas kreációjával távolról sem volt olyan sikere, mint a mennyországgal és a pokollal. Legelsőnek ez ment ki a divatból a túlvilági szenzációk közül. Úgy tudom, a hitvédelem se fektet már bele semmi propagandát.

Ez a valamikor oly sűrűn lakott dantei táj ma oly képet nyújthat, mint egy csődbe ment angolpark.

Csak az íróknak kell még haláluk után egy efféle akadályversenyt végigjárniok. Mert van egy olyan elképzelés, mely szerint az író életművét nem a feledés Poklának, avagy az „ifjú szívekben élek” Mennyországának kell fogadnia, hanem a kritika Tisztítótüzének. Ott válik el a jó a rossztól, az ocsú a búzától, a negatív a pozitívtól, a kor hibája az íróétól, s e hagyományos „szekatúra” eredményeképp: ott válik el az író önmagától, s lesz az egy-íróból két-író, az egyik, aki a kárhozatra megy, a másik a tankönyvekbe, iskolai olvasmánynak.

Bizonyára vannak már korszerűbb értékelési rendszerek is.

De addig a dantei csigázásokkal szembe hadd szegezzük a dantei módszert, amellyel mégis ki lehet menteni innét a lelkeket:

Ez a fuoco d’amor, babitsi szóval: tűz-szeretet, nem fogja csorbítani az irodalomban sem az Itélet hatalmát…

A jövő évtized filmje

A film le fogja rázni az irodalom láncait… Ezt ígérik. S látnivaló, hogy csakugyan vívja a szabadságharcát. Diadalmasan.

De van itt egy kis fogalomzavar.

Amikben a film senyved, azok valóban irodalmi láncok, csakhogy még a XIX. századi irodalom láncai. Az öreg Dumas láncai és Jókai meg Mikszáth láncai, jobbik esetben Maupassant és Hunyady Sándor láncai és járószalagjai. Ők és a többi régimódi elbeszélő mesterek még mindig jelen vannak a filmekben. Azokban is, amelyek nem az ő történeteikből készültek. Jelen vannak csendestársként. Szolgáltatják az ősmintaképeket a hősökhöz és a recepteket a fordulatokhoz, a befejezés nagy pillanataihoz, sőt még azokhoz az érzésekhez is, amelyekkel a közönségnek távoznia kell a moziból.

Igazán legfőbb ideje, hogy a filmművészet csakugyan lerázza magáról ezeket a láncokat. Hogy aztán a műfaj szabadságának az illúziójával vehessen magára újabb láncokat. Nem kevésbé irodalmiakat. A két háború közti irodalom láncait. A modern filmművészet azt hiszi majd: x végre önmagára talál, amikor rátalál Kassákra és Kosztolányira, Gide-re és Proustra, Karinthyra, Kafkára, Musilra.

El tudom képzelni az 1970-es évek úttörő filmcsodáit.

Milyen felemelő lesz majd megérni annak az új rendezőnek a feltűnését, aki újraálmodik filmen olyan képeket, amilyeneket, például, Radnótitól ismerünk:

Egyszer volt

Elképzelhető-e, hogy a Tejút-rendszer ezernyi naprendszerének egyikén, vagy valamelyik másik galaxis valamelyik naprendszerében az élet fejlődése úgy alakul, hogy megismétli azt, ami a Földön történt.

Miért ne?

Eljutnak a világháborúkig, lesznek felhőkarcolók, felfedezik az atombombát, aztán a H-bombát, esetleg el is pusztítják magukat vele…

A végtelen változat közé belefér egy duplikátum is, mint ahogy egy lottózó Szupermatuzsálemről elképzelhető, hogy ugyanazokkal a számokkal kétszer is van ötös találata.

Elképzelhető a majom újbóli emberréválása, elképzelhető, hogy megint építenek piramisokat és az oly távoli Nap tiszteletére naptemplomokat. Elképzelhető. És elképzelhető, hogy Isten megint elküldi fiát megváltani azt a másik emberiséget, és nem nehéz elképzelni, hogy lesznek megint írástudók és Poncius Pilátusok, Mohamedek, keresztes hadjáratok, Szent Tamások és Danték, a franciákéhoz megtévesztően hasonlatos forradalmak, elképzelhető, hogy egy emberbarát megint feltalálja a nyaktilót…

De azt nem tudom elképzelni, hogy lesz egy kisváros, egy holt folyóággal, ennek a partján függönyös fűzfákkal…

Az öregedés jelei

A holdutazás lehetőségeiről olvasok egy cikket. Mennyi a nehézség, a veszély, de – úgy látszik – mind le lehet győzni szépen. A befejező rész arról szól, hogy hasonlóképpen kell majd megszervezni az átjutást a bolygókra.

Éljen!

A cikk befejezése emelkedett hangú, prófétikus. Ilyesmi: el fog jönni az az idő is, amikor az ember elhagyja a naprendszer határait is.

Elhagyni a naprendszert?

Ezért már nem tudok lelkesedni.

Hát nem jobb megmaradni a járt úton, röpködve a Föld meg a Vénusz, meg a Mars között?

Engem innen már nehezen mozdítanak ki.

Olyan vagyok, mint azok a régi krisztinaiak, akik leélték az életüket, és nem mentek át Pestre soha.

Maradjunk csak a naprendszerben.

Egy halálos szenvedélyről

– Mi az, ami felülmúlta (kiváltotta? versengve fokozta?) a császárok csillapíthatatlan vérengző szenvedélyét?

– A római jobb társaság csillapíthatatlan fecsegő szenvedélye… Tacitusnál megfigyelheted, hogy akárhány viccfaragót, bökversköltőt, illegális szalonszervezőt végeztetett ki Messalina és Nero, az összeszokott társaság – megtizedelve és megharmadolva – csak összejött. Talán egy utolsó bon mot-ra. (Ahogy egy tyúkudvar hangos életét sem zavarja meg túlságosan, ha pár csirkét kiemelnek onnét, s elvágott nyakkal dobják vissza a többi közé, véres körtáncra…)

Voltak, akik himnuszokat énekelve vonultak az arénába – s voltak, akik vicceltek mind a vérpadig.

Fal-avatás

Vészi Endre Don Quijote-drámájának a borítóján tűnt fel először nekem Kühnel Szabó József, egy rajzával. A rajz nem is annyira Don Quijote volt, mint inkább egy írásjel, amelyet úgy kell kiolvasnunk, hogy Don Quijote. Egy eleddig ismeretlen betű, valamelyik ősi ábécéből, az emberiség közös emlékezetének a mélyéről. Egy sokatmondó és sokértelmű ideogramm, amely jelenti a nagylelkűséget, lovagiasságot, tettrekészséget, és ugyanakkor az öregséget, szegénységet, megcsalatottságot, a törhetetlen hitet és a kétségbeesést is.

Don Quijote – de még inkább az örök donquijoteség – ecsetvonásjele.

Ez a rajz Daumier, Picasso és Martyn Ferenc után is tudott újat mondani az európai mitológiának erről az alakjáról.

A festő színeivel pedig Párizsban találkoztam. Január 1-én, reggel. Kühnel Szabó ekkor tartotta frissen készült üvegmozaikjának a felavatását. Az üvegmozaik egy modern ház vesztibüljét borítja, a rue Taine-en. Azt hiszem, valahol a Gare de Lyon mögött kellett kijönni a földalattiból. A Szilveszter-éjszaka csúnya, zuhogó esője után vigasztalan szürkeséggel kezdődött az esztendő. Az utcák néptelenek voltak.

Ott derült csak ki, hogy a felavatási ünnepségnek én vagyok az egyetlen meghívottja. Az volt az érzésem, hogy én képviseltem ott Magyarországot. Hadd lássa a Haza (bárkinek a szemével, mindegy! az enyémmel), hogy egyesztendős szívós küzdelem után hogy hódítja meg Párizs falait egy magyar festő…

De azért nem voltunk egyedül. Lassan megindult a lépcsőházban az ünnepnap délelőtti forgalom. Kijött a fiatal házmesterné. Sétálni ment egy sokgyerekes család. Indultak misére… S mindenki felderült, amint meglátta a festőt, és hosszú kézrázásokkal kívánt neki boldog új évet és jó „sanszokat”. Meglepő volt ez a szívesség a franciáktól – hiszen ugyanezek a lakók egymásnak talán nem is biccentenek.

Itt dolgozott a festő, hónapokon át, itt küszködött az éles és merev üvegcserepekkel, amikből felrakta a bejárat köré valami elveszített és elmosódott Paradicsom emlékét. Mivel hódította meg ez az akkoriban még inkább csak mosolyával beszélő magyar festő az új ház új lakóit? Akik a lakásuk áráért bizonyára azt várták volna, hogy egy Chagall vagy Picasso ragasztja majd nekik a mozaikot a kapualjban. A kedvességével hódította meg őket? Napi tíz-tizenkét órás aszkétamunkájával? Vagy munkájának az eredményével, ezzel a csodálatosan gazdag és szikrázó üvegszilánk-ősvilággal, amelyet otthonaik küszöbe mellé tett, hogy ez várja őket, ez kösse ide őket?

Bizony, hálásak is lehettek a festőnek. Odakint hideg, nyirkos újév reggel. S a lakásaik alatt most már itt fűlik a színek dzsungelforrósága.

Soha nem hamvadóan. Akár egy atommáglya.

Akkor beszélt nekem Kühnel Szabó arról, hogy az ő igazi ambíciója az üvegablak. Talán azért is jött Franciaországba, hogy lássa a katedrálisokat, a Sainte Chapelle-t. Talán azért is, hogy az építészek mellé szegődjék, akik – Le Corbusier óta – mintha épp a katedrálisépítőket éreznék igazi versenytársaiknak.

Azóta csinált is Kühnel Szabó pár üvegablakot. S azt hiszem, sikerült neki a titok: üvegablakainak a színei úgy telnek el a kinti fényektől, hogy szinte magukhoz rántják a mögöttük álló Végtelent.

Mert ez volt a rózsaablakok csodája: a színek robbanása, melynek nyomában egy vihartölcsér vákuuma támad, s felrepíti a híveket a templom kövéről a legtágabb térbe, a súlytalanságba.

Aztán felfedezték a festők a perspektívát, és a vetületi rajzok hálójában próbálták megfogni a teret.

De az emberiség legújabb kozmoszélményeivel talán mégis ez tart jobban lépést: a fény, a sugárzás, a szín – mint annak a Térnek a tolmácsa, amelyben még minden születőben, forgószél-sodrásban, a teremtés állapotában van.

Köszöntő egy fesztiválon

Sokat mosolyogtam fiatalabb koromban, amikor a Faux Monnayeurs elején a két diák beszélgetését olvastam arról, hogy ki mivel is akar betörni az irodalomba. Az egyikük elmeséli tervét: leírni a Parc du Luxembourg egy napját. Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitják a rácsos kapuit, addig, amíg este becsukják. Leírni, hogy hogy tologatják a gyerekeket a cselédek, hogy hogy jelennek meg a diákok, hogy kik azok, akik délben itt ütik el az ebédidőt, s így tovább, egészen addig, amíg a holdfényben már csak a szobrok állnak az utak mentén. – Beszéljenek-e a szobrok? – kérdi a leendő regényíró. – Ne, ne beszéljenek – mondja finom ízlésű barátja.

André Gide játékos regényében ez a legjátékosabb diákfantázia lett a legmaradandóbb. A legtöbb rövidfilmnél, a cinéma direct legújabb alkotásainál, mindig eszembe jut a Parc du Luxembourg egy napja, ahogy azt Gide egy francia kisdiákkal elmondatta, mint egy kísérletet az élet leghitelesebb megragadására.

A hitelesség leckéjét ma már, nagyon sok író nevében mondhatom ezt – leginkább a filmből tanuljuk. S a film számára pedig a rövidfilm a megújhodás forrása.

Ahogy a dráma megy vissza az egyfelvonásos (görög!) koncepció felé (Ionesco, Miller, Beckett, Tardieu stb.), ugyanúgy a film is, az egész estét betöltő játékfilm is megy vissza a rövidfilm-koncepcióra.

Nem az a lényeg, hogy a „nagyfilm” technikai újdonságokat vesz át a rövidfilmtől, hanem az, hogy a kondenzáltság igényét, a szerkezetet és a hitelesség ambícióját veszi át. Hála a rövidfilmnek, a mozi, amelyet valaha álomgyártás termékének neveztünk, amely valaha arra látszott hivatottnak, hogy elterelje a figyelmet a valóságról, ma elsősorban ő tanít meg rá, hogy – akik a XX. században elveszítettük biztonság érzékünket arra vonatkozólag, hogy mi autentikus az életben, s mi nem – most megint megtaláljuk.

Írók, drámaírók, különösen hálásak lehetünk azokért a kísérletekért, amelyeket rövidfilmes kollégáink a dolgok lényegének feltárásáért és az érvényes művészi kifejező formákért folytatnak.

Ők igazán azok közé tartoznak, akik segítenek elterelni figyelmünket a konvenciókról.

Hogy is mondja egyszer Gide, említett regényében, amikor elunja, hogy leírja Passavant gróf és Lady Griffith párbeszédét?

„Túl szellemes volt. Nem írom le.”

Mint ahogy a regénybeli diák lemondott arról, hogy a szobrok beszélgetését közölje.

Csak az ember számít.

S csak az, amit az ember kivall.

Azért fejlődünk…

Az Esprit ünnepli Magyarországot.

Hízik a májam. Hogyisne! Hisz olyasmit ír rólunk, hogy mi magyarok most már kezdünk európai szintre vergődni. Hogy fejlődő ország vagyunk. Már a lélek elemzésére is képesek vagyunk… Brávó!

Mindezt a Pacsirta alkalmából.

A film alkalmából, amit a magyar filmhéten bemutattak Párizsban.

A gratuláció nagyon jólesik, de hamarébb is megkaphattuk volna.

Mert hogy a Pacsirtát Kosztolányi negyven évvel ezelőtt írta, azt a cikk szerzője vagy nem tudja, vagy mozi-sovinizmusában nem is akarja tudni. (Mintha bizony egy szellemi alkotás csakis attól nyerné létét, hogy filmre viszik. Addig talán ebihal, úszkál a tóban…)

De ha Párizsban legközelebb egy Jézus-filmet csinálnak valamelyik Evangélium alapján, nem fogom elmulasztani, hogy felfedezzem a legfrissebb történelmi eseményt: íme, a franciák De Gaulle elnök korában már kezdenek ismerkedni a másutt közismert Jézus tanaival.

Monte Carlo

Játékosok. Azt hittem: játékosak. De nem. Komorak és szertartásosak.

A kövér ember, aki tegnap körülfolyta az egyik asztalt, most áthömpölyög a hallon. Szeretném tudni: nyert-e, vesztett-e?

Vajon fáj-e a szíve?

Gondol-e arra, hogy legjobb volna meghalni?

Mire kell neki a pénz?

Ékszert akar-e venni Cartier-nál, vagy nyugalmas öregséget szeretne a mamájának?

„Miért ne” etika

Általában arra építették ar emberi cselekedeteket, hogy megkérdezték mindennek a miértjét.

Sokra jutottunk vele.

Gide A Vatikán pincéiben felvetette az action gratuite szépségét.

József Attila megfogalmazta a miért ne cselekedetek egyedül érvényes rációját, hiszen kiterítenek így is, úgy is.

Most láttam a Hideg napokat. A tisztiasszony felszáll a kivégzendők közé, a teherautóra. „Miért ne?” Egy új Nóra lép ki a magyar kincstári babaházból.

Ki az igazi rossz ember?

A pálmát mindig az alkotóművészek viszik el.

Hitelezői és egyéb ellenségei gyűrűjéből Wagnert a frissensült kölyökkirály menti ki, II. Lajos. Felajánlja neki lángoló barátságát és civillistáját. Vígjátékba illik, ahogy Wagner napokig bújik a király adjutánsa elől, mert megijed: egyenruhás ember keresi, ez pedig csak az adósok börtönét jelentheti.

Az adjutáns végül mégiscsak elfogja őt az utcán, s ott mindjárt átadja neki a király levelét, gyűrűjét, ünnepélyes nyilatkozatát, hogy őfelsége mindhalálig teljesíteni fogja Wagner minden kívánságát. Mint a mesében.

És parancsa van, hogy vigye Wagnert Münchenbe, a palotába.

Délben a müncheni királyi palotából kilép az új kegyenc. Csodálatos május eleji nap. Övé Bajorország. Övé a világ. S most már biztos: ő lesz a jövő zenésze.

Wagner megfogta az Isten lábát.

Wagner mennybe száll.

Ráadásul ugyanaznap jön a hír Párizsból, hogy meghalt, akit Wagner legjobban utált: meghalt Meyerbeer.

Ennyi jó hír egyszerre!

S Wagnert elborítja a méreg. Dührohamot kap. A körmét rágja tehetetlen haragjában.

Úgy érzi, most már nem ér az egész semmit.

Nincs többé Meyerbeer. Nincs többé, akinek orra alá dörgölje szédítő sikerét a bajor királlyal. Meyerbeer, aki eddig is mindig beleköpött a levesébe, most hirtelen meghalt, csakhogy ne kelljen a féltékenységtől megpukkadnia. Meyerbeer átment az örökkévalóságba, azzal az elégtétellel, hogy Wagner a víz alatt maradt…

Meghalt a riválisa. Épp most!

Hiába, a Szellem Embere számára alig képzelhető el felhőtlen boldogság e földön.

Jáma világítja az utat?

I. E.-nek

Ha Kairóból Delhibe tart az utas: átvág az Arab-félszigeten a Perzsa-öböl irányába, közben leszáll Kuwaitban vagy Bahreinban, s a kanyargó Indus fölött átrepülve, a mai Nyugat-Pakisztán felől ér be a mai Indiába.

Más az útvonal, ha Bombay a végcél.

Délkeletnek tartva ekkor az Arab-félsziget vörös-tengeri partjait követi a gép, míg csak ki nem ér az Indiai-óceán fölé, hogy azt átszelve, Bombaynál elérhesse megint az ázsiai kontinenst.

Éjszaka indult el Kairóból, ezen az utóbbi úton.

Bár nem is tudta, hogy merrefelé járnak. Nem is kérdezte. Az óceánjáró gép iszonyú ereje, amellyel feltépte magát a betonról, s aztán ahogy úszni kezdett a hirtelenül öklömnyire nőtt csillagok alatt, szinte értelmetlenné tette az efféle kíváncsiságot. Bepakolva e másik nagyságrendű akaratnak a gyomrába – Jónásnak is mindegy lehetett, hogy a Cethal miféle tengerek mélyére merül vele. Bent volt a csőben, kész. Utazott a sorsa felé, vakon, az isteni szándékok beteljesítése felé, a sűrűbb veszélyek felé.

India, India… Micsoda vonzása volt mindig ennek a világrésznek. Nagy Sándortól kezdve világhódítók végcélja. India megérte Kolumbusznak azt a kockázatot, hogy aztán mi lesz, ha a Föld mégse gömbölyű…

Én mit kockáztatok! – gondolta az utas. – Hogy kolerát kapok, vagy hogy hazatérve már nem találok vissza a Naphegy utcába?

Mivel az oltásokat rendben megkapta, és azok megfakadtak, tehát inkább csak az utóbbi veszély volt fenyegető.

– Majd keringhetek ezzel a DC 8-cal a Horvát-kert és a Délivasút között, hogy hová lett a ház.

Ilyesmit minden vándormadár is kockáztat. Nem kisebb és nem nagyobb kockázat ez sem, mint a Kolumbuszé volt. Úgy látszik, minden utasé.

– És megéri? Megéri India?

Ahogy belefúródott a gép a trópusian meleg éjszakába, akkora lendülettel és annyi üzemanyaggal, mintha nem is más földrészre, hanem eddig nem ismert csillagképek közé szándékozná őt vinni, úgy érezte, már ez is megérte. Elveszített édeneknek ez az egyedüli és logikus ellenpólusa: az űrutazás, Ádám utolsó kitörési kísérlete, valami kósza meteorlét kalandja. S aztán a csendes hibernálódás az abszolút nulla fok felé.

– És odalent? – egy idő múlva nyugtalan lett. – Mi van odalent? – A Kogutowicz-atlasz emlékfoszlányait próbálgatta maga alatt kiteregetni, mint valami kifakult, rongyos szőnyeget.

Hiába, a lenti sötétség olyan sűrű volt, hogy egyáltalán nem volt látható benne a hosszúsági és szélességi körök hálója, nem is beszélve a szárazföldekről és a tengerekről.

Aztán egyszer csak feltűnt az első lobogó fény, s utána a másik, a harmadik. Véget nem érő sorban lángoltak odalent óriási fáklyák.

– Az arábiai olajkutak, azok fölött repülünk – így magyarázta a tüneményt egy részeg angol, aki néha végigbotladozott az ülések közt a toalett felé. A legtöbben már aludtak. Könnyű skóciai gyapjútakarókba burkolózva – ezeket már hamarébb szétosztogatták köztük. Ki is kell használni a kurta éjszakát. Keletnek repültek. Akármelyik pillanatban megvirradhat. Akár még éjfél előtt is. A villanyt is eloltották a gépen, központilag. Csakugyan olyan sötét volt, mint egy Cethal hasában, vagy mint egy bombázóban, vagy mint egy bombázóktól félő, elsötétített városban.

Az utas Jámára gondolt, a halál hatalmas és szótalan istenére, aki gúzsba kötve vonszolja maga után lelkeinket a sötétség birodalma felé, de felgyújtja a fiatal nyírfákat, és így világítja meg az útját annak, akit egyszer hazaenged a halálból.

Lágy Ázsia

A kifejezés József Attiláé. Ez a lágyság benne van a legtöbb indiaiban. Pláne itt Délen.

Sokasodjatok és szaporodjatok

Az önveszélyes emberiség.

Nem az eszével – mint nálunk.

Azzal önveszélyes, hogy van. Biológiailag. Hogy túlnő a keretein. Hogy elefantiázisba esik a fajta. Hogy olyan lesz, mint a diluviumi szörnyek, túldimenzionált. S ebbe aztán belepusztul.

Athén határában

Visszatérő álmaim között a legfájóbb talán ez volt. Megérkezem egy városba, ahova régen el akartam már jutni, mert él ott valaki, akit látni szeretnék. Végre ott vagyok, s most már csak fel kéne hívnom őt, vagy el kéne mennem hozzá. És nem teszem. Egy városban élek vele napokon át, telik az idő, közeledik az elutazásom, szégyellem magam, a bűntudat mardos, már az utcára se merek kimenni, nehogy véletlenül akadjak össze vele. Egy kávéházból nézem az utcát, a hidat (a kávéház mindig a genfi La Potinière-hez hasonlított), hátha észreveszem őt véletlenül a járókelők közt… Akkor mégsem jártam itt hiába… S aztán elutazom. És tudom, hogy most már nem fogom látni soha többet. Ezentúl nemcsak a távolság választ el minket, hanem az elmulasztott alkalom is, amely mindennél tömörebb falakat épít. (Mert az elmulasztott alkalmakban életre nem valóságunk revelálódik, mindennél meggyőzőbben. Nincs mentség és nincs fellebbezés: pillanatnyi tétovázásunk, amiről azt hittük, csupán esetlegesség, börtönfalként zárja el előlünk életünk szebb lehetőségeit.)

Így érzem magam most is, Athén határában, a tengerparton, a repülőtér és a város között. Budapest nem fogadta a gépünket, idehoztak egy szállodába éjszakára. Hotel Vénusz. Ronda ősz van. Vége a szezonnak. Akik itt nyáron, a nagy idegenforgalomban e szépnevű hotelben megszálltak, most otthon ülnek Európa ködlepte városaiban. S akik Athénből ruccantak ki ide, kalandra, most az Akropolisz lejtőin a kiskocsmákban isszák a gyantaillatú számoszi bort. Kairóban a Semiramisban laktam, itt a Vénuszban. Klimaxos Vénusz, de mégis… Odisszeusz nem volt így elkényeztetve bolyongásai során.

Kimentem járni egyet. Nem is messzire onnét, az öböl túlsó hajlatában, a sok fény között, vagy inkább fölöttük, bizonyára ott dereng a telehold fényében és kissé önnön fényében is az Akropolisz. Az autók kettős sorban száguldanak a város felé. Üres taxik is. Hiába. Azzal a néhány árva piaszterrel, ami Kairóban a végső repülőtéri könyv- és újságvásárlás után a zsebemben maradt, hiába állítanék meg egy taxit. És ha autóstoppal mennék be? „Uram, valaha művészettörténetet tanultam, egy klasszika-archeológus volt a professzorom, folyton a görög márvány csodájáról beszélt. S most végre eljutottam ide, először s talán utoljára. Hajnalban továbbmegyek…”

Gyalog indultam neki. A szembejövő autók ritkultak, nem vakították el pillanatonként a szemem. Éjféltájt a város fényei közül is sokat eloltottak. Meg-megálltam, a tenyeremmel elfödtem a tengerparti lámpákat, s kémleltem az eget felettük, hátha felsejlik az Akropolisz fehér árnyéka.

Azóta is érvényes kérdés

Vajon lehetséges volna-e örökérvényű kánonként beszélni arról az arányról és bölcsességről, amit az athéni görögök létrehoztak, ha a nagy századnak minden pillanatában nem kísértette volna őket a mértéktelenség és az őrület?

A Periklesé, aki – ő, a tökéletes kultúrember – az építkezésekhez felhasználta a honvédő háborúra összehozott nemzetközi kasszát; a kurvaságig állhatatlan és elragadó Alkibiadesé; s a Sophokles és Euripides keze alól egyre sűrűbben színpadra kerülő nagy bűnösé, megszállotté, háborodotté…

Nekik is köszönhetjük a Parthenon örökérvényű arányait.

Szent folyók

Ősszel a delhi múzeumban két szép régi domborművet láttam. Két nőalak volt: a Dzsamuna és a Gangesz. Szent folyó mind a kettő, persze hogy megszemélyesíthetők. Mint itt, Egyiptomban a Nílus. A híres szakállas vatikáni férfi Nílus-szobor után Alexandriában, a múzeumban, tegnap egy másik Nílus-szobrot láttam. Egy fekvő asszony volt a Nílus. S őt is éppúgy ellepik az apró gyerekek, mint a vatikáni férfi Nílust. Zömök kis asszony, csupa gömbölyűség. Mintha Maillot, vagy még inkább: mintha Medgyessy mintázta volna. Paraszt-Nílus. Nem is anya, dajka inkább. „Dajka vagyok, bő, magyar emlős.”

Lehetne a Duna is.

Csakhogy akkor a gyerekek nem játszadoznának körülötte, hanem verekednének.

*

A Duna nálunk a költészetben vált mítosszá, s nem a szobrászatban. (Neobarokk allegóriái, azt hiszem, éppoly kevéssé számítanak, mint Pátzay szobra, a Dunai szél. Ez az utóbbi inkább a harmincas évek sikkes Pestjének megszemélyesítője, s nem az ősi Dunáé.)

A Buda, Mohács, Nádornál elfutó folyó, Ady vén Isztere, a város minden szennyesét mosó Óriás-Mama a magyar költők varázslata által telt meg annyi értelemmel és rejtelemmel, hogy most már ő is elmehetne a Gangeszek, Dzsamunák és Nílusok mellé, szent folyónak.

Alexandriából, Kairó felé az egyik Nílus-ágon hogy átjövünk, a vezetőnk visszafordul a kocsiban:

– Maguknak pedig ott a kék Dunájuk!

És fütyülni kezdi a Strauss-keringőt.

Micsoda „nehézvíz” folyik a mi Dunánkban, Dévénytől lefelé. „Tán honom könnye…”

S a világ fülében micsoda könnyűzene lett belőle. Pim-pámpám-pim-pámpám…

Nyugat felé, és lám, nem is csak Nyugat felé, mi ennek a füttyszónak a függönyén léphetünk át. És ez ott marad mögöttünk, mint a vidéki fényképészek ócska dekorációja. A lepedő, rajta a kék Dunával. „Tessék mosolyogni!”

N.P. a kocsiban kissé fojtott hangon magyarázza kísérőnknek, hogy a Duna vize általában nem szokott kék színű lenni.

Ez minden, amit a szent folyó érdekében megtehet.

Utazás után

Hol is vagyok?

Szemben velem a könyvespolc, a nagy dolgozóasztal, oldalt a három ablak. Fekszem a frissen húzott ágyban, élvezem, hogy itt vagyok, ahol vagyok, tetszik nekem ez a könyvtárszoba, a szép rézveretes komód, az üveges szekrény, a méltóságteljes tabernákulum. Tudom azt is, hogy jó nekem itt lenni. Hogy itt lenne a legjobb.

Örömmel nyújtózom ki az ágyban. Nem győzök betelni a harmóniával, ami körülvesz. Csak az zavar, hogy sehogy se tudok rájönni: hol is vagyok?

Érzem, rá fogok jönni mindjárt, mert ha nem, akkor valami nagyon rossz vár rám. Ezért egyre jobban töröm a fejem: hol is vagyok?

És keresgélés közben kinyílnak a lelkemben hosszú szállodafolyosók, városterek, repülőgépről látott tengerek, amelyek a szemhatáron enyhe görbülettel mutatják, hogy milyen kerek a világ. Hiába! Sehol se találom a helyét ennek a könyvtárszobának, ahol hirtelen felébredtem.

Ez az a pillanat, amikor már kiáltanom kéne. De mit kiáltsak? Kiért? Nem jut eszembe a neve senkinek se, akit szólíthatnék.

Tudom, hogy a szállodák folyosóin most is sorban állnak az emberek a liftajtók előtt. Hogy lent a tengerek színén úsznak tovább a jéghegyek dél felé, s csendesen málladoznak. A repülőterek fölött most is rázkódik a levegő, és rajokban köröznek a madarak, úgy látszik, imádják ezt az örökös riadalmat. A városok terein sehol sem állt meg a forgalom. Az autóbuszok, amelyeknek sikerült megtanulnom az útirányát és állomásait, zavartalanul közlekednek most is pályájukon. S persze azok az autóbuszok is, amelyekről sohasem tudtam meg, hogy honnan jönnek és hova mennek. A léghűtőszerkezetek most is tovább surrognak azokban a hotelszobákban, ahol laktam.

De ebben a csillapíthatatlanul mozgó világban sehol sem találom meg a helyét ennek a szobának, ahol pedig olyan különösen jólesik kinyújtózkodnom, és közben szemügyre venni a könyvek sorát meg a szép fényű bútorokat… Úgy látszik, mintha itt kívül kerültem volna az egyetemes forgalmon. Lekerültem a légitársaságok utaslistájáról. A telefonoskisasszonyok a szállodákban már nem tartják számon a nevemet és a szobám számát. A liftek, a madarak, a jéghegyek azért valahol csak mennek tovább a maguk pályáján, a tranzit várótermek közben most is megtelnek és kiürülnek, és megint megtelnek, s lehet, hogy Mexikóban éppen földrengés van, vagy most tör ki a Popocatepetl.

Nem tudom, hogy hol vagyok, de azt érzem, hogy nem kell félnem, itt nem fog maga alá temetni a ház.

Itthon vagyok.

Azért volt hát minden olyan ismerős.

Hamarosan azt is sikerül tisztázni magamban, hogy nem Nagyváradon vagyok a gyerekkoromban, hanem Budán, a Naphegy utcában…

Nem baj. Így is jó.

Lepke és toll

Szigliget. Estefelé kisétáltam a kertbe.

Egy sor vörösfenyő mögött feltárul a kert egyik legszebb része: hosszú rózsaágy, amelyet hátul egy vadszőlővel befuttatott pergola zár le. A rózsaágy egyik oldalát aljában kövekkel megerősített, enyhe lejtő szegélyezi, s fentebb egy sor fa, jórészt szelídgesztenye, mely éppen most virágzik. Ezzel párhuzamosan, a rózsaágy másik hosszanti oldalán, egy sor dús levendulabokor van, mondhatni: levendulasövény, emögött törpe barackfák, majd az erre lefelé lejtő völgy fölött, a park fái fölött, ellátni a Tapolca medencéjének túlsó felére, a távoli hegyekre.

A levendulabokrok sűrű zöldje-lilája egyenletesen zúg a virágain legelő méhek tömegétől. A méheket csak közelről látni, belevesznek a szárak rengetegébe. Néhány pillangó is szálldos a lila virágok fölött, szeszélyesen. A legtöbbje fehér pillangó, s néhány szép barna, köztük a mélytüzű Vanessa Atalanta. Örömmel fedezem fel őt, gyermekkoromból jól emlékszem rá. Pontosan olyan a mozaikmintája, mint akkor. Semmit se változott. Hányszor ujjamon maradt ez a puha barna és vöröses hímpor, a megfogdosott lepkeszárnyak pedig ijesztően áttetszőek lettek…

És ekkor meglátom gyerekkorom csodáját: a fecskefarkú pillangót.

Ha az ember felnő, minden mintha kisebb lenne. Ez nem!

Olyan nagy volt, hogy a levendulaszáraknak csak a hegyén tudott megkapaszkodni, a sűrűjébe nem fért belé. Ideges szállongással röppent ide-oda. Gyönyörű volt. Pontosan olyan, amilyennek gyerekkoromban láttam – láttam? Vagy csak a színes képeskönyvek nyomán álmodtam?

Szinte tenyérnyi nagy volt mindegyik szárnya. Sárgás krémszínű, fekete díszítéssel. S a szárnyak aljában a valószínűtlenül hosszú fecskefarok.

Csendesen jártam le s fel a levendulabokrok mentén, követtem a fecskefarkú pillangót, hogy minél tovább csodálhassam. Egész közelről is megnézhettem, dús potrohát és két nagy szemét, amellyel vissza-visszanézett rám, és ha túlságosan közel hajoltam hozzá, odébb repült.

Arra gondoltam közben, hogy nem is telhetett ki a föld történetéből, hogy ilyen különleges forma kialakuljon a darwini kiválasztás vak menetében. Valaminek történnie kellett közben, ami feldobta az életet, s amikor visszaesett, már formákban esett vissza…

Aztán, mintha ügyetlen gyerekek dróton rángatnák, elkezdett csapongani erre-arra, egyre följebb, följebb. Már a fenyőfák csúcsánál tartott. Ott eltűnt. Talán leszállt az egyik vörösfenyő ágára.

Három percig tartott, hogy láttam.

Egy óráig tartott, míg leírtam.

*

Hány száz évig kéne élnem, hogy számot adhassak az életemről?

„Barrault meghalt!”

Cohn-Bendit kiáltotta ezt Barrault arcába 68 májusában s utána még néhány megsemmisítő szót: – …fini! zéró! annulé! supprimé! occis!

A fizikai megsemmisítés szavait.

Ki jegyezte fel őket? Ezeket a cián-hatásfokú szavakat? Ilyen könyörtelen gondossággal, ki jegyezte fel? Ilyen önkínzó gondossággal?

Na ki?

Természetesen Barrault.

Ő írja le emlékirataiban (Souvenirs pour demain) ezt a váratlan találkozást – a szembetalálkozást azzal a ténnyel, hogy a 68-as fiatalság szemében ő már nincs. Hogy 68 májusában ő már, mondjuk ki magyarán – sehol sincs.

Még a személyes csalódás ürömcseppje sem hiányzik ehhez a pillanathoz. Az a fiatalember, aki az átkaival őt most a nemlétbe utalja át, két évvel ezelőtt még Barrault pártján tüntetett, ott volt Barrault testőrgárdájában, amikor a jobboldal felvonult tiltakozni az Odéon elé Genet Paravánok című darabjának előadása ellen. Így aztán igazán szép, történelmi, komplex pillanat ez. „Te is fiam, Cohn-Bendit?” Még ez is benne van.

Mit felelhet erre az inzultusra egy címzetes hulla? Barrault leírja, hogy a körbenállók ránéztek, várták, hogy mondjon valamit. Ha tud. Nem volt könnyű helyzetben. Csakugyan, mit is lehetett felelni Cohn-Bendit gépfegyverropogású szavaira? Udvariasan felelt, egy halott méltóságával, és mindjárt kiskaput nyitva az esetleges együttműködésnek.

– Jó, Barrault meghalt, de valamit csak kezdeni kell azzal, ami fennmaradt belőle.

Barrault válasza mégse volt túlságosan szerencsés. Ezt ő is érezte. Elegáns a válasz, nincs híjával némi iróniának, de nem barikádra illő. Olyan volt, mintha elfogadta volna a halálos ítéletet, csak éppen irgalmat koldul. Másnap az újságokban megjelent ez a mondat. Még kegyetlenebb fogalmazásban. Ki tudhatja már, hogy is mondta ezt Barrault, milyen hangsúllyal, milyen árnyalattal? S ez nem is volt érdekes!

Sokan azt mondták, hogy túl hamar kitűzte Barrault a maga gyászjelentését.

Minisztere, Malraux is így érezte. Megneheztelt rá. – Barrault kapituláns – mondta –, elébe megy a kivégző osztagnak – s ezzel ejtette is a régi barátot.

*

Azt hiszem, hogy a színészek hamarébb belenyugszanak abba, hogy ők halandók. Hamarébb, mint más halandók.

Talán onnan ered ez, hogy a színész különben is ismeri a nemlétnek – egyfajta relatív nemlétnek – a sötétségét. A legsikeresebb színész is tudja, hogy ő árnyékként teng-leng, ha egyszer szerepet nem kap.

A színész minden szereposztás előtt fél lábbal még a sírban van.

Ifjúságunk színhelye

Húsz év után megint Genfben. Pontosan éjfélkor érkezik meg a vonat. Amíg az állomás terén átmegyek a szállómhoz, egy pillanatra elkap az az érzés, hogy csak tegnap mentem el innét. Mulatságos, hogy milyen valószerű tud lenni egy ilyen futó élmény. Próbálom megint felidézni – egész jól megy. Jó partner az idő, minden efféle játékban benne van.

A szobámból a katolikus templomra látok, a genfi Notre Dame-ra. Ez persze semmit se változott azóta. Mióta? Mindegy. Tegnap óta. A hatodik emeletről nézem; alattam vannak a tornyai. Hamis gótika, holdfényben. Jó díszlet egy hamis tudathoz. Vajon mennyi gyakorlat kéne hozzá, hogy véglegesen kifelejtsem az életemből az elmúlt húsz évet?

Az éjjeliszekrényen ott a telefonkönyv. Kit hívhatnék föl? Akár most mindjárt. Éjfél után fél egykor. Hogy hát megjöttem…

A telefonkönyv ötször olyan vastag, mint régen. Rengeteg most már a magyar név is benne. És mennyi arab. És mennyi bank. És hogy megszaporodtak a nemzetközi intézmények.

Még a békaembereknek is van telefonjuk (42-60-15.) Ülnek a víz mélyén, és buborékokat eregetve telefonálnak a bankjuknak.

Őket is éppúgy felhívhatom, mint bárki mást; és éppoly kevéssé, mint bárki mást. Késő van. Egy óra is elmúlt. Akvárium mélyén alszik a város, vízinövények zöld levele alatt. Húsz évre tőlem, száz évre tőlem; egy másik halmazállapotban. Az arabok, a magyarok, a bankszakma, az óraipar, Kálvin egyháza… Kopogjak rájuk az akvárium falán? – „Megjöttem, brekeke!”

A szálló portása is alszik már odalent. Pedig most kéne megkérdeznem, hogy nem volna-e vissza egy vonatom, még hajnal előtt.

„Ugocsa non coronat”

Ady idézi ezt a Hunn új legendában. Lukácsnak kapóra jön, ezzel bizonyítja, hogy Ady miért maradt ki a világirodalomból. Mert ilyeneket írt. „Eb ura fakó… Ugocsa non coronat. Nos, ha valaki ezt lefordítja bármely nyelvre, akkor egy vagy másfél oldalas történelmi jegyzet nélkül nincs az az ember, aki ezt a két mondatot megértené, és nyilvánvaló, hogy líra nem terjedhet el, hogy ha minden második sor egy ilyen jegyzettömeggel van ellátva.”

Ady ebben a versében deklarálja a maga világirodalmi (Goethére, Petőfire, Aranyra nem tekintő) szuverenitását. Leírja a szót is: király.

Hiába minden: Ugocsa detronizál.

*

A Kritikában Lukács György interjúja. Erős hangsúlyokkal szól (néhol iróniával): a magyar irodalom vidékies elmaradottságáról.

Meglepő, hogy olyan irodalomtörténeti érvekkel is él, amelyeket egy gimnazista meg tudna cáfolni. A Noszty fiú esetében szereplő Tóth Mihályról Lukács azt mondja, hogy „idealizált kontraszt: az a típusú polgárság, amelyet Mikszáth szembeállít a dzsentrivel, nem létezett”. De hát Mikszáth pontosan ezt fejezi ki, amikor Tóth Mihályt Amerikából hazajött, és ott demokratává, polgárrá nevelt emberként lépteti fel a regényében. Mikszáth Amerikából hozza a polgárt, kontrasztnak. Ha Mikszáth megírta, hogy Magyarországon ilyen nem terem, miért őt marasztalja el Lukács azért, mert Magyarországon ilyen nem terem?

Emleget az interjúban egy „furcsa párhuzamot”. Hogy amikor Párizsban a Bastille-t rombolják, nálunk az országgyűlés ennél kisebb horderejű kérdéseket tárgyal. Való igaz. De annak, amit ebből Lukács levon, a konzekvenciának már ellene mondanak az irodalomtörténeti tények. Lukács szerint: „Ez a differencia természetesen tükröződik az irodalom, a művészet és a filozófia minden területén.” Mármint a Bastille-döntés és a pozsonyi országgyűlés differenciája.

Mondhatta volna inkább úgy: kellett volna tükröződnie. A papírforma szerint.

Mert nem tükröződött. Mindenki tudja, hogy Franciaországban a Bastille lerombolásától Stendhal és a romantikusok felléptéig, jó negyedszázadon át, az irodalomban nem történt jóformán semmi.

„Öleled e kis Magyarságot…”

Igaza van Lukácsnak. Nehéz, lehetetlenséggel határos a pozsonyi diéták idején poétának lenni Magyarországon. Hogy milyen nehéz, azt Csokonai Debrecenben, Pozsonyban, Komáromban igazán megtapasztalhatta sorsába vágóan. Áthághatatlan akadály volt: egy feudális és parlagi ország tömegellenállása. Tudta, megírta, fiatalon, sorsát sejtve: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon…”

És az lett, mégis. Vállalta az efféle bolondságot, hogy megkísértse a lehetetlent. Vért köpött, de megcsinálta.

Még szerencse, hogy szegény Csokonai Mihály – annyi baja, nyavalyája, szerelmi bánata mellett – nem tudta, hogy ő ráadásul (a papírforma szerint): nem is lehetséges. Ha ezt az interjút olvassa, bizonyára – már csak merő tisztelettudásból is – megkukult volna, hiszen úgy hitt a felszabadító XX. században, hogy az felvilágosult lesz, megértő és igazságot hoz…

*

Amikor világirodalmat mondanak, és ennek univerzalitásából (lopva vagy nyíltan) kirekesztik a magyar irodalmat: úgy érzem, mintha engem is kettébe hasítottak volna. De ha világirodalmat mondanak, és (lopva vagy nyíltan) ezt szembeállítják a magyarral, e mégoly abszurd és hamis alternatívában választásra kényszeríttetve: feltétlenül a magyart választom.

Látomás

Amikor a budai Duna-parton a Gellért falai alá ér a villamos, mindig megkeresem a túlparton azt a Belgrád-rakparti házat, amelyben pár évig laktam. Esténként pláne megkeresem. Ég-e a villany a második emeleti szélső nagy ablakban? Az volt az első pesti lakásom. Előttem Cs. Szabó László lakott ott. Előtte Petrovics Elek.

Tegnap este is arra mentem. Több ablak volt már sötét, mint világos.

De egyszer csak a ház ormán megjelent egy felirat, lángbetűkkel:

MAGYAR ÁBEL MŰVEK

Aztán kihunyt, mint egy futó látomás. Csak káprázó szememben égett tovább, fekete reflexként.

MAGYAR ÁBEL MŰVEK

Mi lehetett ez? Jóslat? Intés? És ha igen, ki fejti meg? Hol az a Dániel?

S hogy semmi félreértés ne legyen, megint fellobbant az írás:

MAGYAR ÁBEL MŰVEK

Tetszik nekem ez a kinyilatkoztatás. Hiszen a Tiszta Áldozat diadalát hirdeti. Úgy érzem, harmóniában van azokkal a szellemi erőfeszítésekkel, amelyeket a második emeleti szélső lakás lakói – egymást mily gyorsan váltó nemzedékek – ott kifejtettek, éjszaka az íróasztal lámpája mellett, vagy kora reggelente, a Gellérthegy szikláiról visszasütő első napfényben. Talán intenzív munkánk valamilyen utójelensége az, amely lidércfényként még most is fel-felszökik a háztetőre…

Közben elalszik, kigyullad, elalszik, kigyullad.

MAGYAR ÁBEL MŰVEK

Az emberiesség világító tornya lett a Belgrád-rakparti ház. Tévedező dunai hajósoknak és a 63-as villamos utasainak mutatja az utat, szabályos fényjelekkel a Szelídség Réve felé.

Jó volna megtérni oda, hisz Káin műveket annyit láttunk azóta.

Végül: a rajtam esett törvénytelenség is én vagyok

Az ember megváltozik a büntetés súlya alatt. Összeolvad a büntetésével. A büntetés, mint egy élőlény rámászik, magához öleli számos végtagjával, és elkezd egyesülni vele, a szónak erotikus és ontológiai értelmében is.

Talán az igazságtalan büntetés igazságtalansága is megszűnik végül. A Justizmord szervül az ártatlan halálraítélttel.

A Pokol 25. énekében olvasom, hogy egy hatlábú kígyó hogy teszi magáévá Agnelót – illetve: Agnelo a kígyót. Mert ölelkezésük tanúi így kiáltanak föl az eredmény láttán:

Babits fordításában:

Illetőségi ügyben

Nyáron Amerigo Tot kiállítását láthattuk, mostanában ér véget a Victor Vasarelyé – s harmadiknak az innen elszármazott európai hírességek sorában, egy kis kiállításra hazatért Ödön von Horváth, a drámaíró. Harmincegy évvel oly korai s oly lázítóan ostoba halála után. (1938. május utolsó napján Párizsba érkezett, s másnap délután, a Champs-Elysées egyik fájáról egy váratlanul leszakadó faág – épp a színház előtt, ahová igyekezett – agyonütötte. Hadd jegyezzem meg, hogy ez a fajta halálnem – amely mögött óhatatlanul az égiek indulatosságát érzi az ember – drámaírók körében nem is oly ritka. Cyranóról is tudjuk, hogy „egy hasáb fa a fejére hullt”, s Aischylost, szicíliai emigrációjában, egy magasból lehulló teknősbéka sújtotta halálra.)

Horváth Ödön – mert hadd írjam a nevét én is így, ahogy ő is írta, mint a Rákócziánum kisdiákja, a kiállításon látható színes rajzai alá: „Horváth Ödön első oszt. tanuló” – abba a csillagrajba tartozik, amely a két idült monarchia (az osztrák és az orosz) felbomlásakor szabadult fel, s rendkívüli energiáival – mondhatni – meghatározó módon hatott a huszadik század kultúrájára.

Horváth Ödön életútja szinte regénybe illően tipikus közép-európai. Fiuméban született, pesti illetőségű, a német színpadokon tűnt fel, s egy észak-párizsi temetőben nyugszik. Akkor hal meg, amikor a hozzá oly hasonló sorsú költőkről Radnóti a „Csütörtök”-öt írja. A kiállítás anyagából kitűnik, hogy Horváth drámái német nyelvterületen reneszánszukat élik.

Ez a kis, Dorottya utcai kiállítás beletartozik abba a szépen összeválogatott programba, amelyet Nyugat-Berlin Charlottenburg kerülete ajánlott föl nekünk, viszonzásul Budapest ötödik kerületének tavaly májusi charlottenburgi bemutatkozására. Köszönettel tartozunk a kiállítóknak, hogy emlékeztetnek minket egykori hazánkfiára.

Az egyik tárolóban Horváth Ödön illetőségi bizonyítványa, Budapest Székesfőváros adta ki, alig valamivel a költő halála előtt…

Színházaink, irodalomtörténészeink, s mindnyájan, akiket illet – vajon nem kéne-e megszívlelnünk a charlottenburgiak eme igen tapintatos figyelmeztetését?

Vasarely, Tot, von Horváth…

A bolognai Francesco Primaticcio Franciaországban dolgozott, Fontainebleau-ban, Chambord-ban. Működésével új fejezetet nyitott a francia művészettörténetben. Franciaországban őt máig Le Primatice néven emlegetik. A francia fülnek így kellemesebb. Leonardo da Vinci is élt Franciaországban, ott is halt meg, Amboise mellett. A franciák az ő nevét is franciásan ejtik. (Mint mindenkiét, akihez egy kicsit is közük van.)

De vajon akadt-e az elmúlt négyszáz évben olyan bolondos bolognai, aki Fontainebleau-ba elszármazott honfitársa nevét „Le Primatice”-nak mondta volna? Vagy olaszul szólván „Leonardövenszit” selypegett volna?

*

Harold Pinterről olvasom Daniel Salem kis monográfiájában, hogy „via Magyarország” került a családja Angliába. Nem tudom pontosan mit is jelent ez, mindegy. Ámde igyekszem én is, ahogy a jobb körökben szokás, valahogy úgy mondani a nevét, hogy Pintör.

A 39 halhatatlan

A napirend előtt az Akadémia elnöke bejelentette egyik tagtársuk elhunytát. Ez élénkséget keltett a teremben. A jelenlevők legtöbbje csak most hallotta a halálhírt, olyan friss volt. Szétnéztek, a látszólag hiánytalan sorokon, mintha meg akarnának győződni, hogy az illető csakugyan nincs köztük.

Nem volt köztük.

Eszerint ez befejezett, komoly halálhír.

– Hány éves volt? – ezt kérdezgették egymástól suttogva. Kivéve Zaccaria urat, aki harsányan kérdezte. Lehet, hogy ő is suttogni akart, de nagyothallott, és gyakran eltévesztette a hangerőt.

Az elnök belelapozott a papírjaiba.

– Negyvenhét.

– Negyvenhét – mondták egymásnak. – Milyen fiatal volt!

S mintha fellélegeztek volna.

Ők már túl vannak ezen a koron. Lám, itt van ez a Zaccaria úr, akit a felesége mindig elkísér az Akadémia üléseire, kutya baja. Pedig már milyen öregek. Együttes életkoruk meghaladja a százhatvan évet, s mivel így kettecskén ötévenként tíz évet öregszenek, pillanatok múlva százhetven évesek lesznek.

S itt van Nestor úr. Kilencvenéves. Vidékről utazik fel a fővárosba. Ha fagy, ha fúj. S ha kihirdetnék, hogy a következő ülést nem itt, az Akadémia épületében, hanem a Jungfrau tetején vagy a Szahara közepén tartják (volt szó róla, hogy most már az akadémikusok is utazhatnának), ő ott is pontosan megjelennék. A gerontológia csodája. S lám, itt az elnök, ha még egy kicsit kitart, megünnepelhetjük a 100. születésnapját. S persze, ha még egy kicsit mi is kitartunk…

Én?

Érzem, rajtam pihen a tagtársak tekintete. Bizalommal, mondhatni: várakozással teljesen.

Hisz hozzájuk képest csakugyan fiatal vagyok. Körülbelül olyan korú, mint aki most elhunyt. Ezek a felvillanyozódott tekintetek azt mondják: előre, kedves öcsénk, bátran, térjünk a tettekre… A fiatalság önmagában még nem erény. Nem szeretnénk csalódni önben.

Jó hangulatban pereg le a napirend.

Hátha csakugyan ők a halhatatlanok?

Meneküljön, aki tud

Ablakomból a Szajna jobb partjára látok. A rakpartra. Mióta itt lakom, valami véget nem érő menekülésnek vagyok a tanúja. Valami lázas népvándorlásnak. Éjjel-nappal száguldanak az autók, s mindig csak egy irányba. Balról feltűnnek, jobbra eltűnnek. Az első nap megigézve bámultam. Másnap, amikor felébredek, látom, hogy még mindig tart. S azóta is, egyfolytában. Balról jobbra! Most már hetek óta. Balról jobbra. Honnan özönlik ez a rengeteg kocsi? Valahonnan az Óceán partjairól… Talán.

Soha nem áll meg egyetlen autó sem. S véletlenül se megy egyetlenegy se a másik irányban.

Egyirányú közlekedés. Persze. Itt így mennek a kocsik, a másik oldalon meg fordítva.

De én csak ezt az oldalt látom. Balról, a rakpart alagútjából előrohanó kocsikat, ahogy elhúznak jobb felé… Hiába tudom, hogy ez a forgalmi rend – elfog a pánik.

Ha autóm volna, előbb-utóbb közéjük állnék, és rohannék én is ki a világból.

A Louvre-ban

Őszi vasárnap. A hideg elől, amely hirtelen rászakadt Párizsra, a szürkeség és a köd elől, a szívszorító magány elől bementem a Louvre-ba.

Rengetegen voltak. Mindenki csak sodródott, véget nem érő termeken át, széles lépcsőkön le-föl. A termeknek, folyosóknak, lépcsőházaknak olyan szívó hatásuk volt, hogy senkit se láttam megállni valamelyik műtárgy előtt. Menet közben nézegettünk jobbra-balra, mint a vásárban, mint halottak napján a temetőben. Így aztán lökdösődés is volt.

Az egyiptomi gyűjteményhez szolgáló kapun mentem be. Nemcsak a látogató volt sok, a kiállított tárgy is. Egy jó negyedórás gyaloglás után elviselhetetlennek éreztem a sok kisebb-nagyobb fáraót, hercegnőt, bikát, macskát, múmiát… Mire innét kikeveredtem, már érzéketlen voltam a görögökre is. A Szamothrákei Niké mellett úgy mentem fel a lépcsőn, hogy épp csak odanéztem. Talán jobban megbámultuk volna, ha ki van világítva.

Betévedtem a pompás Apolló-terembe.

Itt láttam az első csoportosulást. XV. Lajos óriásgyémántokkal megrakott koronáját nézték. S Napóleon császári koronáját. Egy vitrinben vannak. Napóleon koronája antik gemmákkal van kirakva. Felfedeztem egy Nero-gemmát is. – Ezt nem lett volna muszáj a koronádra tűzni, Császárom –, gondoltam.

A két korona közt Nagy Károly kis lovas szobra. Két talmi ragyogás közt ő a valóság. Mégis ki törődik vele? Árnyékban van. A kis lovas szobor formáiban ott egy hatszáz év előtti emlék: a capitoliumi Marcus Aureliusé. S ott egy ígéret, újabb hatszáz év múlva megint állítanak majd tér közepére lovas királyszobrot: Váradon, a Szent Lászlóét. A klasszikus Rómától és a renaissance-tól egyenlő távolságra ez a Louvre-beli lovas, mint egy kis mag, őrizte a formákat a jövőnek…

Végre szabad tér nyílik előttem ebben a tömkelegben: szemben a falon Watteau Bohóca, körülötte csak a nagy ég és egy halvány Priapusz-szobor. A lábánál egy-két fej felnevet rá. Többek közt egy szamárfej.

A friss levegőből, amelyet Watteau odafestett köréje, egy nagyot lélegeztem, s felüdülve, boldogan megkerestem az utat, hogy kijussak a Louvre-ból.

Piros rózsák a tüntetőnek

Claude Roy-nál. Ő maga nincs otthon. Elfelejtette, hogy megyek hozzá. Vagy valami érhette? Amikor nagy sokára megjön, kiderül, hogy csakugyan baleset érte.

Loleh Bellon közben elmeséli, hogy tegnap letartóztatták őt, más színészekkel együtt a St. Lazare pályaudvaron. Röpcédulákat osztogattak. Csak az a fájdalma, hogy a rendőrségről túl korán elengedték. Milyen szép lett volna, ha elkési az előadást, és este nem megy fel a függöny.

Az asztalán hat szál piros rózsa. Az igazgatónője küldte. Hogy ilyen megpróbáltatásban volt része, azért.

Loleh ragyog:

– Figyeli? Piros rózsák. A forradalom színe.

Haragszik a France-Soirra, mert nem írt semmit az ügyről. Pedig biztosan tudtak róla. A Le Monde most jelent meg. Az írt.

Hazajön a fia. Húszéves lehet. Loleh azok közé a színésznők közé tartozik, akit egy csöppet sem mérgezett meg a hivatása. A megjelenése annyi gondot okozhat neki, mint egy tizennyolc éves úszóbajnoknőnek. Amikor becsengettem, hajat mosott, ő nyitott ajtót. Egy óra múlva elment. Valami vacsora, mondta. Közben beszélgetett, mesélt, whiskyt adott. Mellékesen fel is öltözött. Nagy nevetések közt, hogy ugye, milyen bohócosan áll rajta a hosszú bő nadrág. Azt hiszem, úgy készült fel az esti programjához, hogy nem is nézett tükörbe. És most öröm együtt látni a nagy fiával, mert szépek, jókedvűek, okosak, s nagyon hasonlítanak is egymáshoz.

A fiú, úgy látszik, olvasta már a Monde-ban, hogy az anyját bevitték a rendőrök. – Hogy minket bevisznek, az természetes, de ti színészek kivételezett kategória vagytok…

Kérdezem: csakugyan, milyen címen vitték be? nem szabad tüntetni?

A fiú sorolja a különböző paragrafusokat, amelyek alapján eljárhatnak a tüntetők ellen.

– De jól tudja!

– Megtanultuk – mondja. Csendes derűvel.

– Csak színészeket tartóztattak le?

– Ja igen! meg egy fiút, aki elolvasta a röpcédulámat, és erre azt mondta: hát a tévé, az csakugyan rohadt! Erre őt is bevitték velünk. Szegény. Képzelheti, annyi színész közt egy civil.

A film csodája

Gátlásaink

Truffaut filmje a Filmmúzeumban: Ne lőj a zongoristára.

A nézőtéren rengeteg fiatal. Jobb filmet érdemelnének.

A film hőse egy gátlásos örmény bárzongorista. Hiába próbálja leküzdeni félénkségből eredő akaratbénulásait. Pedig – látjuk a filmen – minden olyan könyvet megvásárol, amelynek címében ott a timiditás és az ellene való küzdelem.

Azt hiszem, egy igazán gátlásos embernek nemigen van mersze hozzá, hogy bemenjen egy könyvesboltba ilyen könyveket összeválogatni. Átesni azon, hogy az eladó megnézze a könyvek címlapját, aztán felpillantson, megnézzen engem…

De lehet, hogy ezt csak azért gondolom így, mert magamból indulok ki. S Truffaut-nak talán egész másként működnek a gátlásai.

Főpróba

Az új film elkészült. Milyen? Ki tudhatja? hiszen csak a szakma látta. A gyáriak, a kritikusok. Ezek sok mindent tudnak, mindent tudnak, csak egyet nem: hogy amit látnak, az igaz-e.

A film rendezőjét meg csakis ez a kérdés érdekelte.

A sok rutinos (és elbizonytalanodott ítéletű) brancsbéli közé beültetett egy faluról épp akkor Pestre vetődött paraszt bácsit. A vetítés során őt figyelte. Várta az első könnyeket. Akkor felgyújtotta a villanyokat, hogy mások is láthassák. Később aztán minden vitában ezekre a könnyekre hivatkozott.

A kritika egy időre el is hallgatott, de később újból támadásba lendült.

– Kötőhártya-gyulladása volt a bácsinak – ezt kezdték terjeszteni.

Felvilágosodásaink történetéből

Bacsó Péternek

Filmemlék – egy dobozban marasztott filmről.

Feledhetetlen volt a Blőd Pók, amint felkapaszkodott a szellemvasút kis egyszemélyes járgányára, hogy a többi járgányokon kuporgó testőreitől követve bekalandozza a riadalmaknak és csodáknak azt a világát, amelyet sikerült szintén megtisztítani a múlt csökevényeitől. Minden garantáltan sárkánytalanítva és boszorkánytalanítva lett. De még az oly individualista halálfélelemnek is kihúztuk ám a méregfogát: a csontváztalanítást is sikeresen befejeztük.

A Szellem napvilága ragyogott azokon a papírmasé tájakon, ahol nemrég még manók szánkáztak.

Vátesz

Ptóchoprodromosz költő volt a XII. század elején, Bizáncban. Kitűnő verset írt az akkori időkre jellemző jövedelemkülönbségekről. Amíg szomszédja, a szitakészítő kisiparos pompásan él, ő, a költő bezzeg éhezik. Holott mily jeles és neves költő! Nyomora már a császárhoz sikolt… Erről szólt a vers, magyarra Weöres Sándor fordította.

Nem nehéz elképzelnünk ezt a kitűnő költőt, amint együtt ül valamelyik filológus kollégájával, kissé elkenődve, mert éppen nincs semmi otthon, s közben hallgatják, hogy a másik lakásban a szitakészítő milyen vidáman falatozik, iszik együtt a maga barátaival, a vásári papucsossal és a bizsussal.

Ptóchoprodromosz és a jeles nyelvész fojtott hangon beszélgetnek. A szégyentől is, hogy nekik nincs mit enniök, meg óvatosságból is.

– Majd jön Botond – suttogja Ptóchoprodromosz –, és betöri ennek az anyagiasságba züllött városnak a kapuját.

Pár hónap múlva, amikor a szitakészítő villát vett az Aranyszarv-öböl legszebb pontján, megint együtt ül a két szellemi ember.

– Majd jön Botond!

Valahányszor a szitakészítő kicseréli a kocsiját, kétlovasra, négylovasra, hatlovasra…

– Majd jön Botond!

Valahányszor az adóvégrehajtó nem a szitakészítőhöz ment be (hisz neki oly kevés a bevallott jövedelme), hanem a tudóshoz és a költőhöz…

– Majd jön Botond!

Valahányszor a szitakészítő azt mondta Ptóchoprodromosznak, hogy nem érti a verseit, s jóindulatúan tanácsolta, hogy írjon olyat, mint az isteni Proszdókimosz, akinek a regényeit minden szitakészítő olvassa, sőt meg is veszi…

– Majd jön Botond!

Amikor a szitakészítőnek, némi pereskedés után, sikerült kitennie utcára a költőt, az ócska könyveivel, a nyelvész együtt sírt barátjával, de az a fülébe súgta:

– Majd jön Botond!

Több mint háromszáz éven át mondogatták ezt egymásnak. 1453-ban aztán jött Mohamed.

– Te mintha valami Botondot említettél volna – jegyezte meg a nyelvész, már valahol a macedón hegyekben –, Mohamedről szó se volt. – A nyelvész úgy érezte, hogy őt becsapták, és csak nehezen tudta csalódottságát leplezni.

– Én csak jambusban tudtam elképzelni a jövőt – felelte a költőmatuzsálem a barátjának, aki szintén nem volt már fiatalnak mondható, hiszen a művelt világ épp akkoriban ünnepelte a kiváló nyelvtudós négyszázadik születésnapját. – Botond! Botond! Botond! figyeled, milyen szép jambus ez?

A mecénás halála

Hallom, hogy Visconti filmet szeretne csinálni II. Lajosról, a bolondos bajor királyról. Ebben persze újra szerepelhet majd a szép kuzin, a szintén tragikus végzetű és szintén bolondos Erzsébet királyné. A közönség boldog, ha viszontláthatja őt. Romy Schneider biztosan megint remek lesz.

Csak az az akadálya a filmnek, hogy az élő Wittelsbachok tiltakoznak ellene. Az elmebaj és a perverzió felhői túlságosan is megülték ezt a családot. S Visconti szereti az efféle felhőjátékokat…

S. meséli, hogy a bajor II. Lajost valószínűleg meggyilkolták. Hogy ilyesmit suttogtak annak idején, magasabb körökben.

„Én úgy hallottam, hogy a király magányosan bolyongva begyalogolt valamilyen tóba, s mire az orvosa odaért, már megfulladt.” – „Lehet, de a másik verzió az, hogy altatót adtak neki, s úgy dobták be a tóba.” – „Miért?” – „Nagy mecénás volt. Túl sokat költött. Építkezésekre. Wagner Richárdra. Szerette a szépet. S a bajor urak akkoriban nem szerették a Wagner-zenét.”

Ez az artisztikus lelkű bajor király megkövetelte az inasától, hogy körülötte négykézláb járjon, s az ajtaján kutyamód kaparásszon, és egyet-kettőt vakkantson is, ha be akar jönni hozzá. Ezen a bajor urak csak derültek. Amolyan királyi szeszély – mondták. A túlságosan is demokratikus tizenkilencedik században egy kis túlságosan is monarchikus allűr. Az inas négykézláb jön be, és azt mondja vau-vau. A szeme hűséggel függ gazdiján, s lélekben a farkát is csóválja… De hogy a királyuk a Wagner-operákat finanszírozza! Fi donc! Ilyenkor nem árt beszélni őfelsége orvosával.

Lapszélről

A Weltwoche 13. oldalán az érdekes furcsaságokat tálalja a szerkesztő. Neve is van ennek az oldalnak: Am Rande.

A mai számban (sőt, már a holnapiban, mert szeptember 10-i keletű) ezen az oldalon három cikk jelent meg.

Az egyik a kaliforniai börtönök rabjainak szexuális életéről, játékairól és partijairól szól.

A másik cikk arról, hogy Franciaországban minden nyáron hány tízezer macska és kutya döglik meg, vagy csatangol el örökre, amíg gazdáik nyaralni vannak.

A harmadik cikk azzal kezdődik, hogy vajon meddig lesz még paprika az európai népek ragulevesében.

Van-e, aki ne értené e jóízű tréfás beszédet? Arról van szó, hogy mikor pusztul ki e földről a magyar. A statisztikai tudományok fejlettsége lehetővé tett egy pontos – bár a cikkíró szerint sem hivatalos – prognózist. Eszerint 2643-ra várható az utolsó magyarember elhunyta. (A jó öreg Herder még csak a hasára ütve jósolt, ez már tudományosan.)

Nemzetünk elöregedése máris nyilvánvaló.

Magyarországon a lakosság 17 százaléka túl van a hatvanon – mondja a cikkíró. (A világátlag 4%).

De megírja azt is, hogy Magyarországon, a sajtó, a társadalom, a kormány ma mindent megtesz, hogy a születések számát feljebb vigye arról a mélypontról, amely már szinte genosuicidium. Az erőfeszítések láttán a cikkíró is bizakodik: növekszik a családi pótlék, növekszik a hitel a lakásépítésre – meglesz az évi százhetven ezer kis magyar. Ennyi kell a fennmaradáshoz. Optimizmusát kifejezi cikkének alcímében: „Mégse halnak ki a magyarok.”

Jókedvű, jópofa cikk.

Próbáltam elemezni, miből fakad a humora. Abból a fellélegzésből, hogy mégse halunk ki, vagy abból, hogy ha kihalunk, se nagy baj? Hiszen marginális ügy az egész…

Már a cikk címe is ellenállhatatlanul derűt keltő. Storch, sei Ungarn gnädig! Hogy fordítsuk? Gólya, áldd meg a magyart?

De otio

Mióta egyre többször írnak arról, hogy mit is csináljon az ember növekvő szabad idejével, egyre inkább bámulom Senecát, aki ezt a kérdést a Satiricon Rómájában (Nero és Péter apostol Rómájában) felvetette. A szabad időről szóló tanulmányában hirdeti minden ember jogát az önművelő, szemlélődő élethez. Így Seneca egyszerre helyezkedik szembe az öregebb Cato nyomában járó puritán-hazafias erkölcsrendőrökkel, s a cirkuszokban lelhető szórakozás divatjával. Sem elkötelezettség, sem édes élet – hanem a szellem derűje, kultúra, humanizmus. Eszméinek különleges súlyt adhatott, hogy nem holmi magánfilozófus volt akkoriban Seneca, hanem államminiszter. S persze az is, amit Quintilianus irigyen említ, hogy a fiatalok csak Seneca könyveit olvasták, falták.

Amikor aztán Seneca felvágta az ereit, a kuplerájokban éppúgy fellélegezhettek, mint a katakombákban.

Most hová?

A Belgrád-rakpartról a Szüret utcába, onnan a Naphegy utcába. S innét?

Franklin Benjámin mondta, hogy három költözködés már felér egy leégéssel.

Egy fél esztendőmet biztosan el fogja venni ez a költözködés is, gondoltam. És hol van az még? Egyelőre a hercehurca a bíróságokon. „Az idő pénz.” Ezt is Franklin Benjámin mondta, persze.

Mit tudják az idő értékét, akik pénzben mérik!

Amikor az egyik hivatalban jártam, kezemben egy kilakoltatási határozattal, akitől pártfogást kértem, azt mondta: „Készülj rá, hogy a következő három évben nemigen fogsz majd drámát írni.”

S biztatóan mosolygott.

Érdemes élni

Komlós Aladárral találkoztam az Írószövetség könyvtárában. Einstein tanulmánykötetéért jött be. Megvan-e? Keresik. Közben Arany balladáiról beszélgetünk. A későieket kevésbé szereti, mondja. A Hídavatást, a Vörös Rébéket. A korábbiak, azok igen, értük lelkesedik. Sorolja őket, a főkedvenceket. Köztük a Szondi két apródját. Idézem erre a másik Szondit, a töredéket. „Beborult a csillagos ég felettünk…” Erre csak a fejét rázza: népieskedő. Én úgy vélem, hogy inkább archaizáló, megtévesztően tizenhatodik századi hangvétel. A vitánkra Kuczka is odajön, Aladárnak ad igazat, szokott lendületes, érvelő stílusában. Le is hengerelt.

Az utcán Aladár azt mondja, váratlanul:

– Kár meghalni. Mennyi jó könyvet fognak azután is írni, és nem olvashatom.

Magamban azt gondolom, hogy igazán jó élni, ha ilyen emberek kortársai lehetünk. Mert ez aztán a humanizmus teteje: ez a jókedvű, jóhiszemű, bizalommal teljes kíváncsiság még aziránt is, amit majd a túlélők csinálni fognak.

Hangosan pedig azt mondom: – Vigasztaljon az, hogy azokban a művekben mi is benne leszünk egy kicsit. Észre sem vehetően. De azért mégis. Nyomelemekben.

Nem felel rá. Hiszi, nem hiszi? Nem tudom. Később azt mondja, mintegy tovább szőve előbbi gondolatát, de nem minden apropó nélkül:

– És mennyi szép fiatal lány van!

Lemondok arról, hogy én is továbbszőjem vigasztaló elméletemet a nyomelemekről.

Stílusbravúr

X. nyilatkozik arról, hogy Y. nem volt szenilis. De X. nyilatkozata tele van tárgyi tévedéssel, memóriazavarral, melyben a nyilatkozó szinte örömét leli – mondhatni: a nyilatkozat a szenilitás őszi verőfényében ragyog…

Talán nem is szándéktalanul.

Az arterioszklerózis futó felhői alól dicsérni a szellem luciditását – ez igen! ez a mesterre vall.

Esztétika

Eleve olyan szerkezet, amely a remekművek remekmű voltának és a fércművek fércmű voltának bizonyítása mellett éppúgy alkalmas a remekművek fércmű voltának és a fércművek remekmű voltának a bizonyítására.

A legjobbak átérzik a felelősséget e „minden lehet” kísértésében, amely mindig is a mindennemű voluntarizmus táptalaja volt. A régibb művek esetében elfogadják az idők során kialakult konszenzust. S új művekről óvakodnak véleményt mondani.

Ámde ugyanez a szerkezet kevésbé felelős kritikusok kezében?

Viharágyú

Gyurkovics Tibor cikket írt az ÉS szilveszteri számában az írók rossz közérzetéről. Hogy be nem áll a szájuk (a szánk), hogy csak úgy dől belőlük (belőlünk) a sok sérelem, panasz…

Micsoda zsilipeket fog most felnyitni ez a cikk, gondoltam. Ez hiányzott éppen! Nyilatkozni fognak a generációk. S akik a maguk műfaját látják dögrováson. Rákezdi az a mániás (vagy inkább rutinos?) drámasirató – ő nem hagyja ki! –, aztán bekapcsolódik a többi is, kórusban. A cikk, diszkréten, meg is adta az egyes szólamoknak a hangot. Intonálta a kitörni kész keservet. Szóba jöhet a nyomdai helyzet, a példányszám, a kritika, a klikk hegemóniája, és az üzleti elvé… Az írói panasznapok gravámenhánytorgatása csak májusi permet ahhoz az égszakadáshoz képest, ami egy ilyen cikket követhet. Hiszen az írók kedélyének sötét felhői megülik az eget… lóg az eső lába… Most fognak megnyílni az ég csatornái.

Mi lesz?

Várom a következő számokat.

Semmi.

Telnek a hetek.

Csend.

Talán ebbe a csendbe csapott át a panasz, mint valami új minőségbe?

Menekülő élő

Megjelent franciául Freud és Arnold Zweig levelezése. Freud életének utolsó tizenkét évéből valók e dokumentumok. Ez a tizenkét év a nácizmus előretörésének az ideje, a világháború küszöbéig. S ugyanekkor hatalmasodik el, most már a gyógyulás reménye nélkül, Freud betegsége, a rák. A könyv ismertetőjében (La Quinzaine, 1973. febr. I5.) ezt olvasom: „A külső és belső dupla üldözöttség lappangó jegyében íródtak ezek a levelek – ez a megfejtésük.”

Milyen világos látomása volt József Attilának, már a legelső pillanattól fogva a két Rossz párhuzamosságáról! – „az emberiségen, mint rajta a rák, nem egy szörny állam iszonyata rág”.

S vajon nem ugyanettől a párhuzamosságtól megigézve írja le annyiszor, s mindig az üldözöttség helyhatározójaként, hogy „kívül-belül”…?

A jelképek búvópatakja

Már nem tudom, hogy is került a kezem ügyébe az a vékony kis gumikarika – befőttes üvegről-e, vagy egy maroknyi golyósceruzát fogott össze eredetileg? – 8-as alakban megcsavarva, szorosra véve ráhúztam két ujjamra. Jól egymáshoz fogta őket a dupla gumiszál. Szinte fojtogatta az ízeket, belevágott a bögyök párnásabb húsába.

De honnan olyan ismerősek most ezek az összekötözött ujjak?

Biztosan tudom, hogy épp tegnap hallottam vagy olvastam valamiről, ami ilyen volt. Felpárázik bennem egy emlék. De minek az emléke? Mozgatom a gumiszálak szorításában elfehéredő ujjaimat. Igen, igen, minden mozdulat ismerős. Honnan? Mintha egy történelmi múltból. Mintha tegnapról…

Végigszántom a tegnapi napomat: kivel beszéltem? miről? mit olvastam?

S egyszer csak kigyúl a világosság a fejemben. A Tiszatájban olvastam Száraz György színdarabját az aradi vértanúkról. Fellép a darabban, mellékszereplőként, Lenkey János is, akiről elmondják, hogy a galíciai garnizonból a huszárai megkötözve hozták őt haza a határig, magyar földre. Hogy ha majd számon kérik, mondhassa, hogy az erőszaknak engedett…

Az az elvértelenedő mutatóujj ezért intett hát 48 felé.

Leégett

Ferenczy Béni Petőfi-szobra mellett ő már holmi mellékalaknak képzelte magát. Ha szóba került a mű sorsa, nem mulasztotta el megemlíteni, hogy az ötvenes években ő állt ki az eltemetett szoborért, hogy ő cikket írt róla – s finoman hangsúlyozta azt is, hogy elsőnek – hogy követelte a szobor napfényre hozását, köztérre állítását… Később, amikor a szobrot aztán felállították külföldön is, szerényen sejtetett olyasmit, hogy még ebben is van némi része.

Futott az öles léptű vándor Bronz-Petőfi nyomában.

Most megjelent a karácsonyi lapban a szobor története. A legapróbb részletekre kiterjedő kolumnás cikk. És nicsak! egyetlen szó sincs az ő szerepéről.

Nagyon helyes!

Így kell leégetni azokat, akik nem röstellik a felfedezésre váró, majd aztán nagyhírű művek fénykörébe odatolni a pofájukat, hogy a maradandóságból egy sugarat lophassanak tiszavirág életükbe.

A felelősség villanófényei

Azt mondják, az ember negyvenéves kora után felelős az arcáért.

Erről a felelősségről általában el szoktunk feledkezni. De mindig hirtelen eszünkbe jut, ha egy fényképezőgépet ránk irányítanak. A hirtelen nyugtalanság, ami ilyenkor elfog, ugyanaz, amit akkor érzünk, ha nem vagyunk készen egy feladattal, és el kell számolni, felelni kell…

Felelni kell, igen, és nem vagyunk készen az arcunkkal.

Megpróbáljuk pótolni a hiányt. Ez a póz.

Hogy is mondja Arany?

„Összeszedi a bolond setesuta képét.”

Lelkigyakorlatképpen

Émelygek, ha a rádióban visszahallom a hangom. Pedig, ha a mikrofonba beszélek, mégis, összeszedem magam. Elképzelni is rossz, hogy milyen viszolyogtató lehet a beszédem különben, a sok szörtyögéssel, nyekergéssel, az effe-effékkel megszurkálva…

Tíz fénykép közül, amit rólam csinálnak, legalább hatot-nyolcat sértőnek és megalázónak találok.

Ha egy váratlan tükörből hirtelen ugrik elém a képem (hamarább látom, s csak aztán agnoszkálom), az első benyomás: tenyérbemászó.

Régebbi írásaimat ha olvasom: feszengek. S hiába vagyok elragadtatva attól, amit mostanában írok. Öt év múlva már ezt is szeretném megsemmisíteni.

Mivel magamra – ha visszanézek magamra – ilyen rossz benyomást teszek, miért is méltatlankodom azon, hogy vannak, akik nem szívelnek, ellenszenvesnek találják, amit írok, csalánkiütést kapnak tőle?

És mit csodálkozom, ha az allergiások irtják a csalánt?

Telik az örökségből

Egy részeg ember a taxiállomásnál beléd kötött, és mindennek elmondott…

Részeg volt, keresztbe állt a szeme. Persze.

Soha nem láttad előtte. Semmit se tudhatott rólad…

És mégis. Minden gyalázkodás, attól, hogy kimondják: érvényes lesz. Félig-meddig legalábbis. Érezted, ugye, a részeg ember szavainak a súlyát magadon?

Hogyan lehetséges ez?

Csakis úgy, hogy a gyalázkodó szó felszínre hozza a végtelen sok életlehetőséged közül azt, ami rezonál rá.

– Te szaros! – és erre kinyílik lelked mélyén egy pöcegödör, amely az utóbbi évszázadokban fedve volt.

Nincs a szótárnak olyan szava, ami ne illenék rád. Mert vedd csak számba, hogy mit örököltél őseidtől hetedíziglen, századíziglen.

Illúziók és dezillúziók

Ami még mindig aranyat ér

Proust, a szűznemzéses, önsarjadásos, magukon burjánzó mondatok szövőszéke mellől, hermetikusan hangszigetelt dolgozószobájából, fizetett embereket küldött szét Párizsban, hogy hordjanak anyagot neki a nép életéről. Mostanában halt meg egy ilyen ügynöke, akinek az volt a dolga, hogy a vásárcsarnokokat járja, s lejegyezze neki a kofák beszédét. A legtöbb regényíró személyesen megy gyűjtőutakra – magad uram, ha szolgád nincs! –, ismerjük Móriczról a legendás képet, a botost és noteszost. (De ő is elvárta feleségeitől, hogy életanyagot hordjanak haza.) Amit Shakespeare-ben a kései gunyoros kolléga, Shaw, legelőször kiszúr: hogy ő is jegyzi, amit hall, amit lát – akárcsak a Pygmalion fonetikaprofesszora a külvárosi szavak színeit.

Semmi sem esetlegesebb, mint hogy találkozunk-e vagy sem az élet különösségeivel. (Ha Mikszáth épp nincs ott a klubban, amikor a Noszty Feri történetét mesélik, vagy ha a mesélő aznap nem megy a klubba, vagy ha Noszty Ferinek nem lett volna esete, vagy pláne meg se születik…) Az élet különösségei és velük a szerencsés találkozások: az alkotás körén kívül esnek. De az írói életműbe éppúgy beszámítanak, mint az isten kegyelme a királyi hatalomba.

Csak az írónál ez inkább valami emberi kegyelemről tanúskodik. Csibére találva – milyen véletlen és gondviselésre valló találkozás volt ez a Ferenc József hídon – Móricz érezhetően ilyen kegyelmi állapotba kerül.

Minden stílművészet, eszmelendület és gondolatgazdagság – amit jobb pillanatainkban produkálni bírunk – elsápad a papiroson, ha sikerül egyszer elkapni – akár a vásárcsarnokokat járó ügynök révén – a Rue de Bucy egyik kofaasszonyának a hangját: „Szép borjúfejem van! Szép borjúcombom van! Szép borjúlábam van!”

Nincs igazság a földön

A firenzei Buonarroti Ház földszinti termében az egyik falat egy nagyméretű faépítmény foglalja el. Bármilyen nagy, még mindig csak makett, mert aminek mintájául szolgált volna, az még tízszer-hússzor nagyobb lett volna nála: a San Lorenzo homlokzata.

Michelangelo a művét elvégezte ezzel a makettal. Ennek alapján a homlokzat pontosan kivitelezhető.

A többi már csak a Mediciekre és a kőművesekre tartozott volna.

Ha megépül: a világ építészettörténetének egyik számon tartott, folyton reprodukált csodája.

Így, itt: bennfentesek számára kuriózum.

*

Más. Sarkadi Imre halála után a Filmvilág közölte egy levelét, amelyben beszél megírásra váró műveiről. Ezek a témák – megírva – a magyar irodalomnak egy új, érdekes irányzatát ígérték. Az író eszméi, így, pőrén, viszont alig emelkednek túl egy kegyeletes posztumusz közlemény érdekességének a szintjén.

Holott az eredetiség ezekben az eszmékben van. A kivitelezéshez nem kellett volna más, mint idő, szorgalom és rutin.

*

Bíró Yvette közli Eizenstein tervét a Tőke megfilmesítésére. Amit Eizenstein itt elmond – az intellektuális és emocionális tartalmak lehetséges szintéziséről a művészetben –, az emberi Szellem történetének egyik nagy fordulatát ígéri…

Ha ezt megvalósította volna!

Hiába mondjuk ma már, hogy „szükségszerű”, hogy erre nem akadt producer.

Nem volt szükségszerű.

Filmre vive ez lett volna a XX. századi film forradalma (beláthatatlan következményekkel az egyéb művészetekre).

Így: filmológiai adalék.

Eltűnődések, eltűnések

Amikor egyedül maradok, végre, a gondolataimmal, terveimmel, papírjaimmal: megint csak mintha malomban őrlődnék. Két nyomasztó felismerés között. Az egyik az, hogy repül az idő, miközben a betűket egymás után vetve papírra (hisz egyet se lehet átugorni) a tollam csak cammog, és az eszem – épp amikor a megoldással kéne szolgálnia – el-elakad, egy helyben toporog. Az órák meg egyre gyorsulva járnak, a naptár lapjait szinte csomókban lehet letépni…

Írás közben (és nem-írás közben pláne) állandó időzavarban élek.

A másik, nem kevésbé szorongató érzés lényegében olyan, mintha memóriazavar volna, holott csak az emlékezés eszközei tünedeznek el.

Arról a rémületről van szó, hogy nem találom, amit megírtam. Érzésben ugyanaz, mint amikor egy álmot vagy emléket szeretnénk felidézni, és nem sikerül. Persze, objektívebb ennél, mert ha a jegyzet, a kézirat előkerülne: tudnék emlékezni. Olyasmi, mint amikor elveszett kulcsot keresünk. (Elveszett időt?)

Tíz éve, hogy nincs állandó dolgozószobám.

S a papírjaim minduntalan elvesznek. Némelyik véglegesen, van, amelyik aztán valahonnan előkerül – vagy talán elő fog kerülni. De a pánik közben ugyanúgy pusztít, a kifosztottság érzése lebénít, és a keresésre-felkutatásra egyre több idő megy el.

És ezekre a veszteségeimre semmi, de semmi részvétet nem remélhetek. Ha megdöglött a kiskutyám, őszinte együttérzésben is lehet részem. Ha azt mondom, hogy életem főműve van abban a nejlonszatyorban, amely a nagytakarítás előtt még itt volt az ágy fájának támasztva, és most nincs, sehol sincs – a veszteségem senkit sem indít meg. A meg nem valósított mű: nincs. Sőt, lehet, hogy a művek túlnépesedésétől (vagy egyáltalán: az impertinens alkotók állandó macerálásától) már ideges világ megkönnyebbedéssel nyugtázza, ha eggyel kevesebb művet kell tudomásul vennie. Lehetséges, hogy a művészi munka, a végbevitt alkotó folyamat csak félig teszi a művet. A maga-elfogadtatás még hozzátartozik, hogy a mű: mű legyen. Mindaddig nem sokban különbözik beszélgetésekben feleresztett ötletektől, kávéház asztalok márványlapjára skiccelt kompozícióktól, egy új szobrászati irányzat levegőben megmutatott formáitól – ha mégoly „korszakalkothatók” volnának is ezek.

S magamon is mérhetem. Nagyon szerettem Füst Milán prózáját, de nem rendített meg sohasem a panasza, hogy elvesztek a naplói. Elvesztek, hát elvesztek.

Lehetséges-e, hogy a szellemi életben van egy olyan fatalizmusra épülő értékrend, hogy ami elveszett, az nem is volt érdemes a létre?

Pohártörés, bulldózerrel

Egy második századból való, szépen díszített mázas poharat mutat be Kocztur Éva az Archaeológiai Közlemény legújabb számában (1976. 1. szám). Egy kisgyerek hamvai lehettek benne, oldalán az arcok talán Psychét idézik – a halálban is csupán szunnyadó lelket…

Örülhetünk a pohárnak. Szinte ajándék. Véletlenül maradt meg egy nagy pohártörésből.

A tudományos közlemény bevezető bekezdését – a megtalálás körülményeiről és a fennmaradás szerencséjéről – hadd idézzem itt.

„1970 nyarán a Nemzeti Múzeum leletmentést folytatott Solymáron, az épülő téglagyár területén. A feltárás eredménye egy II. századi temető 93 urna és 40 csontvázas sírja. Sajnálatos módon, a tél folyamán 20-40 cm mélységig ledózerolták a felszínt az ásatás helyén. Ennek következtében a leletanyag nagymértékben elpusztult. Még azok az urnák is darabokra törtek a gép súlya alatt, melyeket eredeti fészkükben találtunk meg. Ugyanis a sírokat 40-60 cm mélyre temették a felszín alá. Ezért jelentett nagy meglepetést az a kis mázas pohár…”

A szenvedélytelen tudományos hangon közölt tény így talán még keserítőbb.

A régi kávéházi duhaj mulatozók, akik az olcsó gyári poharakat vagdosták falhoz hajnal felé, még nem tudták, hogy mennyivel parádésabb így: gépekkel lapítani össze 93 római kori urnasírt.

Jövel, Szentlélek

Az írásbeli vizsga anyagának egyik része: magyar szöveget leírni hallás után. Tehát diktálnom kell egy oldalnyit valamiféle könyvből vagy folyóiratból. Mindegy, hogy mit. Csak ne legyen túlságosan nehéz a magyar nyelvvel ismerkedő olasznak.

Azon veszem észre magam, hogy már vagy egy negyedórája állok a könyvespolc előtt, és keresem a könyvet, amelyből diktálhatnék. Mit aggályoskodom? Akár vaktában is leemelhetnék akármit. Mindegy, hogy mit…

Nem mindegy!

A felolvasás súlyt ad a szövegnek. Új súlyt. A másolás szintén. Még újabb súlyt.

Aki felolvas, az egy kissé pappá válik. És a felolvasott szöveg is több lesz magánál: felolvasásra méltó szöveg. Aki pedig másol: egy kissé mindig másolóbarát. Hűséggel és alázattal körmöl, és ez megint emeli a szöveget – fel, a fennmaradásra méltó szövegek közé.

Ezért nem mindegy, hogy mi lesz a vizsga szövege.

Tehát ne csak egyszerű legyen és első hallásra érthető, hanem illő is az alkalomhoz, mintegy aznapra rendelt evangélium, vagy egy jól időzített színdarab. Ezt kívánja a felolvasás, a recitálás rítusa.

És mindemellett méltó legyen rá, hogy késői utódainkra áthagyományozzuk. Ez az elismerés pedig benne foglaltatik a másolás gesztusában, amely nem egyéb, mint egy szöveg élete-mentése a pusztító idővel szemben.

Mert ki tudja, hátha egy kataklizma után épp ez a helyesírási hibákkal teli lap fog fennmaradni. Esetleg az egész európai irodalomból csak ennyi. A firenzei töredék.

Vannak kultúrák, amelyeknek még ennyi hírmondójuk sem maradt. Milyen jól tette, ugye, aki lekörmölte épp a Halotti Beszédet. És aki a Mária Siralmat…

E feleslegesen hosszúra nyúló elmélkedésre pontot teszek. Vaktában leveszem a polcról Kolozsvári Grandpierre Emil novelláskötetét, felütöm, bízva a Szentlélekben, hogy segít ihletett újakkal kiszúrni a legjobb szöveget, és kezdem is a diktálást:

– „Te kedves marha! ha a szemem tetszik, akkor miért a seggemet ütöd?…”

Szegény gazdagok

Ha egy művészt nem ért meg a kora, ha hiányzott művei mellől a figyelmes kritika, az utókor lamentál. Siratja a művészt. Hogy ismeretlenségben kellett leélnie az életét.

Mért nem siratja inkább a művész kortársait? Hiszen ők az igazi vesztesek. Nekik is szegénységben kell leélniök életüket, holott gazdagabbak voltak, mint gondolták. Csak soha nem tudhatták meg, hogy örökség szállt rájuk.

A Csontváry-legendárium bővelkedik olyan történetekben, amelyek mind arról szólnak, hogy az ismeretlen piktor milyen röhögtetően fölényes önérzettel küldözte leveleit a legmagasabb fórumokhoz. Így például – állítólag – a nagy háború kitörésekor levelet írt a MÁV vezérigazgatóságának, s felajánlotta vásznait, hogy függesszék ki őket a Keleti pályaudvar csarnokában, ahonnét a katonavonatok indulnak a frontra. Hogy a szegény bakák hadd lássanak valami szépet, mielőtt meghalnának.

Szegény Csontváry! Akkor már vagy ötödik éve önkéntes rabságban élt fehérvári úti műtermében, s ami még szívszorítóbb: ő, a lázas alkotó, önkéntes semmittevésben. A tengerparti lovas gavallérok és amazonok képe után nem nyúlt többé ecsethez. Nem is mutogatta többé a vásznait. Belebénult a közönybe?

A libanoni cédrusokról felszálló üzenetei szétfoszlottak valahol az Űr hidegében.

Ő maga ott élt összegöngyölt vásznai közt, a vége felé már csak káposztán és aszalt szilván. Olyannyira Oszlopos Simeonként, hogy aki még emlékezett rá, az is azt hihette: biztosan meghalt már.

A mozgósítás híre még felrázta. Ekkor írta – ha megírta – a levelét a MÁV-hoz.

Mert nem mindegy, hogy mit látnak utoljára, akik búcsúznak. Hogy életük és haláluk sűrű értelmetlenségéből kitetszik-e, mégis, valami vigasztaló értelem?

Képzeljük el, hogy indul a menetszázad. A peronon fújja a katonabanda a Prinz Eugen-marsot. (Diadalmasan fújják. Ők a szerencsés itthon dekkolók.) A pap, aki megáldotta őket, már ballag el ministránsával, mint egy temetésről. Az asszonyok sírnak, a karonülő gyerek bámul a vonat után…

S ekkor egész közelről elsuhan előttük a Mária kútja. Fiatal lányok viszik a vizet, s az anyja ölében kis Jézus ül, mindentudó koraérett szomorúsággal. Budapest szürke házait eltakarja egy hajnali napfényben ragyogó ősi város: Baalbek hófehér kupolái, az előtérben egy áldozókő. A másik oldalon hosszú szakállas zsidók, a hazájukat siratják együtt egy túri-süveges magyarral.

Így gördült volna ki velük a vonat. Mint egy barlangvasút.

S visszanézve még látták volna a Nagy Tarpatak szikláit, bennük meztelenül az egymást fojtogató hegyképző erőket – az előtérben sétaút, a szélén vadvirág.

A frontra induló katonák igazán megérdemelték volna ezt a búcsúztatást, mielőtt visszatérnek a földbe maguk is puszta anyagként, a volhiniai mezők végtelen ege alatt.

Nekik szánta ezeket a képeket a piktor, s hogy ezek nélkül véreztek el és fagytak meg, az éppen olyan elmanipulálás eredménye volt, mint az, hogy a lábukról az első őszi esőben lefoszlott a papírból való bakancs.

„Beszélgetés Csontváryról”

Ebben a versében Keresztury jól idézi annak hevét (ha nem is a nevét), aki Csontváryt kihorgerantalozná a magyar művészetből. „Ütődött volt” – kezdődik a vers, a minden rendszerben újratermelt Akadémikus Nagyképűség megszólaltatásával. Persze, Csontváry volt ütődött. Aki így utálja Csontváryt, mint Kereszturynak ez a versben idézett vitatkozó társa, az persze utálja azt is, a bámulatra méltó Gerlóczy Gedeont, aki jó félszázaddal ezelőtt megmentette a biztos pusztulásra ítélt Csontváry-képeket, s azóta is menti, takarja, őrzi az elfogyni sehogy sem akaró rosszakaratnak közepette.

A versben pöfögő Méregduda itt arra céloz, hogy a fiatal Gerlóczy (egy kölyök Gyula pápa halálbiztos valőrérzékével és energiájával) csarnoki zöldségárusok kezéből szedte ki Csontváry vásznait – vidéki krumpliszállításhoz használták volna takaróponyvának.

Hadd idézzek ide én is valamit, a személyesebb jellegű naplómból egy feljegyzést, Gerlóczy Gedeonnál tett egyik látogatásomról.

A feljegyzés dátuma – lényeges – 1972. febr. 9. A feljegyzés címe az is lehetne: Téli aszály.

*

G.G.-nél. Csontváry családfájának egy régi, híres hajtásáról, Kosztka Szent Szaniszlóról beszélgetünk. Fiatalon halt meg, tüdőbajban. Aztán arról, hogy ha eső van, ez a Galamb utcai lakás menthetetlenül beázik. Akkor esik az eső a Magányos Cédrusra, a Marokkói Tanítóra, a Hortobágyra, a Tengerparti Lovasokra. A felhőtlen holdfényes ég alatti athéni sétakocsizókra is… Esik Besztercebányára, meg a jajcei Villanyerőműre. Hiába, nem hozzák rendbe fejük fölött a tetőt. Kérdezi, hogy nem tudnék-e S.-nak szólni, neki biztosan megvan a jó kapcsolata a házreparálókkal. (S.-ban bízik, mert egyszer rokonszenvvel beszélt Csontváryról; Gerlóczy ezt számon tartja, és annál inkább értékeli, mert az államférfiak sohasem kedvelték különösképpen az olyan festőket, akik háromlábú lovakat festenek.) Az előszobában aztán azt mondja: – Bánom is én! Ha nem csinálják meg a tetőt, hát nem csinálják meg. De addig nem is lesz eső Magyarországon! Se eső, se hó. Ezt is megmondhatod nekik.

*

Eddig a napló.

Hogy mikor csinálták meg aztán a Galamb utcában a tetőt, nem tudom. De azt megfigyeltem, hogy utána még hónapokon keresztül nem esett egyetlen szem csapadék sem. Ritka egy aszályos időjárás uralkodott akkoriban nálunk.

Egy hazai kudarc emléke

A tévében ma este itt Tarkovszkij filmjét adják: a Rubljovot.

Hogy a néző jobban érthesse a filmet, a mai Corriere della Serában nagy tanulmány – ezúttal még és már nem a filmről, hisz írtak róla eleget, s majd holnap megint írnak róla – most csakis a film hőséről, a festő Rubljovról. A milánói Állami Egyetem szlavista professzora írta a cikket: Amit a nagy orosz festőről mindenkinek tudnia illik. Hogy mikor élt, kitől tanult, mik maradtak meg tőle, mi a jelentősége stb. Meg hogy ő volt Fra Angelico keleti testvére – ezt is írja.

Hát igen…

Egy ilyenfajta világraszóló sajtóvisszhangot reméltem én egyszer megszólaltatni Csontváry hírének-nevének.

Háromnegyed százada már, hogy esedékes volna beiktatni őt helyére: a XX. századi művészet legnagyobbjai közé.

Ez annak idején se, azóta se történt meg. (Itthon az akadémizmus rejtette véka alá az ő világosságát, s ahol pedig a nagy művészeti piacok, tőzsdék és kiadók vannak: forgalomban levő Csontváry-képek híján senkinek semmiféle érdeke nem fűződött hozzá, hogy felfedezze ezt a magyar – és minden művével Magyarországon maradt festőt. Felfedezésére ösztönzés – bár mehetett volna a nagyvilágba – Magyarországról sem jött…)

Hetven-hetvenöt éves mulasztást a művészettörténetben visszapótolni, bármekkora zseniről legyen szó, óriási apparátust igényelne. Külföldi reprezentatív kiállításokat. Monográfiát és repróalbumok külföldi kiadását, a hazaiak mellett. Mit még? A Csontváry-kutatásban érdekeltté tenni idegen művészettörténészeket is. Felállítani – de Budapesten! – a Csontváry-múzeumot. Meghívni Pestre, Csontváry nézőbe, a XX. századi művészet specialistáit.

Ehhez egyelőre se szív, se pénz, se ember.

Ezért gondoltam a filmművészetre. Amelynek minden valamennyire is érdekes, eredeti, modern alkotása nagy publicitást kaphat, nem is csak a mozikban és a filmfesztiválokon, hanem – ráadásul – a világ minden lapjának tágterű mozioldalán, kritikákban, ismertetésekben. Utána: a közvélemény legszélesebb rétegeiből jöhet aztán az érdeklődés, amely kihajtja a kiállításokat is, a monográfiát is, a poszterokat is.

Ez volt a terv.

Egy ilyen lavina reményében indítottam útnak egyszer egy forgatókönyvecskét: Cédrusok az árverésen.

A második kőnél elakadt.

Mennyi is? – Tíz-tizenöt éve.

Akár filmjelenet is lehetne

S. indul vissza Pestre.

A vonatablakból leszól:

– Semmi elintéznivalót nem bíz rám?

– Nem. Nincs semmi. Csakugyan, nincs semmi.

– Máskor, amikor hazulról elutazik, hosszú listát hagy mindig az asztalon.

– Akkor még van, ami fontosnak látszik.

– És most?

A vonat megindult közben. A válasszal már futni kell a vonat mellett. Nagy integetések közt.

– Most már nem! Semmi nem fontos!… Semmi!… Semmi!

Anda

Már a nevében is mintha zenére lett volna utalás, és a magyar fülben még romantikus regényes felhangok is szóltak benne. Anda-andalgó-andalító. Pedig kemény volt, precíz, céltudatos. Húszéves volt, épp Németországból jött, ahol Furtwänglerrel koncertezett. (Ha jól emlékszem, a Szimfonikus Variációkat játszották együtt.) De amikor játszani kezdett, úgy megszenvedte, úgy végigujjongta ujjának minden billentését, mint a legelátkozottabb lelkű romantikusok.

Genfben volt ez 42 (vagy már 43) őszén. Ebben a franciás (franciásságban franciákon túltevő) városban Anda Géza muzsikáját éveken át sznobolták, finom és könyörtelen közönnyel. A genfi szalonoknak akkor már meg volt a zongorista csillaga, ugyancsak a bús Duna-tájról: Dinu Lipatti. Azt hiszem, ők ketten soha nem is találkoztak egymással (ez is milyen jellemző), de mintha egy kimondatlan verseny lett volna köztük. A genfiek, akiknek a népszövetségi viták óta volt szimatjuk Közép-Európára, megérezték, hogy itt valami igen nagy tétért folyik a verseny. Nem mindegy, hogy ki fogja „lezongorázni” a másikat. Lipatti csakugyan a francia iskola képviselője volt. Lipatti a Rue des Granges palotáinak volt a kedvence. Mint egykor az ifjú Liszt Ferenc. Géza az ezzel párhuzamos Grand Rue egyik Kálvin-korabeli, macskapisi szagú bérházában volt albérlő, és betöltötte az utcát égre kiáltó szenvedélyes muzsikája. Mi, magyar barátai persze tudtuk, hogy ő most a Liszt Ferenc.

Szent Lajos király hídja

Mi kötötte össze Somlay Artúr sorsát a Soós Imréével? (Tudjuk, atyai barátság lobbant fel Somlayban, amikor a Lúdas Matyi film forgatásán felfedezte a főiskolást, akiből sugárzott a lángész és ami több: a Hitelesség.) Egyformán végezték.

Mi kötötte össze a Soós Imre sorsát a Sarkadi Imréével? (Sok minden: Debrecen, a Körhinta még felhőtlen sikere, a Szeptember, mindketten a Madách Színház tagjai.) Talányosságban is egyforma a végük.

Mi kötötte össze a Sarkadi sorsát a B. Nagy Lászlóéval? (Testvéri barátság – amit B. Nagy Laci még a halála napjának a megválasztásával is dokumentálni kívánt.) Úgy végezték, mindketten, mint a francia forradalmi szín Tisztje: „Tanulj felőlem jobban vélekedni – polgár!”

Mi kötötte össze a B. Nagy László sorsát a Czibor Jánoséval, a Cziborét a Sarkadiéval? (A Szabad Földnél, a Válasznál együtt induló pályáik…) Mintha mind megszakadtak volna a kettős – és egyedül érvényes – hűségben. Ők, akik éppúgy otthon voltak akármelyik alföldi tanyán, mint az eszmék bármelyik egében.

Mi kötötte össze a Czibor sorsát a Gellért Endréével? (Emlékezhetünk az 57-es év vad csacsi-pacsi-partijaira a Hungáriában!) Siettek meghalni, egyik a másik után.

S hogy a bűvös kört bezárjuk.

Mi kötötte össze a Gellért Endre sorsát a Somlay Artúréval? (Elég, ha közös nagy nemzeti színházi sikereikre gondolunk.) Egyformán végezték.

De a mélyebb szálakat, a mélyebb szálakat, hol az a Thornton Wilder, aki felfejtheti?

A magyar Tojás

Egykor voltak a hígmagyarok és voltak a mélymagyarok…

A tipizálás, jól tudjuk, nem volt szerencsés.

Ma egy másik tipizálás kísért. Hogy a legszélen egyfelől a bulisták vannak, másfelől a hivők.

A bulisták törhetetlenek.

A hivőknek csak a hitük törhetetlen, ők maguk nagyon törékenyek. Ha az emeletről leesnek, összetörnek. Vagy ha a vonat keresztülmegy rajtuk, akkor is.

Elmegy egy délelőtt

Dolgozni kéne. A terveim hegymagasságra dagadó görgetege mögött egyre tehetetlenebb törpének érzem magam. Hangyának? A hangya legalább szorgalmas. Galacsinhajtó bogár? Az is ráhajt, a neve is mondja. „Szarbogár vagy, lusta szarbogár” – hallom az írói lelkiismeret hajcsár-káromkodását.

A kompromisszum ilyenkor: az áltevékenység. Minden író ismeri. Aki tud villanyt szerelni, az elkezd villanyt szerelni. Akinek autója van, lemossa. Kávét főzünk. (5 perc.) A csésze elmosása és a kávéfőző kitakarítása. (4 perc.)

Meleg van. Mindjárt hűvösebb lesz, ha felmosom a lakásom kövét. A dolgozószobámét. (10 perc.) A nagy nappaliét. (15 perc.) Minden áltevékenység kellemes, de ez – márványpadlófelmosás és ilyen meleg nyárban – igazi élvezet. Milyen jó is ez, vizes kövön mezítláb tapiskálni. Felismerésként hat, hogy a civilizáció a testnek mennyi örömigényét zárja be a cipőkbe is. (Heurisztikus, villámszerű felismerés: maximum félperc.) Utána tekintélyi érv keresése Bartók leveleiben. Emlékeztem rá, meg is van: Bartók élete jelentős eseményei közt feljegyzi, amikor először járkált mezítláb. Böngészés a Bartók-levelekben. (2 óra.) A hallt is felmosom. (15 perc.)

A tárt ablakokon beáradó nyári melegben hamar felszárad a kő. Nedves lábam nyoma egy-egy percig még megmarad rajta.

Lábnyomom látványa a márványon éppolyan belső elégtétellel szolgál, mintha egy maradandó művet nyújtottam volna át az utókornak. A póttevékenység nem nélkülözi az alkotói sikerélményt és a mulandóság élményét. Komplex.

*

A maradandóság és a mulandóság dialektikájára klasszikus jelkép a lábnyom. „Utókor – elfödi nyomunk a futó por.” Kosztolányi. „Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.” Weöres. „Lábnyomok a porban”, ezt a címet adta Móricz a Csokonairól írott drámájának; de a benne megélt mulandóság magát a drámát is elsodorta: Móricz egy elkeseredett pillanatában megsemmisítette a kéziratot. A pusztai népek a porban látják eltűnni az ember nyomát. A szigetlakók a vízen. Lásd Keats sírfeliratát: „Itt nyugszik, aki nevét a vízre írta”…

A sima kövön már semmi nyom.

*

(Mindezt naplójegyzetben rögzíteni, újabb áltevékenység örömével: 45 perc.)

Eretnekségeimből

Mintegy ötven szerzői jogi társaság képviselői vannak itt jelen. Négyszázötvenezer író-szerző-zeneszerző jövedelme fut rajtuk keresztül. Közel félmillió alkotónak a pénzét ők veszik fel, ezek a társaságok, hogy aztán az adók levonása után eljuttassák a többit annak, akit megillet. Természetes az alig leplezhető gazdagságuk. Akár a nagy bankoké.

Az a rengeteg írói álom, becsvágy, lázas éjszakai munka, pénzhajsza, nyomorúság, könnyűzene-szerzők összefütyörészett slágerei és mindaz, amit nekünk Bartók neve jelent, ezeken a társaságokon keresztül váltódik át pénzre, s lesz belőle félmillió háztartásban lakbér, autó, tengerparti nyaralás és cipőtalpalás. Félmillió lázas agyvelő ezeknek a társaságoknak a csatornáin át kapja a vért a teremtő tevékenységéhez, hogy létrehozzon új gondolatokat, új formákat, népszerű melódiákat, szíveret fagyasztó drámákat a lét abszurditásáról és csak azért is hitet a jövőben…

Akármiről legyen is szó, lehet-e nem erre gondolni? És mégis, ezzel a gondolattal a fejemben úgy érzem itt magam, mintha néma eretnek volnék valahol egy tridenti zsinaton.

Eretnekégetés

Márai új regényében: az eretnekek kétszeres halála. Előbb felakasztják (vagy lefejezik), de utána minden esetre elégetik őket.

Vagy mehet egyenest a máglyára. De a tűz nem maradhat el.

*

Más.

Egy elégetett fiatalember maradványait találták ma Róma mellett egy beton itatóvályúban. Előzőleg agyonlőtték, két különböző méretű pisztoly golyói voltak benne.

Semmit se lehet tudni róla. Két golyó, egy arany ceruza. Magassága 180 centi volt. Még a haja színét se lehet megállapítani.

A nyomozók azt mondják, egy gang csinálta ki, mert a fiú valószínűleg elárulta a bandát, vagy fellázadt a bandavezér ellen.

– Honnan veszik ezt? – kérdi az újságíró.

– Az elégetés mindig azoknak jár, akik a gang tagjai voltak, de szembekerültek vele.

Korrespondenciák I

Hányszor, de hányszor veszem észre, hogy egy folyóiratban az olvasott novella egyik motívuma (ritkának mondható motívum) pár oldallal utóbb felvillan egy másik novellában is vagy egy versben…

Nem holmi irodalmi sztereotípiákról van szó, közhelyekről. Éppen nem. Még kevésbé hatások átvételéről, egymást ismétlésről, pláne plágiumról. Nem.

Ezek az összecsendülő motívumok rendszerint a legszemélyesebb, a legmegéltebb írásokból merülnek egyszerre elő. Talán mondanom se kell ezután: a legjobb művekben.

Most megint!

Módos Péter novellájában: „A sokk-kezelés szinte lepergett Zoltánról…”

Egy oldallal utána megint egy Zoltán, Juhász versében, és megint a hiábavaló kínzatás képe: „eres halántékotokon többet nem éget hártyás korongot, vörheny-sárga pénzt: az elektrosokk”.

Hogy a témán belül maradjunk: lehet, hogy már némi paranoia kell ahhoz is, hogy ezeket a motívumokat – nem véletlenül épp ezeket – én kiszúrjam. (Ahelyett, hogy magamra vonatkoztatnám őket: egymásra vonatkoztatom – de vonatkoztatom, s ez a lényeg.) Mégis, letagadhatatlanul és mellébeszélhetetlenül, az itt és most velünk együttlétezők (magyarán: a kortársak) lelkiállapotának változásairól adnak jelt ezek az egyidejűleg, és szinte rímhelyzetben: egymásra ütő motívumok!

Korrespondenciák II

Azt hiszem, nem jutott senkinek sem az eszébe az utóbbi 2300 évben, hogy Sophoklest drámai hősként fölléptesse. Nekem eszembe jutott. Megírtam a Búcsú a csodáktólt.

S most olvasom a Republicában, hogy a torinói Voltaire kabaréban bemutattak egy Pasolini verseire épülő drámai produkciót – a generációk harcáról –, amelyben megjelenik Sophokles, mint a színpadi Apa tanácsadója.

A január végi bemutatóra feltehetően épp abban az időben készülhetett fel a torinói szerző és rendező, azzal a nagy ötlettel, hogy Sophoklest is színpadra állítják, amikor valahol Magyarországon azzal voltam elfoglalva, hogy Sophoklest próbáltam – egyelőre a magam papiros színpadán – felléptetni, szóra bírni.

Úgy látszik, nemcsak a természettudományban jönnek elő egyszerre különböző helyeken ugyanazzal a felfedezéssel.

A színpadi, a drámaírói ötletek is egyszerre érnek be.

*

S mindjárt itt a másik példa.

Aischylos különös, tragikomikus halála. Hogy a tengerparton napozó agg drámaköltő kopasz koponyáját egy sas holmi gömbölyű sziklának nézte, fölébe repült, s jól megcélozva ráejtett egy teknősbékát. A sas utólag azzal mentegetőzött, hogy így akart hozzájutni a teknőc finom puha húsához. Persze, nemcsak a teknősbéka páncélja tört szét, hanem a költő feje is.

Ez az antik anekdota eddig a színháztörténetek lapalji jegyzeteiben élt. A Sophokles-drámát írva múlt nyáron, egy gúnyos replikában felhasználtam, jó vastagon. Annak bizonyítására, hogy a szép végeket mesterien kifundáló tragédiaírók milyen komikus körülmények között végzik.

Decemberben, a Csillag a máglyán előadásán ugyanezt az anekdotát hallom Sütő András színpadáról.

Az anekdota önmagában semmiség. Olyan apró motívum mind a két drámában, hogy semmiféle írói érzékenységet nem sérthet, hogy egyszerre citálják itt is, ott is. Viszont van valami megejtően csudálatos abban a jelenségben, hogy ez az alig ismert antik adalék egyszerre merül fel két magyar drámában, amikor a szerzőik semmit sem tudhatnak egymás készülő munkájáról.

Elfoglaltak

A kávéházban a tanárok törzsasztalánál mindenki viccet és szójátékot farag vagy idéz.

Az egyetemet elfoglalták a diákok, mi be se tehetjük a lábunkat. Ez a különös helyzet valami fura felelőtlenséggel és némi szégyenkezéssel tölt el minket. Egy fiatal tanársegédnő, mintha diák volna, bemerészkedett az épületbe, és kihozott valamit az intézetből. Izgatottan hallgatják: mi van bent? Milyen feliratokat látott a falon? Kik ellen? Megtudom, hogy az én szekrényem is felfeszítették. Ott tartogattam az igazi naplók köteteit.

P.B. – költő és a költészet professzora – megcsinálja a maga szójátékát arra, hogy el vagyunk foglalva, tehát nincs elfoglaltságunk: occupati disoccupati.

Egy másik tanár Rómából hozott egy új közmondást, amit az egyetem faláról gyűjtött.

„Ha a szar aranyat érne, a szegényeknek már rég nem volna lyuk a fenekükön.”

Budapest K. p. u. – Firenze S. M. N. – Budapest K. p. u. – Firen

– Ingázik?

– Ha jól emlékszem, az inga mozgása a fizika szerint kényszermozgás. Ingázom.

– Bírja? Nem szédül?

– A két kilengés között van egy pont. Ez az egyensúlyi helyzet. Afféle fausti pillanat, a kísértő: itt megállni! Imádom ezt a pontot.

– Hol van ez?

– Zágrábnál. Akár jövök, akár megyek, mire Zágrábhoz érünk, elfelejtődik minden, amit magam mögött hagytam. Zágráb nekem nem város, hanem egy lelkiállapot. Ingaállapot.

– Egy pillanat…

– Egy pillanat, igen. Öt órát áll ott a vonat. Van, aki sokallja. Ezért unják is errefelé az utat. Pedig ez a pillanat a legjobb benne, ez az öt óra. Mi az ünnep? Kilépni az időből. Ez az. Öt óra amnézia. „Letörlök emlékezetem lapjáról minden jelet.” S öt óra múlva tiszta lappal lehet indulni tovább délnek vagy északnak. Szinte kialakult szertartása is van ennek az ünnepnek. Vándor-ünnep, szó szerint is, meg azért is, mert ismétlődik, de nincs fix helye a naptárban. Már az induláskor kezdődik a ceremónia. Ha Pestről indulok: Pesten, ha Firenzéből: Firenzében. A szovjet hálókocsi-kalauzok ismerősként emelnek be a magas lépcsejű kocsijukba. A fülkében berendezkedem kerek huszonnégy órára. Könyvek, kéziratok, levelek. Minden, ami befejezetlen, elintézetlen, megválaszolatlan (repülőgép ennyi túlsúlyt nem bírna), s hozzá ennek a huszonnégy órának program nélküli végeláthatatlansága. Üres nap a naptárban, előttem. Ezért is vörös betűs. Telefon nincs. A kalauz kétóránként teát hoz. Elfele menőben Kaposvárt még feladom a vonatban írt leveleket, a kijavított kefelevonatokat. Hogy ismerem már a kaposvári pályaudvar peronján azt a kis postaládát! Mindig dugig van levelekkel. Szokták-e vajon kiürítgetni? Gyékényesig ezen rágódom. Aztán már ez is mindegy. Hazafelé ha jövök, ugyanilyen postaládakeresés olaszországi végrendelkezéseimnek a szokatlan beosztású trieszti pályaudvaron. Aztán ott is jön a határ, a felejtés, az úgyis mindegy… Jön Zágráb. A várost nem is ismerem. Nem vagyok olyan magabiztos utazó, hogy ötórás szabadsággal messzire merjek csatangolni. Az állomást ismerem, meg a környékét. Pestről jövet késő délután érkezik a vonat Zágrábba. A szerelvényt mindjárt kitolják a külső vágányokra. Ott hamarosan rásötétedik. Kezdetben ez maga volt a szorongató kivetettség, ez volt ama külső sötétség. A Bibliából és a két háború közti filmekből ismerős. Az Elsodort emberben egy éppilyen sötét pályaudvaron gázolta el Emil Janningsot a vonat. Valahol messze, túl a síneken, váltókon és a végtelen sorokban álló üres vagonokon, ott lehet az állomásépület és azon is túl a város. Eleinte nem mertem nekivágni a rengeteg vaspályának. Mert hogy találok vissza? (Hogy majd a vonat fog előállni a peron elé? Olyan biztos?) Most már tudom, pontosan olyan ez a pályaudvar is, mint a többi nagyvárosé az egykori nagy Monarchiában; lehet, hogy ugyanaz a mérnök tervezte ezt is, aki a váradit – ahol valamikor parádés biztonsággal sétáltam egyensúlyozva a síneken. Most már otthonosan bukdácsolok itt is az állomás felé, együtt a hálókocsi-kalauzokkal. A fekete vagonok sikátorai közt az egyik vagon oldalán: Párizs–Isztambul. Keresztezik egymást a hosszúsági és a délkörök… Mondom, hogy a városból csak az állomás környékét ismerem. Azt a hosszú ligetet, amelyik a belvárosig húzódik. Ez a legszebb „vasút utca”, amit valaha láttam. Olyan széles, hogy akár a Duna folyhatna a két házsora között. Sűrű zöld park van közben, néma zenepavilonokkal. Végigsétálok a szélső platánsoron, majd a túlsón visszajövök. A padokon itt-ott ül egy magányos ember. Leülök én is, mint egy zágrábi. Néha sikerül öt percre elhitetnem magammal, hogy csakugyan az vagyok. Lelkigyakorlat kérdése az egész. Meg aztán játszik is velem a hamis ráismerés: már voltam itt, laktam itt, éltem itt… (Nemcsak a pályaudvarokat tervezte ugyanaz a mérnök, lehet, hogy engem is leduplázott, s az csak az egyik kópiám volt ott Nagyváradon. Miért ne? Euripides írt egy darabot a trójai Helénáról, aki be se tette a lábát Trójába, hanem az egész háború alatt Egyiptomban várta férjét, ő a hitvesek gyöngye. S a darabban nyitva marad a kérdés, hogy melyik az igazi Heléna és melyik az árnyéka.) De hiába, vár rám az a két sötét vagon kint a tolatópályaudvaron. A liget másik partján visszajövök. A restiben monarchia-kedélyes és -szívélyes öreg pincér. Félóránként indul valamerre expressz, leginkább Ausztria, Svájc, Németország felé. Ilyenkor az asztaltársak közül valaki feláll, udvariasan további jó étvágyat és jó utat kíván, ezt viszontkívánjuk – megy a vonatja. Vendégmunkás, vagy ott tanul. És aztán előáll az én Adriaticám is, pontosan. (Ötórás várakozásokkal nem nehéz neki mindenütt pontosan megjelennie.) Itt van a második aluljáró negyedik vágányán. Én is felállok, az újabb asztalszomszédoknak én is további jó étvágyat és jó utat kívánok, az utóbbit viszontkívánják, az öreg pincér kikísér a resti ajtajáig, és még megmutatja, hol keressem a második aluljárót és a negyedik vágányt. Bár eligazíthat a gyakoribb olasz és magyar szó, ahogy fel-felvillannak az aluljárók búvópatakjaiban. Egy soha nem látott hosszú vonat vár ott, de megvan a két vagon is, kivilágítva, fényesen, és a szovjet kalauzok jó ismerősként emelnek be a magas lépcsejű hálókocsiba. Valamit mondanak, nem értem. Talán azt, hogy megvagyok én is.

– Na és még meddig?

– Az inga lengő mozgását végzi mindaddig, amíg a súrlódás és a közeg ellenállása miatt meg nem áll.

„Virágkötéllel, selyempárnán…”

A Fiuméból Zágrábon át Budapest felé tartó gyorsvonat vécéfülkéjében egy magyar író (polgári foglalkozását tekintve: tanár) vasárnap délben főbe lőtte magát. Holttestét Károlyvárosban veszik le a vonatról, és két nap múlva a szomszédos Hrnetics falu temetőjében ideiglenes nyugalomra helyezik. A károlyvárosi gimnáziumban szünetel aznap a tanítás, hogy a tanárok és a diákok is mind nagyobb számban ott lehessenek a temetőben. A környékről is sokan jönnek, népviseletben. A pap – bár csonka szertartással (lásd Ophelia temetése) – megadja a tiszteletet; úgy hiszi, hogy a nagy magyar költőnek, Petőfi Sándornak lehet rokona a halott. – Vagy talán ő maga – gondolhatják, akik nála is tájékozatlanabbak. Ilyesmit hisznek azok a parasztlányok is, akikről így szól a feljegyzés: „Gyöngéd női kezek élő virággal hintették tele a szerencsétlen író koporsóját.”

A helyi lap Eugen Petörffinek írta a halott nevét.

Innen támadt a félreértés? Hogy elírták egy kissé a nevét? Vagy a határon túl minden magyar író Petőfi rokonának számít?

De az is lehet, hogy kapóra jött ez a távoli névrokonság Péterfy és Petőfi között. Mert elégtétel jár az el nem temetettnek, az ismeretlen sír vagy tömegsír lakójának, ötven év után is. Hiszen a görög tragédiákban is megpróbálják kibékíteni a rosszul eltemetettek bosszús szellemét.

S bármilyen messze essék e széles Közép-Európában Segesvártól Károlyváros, ezért kapta a szép végtisztességet szegény Péterfy Jenő, a sok fehér virágot a lányoktól és a szünnapos diákoktól sírjánál a gyászkórust.

Az előzőhöz

Péterfy persze (ha egyáltalán lehet egy életuntról ilyesmit mondani) sokkal jobban járt ezzel a horvátországi temetéssel. Pesten a Főváros nem akart adni neki díszsírhelyet. A magyar újságok a rendőri hírek rovatában tárgyalták a halálát. Ott lent pedig a Petőfi-legenda fényeskedett neki. S nem is volt ez „lopott fény”.

Sokat találgatták, hogy miért nem Pesten vagy miért nem az adriai tengerpart egy kies pontján végzett magával. Pláne egy esztéta, egy széplélek! Vonat vécéjében, Károlyváros előtt… Micsoda stílus?

Károlyvárosig szólt a jegye. Pénzt nem is találtak nála. Ennyire futotta neki.

Itália

A szemek

Térképről már eléggé megtanultam, agyamba fényképeztem, lépéseimbe idegeztem Olaszországot, amikor aztán a háború után végre csakugyan eljutottam a földjére. Úgy jártam-keltem a városaiban, mint aki nem tévedhet el. Még behunyt szemmel sem.

Padovában az állomásról menet tudtam, sőt a lábaim is tudták, hogy milyen messzire lesz Giotto kápolnája, s onnan a Mantegnáé.

A Giottóét meg is találtam.

De onnan kijövet megzavarodtam, mint a vándormadár, aki körül nem gyulladnak ki este az ismerős csillagképek.

– Hol van az Eremitani-templom?

– Lebombázták.

*

Rómában mégis találkoztam a padovai Eremitani freskóival.

Nem messzire a Vasas Szent Péter-templomtól van az egykori Borgia-palota, s benne az olasz műemlékvédelem főhadiszállása.

Itt volt, hatalmas asztalokra kiteregetve, mindaz a színes maltertörmelék és festékpikkely, amit az Eremitani romhalmazából sikerült összeguberálni.

És ebből kéne majd megint összerakni Mantegna egész képeskönyvét. Szent Kristóf történetét. Jakab apostolét. Micsoda lehetetlen kirakós játék ez! Micsoda „puzzle”!

Azok a faldarabkák, amelyeknek közük lehetett a freskókhoz, színek szerint voltak csoportosítva. Az egyik asztalon a kékek, a másikon a testszínek és így tovább.

S volt egy asztal. Ezen voltak a szemek.

Az apostolok szemei. A római hivatalnokoké. A katonáké. A hóhéroké. A császároké. Hol az az utolsó ítélet angyala, hol az a restaurátor, aki ezeket szétválasztja? Fiatal szemek, öreg szemek, gyerekszemek, női szemek. Zöldek, barnák, véreresek. Csupa fél szem. Sőt, negyed szemek.

Mintha egy akvárium fölé hajoltam volna. Különös, színes halak tömege néz fel a mélyből. Csupaszem halak tömege. És mind rám néz. Kocsonyás állag, amelyben az öntudat sűrű buborékokat vet. Minden buborékba belefér a világ. Azt isszák most is, mohón, tágult pupillákkal, félig csukódott szemhéjak alól, megfagyott rebbenéssel, üvegesen, fátyolon át, csillogó gyermekbizalommal vagy könnyekben úszva. Kíváncsi, falánk tanúk. A hozzájuk tartozó testek ott maradtak valahol a romok közt, szétszálltak a levegőben, vagy szerencsés esetben itt hevernek valamelyik szomszédos asztalon. A ruhájuk is. Ők már csak szemek. Üvegtestek garmadája. Egyetlen óriás miskolci kocsonya, amelyből rám pislog a reneszánszban újjáéledt emberiség.

Mert az Eremitani freskóin, Mantegna keze alatt, annak idején az emberiségnek egy modellje született meg. A szép testű, komoly tekintetű egyéniségek sora, márványpaloták ívei alatt. Érvényes mintaképül szolgált ez a modell a reneszánszban és később is. Éppúgy szólt az olaszokhoz, mint az északi népekhez. Goethéhez is.

Nemcsak az egyetem nevelt humanizmusra, Padovában (mennyi magyar diákot is!), hanem neveltek az Eremitani freskói is. Bátorságra és szabad vizsgálódásra tanítottak ezek a szemek egykor fönt a templomfalakon.

És most itt vannak.

Visszasüppedve a létnek valami primitív állapotába. Vissza az ősmocsárba.

Egy háború után.

Mennyi kutató tekintet. Nem is lehet sokáig állni a pillantásukat. Lehunyom a szemem.

Miért szép?

A Földközi-tenger medencéjének egy részlete. Régi térkép. A csizma orra látszik, a rúgás lendületében. Hegyén Szicília. Lent az afrikai partok. S a térkép kellős közepén Szardínia, mintha csak a világ közepe volna. Ezért is vettem meg. Egy szárd barátomnak szánom, aki (mint a szigetlakók legtöbbször) nagy patrióta.

Addig is kiraktam a komódra. És napról napra nagyobb gyönyörűséggel bámulom. Lehet, hogy a végén nem is fogom odaadni.

Nehéz volna megmondani, hogy mi tetszik rajta.

Ezen a térképen minden vonás elvont számítások eredménye volt, tulajdonképpen egy grafikon. Amit itt látunk, az emberi szem számára (legalábbis a mi korunkig, a szputnyikok koráig) nem is volt soha látható, a tekintet ebből a több ezer kilométeres partból legföljebb egy-egy öbölnyit tud átfogni. Még csak azt se mondhatjuk tehát, hogy ezeket a formákat megszokta a szemünk, és ezért megszerette, mint – mondjuk – egy kedves hegyvonulat rajzát.

Absztrakt ábra ez a Teremtés második napjának a nagy eseményéről, amikor Isten elválasztotta a vizeket a szárazföldtől. Merő véletlen, hogy a part hogyan kanyarog, hiszen a föld és a víz választóvonala a vulkáni erők és a tengerszint magasságának esetlegességeiből adódott.

Akkor miért szép, mégis?

Az egyik magyarázat az, hogy ősi hajóskedvet (odysseusit) ébreszt fel bennünk a Mediterráneumnak a legsematikusabb jelzése is.

Aki Szicíliában utazik, sohasem fogja észlelni, hogy háromszögű a sziget, s lám, már a régi görögök számára jelkép lett a Szicília-forma háromszög…

A másik magyarázat az, hogy amit az emberi szellem rekonstruál, redukál, lejelképez: szép lehet, ha nem hasonlít is semmi szemmel láthatóhoz.

Csak a lényeghez. A valóság leglényegéhez.

Így egy lázgörbe is megrendítően szép lehet, és lélekemelő és tragikus egy elektroenkefalogramm is.

Olasz szellem

Alig van derűsebb olvasmány egy jó olasz szótárnál.

Ahogy majd minden szónak felsorolja a három-négy-öt kicsinyített formáját, a nagyított formáját és a megvető formáját – a felsorolás végén néha még feltűnik egy példa arra is, hogy az illető szó értelme hogy fordul ellentétesre, iróniával.

A szavaknak ez az ide-oda forgathatósága arra biztatja a szellemet, hogy éljen is vele. Forgassa, pörgesse őket. Bizonyos, hogy ha ugyanegy tőről tízféle végződéssel nevezhetek meg valamit (például a madárkalitkát: gabbia, gabbietta, gabbina, gabbiuccia, gabbiuola, gabbiolina, gabbiettina, gabbione, gabbiaccia, gabbiata – Palazzi szótára ezeket sorolja fel), a bőség zavara a bőség örömével együtt jelentkezik, minden fogalom agyonbecézhető, vagy egy lódítással óriásra növelhető: válogathatok, hogy melyik nevén nevezzem. A mindig oly könnyen elszíntelenedő fogalmakhoz folyton feleleveníthetünk valami személyes és inspirációval teljes kapcsolatot. Ahogy az anya új meg új névvel szólítgathatja kicsinyét, a szerelmes a szerelmesét. (Mintha majd minden fogalommal végig lehetne játszani az Erzsi-Erzsike-Böske-Erzsók-Erzsébet stb. skálát.)

S kiderül az is, a legtöbb szóról, hogy használják valami ironikus kifejezésben. S micsoda telitalálatok ezek! Az emberismeretnek, a történelmi tapasztalatoknak micsoda fölényes summázatai! Szótári idézetként is egy-egy Goldoni- vagy Pirandello-jelenet fénypontját csillantják föl.

Gabbia di matti = bolondok ketrece, az egymással meg nem férő munkatársakról, családtagokról. De az egész világra is mondhatjuk, de még mennyire: bolondok ketrece.

Egy oldallal odébb, ahol a tiszti rangjelzés olasz megfelelőjét közli (gallone), az idézett példák közül mindjárt szembeszökik egy ironikus példa: ignoranza gallonata = magas rangra emelt tudatlanság, kitüntetésekkel feldíszített tudatlanság.

Az ember szinte látja, ahogy bejön a színpadra, vagy fellép az egyetemi katedrára. A kiemelt hólyag.

Poklok, mennyországok

Santa Croce. Ezt a templomot szeretem a legjobban Firenzében. Talán azért, mert közel van a könyvtárhoz, s megszoktam, hogy erre jártamban mindig betérjek ide.

Talán azért, mert nem is annyira templom, mint inkább temető.

Az elején még csak kerülgeti az ember a kövön a márványlapokat, mégsem akar folyton sírokon taposni. De nem lehet kikerülni őket. Mindenütt sír van. Bele kell nyugodnunk, az élő a sírokon jár. Nem kell a kegyeletest játszani, értelmetlen tojástánc volna. Majd aztán alul kerülünk mi is, s akkor majd rajtunk fognak taposni a túlélők.

Az egyik padban egy szerzetes ül, imádkozik. Ő mindenesetre levont valami konzekvenciát abból a felismerésből, hogy egy csonthalmazon mászkálunk…

Ha jobbról kezdjük a sétát a templomban, Michelangelo sírjával kezdjük. Ha balról, Galileiéval.

Most jobbról kezdem.

Mint a temetőben, itt is minél többször jár az ember, annál többször éri a meglepetés: hát ez is itt van?

Machiavelli. Rossini. Ugo Foscolo. Cherubini. Rafael Mengs, a rézmetsző – „a rézmetszők fejedelme”, mondja udvariasan a sírfelirat.

Galilei síremléke végett jó nagy felületen leverték a falról a régi freskókat. Körben azért maradtak ott némi freskómaradványok. Mennyországban röpködő angyalok. Az ő mennyországukat foglalta most el Galilei teste a márványkoporsóban. S a koporsó fölött, diadalmas mosollyal, a márványportréja. Olyan, mintha áttörte volna magát ezen a naiv mennyországon. S ha életében nem egészen sikerült, halálában szétrobbantotta. Csak foszlányokban lóg körülötte a falon néhány érvényét veszített, kilakoltatott, kósza angyal.

Ezeknek a suta-fura angyaloknak a kedvéért kellett volna neki visszavonnia a tanait.

Hogy ezek az angyalok, ezek az oly nyilvánvalóan nem létező angyalok, ezek az oly életképtelen angyalok tovább röpködhessenek a mozdulatlan föld fölött, az örök mennyországban.

*

Milyen büszke, milyen mértéktartó a sírfelirata:

Galilaeus Galilei patric. flor. geometriae astronomiae philosophiae maximus restitutor.

S még egy sor, hogy senki sem volt hozzá mérhető a maga korában. És hogy 78 évet élt.

A felirat nem az eredeti felfedezéseit dicséri – restitutor, a törvények újra megfogalmazója.

Az az angyalos mennyország, amelynek itt foltokban a nyomait látjuk csak, közjáték volt a rég felismert törvényű ég alatt.

*

Túloldalt, Donatello Angyali üdvözletét most éri el a reggeli nap.

Ezen is persze egy angyal. Ez is a mennyből jött. Csakhogy ennek az angyalnak a hazáját nem cáfolta meg Galilei.

Donatello angyaláról még azt is feltételezem, hogy nemcsak Máriához volt bejáratos, hanem később Galileihez is, fizikai és csillagászati kurzusra. Mert egy ilyen angyaltól még az is kitelik, hogy jelenti: „Halandók, örvendjetek! Vége van a geocentrikus világszemléletnek – halleluja!”

*

A Nemzeti Könyvtár egyik oldalkapuja nyitva. Bent valami kiállítás van. Ahogy kintről látszik: képkiállítás. Megnézem, mi az. Bár sietek. Épp csak beugrom – gondolom.

Egy óra hosszára bent ragadok. Nem lehet betelni a képekkel. Minden kép egy másik világ. Egy másik másvilág. Mert minden kép egy vízió a Pokolról. S mikor a földszinti termeknek úgy-ahogy a végére érek, az őr kedvesen figyelmeztet:

– Uram, ha felfárad a lépcsőn, odafent találja a Purgatóriumot és a Mennyországot.

– Mindjárt, uram, csak még hadd gyönyörködjem egy kicsit a Pokolban. Ha szabad, végigfutok még egyszer rajta.

– Tessék csak. Bár kevesen jönnek ide, aki bejön, az mind el van ragadtatva…

A legnagyobb gazdagság találkozik itt a legnagyobb gazdagsággal.

Dante képzelete a gyerekek képzeletével.

Olasz gyerekek rajzai vannak itt kiállítva. Ahogy ők látják az Isteni színjáték egyes alakjait és jeleneteit. Ahányan rajzolják, annyiféleképpen. Olvastam egyszer egy tanulmányt arról, hogy miféle állat is volt az a foltos vadmacskaféleség, amelyik elsőnek rettentette vissza az eltévedt Dantét. Mert lehetett párduc, gepárd, leopárd… De a természetrajz nem kínál olyan bő választékot, mint a gyerekképzelet. Miféle vízözön előtti bestiárium ajtaja nyílik meg itten? És minden gyerek számára más arca van a gyerekei húsát rágó Ugolinónak is…

Csak éppen az az egyetlen látásmód hiányzik, amelyet a felnőttek pedig oly eltökélten tukmálnak rá a gyerekekre, rajzban-filmben, a Walt Disney-féle giccs-mesevilágban.

„Az Isten ideadta a világot, hogy vitatkozzanak rajta az emberek gyermekei” – mondja a Prédikátor. Így adta ide Dante is a maga költői világát a tudósoknak és a gyerekeknek. Hadd vitatkozzanak ők is rajta.

Annyi tudós kommentár után íme a gyerekek kommentárjai.

Micsoda kongeniális Dante-magyarázók!

*

Valamikor, a felszabadulást követő nagy felszabadulásban nálunk is születtek efféle kísérletek. Fessék csak a gyerekek a világot úgy, ahogy ők látják! A világot, meg az olvasmányaikat. Genfben, a Bureau International d’Éducation magyar standján 1946-ban én is rendeztem kiállítást a kúnszentmiklósi gyerekek vízfestményeiből. A szürrealizmus iskoláját megjárt költők jöttek oda ámulni a gyerekek csodavilágán – világain. Hiszen ott is az volt a legelképesztőbb, hogy mindegyikük világa milyen sajátos, személyes, egyszeri és öntörvényű. Egy Bracque-ot egy Picassóval könnyebb összetéveszteni, bizonyos korszakokban, mint egy szentmiklósi Szappanos Balázst egy Apostol Péterrel.

Ahogy Olaszország minden iskolájában festik most a gyerekek a maguk Dante-fantáziáit, úgy festették annak idején Kúnszentmiklóson Vargha Balázs kisdiákjai János vitéz találkozását az óriással. Micsoda lélektani teszt-sorozat volt az is, hogy a Félelmetesnek és a hetyke Bátorságnak hányféle arca él bennünk!

*

A Nemzeti Könyvtár épülete összefügg a Santa Croce kolostorával. A könyvtárosok meg az olvasók tízóraizni, levegőzni kisétálhatnak a kolostor kerengője fölé.

Itt jut eszembe, hogy Dante első iskoláit épp ebben a kolostorban járta. Vajon melyik ablak mögött tanult írni, olvasni?

És a gyerekrajz-kiállítás után nem nehéz elképzelni, hogy kisiskolás kora óta etette ő a foltos párducokat, griffeket, rémes ugolinókat gyerekképzelete különbejáratú bestiáriumában, s így tartotta életben őket.

Egy kilencéves kisfiú átfut odalent a kerengőn, szívében az imént meglátott nyolcesztendős Beatrice Portinari feledhetetlen képével…

Mostantól kezdve egy mennyországot is életben kell tartania.

A többi kisdiák pedig elhozza a rajzait, ajándékba, mert ma köszöntik fel iskolatársukat, hétszázadik születésnapján.

Hír a távoli vízözönről

Ki tudja, hogy az Öreg Híd fecskefészek ékszerüzleteiből hány ezer igazgyöngyöt mosott ki a víz, s görget most csendesen az Arno fövenyében, vissza a tenger felé.

Boldog újévet, Firenze!

Villani krónikájának XI. könyve egy rémes árvíz leírásával kezdődik, amely csaknem egész Toscanát és Firenzét elpusztította. Ez a hetedfél századdal ezelőtti árvíz körülbelül az volt, mint most a novemberi. Ha az egykori krónikákat újra elolvassuk, szinte megbabonáz a sok hasonlóság az eseményekben…

De nemcsak a pusztuláshoz van a krónikában párhuzam. Alighogy elvonult a víz, s hogy elcsitult a nyomában járó tűzvész, a krónikás leírja, hogyan fogtak hozzá a firenzeiek a károk helyrehozatalához – 25 000 aranyforintba került csak a Carraia-híd ujjéépítése. (El is készült másfél évre rá.) És szabályozták az Arnót, és rendbe hozták a partjait.

És az építés lendülete egyszer csak túlfutott a károkon. A pokolsárral bevert templomfalak mellett akkor kezdték felrakni a világ csudáját, a 85 méteres Campanilét – „az egyház homlokzatától oldalvást a Szent János téren”. Ez az a karcsú, fehér márványjel Firenze egén, amely azóta is a legtökéletesebben fejezi ki a várost, a város nevét, a virágzást, a címerében viselt liliomot. „Az építőbizottságnak a vezetőjévé és felügyelőjévé községünk Giotto mester polgártársunkat tette, korának legkiválóbb festőművészét, aki minden alakot, mozdulatot a természet után vett le. Giotto mester kiválósága és jósága jutalmául kapta a községtől ezt a megbízást.”

1966 nemcsak a második firenzei árvíznek volt az esztendeje, hanem véletlenül a Giottóé is. Éppen hétszáz évvel ezelőtt született Vespignanó-ban az a parasztgyerek, akit a kecskéi mellől és a porba írt rajzai mellől vitt be magával a városba Cimabue, hogy ott és szerte Itáliában „a természet után levett alakjaival” megteremtse az európai festészetnek máig, mondjuk Picassóig tartó legnagyobb korszakát. Firenze megrendítő katasztrófájának idei esztendejében szinte jelkép az, hogy Giotto neve ott van a naptárban. Hiszen pontosan azt a teremtő géniuszt idézi az ez évi Giotto-jubileum, aki a régi árvíz után, 1334. július 18-án elkezdte a Harangtorony építését, egyszer s mindenkorra hitet téve a polgártársai előtt, hogy ha a pusztulás kezdi környékezni a Várost, akkor kell éppen a legszebb, a legmaradandóbb és a legmagasabbra törő tettekben gondolkodni.

Az itáliai művészet minden csodája – ha a földet megbolygatjuk alatta, látjuk – romokra épült. Giotto éppen ennek a mindig újrakezdő és mindig szebbet akaró olasz népi építőkedvnek az egyik legigazibb és legkedvesebb képviselője. Ez az építőkedv itt csakugyan a nép géniuszából fakad. Hiszen nemcsak Giotto jön a falusi pásztorok közül – a reneszánsz művészet általában: a világ egyik legplebejusabb mozgalma. Elég megnézni a firenzei mesterek nevét, kis falvakra és kis városokra utal: Vinci, Fiesole, Panicale – vagy az apa iparosműhelyére, esetleg a mama piaci standjára: Sarto, Castagno, Pollaiuolo, Ghirlandaio…

A baloldali tömegek, s általában az egész olasz fiatalság nagyszerűen viselkedett az árvíz idején, s önfeláldozóan dolgozott, hogy rendbe hozzák a várost, és azt az örökséget, amely műkincsekben és százezernyi könyvbe bekötve ázott el a múzeumok földszintjén, a könyvtárak és levéltárak pinceraktáraiban. De Villani krónikája nyomán szinte bizonyosra vehetjük, hogy arról is fogunk hírt kapni, hogy az olasz teremtő géniusz valami új alkotásba kezdett, talán éppen az istentől legjobban meglátogatott helyek valamelyikén.

*

A Mediciek palotájában, azon a feledhetetlenül bensőséges és ünnepélyes fogadáson, amelyet a firenzei tartomány nevében Giorgio Mori adott a magyar színészek és kísérőik számára, az üdvözlő beszédek után, s még a vacsora előtt elszéledtünk a kivilágított termekben. Végigsétáltunk a könyvtáron. Hát igen, most már tudom, milyen lehetett Mátyás könyvtára. Azután néhányan ott találtuk magunkat egy erkélyen, amely egy eddig soha nem látott és nem is sejtett belső udvarra nézett.

Nem is udvar, inkább zárt kert volt az odalent. Babérfák álltak dézsákban a pontos geometriával tagolt négyszögben. Egyenes utak, és az utak között gyepágyak. És mindenütt fehér márványszobrok. Hogy kút és vízmedence volt-e a kertben, már nem emlékszem. A harmóniára emlékszem, s ez olyan tökéletes volt, hogy elfeledtette a részleteket, amelyekből felépült.

Senki sem járt lent a kertben.

Talán nem is szolgált ez a kert másra, csak hogy ünnepi alkalmakkor, színes ünnepi öltözetben néhány pár táncoljon benne, vagy hogy humanista filozófusok sétálgassanak az útjain, Platón ideáiról disputálva.

S most pedig már egyes-egyedül csak arra szolgál, hogy idefentről mint egy képet nézhessük, mint egy négyszögletes keretbe zárt, váratlanul feltáruló mesterséges tájképet.

V. is ott volt az erkélyen.

– Ez a kert csakugyan érdek nélkül tetszik. Olyan szép, hogy már nem is kelt hiányérzetet. Nem kívánok tőle többet, mint amit ebben a pillanatban adni tud. Egy zenedarabhoz hasonlít a hatása… Vége. Már be is mehetünk az erkélyről, kezdődik a vacsora, aztán mehetünk el a Medici-palotából, s hamarosan Firenzéből is, de milyen megnyugtató lesz tudni, hogy bárhol és bárhogyan élünk is, van Olaszország közepén egy négyszögletes kis kert, világos geometriai rend szerint tagolva, hófehér szobrokkal, zöldesfekete babérfákkal, s hogy ez a kert változatlanul és zavartalanul létezik…

Ilyesmit beszéltünk. Hogy ebből mit fogalmazott meg V., s mit dadogtam el én, már nem tudom.

Amikor aztán két hét múlva, jó pár ezer kilométerre Itáliától, az első híreket kezdtem olvasni róla, hogy a mocskos víz mindent elöntött Firenzében, az egyik legelső gondolatom, firenzei barátaim mellett, épp ez a kert volt. A kert szép mértani rendje, amely elmerült a zavaros víz alatt, a babérfák, amelyek még biztosan odakint áztak a véget nem érő esőben, a hófehér szobrok, amelyeknek a combjára vagy a derekára zsíros, fekete körvonalat húz a vízen úszkáló szivárványos nafta.

És ahol a híreket olvastam, messze Európától, hirtelen megéreztem ebből a katasztrófából és a feltörő szorongó fájdalomból, amit eddig csak a szellem önkínzó képzelgésének hittem, hogy milyen törékeny is a mi Európánk. És ha baja esnék, milyen pótolhatatlan.

Firenze veszedelmén, amelyre úgy felsajdult, és amelyre olyan tettre kész lett az európai szolidaritás, talán megtanuljuk most már egy kissé jobban félteni azt a jó sorsában könnyen megoszló, de balsorsában mindig oszthatatlan világrészünket.

Szegény szörnyek

Szent György vágtatva jön, hogy leterítse a sárkányt, és kiszabadítsa Angelikát. Milyen elragadó ez a Szent György, ágaskodó fehér lován, maga talpig ezüstben – s milyen rusnya a sárkány, csámpás lábával, denevérszárnyaival…

Vajon melyikük szereti jobban Angelikát?

Uccello képén Szent György lándzsája egyenest a sárkány jobb szemébe fúródik. A sárkány másik szeméből kiolvasható a vád, de lehet, hogy mondja is, elkeseredetten, csattogó fogakkal, vérét köpve:

– Idejöttél elvenni az én Angelikámat, s én most megdöglök érte.

Angelika kecsesen és derűsen áll a Szörny mellett. Mint aki már Szentgyörgynének tekinti magát. A Szörny most még ordít, csapkod a farkával, de nemsokára kiadja páráját, s elterül itt a barlang előtt, mint egy kifordított, nagy zöld esernyő.

Angelika rabságának vége lesz.

Rabság?

Persze, hisz Angelika csuklóján most is ott az a vékony lánc, amelynek másik vége a sárkány nyakán van. Ez a kis lánc kétségtelenül a rabságot jelképezi, csak azt nem lehet pontosan tudni, hogy kinek a rabságát. Mert ez a lánc, amellyel össze vannak kötve, éppúgy lehet póráz is. Ezen vezetgeti Angelika a fenevadat. Ezzel viszi őt sétálni. Meg a bevásárló-körútjaira, ha múzeumzárás után kimentek még a Piccadillyre. Ilyenkor a Sárkány fizetett.

Uccello, aki lélekben már absztrakt volt

Az, hogy az emberiség egész pályafutása során ne tudjon meglenni vonalak, formák és színek egymás mellé rakása nélkül, önmagában már olyan rendkívüli, felderítetlen gyökerű, tehát irracionálisnak tetsző jelenség, hogy eltörpül mellette az a kérdés: hasonlítanak-e ezek a vonalak és formák a természeti – mondjuk: eddig megismert – objektumokra – igen vagy nem?

Mégis a figuratív és a nem-figuratív – ezt egyre inkább érezzük – egymástól elütő álláspontot takar a világgal szemben.

Úgy sejtem, hogy a figuratív művészetben az istenhit él. (Vagy annak materialista változata.) Valamiféle fideizmus. Belenyugvás abba, amit a Teremtő létrehozott. Alaptétele: a másolás. Az, hogy itt a teremtett világ, ne akarj tehát új formákat létrehozni. A nem-figuratív művész lázadó angyal, tudást ízlelő ember, a quos ego hiúságával teremt. Nem is csoda, ha rajta aztán isten büntetése el nem marad.

Ennek az eretnekségnek a leheletét érzem ezeken az Özönvíz-freskókon.

*

Ez volt az a pillanat – az isteni elhatározásé, hogy vízözönnel elpusztítja a világot –, amikor az Isten bejött az absztrakt művész utcájába.

Mindkettőjüknek elegük lett a teremtett világ formáiból, a fajták fejlődésével kitenyésztett élőlényekből – az embert is beleértve.

Az absztrakt művészet ábrái az Isten rendelkezésére állnak most már egy legközelebbi, valamivel radikálisabb vízözön utánra, ha éppen kedve van valami más alapon megcsinált rekonstrukcióra.

*

Az Özönvíz nagy repróit hazahoztam, és kiraktam őket a gyerekek szobájában.

Másnap megkértek, vigyem ki onnét a képeket.

És eszembe jutott a történet, valamikor Uccellóról olvastam: elhívta egy éjszaka magához Donatellót, hogy megmutassa új képét, levette róla a kendőt; Donatello belesápadt, és gyorsan újból letakarta.

– Nem emberi szemnek szól, amit te festesz, Paolo – ilyesmit suttogott zavartan a vendég. – Ne mutass nekem se olyasmit, amit rejtegetned kéne.

A kép témája különben a Hitetlenség volt. A Tamás-kapu fölé szánta Uccello, a Régi Vásártérre.

*

Francia életrajzírója, Philippe Soupault csodálkozik rajta, hogy mily kevesen és mily keveset írtak róla, ellentétben a reneszánsz többi mesterével. „Aki tanulmányozni akarja, mintha falnak menne, mintha a semmivel találkoznék…”

Arcképét, úgy emlékszem, Párizsban láttam a Louvre-ban. Nem látszik rajta, hogy őrült volt. Hogy megszállott. A maga alkotta öntörvényű világ harmóniája visszfénylik szép, méltóságteljes arcán. Leonardóhoz hasonlít.

A törékeny mű becse

Amikor a szép művek (túl szép művek) süllyesztőjében már félig-meddig eltűnni látszott Michelangelo fiatalkori Pietàja, a Szent Péter templombeli, s már csak a jámbor és naiv zarándokok csodálták ezt a fiánál fiatalabb anyát, hiszen a kicsit is jobb ízlésűek tudták a leckét: az öregkori Pietàk számítanak, a firenzei dómbeli meg a Rondanini – akkor bement a templomba az őrült magyar a nagy kalapáccsal, és szétverte a legszebb Mária-arcot.

Szilánkjaiból a szobor utána szerencsésen összeragasztódott. Forradásai szinte láthatatlanok a törhetetlen üvegharangon át, amely alá bedugták további magyar kalapácsos turistáktól megvédendő.

De meg kell adni, a merénylet jót tett a szobor hanyatló műbecsének.

A Szent Péter-templom Pietàja megint divatba jött.

A hétfájdalmú Szűznek újabb szenvedése, amelyet a Tóth nevű magyar mért rá, szinte esztétikai valőrré vált.

Bámulva és legmélyebb valónkig megilletődve nézzük megint a szobor mennyei szépségét, mely lám, milyen törékeny. Törékeny, mint voltak József Attila kis falvai, törékeny, mint Velence, vagy mint Hirosima, törékeny, mint a természet biológiai egyensúlya, törékeny, mint az emberiség…

Törékeny, mint az utolsó Pietàk, mint az a firenzei, amelyet Michelangelo a maga síremlékéül faragott, s amelyen Jézusnak hiányzik a bal lába, mert combtőből leverte azt kalapáccsal maga a Mester, amikor figyelmeztették, hogy a halott fiú térde úgy nyomódik bele az anyja ölébe, mintha visszaútját keresné ott a földi lét után.

Jóllakottan

Vacsora után kiballagtam a Zatterére. Muszáj járni egyet, túl sokat ettem. (Kagylós tészta, coda di rospo, fagylalt friss eperrel.) Itt a Salute árnyékában, a Vám és a Sóraktár épületei ilyenkor kihaltak, előttük a parton sincs semmi forgalom. Ha valamelyik sötét sikátorból kilépne valaki, arcán kis fekete álarc (vagy újabb divat szerint: nejlon harisnya), csak megtaszítana: nyomtalanul tűnnék el a lagúnában. A lagúna mély, itt jönnek be a nagy hajók Velencébe. Most is. Különös ellentét: egy lélek sincs itt a rakparton, s előttem, a tengerágban óriási kivilágított építmény úszik el.

A túlsó partról vidám zene és énekszó jön át a vízen. Az Giudecca, a szegény negyed. Oda is át kéne egyszer menni.

A hold süt. A hajók jönnek-mennek a sötét vízen. Odaát újabb férfihangok kapcsolódnak be az énekbe. Bal felé, a Canale Grande torkolata és a San Giorgio-sziget sötét épülettömbjei közt odalátni a Riva dei Schiavoni színes lámpáira.

Arra gondolok, hogy fiataloknak kéne ezt látni, a fiamnak. Hogy eltöltené őket ez a látvány! „Életreszólóan”. (S ennek náluk más jelentősége van, mint nálam.)

– Te Pókhas – mondom magamnak –, nem tudsz soha betelni? Most ezt is bezabálod, ezt a pillanatot Velencében? Ez is kellett neked? Itt van, tessék! S most mi hasznod vele? Még megírni is csak ilyen gyatrán tudod.

Mementó

Ezek a szép görög márványok teljesen elfeledtetik az emberrel, hogy miféle nyers kőtömbökből bontakoztatta ki őket a szobrász. Nehezemre esik elképzelni köréjük az alaktalan márványt. A puha és sima emberi testfelület fölé a durva és kemény kristályos kőzetet…

Aztán jött Michelangelo, aki az emberi formákon rajtahagyta néha megmunkálatlanul a követ.

– Emlékezz, ember, hogy porból vagy – mondják az élőnek, hogy ne felejtse: az áradó életlendület még nem halhatatlanság…

Vendégjáték

A Vígszínház vendégszerepel itt a Három nővérrel.

A nézők majdnem mind fejhallgatót viselnek. Szinkrontolmácsolásban követik a dialógust. Pár másodperccel mindig később nevetnek a vicceken, mint a nézőtéren itt-ott elszórtan ülő magyarok. Nincs abszolút szinkronitás.

A megvasalt fejű nézők a saját hangjukat rosszul hallják, így aztán amikor a szomszédjuknak súgni akarnak valamit, kiabálnak.

Szabad füllel persze jól hallom ezeket az önfeledt és harsány sugdolózásokat.

Amikor Benkő megjelenik a színen, hátam mögött három sorral valaki odakiáltja a szomszédjának:

– A fizikatanárom! Pontosan ilyen volt az én fizikatanárom!

Ettől kezdve mintha csak Benkőt figyelné. Megigézve. Egyre új meg új közös vonást fedez fel.

– Ez ő! Tisztára ő!

Babonásan hajtogatja. Meg van győződve, színpadon az ő néhai fizikatanárja botladozik. Személyesen. Megigazítja a cvikkerét. Semmi kétség. – Ez ő! – Varázslat? Szellemidézés?

Vajon itt és Budapesten, az eddigi előadások során hány néző vélte felismerni Benkő Gyula Kuliginjében a maga egykori fizika-földrajz-történelem-hittan-magyar-francia-angol-német-olasz-matek vagy kémia-tanárját?

Nakonxipán – Firenzében

Álom, hístéria, őrület – a firenzei színházi szemlének az idén ez a központi gondolata. Mintha szegény Gulácsy Lajos sugalmazta volna. Talán egyes-egyedül ő volt, aki látta – látni vélte – a tudattalan erők lágy földrengését végighullámzani ennek a városnak szép, masszív tornyain…

Gulácsy mellett hirtelenjében nem is tudnék mást említeni, aki Firenzéhez párosítani merte és tudta volna az irracionalitást. Nem is lehet. Ez a város az erő, a derű és a józanság sarkalatos erényeire épült. (Csak egyetlen példát: Michelangelo házának, a Casa Buonarrotinak jelenlegi gazdája, Tolnay Károly – világhíresebb nevén: Charles de Tolnay – így jellemzi Firenzének ezt a különösen tiszteletre és áhítatra méltó épületét: „a felújított termek józansága megfelel Michelangelo ízlésének, megfelel a toszkánai ízlésnek… és megfelel annak a modern ízlésnek, amelyet az Új Objektivitás építészete sugall”.)

A virágok és kövek városának oly változatos és oly tiszta rajzú körvonalait – akár környező dombjait nézzük, akár architektúráját – nem rebbenti meg sehol sem a bomlottság szelleme. A freskókon, a táblaképeken itt hiába keresünk kifordult szemű szenteket. De nemcsak a mennyország várományosai civilizáltak. Firenze polgárai megőrzik elméjük luciditását a pokolban is, Dante Poklában. Legszenvedélyesebb bűneikben és bűnhődésük legmélyebb bugyraiban is megmarad az eleganciájuk, viselkedésük és beszédük kultúrája. Firenzei úr a pokolban is úr. Hát még odahaza, méteres falakkal épült palotájában, ahol az aranyaknak zsugoriságra vivő kísértését az első pillanattól kezdve szerencsésen kivédte a mecénásság passziója.

A leghosszabban tartó és legfényesebb ragyogás is elmúlik egyszer. Firenze sugárzása háromszáz éven át tartott. De utána sem kellett fizetnie ezért a fénykorért a dekadencia szégyenével, émelyével, katzenjammerével…

Talán azért, mert eleve sem használt fel kultúrájában bomlékony anyagot.

*

Ez a város most megnyitotta kapuit a világ esett lelkű és elborult elméjű színpadi hősei előtt.

A sort Lear király nyitja meg, aki díszhelyet kapott ezen a fesztiválon. Három színház játssza Shakespeare Lear királyát, illetve a shakespeare-i téma modern parafrázisát. (A turkui Kaupunginteattern, a Teatro di Roma és a Compagnia del Teatro di Marignano.)

Lear királynak három lánya volt… Mintha az ifjú nők háromságának a motívuma kelne új életre Csehov Három nővérében. E három csupaszív Cordéliában. (Milyen hangsúllyal van itt jelen a meghalt apa, épp a darab legelső mondataiban. Az ő halála évfordulóján kezdődik el a dráma.) A nyomukban Gogol őrültje és Strindberg Fantomszonátájának az árnyai – az előbbiek Horvai István, az utóbbiak Ingmar Bergman rendezésében. Aztán Witkiewicz és Kleist hősei…

Azt hiszem, amikor a firenzei Rassegna vezetői számba vették az álom, a hisztéria és az őrület körébe vágó darabokat, számukra is csak akkor derült ki, hogy milyen rettentő sok drámában merül fel ez a téma. A görögöknél, az Erzsébet-korban, a romantikusoknál, a Pirandellón túli modern drámában. A magyar drámákban is.

Csakugyan Gulácsynak való látomás volna, ahogy ellepik a Signoria terét a Peter Weiss charentoni tébolydájának ápoltjai, Dürrenmatt fizikusai, a Palazzo Vecchio tornyának hegyében, az Oszlopos Simeon ül, és a Loggia dei Lanzi boltívei alatt Kállai és Major folytatnák tovább a Katona József Színházban elkezdett párbeszédeiket, kényszerzubbonyban, revolverrel, a fortélyos félelemtől igazgatva… És ahol valamikor Savonarolát megégették, ott most Latinovitsot láthatnánk a dobozológép kései alatt, amint szent együgyűséggel gondosan felnégyelik.

A Rivoire teraszán pedig Széchenyi István sakkozik IV. Henrikkel. Akár rá is lehetne írni a képre: Üdvözlet Firenzéből!

*

Emlékszem, Pátzay Páltól hallottam egyszer, hogy milyen nehéz, ravasz feladat egy szobrásznak a három alakos kompozíció. Ezért is izgatja úgy a szobrászokat, a görögök óta, a Három Grácia megmintázása.

Ez jutott az eszembe, amikor a firenzei Teatro della Pergola óriásnak tetsző színpadára a Vígszínház vendégjátékának első estéjén befutott Békés Rita, Pap Éva és Ruttkai Éva.

Vajon sikerül-e nekik ez a három alakos kompozíció? Eszembe jutott az a sok végtelen hosszúnak tetsző Csehov-előadás, amit a legnagyobb tisztelettel végigunatkoztam.

…A három nővér – egymás szavába vágva – beszélni kezdett. Arról, hogy mi volt, ma egy éve, és hogy most mégis milyen jókedvűek. A magyar mondatok úgy szálldostak a teremben, mint véletlenül betévedt madarak.

A közönség jóindulatú érdeklődéssel figyelte őket, szemügyre vette a hatalmas csűrnek ható kopár díszletet. A legtöbben a tolmácskészülékük gombjaival voltak elfoglalva. A fejhallgatók alól kiszivárgott az olasz fordító hangja.

Hátul a falnál, belefagyasztva a maga külön világába: Mádi Szabó áll. Elöl Tordy, ő is külön világ tojáshéjába zárva. Az egymástól csillagtávolságra széthúzott szereplők között kialakul a tér, mérhető feszültséggel, mágneses folyamatokkal. Itt most nem egy családi ünnepre lesünk be, hanem a térnek és időnek valamelyik pillanatába, amely tőlünk most körülbelül hetven fényévnyire fut az űrben, és viszi az üzenetet a századforduló Oroszországáról…

A távolság pátosza ível a szereplők között.

A közönség teljes csendben ül. A nézőtér és a színpadi tér már egy.

Itt Olaszországban, úgy látszik, fogékonyak erre a látomásra. Miért is ne? Hiszen itt De Chirico megtanított rá, hogy micsoda metafizikai magányosságban léteznek az élők és a tárgyak. Aztán jött Antonioni. Ugyanezekkel a szétszórt emberekkel.

És ebben a világban, amelyben a kommunikáció lehetőségei mind szétmállottak és elrozsdásodtak, ebben a csupa-magánzárkás világban él három grácia, körülöttük az érzékenység, közvetlenség, megértés, a részvét és szeretet holdudvara.

Van egy pillanat, amikor Ruttkai a díványon fekve tenyerével a földet veri. Aztán várja a választ.

Így üzen most ki a világűrbe a magányos emberiség, társat keresve.

*

Lejön a hivatali altiszt, valami aktát hoz aláíratni. Süket.

Kozák László játssza. Mélyen meghajolva jár, alig lehet az arcába látni. Amikorra tökéletesen felépítette az alakot, egy pillanatra mintha letörölné róla magát, átlátszóvá válik, és – mint egy ablakban – feltűnik a halott kolléga, Szendrő József, s egy percig mintha ő játszaná a süket altiszt szerepét.

Az előadás után a vendéglőben, a Dóm tövében, folytatódik a szellemidézés. Így tudom meg, hogy ebben a szerepében csakugyan egy percre megidézi Kozák az elhunyt jó barátot.

– Hommage à Szendrő – mondja.

Egy színésszel több lépett a színpadra, mint ahány a színlapon szerepelt.

*

Aztán megint láttam a három gráciát.

Sienában, a Dómból nyílik a Piccolomini Könyvtár. A falain Pinturicchio eleven színekkel festett freskói: Enea Silvio Piccolomini élete a követségi titkárságtól a pápai trónig. Tengeri viharban, pápák és ellenpápák között, zsinaton, szenttéavatáson – s végül mindenkitől elhagyatva, éppen akkor, amikor megindította volna a török ellen a keresztes hadjáratot.

A terem közepén áll a Három Grácia. Lehet, hogy egy görög művész alkotása.

Ennek a nagy, fényes és reménytelen történelmi ringlispilnek a központjában ők képviselik a harmóniát, a derűt, az örök asszonyiságot.

Megint eszembe jutottak Pátzay Pál szavai arról, hogy milyen nehéz három alakot egybekomponálni. És megértettem azt is, hogy miért volt olyan lélekemelően szép a Három nővér előadása.

Megtalálni egy-két órára – vagy csak egy pillanatra is – a zajgó világ központját.

*

Az őrült naplója sikere már az első előadáson kirobbant, a másodikra növekedett, s úgy hallom, azóta egyre nagyobb hullámokat vet.

Bizonyosan sok szó esik majd róla azon a vitán is, amelyet a Rassegna vezetői május elejére terveznek a bemutatott művekről és a kitűzött idei központi kérdésről.

Vajon hányan mentünk el az első után a második előadásra is? Hogy mi magyarok elmegyünk, természetes. De a firenzeiek között is észrevettem legalább tíz olyat, akit már előző nap is ott láttam. Ezek most másodszorra levették fülükről a tolmácskészülék hallgatóját, és úgy hallgatták Darvas Ivánt. Hogy élvezzék a magyar szavát is. Előző nap ez hiányzott nekik a teljes gyönyörűséghez.

*

Képzelt beszélgetés:

– Az álommotívumhoz melyik darabot ajánlaná?

– Az ember tragédiáját, Madách Imrétől. Az első ember álmodja végig benne a világ történetét. A választás: lenni vagy nem lenni – de az egész emberiség számára. Most kezd beérni a darab.

– Melyik színház játssza?

– A tallinni. Kiválóan, modernül. Miért is ne? Szovjet színházak is járnak Firenzébe…

– Mi a darab kicsengése?

– Hogy fogadjuk el bátran a jövőt. Az emberiségét. Ádám mondja: „Miénk ez őrülés!” Ez is benne van.

A közöny gyújtópontjában

A Colosseum: formára egy kiégett kráter, rücsök a Holdon. Felnéztem aljából, fel a peremére – semmiségem benne oly nyilvánvaló lett, mint egy idegen égitesten felejtett asztronautáé.

Próbáltam elképzelni körül az oldalában a százezer nézőt. Ennyi ember emberibbé teszi-e ezt a kőörvényt, melynek fenekéről – mint mély kútból – már csak a csillagokba látni? Nem. A zsúfolt Colosseum talán még holtabb holdkráter marad. Minél több ember lepi-nyüzsgi be a tölcsér belső menedékét: az emberi jelenlét annál távolibb, felfoghatatlanabb, valószínűtlenebb. Egyetlenegy ember, vagy egy maroknyi csapat, ha megindulna odafentről ugrálva lefelé a lelátókon, integetve felém – az igen, az emberi jelenlét volna. Az még elűzhetné az ődöngő oroszlánokat a nyomomból, az még kegyelmet hozhatna, meglobogtatva egy fehér kendőt, az még megválthatna…

De a százezer néző? Az szervül – pontosabban: kövül – ehhez az építményhez; az része lesz a struktúrának – mondhatnánk divatos szóval.

Semmilyen nyoma nincs annak, hogy valaha is előfordult volna, hogy a százezres nézőtömegben valaki is felállt volna tiltakozni az odalent folyó gyilkolás ellen. Holott a császári Rómában ünnep ünnepet követett, és majd mindennap folytak a cirkuszi vérengzések. Itt és a többi arénában.

Holott még azt is fel kell tételeznünk, hogy a nézők egy részének szívétől nem is volt idegen a humanizmus, a keresztény részvét, sőt a hősiesség sem. Hogy voltak köztük jócskán, akik ha lekerülnek az arénába, talán bátran, himnuszt énekelve véreznek el, mint a többiek – miért ne? Lent az arénában… Csakis ott. Mert a lelátókon menthetetlenül nézők maradnak még a vértanújelöltek is – esetleg sápadozó, émelygő nézők, de nézők. Esetleg lesütött szemű nézők, akik magukban azt mondhatják, hogy tulajdonképpen mi nem is vagyunk nézők…

Pedig nézők. Mert a nézők azok, akik nem szólnak közbe.

És azokra a falvakra gondolok, amelyeknek népe – talán lesütött szemmel, de nézője volt a bevagonírozásoknak. Vagy egy birodalom népére, amelynek alibit szerzett a kormánya azzal, hogy nem tette közhírré, mi folyik a megsemmisítő táborokban. (És ha közhírré tette volna? akkor mi van?)

Egy földgolyó emberiségére gondolok, amely vacsora után és lefekvés előtt – éppoly gyakran, mint Rómában az ünnepek voltak – nézte Biafrát, Pakisztánt, nézte és nézi, ki tudja még meddig, Vietnamot – nézi, nézi gombaként odatapadva a történelem kiégett kráterfalához.

*

Nero kertjeiből jövök, ősz van, korán esteledik. A felhőtlen ég nappal szinte nyári, ilyenkor aztán hirtelen lehűl, a kis meleget a föld színéről felszippantja az űr, mint a sivatagban. A Colosseumon feldereng a sárga reflektorfény. Bent csak a Hold süt. Sárga reflektorfényben az is.

Ha most ebből a kavernából előugrana egy gladiátor, hogy rám dobja a hálót… Senki, de senki nem látná.

És ha látná? Akár az egész világ?

Tulajdonképpen mindegy, TÖK MINDEGY, hogy a Colosseum lelátói tele vannak-e emberrel, vagy üresek, mint most.

Mint ott szemben a holdkráterek.

A Hiúzok Tudós Társaságában

*

Az ember nyoma

Egy ember fellobbant. Az árnyéka ott maradt a falon. Hirosima.

Jézus megállította Szent Pétert, aki csendben meglépett volna Rómából. Jézus lába nyomát mutogatják a Quo Vadis templomban, a Via Appián.

Kétezer embert betemetett a forró hamu. Porrá lettek. A hűlt helyüket gipsszel kitöltik. És erre megjelennek pop-art valószínűséggel. Pompéji.

Van, aki a földet marja. A sarki kocsmában most előbukkant így egy törzsvendég, utolsó leheletéig szopja a boroskancsót, fekszik a földön, csakugyan a sárga földig leitta magát, amikor belepte őt a hamueső.

Jó neki.

De hát nem mindenkit áldottak meg az istenek ilyen szerencsés alkoholmámorral… Vagy mégis?

A pokolsár megőrizte egy másik férfi negatív formáját is, a másik utcában. A földön kúszva felkönyököl egy alacsony lapos kőre. A jobb keze is ezen, görcsösen. Nem is csak a kézmozdulata görcsös, az egész testéé.

De hiszen ez ír!

Félreérthetetlenül, senki mással össze nem téveszthetően: ő az író, az ember-mint-fogpasztástubus, aki magát préseli ki a golyóstolla hegyén. A kifejezés hevében mit számít neki a teste? Hogy pörkölődik? Sül? Hát akkor süljön! Mehet a tűzre a vedlett kígyóbőr, amelyből ő most egy szépen formálódó gondolatba lényegül át… Éppen megüdvözül.

*

Mi lehetett az utolsó szó, amit leírt? Az írás megsemmisült. Csak ez a magát kiíró görcsnek a lenyomata maradt fenn, a magát kifejezőé, a szülve-születő íróé.

Éppúgy nem törődik az egyetemes pusztulással, mint a kocsmában a társa, az a borzsák. Az utolsó órán ahhoz Dionysos szállt le az égből, ehhez Apolló.

Déli meditáció egy ókeresztény bazilikában

Valamikor Romulus és Remus temploma volt. Nagy Konstantin alatt átkeresztelték Szent Cosma és Damján nevére. A páros városalapítók helyett páros mártírok. Két fő – az két fő.

Persze, még stílusosabb lett volna, ha Romulus és Remus után Péter és Pálról nevezték volna el a templomot. Róma alapítói után az Egyház alapítóiról. De lehet, hogy kímélni akarták a polgárok érzékenységét – Cosma és Damianus azért mégis idevalósiak voltak, előkelő római polgárok.

Sokat járkáltam délelőtt. Elegem van a déli forgalom zajából, a benzinszagból. Nincs kedvem vendéglőbe beülni. Fáradt vagyok, nem éhes. Bemegyek a Forumra, gondolom, ott majd leülök valamelyik kidőlt márványoszlopra, és süttetem magam a napon. A Forum zárva. Ilyenkor persze a templomok is zárva vannak.

Úgy emlékszem, hogy itt a Forum oldalában a Szent Cosma és Damianus templomának van egy kis virágos udvara, kerengője – hátha oda beengednek? A kapu nyitva. Beljebb: nyitva a tündéri óriás-betlehem is – a Presepe – a XVIII. századi római népélet miniaturizált és így is óriás panoptikuma.

S nyitva a templom is.

A szentély félkupolájának a mozaikját IV. Félix pápa csináltatta még az ötszázas években. Ő is látható a mozaikkép bal szögletében, kezében tartva ezt a templomot, amelyben ilyen szépen együtt vagyunk. Ő fent, én a padban. Az oltár mögött az öreg sekrestyés barát. A kis makett-templomban a pápa kezében bizonyára van szintén egy mozaik, s azon egy miniatűr Félix pápa tart egy köbgyök templomot… S így tovább.

A pápa mellett a névadó Cosma és Damianus mártírok. Szent Péter és Szent Pál karonfogva mutatja be őket Jézus Krisztusnak, aki a középütt, felhőhegyen áll, arany köntösben, saruban, glóriában.

Szeretem ezt a Jézust.

Két oldalról feléje sietnek az egyházi és világi hatalmasságok, feléje mutatnak az apostolfejedelmek, a szent mártírok – a legalsó frizen feléje sereglenek a bárányok, és ő tanácstalan mozdulattal tárja szét a kezét: mit tehetnék én érted, öregem?

Mit is, tehetne énértem, aki itt ülök vele szemben?

És mit akár azért az öreg sekrestyés fráterért, akit mindig viszontlátok, ahányszor ide visszajövök, mindig egyformán öregen, mindig ugyanabban az egyre rongyosabb szegélyű reverendában…

Szeretem ezt a Jézust. Ő a legőszintébb isten, akivel eddig találkoztam.

Első vizit

Reggel Tót Imrével bemegyek a Vatikánba. A híres bronzkapun, ahonnét a San Damaso udvaron át a legegyenesebben lehet eljutni a pápa lakosztályába.

Az első kép, ami fogad: a nagy teremben, ahol látnivalóan az őrség tanyázik, egy óriási középkori asztal mellett, a széken elvetve magát ül egy landsknecht, fényes sisakban, mellette az alabárdja, a pápai gárda színeibe öltözve, és elmerülten telefonál. Fél könyöke az asztalon, így szorítja füléhez a kagylót.

Nem hallom, milyen nyelven beszél, svájci-németül vagy svájci-német kiejtéssel olaszul, de arcán az a kötekedve-rábeszélő derű, amellyel a randevút szokták megbeszélni. Éjszaka nincs szolgálatban.

A kép ismerős. A színházi büfékből. Shakespeare-előadás szünete, Othello zsoldosai cigarettáznak a bárpultnál.

140 kórista

A Szent Péter-templom terét Bernini kolonádja fogja be. Mint a rák ollója. Mint két óriás csáp. Négyes sorokban összesen 284 oszlop…

Óriás op-art kompozíció. A téren sétálgatva az oszlopok és oszlop közök variációja folyton új és új ábrát mutat. Van egy pontja a térnek, ahonnan úgy látszik, mintha csak 71 oszlop volna itt. Minden egyes látható oszlop három másikat bújtat el tökéletesen a háta mögött. (Ha párizsi útján Bernini efféle optikai játékokat húz elő a zsebéből, s nem a viharzó drapériáit, talán mégiscsak ő kapta volna a megrendelést a Louvre továbbépítésére meg a király lovas szobrára…)

Az oszlopsoron balusztrád.

S mi van a balusztrádon?

Valamiféle ki mit tud-játékban erre a kérdésre – azt hiszem – elég bizonytalan válaszokat kapnánk. A Rómát járt turistáktól is.

Szobrok vannak rajta, szép sorban.

140 szobor.

Kit ábrázolnak? Ki nézi azt?… Ki csinálta őket? Ki tudja… Nem maga Bernini, az bizonyos. Kortársai csinálták, a kollégái, feltehetően nem jelentéktelen szobrászmesterek, de bizonyára nem is a legnevesebbek. Pár éven át nem volt munka nélküli szobrász Rómában. – Mit csinálsz? – Szobrot a kolonádra. – Te is? Én is.

Mi volna, ha egy műkritikus feltenné magában, hogy remekműveket keressen köztük? Miért ne? Persze, mindenki azt mondja erre, hogy nem valószínű, hogy az ilyen dekoratív rendeltetésű szobrok közt remekmű akadjon. Nem azzal a szándékkal készültek.

Végig lehet vezetni egy fordított okoskodást is. Tíz-húsz-harminc szobrász feladatul kapja, hogy csináljon 140 nagyméretű szobrot. Lehetetlen, hogy ne akadjon köztük néhány olyan tehetség, aki – ha másutt nem sikerült neki – itt mutatja majd meg, hogy mit tud. Így a 140 szobor között csak akad egy-két átlagon felüli kvalitású szobor.

– Ez ténykérdés. Nézzük végig őket.

Csakhogy a kolonádon a sorból nehéz kitörni. Ahhoz egy szép talapzat kéne a tér közepén, egy művészettörténész, aki monográfiát írna, és fotók, reprók, levelezőlapok.

*

Goldoni egykori lakóházában, Velencében, nagy színháztörténeti gyűjtemény van. Egyszer végigböngésztem a könyv- és kézirattárát. – És ez a sok polc itt? – kérdeztem. (Vékony kötetek rengetege volt sűrűn egymás mellé préselve a polcon.)

– Velencei operák librettói a XVIII. századból. – Ennyi? – Ennyi, vagy még több. A szezonban minden hétre esett legalább egy új opera, és száz évig tartott a virágkor. Most szorozzon! – És olvassa ezeket valaki? – A válasz inkább kitérő volt: – Ha keres valaki valamit, nálunk majdnem biztosan megtalálja.

Háromezer drámai mű, amit a szerzők eladtak operaszövegnek. És soha nem lehet kideríteni, hogy nem volt-e közte egy másik Szevillai borbély, egy Tempefői, vagy egy Rágalom iskolája.

*

Vajon az a nyolcszáz televízióadó, amely a világon szerteszét állandóan ontja a műsorát, s még dobja is tovább röléken, telsztárról, milyen értékeket őröl be a műsorába, örökre nyomtalanul?

Bóvli, selejt, középszer, jó iparosmunka sugárzódik szét szinte szünet nélkül erről a nyolcszáz toronyról. Közben itt-ott remekművek. Az ernyőn ezek is megjelennek, de mire visszalapoznánk, a sugárzás régen túl van a naprendszer határán. S már új program fut, a mai; és holnap megint új, a holnapi. A malmot etetni kell.

A kolonád körbefutó állkapcsa nem lehet foghíjas. S egyetlen hét sem múlhatott el Velencében ősbemutató nélkül.

Reggeli lapok

A reggeli újságot, ha kinyitod, ömlik belőle az éjszaka meggyilkoltak vére. És a tegnap meggyilkoltakat sirató anyai és menyasszonyi könnyek.

A sokk után elmélyedhetsz az olyan intrikákról szóló tudósításokban, amelyek (és amelyeknek a leleplezése is) az igazi intrikák elkendőzését szolgálhatják.

S közben mindezeknek az értelméről zseniális elemzéseket olvashatsz a világ legjobb újságíró gárdájától. Ezek az elemzések éppoly kevéssé optimisták, mint voltak a Tacituséi és a Machiavelliéi. És szinte éppoly pontosak.

S utána délig olvashatod a mindennapi olasz élet különösebbnél különösebb történeteit.

Az újságoknak ezek az oldalai pedig olyanok, mintha Boccaccio és Pirandello felváltva diktálták volna a riportokat írói noteszükből. Sőt, egy-egy cikket mintha társszerzésben diktáltak volna.

*

Előfordulhat másutt is, hogy egy nyolcvanéves aggastyán egy tizenkét éves kislánnyal illetlenül eljátszadozik. (Vagy hogy egy tizenkét éves lány ezt állítsa…) De itt a helyszín! Az itt ma is ugyanaz, mint a reneszánsz novellákban. Egy sekrestye.

*

Hogy szökik meg egy rab a börtönből Sassariban?

Lenyeli a kanalát. Beviszik a kórházba, hogy röntgennel figyeljék a kanál útját. Ágya mellé őrt állítanak. De délután kupamérkőzést közvetít a televízió. A kórházban mindenki ezt nézi. Az őr is. A rab pedig, gyomrában a bádogkanállal, pizsamában kisétál a kórházból. A rádió-körözés szinte könyörgés: saját érdekében jelentkezzék a legközelebbi kórházban.

*

A tegnap reggeli újságban rövid beszámoló. Ellopták a Mussolini-család kriptájából a Duce agyvelejét. Pontosabban azt a felét, amelyet az amerikaiak a háború után elvittek, hogy Mussolini agytekervényeiben tanulmányozhassák a fasizmust. Ezt aztán ők visszaküldték. Nem közölve, hogy mire jutottak. A fél agyvelő azóta külön urnában volt, együtt Mussolini marsalli csákójával. Az ismeretlen tettesek most a csákót is elvitték.

A mai újságban egy még rövidebb beszámoló. A sírrablók (vagy ereklyevadászok?) hiánytalanul visszaszolgáltatták az agyvelőt is, a csákót is. Egy papnak adták át, meggyónva tettüket. Személyükre így most már a gyónási titok fátyola borul. A sikertelen nyomozásé mellett.

*

A földön ül, behunyt szemekkel, keze-lába összekötözve. Valami kék köntös van rajta.

Az arca borostás.

Olyan, mint egy fegyenc.

A színes kép a mai Il Giorno első oldalán jelent meg és De Gennaro ezredest ábrázolja, az olasz büntetésvégrehajtási szervezet parancsnokát.

Pár nappal ezelőtt elrabolták, és a rablói ezt a színes fényképet küldték el a sajtónak. Vagy elfogadják a feltételeiket, vagy végeznek a tússzal. A kép az ezredesről pillanatfelvétel. Polaroid-rendszerű fényképezőgéppel. Kiránduláson, pikniken, családi összejövetelen nagyon jól használható masina. Mindenütt így hirdetik. Azon nyomban kész a kép. A boldogság pillanatai oly röpkék – már Faust is tudta –, hogy nem lehet elég gyorsan megragadni őket.

*

Az első menet még pár évvel ezelőtt.

A két kislány mindent elsírt a tanárnőnek, a tanárnő elrohant a gyerekvédelemre. A gyerekvédelem hölgyei kiszálltak…

A jelentésük abszolút pozitív volt. A kislányok otthonában rend és tisztaság. A konyhában ragyognak az edények. Van hűtőgépük, mosógépük és mosogatógépük. A garázsban Ford. Az egész házban érzik a tisztítószerek szaga. Ez az utóbbi volt a legmeggyőzőbb érv, hogy nem lehet ott szexuális fertő, ahol ilyen bőséggel használják a mosóporokat.

– Klasszikus eset – jelentette az iskolának a gyerekvédelem –: mintaszülők, hazudós kislányokkal.

E látogatás alkalmával a vörösbársonyba kötött családi albumokat nem vették le a polcról.

Aztán eltelt három-négy év.

A kislányok többet nem beszéltek róla, hogy mi van otthon. Ha kék-zöld foltokat láttak rajtuk a tanárnők, tudták, hogy a kis bestiák bizonyára megérdemelték otthon a verést, mert így kell az efféle romlott fantáziájú, szülőt nem tisztelő mitománoknak.

Most a rendőrség talált egy fényképésznél húszezer negatívot. Csupa aktfotó erről a két kislányról s a szüleikről. Fantáziadús, erotikus játékaik közepette. A fekália fogyasztásig bezárólag.

Két fényképészt foglalkoztatott a család hosszú évek óta.

– Miért hívott fényképészeket? – kérdezték az apát, már a letartóztatásban.

– Mert én olyan rövidlátó vagyok, hogy nem tudok fényképezni.

Majd később, mintegy mentő körülményként:

– Imádom a szép családi fényképalbumokat.

Ezt a feleség is megerősítette:

– Ez volt mindig a hobbyja.

*

Az életfogytiglanra ítélt gyilkos valahol a szavojai hegyek közt, szökésben újságírókat fogad, sajtókonferenciát tart és nyilatkozik.

*

Egy cigányfiút tizennyolc évre ítélnek, mert nem bírta tisztára mosni magát a törvényszék előtt attól a gyanútól, hogy részt vett egy rablásban, és ő lőtte ki az ékszerész fél szemét. Most jelentkezik egy derék pap, kijelenti, hogy a fiú ártatlan, tudja azt is, hogy kik voltak az igazi rablók, de többet nem mondhat, mert ő a cigányok lelkiatyja, s amit tud, azt az igazi bűnösöktől, gyónásból tudja.

A költői hasonlat mindkét fele: mi vagyunk

A reggeli újságban a börze, az időjárásjelentés és a horoszkóp mellett szinte állandó rovat: kit raboltak el az előző este. Melyik bírót, melyik nagyiparost, vagy kinek a nyolc-tíz-tizenkét éves kisfiát? A szobrász Manzù gyerekeit is megpróbálták elrabolni, nem is olyan régen, épp a pesti kiállításának megnyitását megelőző napokban, a sofőr megvédte őket, majdnem az élete árán, mert golyót kapott a fejébe. A múlt héten egy római kisfiút vittek el a szülei villájából, a kisfiút, a háziakat, meg a házőrző kutyákat is kloroformos pisztollyal lőtték szembe. Csipkerózsika-akció. A mai újság közli egy elrabolt veronai cipőgyárosnak a képét, klinikán ápolják. Kétheti fogság után került haza, hajnalban rakták ki az elrablói a kihalt országúton, de elébb levették a cipőit. Vajon miért? Talán azért, hogy tanuljon meg mezítláb bandukolni a cipőgyáros? Hogy tanulja meg, mi a végzet iróniája? Egy kafkai szín a haramiatörténetben. A cipőgyáros fején két héten át mindvégig kapucni volt, a szemén hegesztő-szemüveg, betapasztott üvegekkel, és a fülében viasz… De nem győzi dicsérni a rablók konyháját. „Nagyszerű szakácsnőjük lehet” – nyilatkozta. Egy milliárdért eresztették szabadon.

A jövő héten kezdődnek az írásbeli vizsgák. Fordítani való szöveget keresek. A harmadik és negyedik évben járóknak nehezebbet. Verset, de persze szabad verset, hogy ne bonyolódjanak bele a formahűség igényeibe. A magyar költők közül Kosztolányi áll legközelebb az olaszok szívéhez. Majd tőle választok ki egy közepes hosszúságú verset.

A rabságból kiváltott öreg cipőgyáros képét nézem az újságban. A felesége simogatja a fejét (majd főz ő is neki jókat!). Csukott szemekkel fekszik a férfi a kórházi ágyon. Mintha túlságosan is megszokta volna a sötétet. Lehetséges, hogy nehezen tudja most már elviselni a fényt. (Írja is az újság, hogy a látása megromlott.)

S beugrik Kosztolányi verse. Bekötött szemmel. Hisz pontosan ezt írja le. Hasonlatképpen az emberi sorsra. Mindnyájunkéra.

Trieszt

Itt vannak a szomszédban a világ legnagyobb katonatemetői.

A múltkor megmutatták az egyiket, Gorizia mellett – hatvanezer sír van benne. És a kis állomások Trieszt és Gorizia között: San Michele, Doberdo.

A dombok kopárak. Azt mondják, a szüntelen ágyútűz tarolta le itt az erdőket, s azóta szabad az útja errefelé a jeges bórának. Az éghajlat is megváltozott 1916–17 óta.

Legelsősorban Triesztért folyt a harc, az osztrák kézen levő szép olasz kikötővárosért. Mi a másik oldalon. Ennél feleslegesebb és igazságtalanabb ügyért még nem harcoltunk addig. Tízszer annyian vesztünk ott, magyarok, mint Mohácsnál. (Otthon az asztalon mindig bámultam a nagy ezüstrózsát, hogy anyám kedves öccsének zubbonya zsebében micsoda kínnal nyílt szét és hajlott össze még a cigarettatárca is, amikor srapnel érte őt a San Sebastianón. Mit is keresett ott szegény Endrődy Lacika?)

Trieszt olasz város. Az maradt a második világháború után is. Hogy megmaradt benne valami a Monarchia levegőjéből, azt az olaszok nem bánják, még büszkék is rá. (Mint arra, hogy Szicíliában érezni lehet az antik Görögországot…) Idevaló íróikban szívesen elemzik a Közép-Európára valló jegyeket. (Italo Svevóban, Umberto Sabában, Natalia Ginzburgban.)

De amikor az Álomfejtésről beszélünk, a színházi emberek egyszeriben elfancsalodnak. – „Mindenütt Olaszországban mehet, csak Triesztben nem.” – „Miért nem? Ide esik legközelebb Bécs, Ferenc Józsefestül, Freudostul.” – „Hisz éppen ez a baj, a triesztiek imádják a Habsburgokat. Nem tűrnék el a darab iróniáját… De ha hajlandó volna egy darabot írni nekünk rokonszenves Habsburgokról, például Miksáról, aki itt élt a Miramare kastélyban, boldogan lekötjük előre, sok pénzt kereshetne vele…”

Később meghívtak, írhatom ott is, legyek a színház vendége. S biztattak: milyen kellemes fürdőváros tud lenni nyaranta Trieszt. Kár kihagyni… A fürdőszezonban is nyitva a színház. A Bál a Savoyban fog menni, Felföldy Anikóval.

Triesztből eljövet a vonatban Umberto Saba szép posztumusz regényét – befejezetlenül is tökéletes regényét – olvasom, az Ernestót. A regény fiatal hőse levelet ír 1899. szeptember 22-én. Ebben írja: „Azt mondja a nagybátyám, hogy hazátlan bitang vagyok; ez pedig nem igaz, mert nagyon szeretem Olaszországot, életem egyik legnagyobb álma, hogy meghalhassak egy Ausztria elleni háborúban csak azért, hogy Trieszt olasz város lehessen.”

*

Azért elutazásom előtt kimentem a tengerparton a Miramare-kastélyhoz, amit a gyászos véget ért Miksa főherceg építtetett magának.

A rossz ízlés és a mindent bele – együtt. Rémes. Az agyonaranyozott ágyban, ha Miksa és Carlotta felébredt, körben a falakról Európa koronás uralkodói tekintettek rájuk (akkor még volt vagy húsz), s pont szemből a Pápa. „És te még csak egyszerű főherceg vagy, Maxi?”

Ezzel ébredtek. Ezzel aludtak.

Nem csoda, hogy bolond fejével és nagyralátó Carlottájával végül hajóra szállt itt az öbölben, és elment Mexikóba császárnak.

S ezzel megnyitotta a véres áldozatok sorát Ferenc József szűkebb családi körében.

Ez a villa olyan nagy giccs, hogy most már el is tudnám képzelni drámai színtérnek.

De nem a lojális triesztieknek.

Dante első alaptörvénye

A Signoriával szemben – hogy hátra kell szegned a nyakad, hogy a tekinteteddel felérd a tornya csúcsát! micsoda kvadrátkövekből van rakva! – a tér túlsó felén nem a francia nevű kávéház áll, hanem a Mű, láthatatlanul. És mennyivel magasabb a Signoriánál, ahol a számkivetését kifőzték. Magasabb és elpusztíthatatlanabb.

Homlokán a felírás. Hogy milyen nyelven? Száműzött-nyelven. Dosztojevszkij, amikor itt körmölte a Félkegyelműt, cirill betűkkel olvashatta. Én magyarul.

AKÁR A HALÁLBA ÜLDÖZNEK VALAKIT, AKÁR AZ ALKOTÁSBA: AZ ÜLDÖZŐK MINDIG RÁFÁZNAK.

„Lelkem, ha kérte, amit a Sors nem adott…”

Provincializmus és világirodalom

– Kis nép. Mit kezdesz vele?

– Kis nép. Persze. De az emberiség is kicsi. Egyre inkább az jellemző rá, hogy milyen kicsi. Minél inkább növekszik és szaporodik, s megy a demográfiai robbanás felé, annál inkább látszik rajta, hogy árva, hogy egyke, hogy pótolhatatlan, hogy egy szél elég, hogy elfújja… Ne tévesszen meg, hogy haladványszerűen növekszik. Esélyeivel és reményeivel, az emberiség inkább egy Amazonas melléki indián törzshöz hasonlít, vagy a baszkokhoz, vagy éppen hozzánk.

Az ám–hazám

A nyelvnek, a nyelvünk irracionális szféráinak az ismerete egyszersmind együtt jár a metsző tiszta látással a valóság dolgaiban.

Ezt a meglepő jelenséget mindennél jobban igazolja az, hogy költőkben is iker (sőt: sziámi iker) tehetség az, amely egyszerre teszi őket képessé utánozhatatlan nyelvi trouvaille-ok szakadatlan produkálására, és nem köznapi érvényű ítéletek mondására a lélek és a világ – nemegyszer: a közélet – dolgaiban.

Egy hős kisasszony

Képes Géza nagyszerű fordításgyűjteményében – Napfél és Éjfél, finnugor rokonaink népköltészete – bukkantam egy tündéri iróniával szóló votják (udmurt) dalra. Egy boldogtalan, bolondos leányka énekelhette. Egy presziőz leányka az őshazából, akinek – ellentétben későbbi, párizsi társaival – a kényeskedő természetéhez pompás humorérzék is párosult.

„Fejecském, mint cérnagombolyag, szép” – így kezdődik a vers. Hogy a votják hallgatónak mit mondott ez a hasonlat, nem tudhatom. De engem földerít, és azt hiszem, sok költő megnyalná a tíz ujját, ha egy ilyen képpel intonálhatná a versét.

A dal második, nagyobbik fele arról szól, hogy hiába minden szépség, az élet mégis csupa bonyodalom, bosszúság. Nem is érdemes élni. De ha valaki ilyen kényes, az meghalni se tud. Szerencsére.

Marivaux vígjáték bonyolító tehetségét kéne kölcsönkérnie annak, aki színpadra próbálná teremteni ezt a csupa öngúnnyal panaszkodó és tréfásan magát illegető kislányt. Ezt a nem túlságosan életunt udmurt Opheliácskát.

A Marivaux-ét, vagy – persze – a Tamási Áronét.

A költészet kezdetei

Kis Károly meggyilkolásáról több rigmus is fentmaradt. Hogy hogy biztatta a királyné Forgáchot. Micsoda bérrel, micsoda vérdíjjal.

Vagy a másik:

Ezek az első magyar rímek. Ez volt az úttörés. Csokonai, Arany és József Attila felé. Petőfi és Ady felé.

Vér és arany. Vér és arany.

„Csak egyetlen színt elgondolni tudnék, amilyet nem látok soha –”

Nagy volt Várad

Hogy milyen nagy volt Nagyvárad akkor, lélekben…

Képzeljük csak el. A színházban bemutatkozik egy helybeli újságíró (huszonöt éves) költőként. Vitatott, vad szerelmi versekkel. Amilyenekért – nem is oly rég – Baudelaire-t Párizsban megkövezték. Még olyanabbakkal.

S mindenki tudja, hogy ott ül az első sorban az az asszony, akihez ezek a versek szólnak. A „véres húskapcsok”-at emlegető versek. Nincs elmisztifikálva bennük semmi. A költő diszkréciója kevesebb, mint Vénusz-szobrokon a drapéria. A nő nevét fordítva írja bele a verseibe. Ennyi.

A jól nevelt közönségnek persze ennyi is elég lehet, hogy tiszteletben tartsa Múzsa inkognitóját. Elvégre is a Múzsa férjnél van.

És ekkor a Költő a színpadról int, kezét nyújtja az asszony felé, és fellépteti magához a reflektorfénybe.

Együtt állnak, egymás kezét fogva, a lámpák és a szemek kereszttüzében.

És semmi jele nincs, még a Költővel olyannyira ellenséges lapokban sem, hogy bárki is megbotránkozott, vagy akár csak az orrát is felhúzta volna.

Így tudott hódolni egy város a nagyság legelső jelére.

Megváltott vasúti jeggyel

Azok a kifelé menések, azok az elutazások, azok az újra és újra megélt meghalások nem csupán Illésként elszekerezések voltak a Himaláják jégcsúcsai meg a többi Mont Blanc-ember közelébe – a költői örökkévalóságba. Nem. A menekülés képei voltak, rémálomba illő és kalandfilmbe illő veszélyek közül. Kisvárosi urak körvadászatából…

1903. szeptember 19-én írja Ady, a börtönből kijövet:

„Nekem itt nincs tőkém, nekem itt nincs sok célom. Mikor itt megunom a sok piszkot, kivándorolok… De mégiscsak ostoba dolog elgondolni, hogy én itt egy dzsungelben élek. Bottal, tőrrel, csellel, golyóval, megváltott vasúti jeggyel kell védekeznem.”

„Valaki az Értől indul el…”

…S befut a szent, nagy Óceánba”. – Ezt általában úgy értelmezzük, hogy a vidékről eredő költő nosztalgiáját fejezi ki a világirodalom iránt. Valami világirodalmi beteljesülés vágyát; a világirodalmi elismertetés áhítozását, reményét, büszke bizonyosságát.

Miután megtudtuk, hogy Ady a kisujját se mozdította meg sem Párizsban, sem idehaza, hogy verseit idegen nyelvre fordítsák, ezt az értelmezést, azt hiszem, jó volna elvetni.

Mit jelent hát ez a vers?

Talán azt, hogy a magyar lélek, legprovinciálisabb eljegyzettségében is kommunikál az egyetemes emberivel, ha tetszik: a nagy költészettel.

Ez az értelmezés hasonlít az előbbihez, a közkeletű értelmezéshez, de nem ugyanaz.

Ellovanások

„Vízből lószóval beszélni” – olvasom Ágh István versében, s megint elfog ugyanaz az érzés, amit gyerekkoromban imádtam előidézni, megunhatatlanul, újra- és újraolvasva a meséknek azt a legkedvesebb fordulatát, hogy a táltosló megszólítja sörényébe kapaszkodó kicsi gazdáját.

Az Íliásznak azt a jelenetét, amelyben Akhillesz lova szólal meg (ez is a gazdáját félti), Szerb Antal az eposz legmegrendítőbb jelenetének tartja. Ez az a pillanat, mondja, amikor a homéroszi harmónián áttör az ősvilági borzalom.

Borzalom? Ezt nem mondanám. Legföljebb: derűs borzalom. Akhillesz aztán kedvesen meginti a lovát, nem illik belebeszélnie az ő sorsába.

Adynak egyik legrövidebb verse A ló kérdez. Nem kellett sok szót vesztegetnie a csodára, hiszen olyan természetes, hogy felüti fejét a lova „és megkérdi, míg szép feje kigyúl…” – egy sokat próbált vármegyei huszár hangján kérdi, nem is csupán a lovasáért, hanem az egész megyéért és mindenségért bús aggodalomban: „Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”

*

A ló kérdez – de nemcsak kérdez. Mielőtt felütné fejét, tisztelettudó öreg megyei táltosként, egy sorral elébb már megjelenik e versben a Ló, az elmúlás mozgatójaként, mint a Visszafordíthatatlan Változás Törvénye, mint maga a nyerítő Idő. Rajta vagy általa megy a világ a semmiségbe. Egy soha nem hallott és mégis nagy evidenciájú igébe rejtve: „minden ellovan”.

A folyó vizek képe Herakleitos filozófiájában talán ugyanaz, mint a nyeregbe szállva ellovanó világé Adynál.

Mi az, hogy minden ellovan?

Az el az elmúlásra utal, világos.

A lovan pedig a mozgást jelenti az igében, a történést. Ha minden ellovan, akkor minden megtörténhetik. Legalábbis minden, ami lóság – hogy a ló kérdez… hogy a keselyem fiatal Bűn… hogy új s új lovat ad az Isten (mert „Az Embernek, míg csak van ember Megállni nem lehet”)… hogy vak ügetését hallani… hogy ügetnek a halál-lovak…

*

Hiába, hogy gyerekálmainktól (s azok előttről) ismerősek: Ady lovai titokzatosak maradnak. De hát minek is kéne érteni őket? Lényegük beköltözött az ellovan igébe. S így ezek a lovak a sorsunkká lettek. Mondhatnám: velünk is megtörténhetnek.

Ha majd előáll az egyik, gazdátlan nyereggel, felkapaszkodok rá, talán elsápadva, ahogy a versben van, vagy talán azzal a halált megvető bátorsággal, mint a tündérmesékben, a táltosok kicsi gazdái.

„Ha ki király…”

Röhögtető és arcpirító anekdotákat lehetett néha hallani külföldet járó írótársainkról. Az egyiknek efféle bemutatkozási formulája volt: „Fordítsa le neki, hogy otthon én nagy író vagyok” – s a biztonság kedvéért mellét kopogtatva mondta is: grösste Schriftsteller bin. A másik mindjárt szövetségeseket keresett, hogy ne legyen egyedül a honi klikkekkel folytatott harcában… A harmadiknak a noteszében ott lapult a számba jöhető fordítók címe, telefonszáma – egész lista. S végigjárta őket, hóna alatt a könyveivel.

Valamikor az uralkodóknak az volt a szokásuk, hogy külföldi útjaikon valami szürke nevet vettek fel, amely elrejtette a rangjukat. Rákóczi fejedelem Sáros grófjaként mutatkozott be Párizsban.

Azt hiszem, Ady is tartotta magát Párizsban ehhez a fejedelmi szokáshoz. Újságíró volt Budapestről. Semmi nyoma sincs, hogy bárkinek is orrára kötötte volna, hogy költő, s hogy a legnagyobb. Eszébe se jutott, hogy egy versét lefordíttassa egy francia költőtárssal.

Ő, aki idehaza szuverén büszkeséggel vallott magáról.

Odakint szigorú inkognitóban élt. Betartotta az uralkodói etikettet.

Szókimondó bajban

Ez a kifejezés is az Adyé. Akkor mondja, amikor revelálnia kéne magát számunkra. Amikor meg kéne jelennie előttünk – valamiféle alakot öltve. A zavar, amiről itt szól: isteni. A görög mitológiából (és nem is csak a görögből) tudjuk, hogy az istenek egyik gondja volt: a teofánia, emberek szemében maguk-felismertetése. Ő, aki annyit mondta magát Apollónak, most csakugyan abban a bajban van, mint a Jós-Apolló – a mindig félreérthető kinyilatkoztatások istene. A szókimondás baja ez. Vállalni az egyértelműség csapdáját egy ezerértelmű istenségnek.

A „százszor zárt titok hős, futó bölcse” – így nevezi meg magát itt Ady – szól e versben, s mondja:

S ahogy bajában Ady felfohászkodik segítségért, mintha egy teofánia kelléktárát sorolná fel. (Lehetetlen nem gondolni a delphi jósda vermére, a templomfüggönyökre, az isteni metamorfózisokra, Apolló maszkjára, a beszélő tölgyfalombokra…)

Tudjuk, minden isten alakváltó. Minden isten egy kissé: Próteusz. (Még a kevéssé játékos Jehova is beöltözik égő csipkebokornak.) A görög főisten főként szerelmeiért próbálja végig a teremtett világ formáit, s lesz bika, hattyú, felhő, aranyeső vagy katona. De az emberszeretet is találékony, ennek köszönhetjük, hogy „az Ige testté lőn”.

Van-e hát istenibb színvallás ennél? – a vers következő sorával?

*

A bújócska, amely a százszor zárt titoktól a szókimondáshoz, s innen vissza megint oda vezet, hogy a költő „éljen és csaljon titokba-veszetten”, ez a százszor zárt és százszor szabad és megint százszor zárt és szabad isteni létmód végül is oda vezet, hogy a magyar Apolló saját maga számára is talányossá és rejtelemmé válik.

Ne csodálkozzunk hát azokon a vitákon, amelyek föllépte óta tartanak, s halála után pláne sokáig növekedőben voltak: hogy kié is Ady Endre? Megmondta ő jó előre, hogy holtában is alakváltó lesz. Egy másik versében, korai versében mondott ilyenfélét:

Az egyértelműség csapdájának csakis mi vagyunk a foglyai. Ő az, aminek mondta lelkét, valóját: „dús alaktalan”. Ő megmarad derűs ambivalenciájában, polivalenciájában.

*

Nekünk továbbra is az a dolgunk, hogy keressük őt és tetten érjük őt.

Az övé csak az, hogy nevessen az igyekezetünkön.

A líra minden húrja

Egy-egy kötetén belül a ciklusok – tematikailag – milyen távol esnek egymástól. Léda-versek, a márciusi köszöntők, istenes versek, a magyar ugaron, minden titkok versei…

Hetvenhárom éves korában hiába ült volna fönt az írókongresszus elnökségében, megkapta volna ő is a magáét, mint ahogy megkapta ott Nagy Lajos, Tersánszky. A Tűz márciusa verse nevében tisztelettel, de határozottan eltanácsolták volna őt a Sion hegy alól.

Idő előtt elmúlni

Ha a huszonnégy éves Ady Endrét – képzeljük el a vérlázító abszurdumot – még az Új Versek megjelenése előtt keresztüllövi Váradon a cikkein felbőszült társadalom ítéletének valamilyen végrehajtója, vajon mit kezdhetett volna vele az utókor? Egy vidéken ellobbant, egyedülálló sajtótörténeti jelenség – írogatná róla az efféle kuriózumok kiásója.

Jelképes is: egy váradi cikkben Góg és Magóg döngeti a pokol kapuját, a versben Góg és Magóg fia már betörését emlegeti Magyarországba. Ugyanez a jelkép, ugyanazzal az egetvívó szenvedéllyel: Váradon a tehetetlen bőszültség kifejezésére, az Új Versek élén egy honfoglaláséra.

És most képzeljük el – mert nem kevésbé vérlázító abszurdum –, hogy a negyvenkét éves Adyt, A Halottak Élén megjelenése táján, valamikor 1919-ben, elvitte volna a spanyol vagy egy szimpla tüdőgyulladás. Vajon eljuthatott volna-e az emberiség (friss győzőiben és legyőzötteiben) az újabb világháborús fenyegetettségnek ahhoz az élményszerű és katartikus felismeréséhez, amelyet ma Ady költészetének köszönhet? Nem is beszélve most arról, ami aztán csakugyan elképzelhetetlen, hogy milyen más irányba tartott volna az európai költészet (racionalizmus? zsákutcába vivő kísérletezések? hermetizmus?), ha a húszas évek derekán nem tör ki Magyarországról (Dévénynél!) a lírának ez a nagy megújítója… Ki tudja? Lehetséges, hogy egy pályája derekán eltűnő Ady ma csupán egy nehezen megközelíthető nyelvű nép literatúrájának volna a dédelgetett belügye.

Milyen igaza volt ennek a költőnek, amikor irtózva hárította el magától a korai elmúlás esélyeit – mint halálos bűnt, amelyért a költő (hozzátehetjük: az emberiség is) üdvösségével fizet:

A fentiekhez

– Mondja, Ady, maga csakugyan olyan fiatal, amilyennek látszik?

Ady Endre nyugodtan, alig észrevehető, de mély lenézéssel válaszolt:

– Nem, én nagyon öreg vagyok már. Hetven esztendőn felül.

(Névtelen beszámoló a nagyváradi Szabadság 1902. február 26-i számában, Ady Endre és Csergő Hugó találkozásáról.)

Ady-szeminárium

Tanítás előtt kiírom a legszebbnek látszó képeket Ady verseiből, hogy ezeket elhullogatva, idézetről idézetre vezessem a beavatandókat az összes verseknek távolból nézve oly áttekinthetetlenül (s talán riasztóan?) vad és sötét világába.

1. A világháborúban az elesett katonákról egy kísérteties látomás:

2. Öregnek, közönyösnek, kihűltnek érzi már magát –

3. Egy kép – a sok közül – a maga haláláról. (Mint Prosperót, aki szigetjéről Milánóba hazatérve tudja, hogy minden harmadik gondolata alján a halál lesz, úgy kísérti Adyt kezdettől fogva az elmúlás.) 1914 márciusában írja (de csak posztumusz jelenik meg ez is!).

(Tréfás falusi mondások emléke él ebben. Az efféléké: elmegy deszkát árulni stb.)

*

S aztán megmutatom nekik azokat a sorokat, amelyeket ha olvasok, éppúgy összeszorul a torkom, mint gyerekként, Magyarországra jövet, a Himnusz hangjára.

A Hunn új legendában. Szuverenitását kihirdető trónbeszéd ez, de mérhetetlen szomorúság is fakadoz föl benne. Amikor azt mondja: „A tolakodó Gráciát ellöktem”. S ezután mindjárt: „a minden kellett, s megillet a semmisem”.

Ilyeneknél vélem én felfedezni a költő könnye nyomát a papíron, s nem a Sírni, sírni sírni szép bariton-áriájában.

Ő volt ő

Ritkán volt olyan pillanatom otthon, amelyik olyan volt, mint egy otthoni pillanat. Némán vagy csattogó villámlásoktól szabdaltan, az engesztelhetetlenség ülte meg a házat.

Azért néha akadt egy-egy békésebb félóra, óra. Hogy egyikünk se fojtotta vérbe. Talán csak azért, hogy lássuk: mit veszítünk.

Egy ilyenre emlékszem most.

A két gyerek a díványon, én a karosszékben ülök. Szemben a falon kis fekete keretes kép, elsárgult, rossz háborús papíron egy remekmű, Ferenczy Béni rajza a halott Adyról. Amikor a maszkot csinálta róla, akkor rajzolta le.

Erről beszélek, hogy hogy kaptam ezt a képet. Béni bácsiról beszélek, őt ismerik, Földessy Gyuláról, akié a kép volt eredetileg, és Adyról. Verseket olvasok föl, amelyekben halálát írta meg. Persze azt, hogy „megszépül szatír-arcom, megszépül szatír-arcom…” Meg azt a másikat, hogy „Álomlátó szeme meredten Bámul a nagy szürke, magyar égre…”

Kosztolányit is előkeresem, aki szintén lerajzolta Adyt a halálos ágyán. „Nézem a halott fejét, melyen hirtelen és érthetetlenül egyszerre megfagyott az élet.”

Így kezdi.

– Nézzétek a képet! – mondom, és olvasom a tökéletesen pontos leírást.

– „…Súlyosan és komolyan hever ez a fej dús és gyönyörű sörényétől övezetten, melyben nincs még ősz hajszál, a sárgás fehérségben is élően, dacosan, forradalmian, egy el nem békülő magyar rebellis…”

Azt mindennél jobban unják, ha felolvasok. A lányom közbeszól.

– Mi mindig azt hittük, hogy ez te vagy, itt a képen.

Ezen aztán mindjárt egymásra nevetnek.

– Te is?… Én is.

– Hiszen pont olyan, mint apu.

– Ne vicceljetek, én aztán semmit se hasonlítok Adyhoz.

– Az mindegy… Azt hittük, hogy te vagy. Ugye, hogy te is azt hitted?

Mire az öccse:

– Azt, azt…

– De hiszen láttátok, hogy ez egy halott feje. Nekem mégse volt felkötve az állam.

– Pedig mi azt hittük, hogy ez te vagy.

…Hányszor elnézhette a két gyerek ezt a rajzot. A párnán pihenő fejet, a nagy, csukott szemeket. Ellenállhatatlan, lenyűgöző látvány. Babonás látvány, vallotta róla Kosztolányi is, és végül nem is tudott mást mondani a halott Ady jelenlétében, csak azt, hogy „Ő volt ő”. Kosztolányi, a tökéletes kifejezés mestere, egy tautológiát dadog. Ő volt ő.

A senki máshoz nem fogható. Az önmagával azonosság.

A két gyerekre is babonás erővel hathatott. Mélyen hathatott. Ezért vélték apjukat látni ott, a hideg ágyon.

Megteremtették a kontaktust a képpel. Szorongva nézhették. Hisz ismerték. Felismerték. Ő volt ő.

Volt közük a halotthoz.

Vak vezet…

Beckett-drámákból tanuljuk újabban, hogy milyen menthetetlen és értelmetlen ügy az, amit létezésnek hívunk.

Mintha nem írták volna meg ezt annyian, de annyian!

Szinte képszerűen (némileg Brueghel-kép-szerűen és erősen jelképszerűen) tűnik fel a lét abszurduma a Babits-versben: Vakok a hídon.

Letörpülve… üres szemgolyójuk… faruk meg feltolva…

Nincs náluk nyomorúságosabb, visszafejlődésre alkalmasabb, groteszkebb teremtés. Bármit csináljanak – életfélét, bölcseletfélét, művészetfélét – ennyi az eredmény: „Mind bukdos botorkál gyámoltalanul És olykor kezével a semmibe nyúl És olykor tört lécen hintázni tanul.”

Reménytelenek. És gyilkosok is: „a Csöndbe taszítja le társát a társ.”

Hozzájuk képest, akik Godot-ra várnak: két derűs görög isten.

Kész a leltár

Kozocsa Sándor valamikor minden esztendőben összegyűjtötte és kiadta a régi és új magyar irodalomra vonatkozó tanulmányok és recenziók bibliográfiáját. Ezekből a füzetekből kiderül, hogy kiről mikor kik és mennyit írtak.

József Attila verseiről 1936-ban összesen négy cikk jelent meg. Két verseskötete volt akkoriban. Az előző évből a nagy válogatás, a Medvetánc. Erről írt még Egri Viktor, Ignotus Pál és K. S. monogrammal valaki az Őserő című sajtótermékben. S friss kötete az év végén, a Nagyon fáj. Erről az Esti Kurir írt azon melegében, a 296. számban. Megint a hű Ignotus Pál.

Két verseskötetről – négy cikk.

Ennyi volt az utolsó előtti év sajtója.

Az eksztázis képe

Mindig különösképp szerettem az Óda végén a „hajnali részegség” eksztázisát, a halálnak és az ujjongó megdicsőülésnek az élményét a kelő Nappal szemben, a legszemléletesebb képet arra, hogy a költő „magán kívül van” – a szíve legalábbis:

Hölderlint olvasva, feltűnik a hajnali elragadtatásnak ugyanez a képe. A kiszakadó szívvel. Panthea és Empedoklész találkozásánál.

„És mikor lelkem frissült örömben először bontakozott a sokáig nélkülözött világba, s szemem fiatal kíváncsisággal itta a napfényt… Ó, mint hajnali felhő, úgy úszott szívem a fenséges, édes fény felé…” (Hajnal Gábor fordítása.)

Különben Empedoklész épp annak a hiánytalanul teljes természetnek a megtestesülése, amely József Attilának itt revelálódik, az Ódában:

Közhely már, hogy az Ódában mennyire materialista képeken gyullad az eksztázis. S vajon Empedoklész elragadó (a szicíliaikat és Hölderlint egyaránt elragadó) lénye nem egy materialista filozófián gyullad ki?

Ő írta ezt az anyag örökkévalóságáról:

„A semmiből nem lehet semmi, és ami van, el nem enyészik.”

A Wawel hegyén

Ez az ország sokszor nem volt meg a térképen, de itt, Nagy Kázmér székesegyházának a kriptájában, a halottak mindig a lengyel nemzeti nagylétet hirdették, mereven, konokul, tömegtüntetésben. Itt vannak a Jagellók, a Potockiak, a Szobieszkyek, a szabadság védszentjei: Poniatowsky József és Kosciuszko Tádé, és itt van ezüstkoporsójában a mennyei patrónus is: Szent Szaniszló. És vörös márvány síremlék alatt itt nyugszik a nagy király: Báthory István.

A ráccsal elzárt kápolna előtt a magyarok mindig megállanak. Egy perccel tovább is, mint a többi látogató. Előttünk is járhattak itt magyar honfitársak. Friss koszorú, piros-fehér-zöld szalaggal.

„A szegedi József Attila Egyetem diákjai…”

No, melyik a nagyobbik magyar karrier? Az Opos nemzetségből királyságra jutni Lengyelben vagy a vagányok félig lúdtalpú Attilájából – Csin-bin! – Egyetemmé lenni, Alma Materré?

Olyan magától értődő természetességgel fest itt József Attila neve e királyságig feltört oligarcha sírján, mintha egy másik fejedelemé, egy felséges rokoné volna.

Egy világhódító II. Attiláé.

De miféle szerénység ez is? Mondjuk csak hozzá bátran: hejh szentek és hejh lengyel királyok –

San Diego erőd, Acapulco mellett

Nagyon szeretem azt a filmet, amit ma este itt vetítenek. A hosszútávfutó magányossága. Odahaza már láttam, még a nyáron, a szinkrongyár hűvösvölgyi műtermében. Jólesik itt viszontlátni. Szinte hazai emlékként támad fel a vásznon az angol külváros és a ligetes táj. Ebből a Csendes-óceán parti trópusi éjszakából minden, ami Európa, már a szülőföld igézetével hat. Üzenet hát ez is a szűkebbik hazából. Hogy is mondták régebben? Az óhazából.

Különben is, nagyon szép film!

Olyasmiről szól, hogy nehéz szívvel nem lehet befutni a célba, még a csodafutónak sem.

Pedig itt van a pálya előtte, és itt a nagy esély: most lehetne visszafutnia a számkivetettségéből a társadalomba. A célszalag mögött biztató mosollyal, vasárnapi ünneplőben ott ül Anglia, és zeneszóval várja a győztest. De a hosszútávfutó az apja halálára emlékszik, az otthoni nyomorúságra, a tüdőbajra, az anyja pofonjára, és az utolsó pillanatban, a cél előtt, kiáll a versenyből. Lehúzták az emlékek. Letört. Nem bírt felejteni…

József Attilára kell gondolnom…

József Attila sorsa, persze, sokkalta nagyobb ennél, de a bánata neki is ebből az anyagból volt.

Amikor a futó fiú váratlanul megtorpant pár méternyire a célszalag előtt, oldalában a kordont feszítő, biztató-gyalázó nézőközönséggel, úgy állt ott, kissé megriadva és magát mégis mindenre elszántan, szelíd mosollyal (amely felért egy hadüzenettel), hogy azokat a setét eperleveleket is vélte az ember látni, ahogy a vállára hullanak…

Mint a Bánat című versben.

Nemcsak azért, mert éppen futásról és megtorpanásról szól ez a vers is. Nemcsak azért, mert ebben is benne van: futtam, mint a szarvasok, és mert benne van: varázs-üttön megállok… Hanem mindennél inkább azért, mert az is benne van: famardosó farkasok űznek vala szívemben.

Ezért nem fut be abba a világba, ahol a dicsőség, a jobb sors, az igazgató mosolya várja, ahol jól nevelt gimnazista úrifiúk vannak és jótékonysági hölgyek s a falon az angol királyné képe. Ott volt az orra előtt mindez, az övé volt, már csak egy lépést kellett volna tennie. De ezt már nem tette meg.

(Petőfi is eszembe jutott közben, akinek utolsó pillanatát Ady látta meg igazán: megáll a kukoricás előtt, ahol még elrejtőzhetnék. Ez a kukoricás az élet és a társadalom, ez a kiegyezés. Nem, inkább kívül maradni ezen és meghalni…)

Lám, a legendás szarvassá lett fiú csupán egyik fele volt a költő mítoszának, utána jött még a metamorfózis vége: a farkassá lett csodafiú-szarvas.

Hogy is van? Hogy is mondja egy másik versében József Attila? hogy ki is a felnőtt? – Akinek szívében nincs ott apja-anyja…

Az övében bizony ott voltak – sírköves, dűlöngő temetők.

Amikor a színésznek gratulálunk, mondom neki, hogy van egy magyar vers, amely éppen ilyesmiről szól.

– Ki írta?

Mondom. S azt is, hogy már nem él.

– Ó… Régen halt meg?

– Nem. Ma van huszonhat éve.

A kor szelleme

Edgar Morin kitűnő könyvének a címe ez. Ezt olvasom. Ahol a játék fontosságáról ír, nem lehet József Attilára nem gondolni: „Egyedül egy játszani engedő civilizáció volna képes ártalmatlanul levezetni az iszonyatos vágyat az elfojtott önérvényesítés kirobbantására.”

Azt hiszem, csakugyan József Attila kapcsolta újra össze, amit a nagyképűség régen elválasztott egymástól: a politikát, a történelmet, a rendet és a gyerek igényét bennünk, a játszhatnékot…

Nemcsak a híres nagy versének befejező soraira gondolok. Ott ez a kis töredék is –

Így tudja, így vallja: gyerekkori játszókedve éppúgy feledhetetlen momentum a jövő számára, mint akár a gyerekkori szenvedése.

Játszani is engedd…!

A világ törvényei olyan meglepetéseket tartogatnak, hogy az remélheti leghamarébb felérni őket, akinek az elméje kész a legképtelenebb ugrásokra, bakugrásokra, bukfencekre, nonszensz piruettekre…

A görög filozófia történetében olvasom:

„A pythagoreusok a matematikát játékos számmisztikává tették. Azonban a 4. században már tanították a földnek saját tengelye körüli forgását is.”

Éljenek a pythagoreusok! Csakhogy szerintem nem ellentét, hanem következetesség van a két tényben. Felesleges a két mondat közt az az „azonban”.

„Tüzet viszek – nem látjátok”

Semmi sem fejezi ki jobban, hogy „megszállottak” vagyunk, egy eszmétől, egy hivatástól – mint ez a népdal-sorocska. („Megszállottak” – mint az apostolok a Szentlélektől.)

Hiszen benne van még az az oly aktuális figyelmeztetés is a világ számára, hogy vegye észre végre ezt a megszállottságot, ezt a prométheuszkodást, és becsülje már meg a tüzet vivőket.

Semmi sem fejezi ki jobban…?

De.

Baudelaire, egyik látomásában, a kimérájukat cipelő emberekről. („Mindegyik egy-egy Kimérát vitt a hátán; nyomhatott annyit, mint egy zsák liszt vagy szén, vagy mint egy római gyalogos felszerelése…”)

És József Attila, midőn arról ír, hogy gyerekkori félelmének és bámulatának tárgyát most felvállalja.

„Mint lopott fát.”

Ez a hivatás képe. A lopott fával vinni együtt a fadobálókat is, az egész világot is.

Csodálatos és mélyen igaz ez a metamorfózis: a gyerekkori emlék nő fölénkbe, mint hivatásunk útjára kormányzó lelkiismeret. Vagy ha tetszik: mint felsőbb énünk.

Meleget visz haza?

Vagy fényt az emberiségnek?

Pontosan úgy, ahogy a népdal mondja: „Tüzet viszek…”

Az érzékeny palánta

Hallom, hogy valamelyik amerikai egyetemen finom, műszeres vizsgálatokkal eljutottak annak a felismeréséhez, hogy a növények figyelik az embereket, megkülönböztetnek minket, félelemmel vagy bizalommal reagálnak a közeledésünkre, aszerint, hogy milyen tapasztalatot szereztek rólunk.

Sikoltanak és mosolyognak a maguk módján. A szirmok záródó vagy nyíló mozdulását tehát nemcsak a napfény, a harmat, a sötétedés, a darazsak-méhek közeledése válthatja ki, hanem az emberi jelenlét is.

Ez a felfedezés, ennek a szenzációja, persze, megint ránk vall, emberekre, a mi mániás antropomorfizmusunkra. A növényi érzékenység feltehetően óriás tartományából kiszúrjuk azt, hogy a virágok félnek tőlünk. Ez a felfedezés hízeleg is nekünk, meg aztán bámulatra is indít. Mert ki hitte volna? Ki hitte volna, hogy a növények nem önfeledt odaadásban élnek és virágzanak, hanem hogy őket is a fájdalom ösztökéje hajtja a csakazértis életben maradásra? Ki hitte volna, hogy ők is végigküzdik és szenvedik az önfenntartás és a fajfenntartás drámáját? Hogy élvezik a beporzás kéjét?

Elfogadtuk, hogy a növény „magától” kihajt, „magától” nő, és „magától” elfonnyad, elszárad. Hogy életben létének felelősségéből semmi sem hárul reá. Hogy érette egyes-egyedül a Természet a felelős.

A költők között persze, mindig is voltak, akik – a maguk érzékenységével – eljutottak oda, ahová az amerikai tudósok.

Gulyás Pálra kell először is gondolnunk, akinek versei tele vannak a növényvilágból érkező üzenetekkel.

Ő eljutott a növényekkel a párbeszédig.

Például azon a reggelen, amikor…

Egy másik versének (s formára is hasonló versének) utolsó szava szintén ugyanez a szó: a „dobbanás”. S természetesen: szívnek a dobbanása ez is. Egy gyerekkori emlék az Apáról.

E két verset egymás felé közelítve, egyre többször káprázik át az Apa alakja a fákéba, s a fáké az Apáéba.

Gulyás Pál szó szerint hozzátartozójának érezte, vallotta a fákat.

Vagy inkább úgy mondhatnánk, hogy ő talált haza – ebben a rokonságban. Az ember – a tékozló fiú – árvasága olvad föl a megtalált növényi nagy családban. Ezért mondhatja az örök hűség bizonykodásával: „Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák…”

Hogy aztán a vers végén, a holt emberiségről szóló látomás után, megismételje ezt a hűségesküt…

Fogékonyság

Ferenczy Béni megmintázta Gulyás Pált egy szép érmen.

Abban az időben csinálta ezeket a költőérmeket, amely számára is az igazságtalanság ideje volt. (Az a pár esztendő az ötvenes évek fordulóján objektíve számlálva nem is volt sok, de egy centit sem süllyed le az emlékezet szemhatárán.)

Nem ismerte Gulyás Pált.

Gyűjteményes kötetében talált egy verset, abból kiidézett egy szakaszt az érem hátlapjára. Ezt véste oda:

Szép, teljes értelmű szöveg. Az epitáfiumok tömörsége és távlata benne.

Gondoltam, a szobrász azért választotta ki épp ezt a szakaszt a teljes életműből, mert képzőművészeti hasonlat van benne, s elfogadta – ércbe vésett álom. Ez pontosan egy éremmetsző munkájára utal…

S most, hogy kezembe kerül Gulyásnak egyik korai verseskötete, a Misztikus Ünnepi Asztal, 1928-ból, meglepődve látom, hogy az idézett verset egykor Gulyás a kötet élére tette mottónak.

A minden-versek tömegéből Béni finom füllel kihallotta, s ő is mottóként kiemelte, ezt a legszemérmesebben legszemélyesebb vallomást.

Egy éremről

Van egy szép bronzérmem.

Az íróasztalomon tartom, s ha abbahagyom a munkát, megszoktam, hogy kézbe vegyem, nézegetem, megforgatom a két tenyeremben. Néhány kiszögellő részlete fel is fényesedett már…

Az egyik oldalán Bem József képe van, profilban ábrázolva, Petőfi Sándor ismert rajza nyomán. Tollas kalapja körül – szinte glóriaként – Petőfi verse, a hűségeskü szövege (beváltotta):

Itt van még, ugyancsak ezen az oldalon, a szobrász monogramja és az érem készítésére utaló évszám: FB 51.

Ferenczy Béni mintázta, 1951-ben.

Ez az érem is egyfajta hűségeskü volt akkoriban. A hűség megvallása a Szellem és a Szabadság el nem homályosuló példaképei előtt. Akkor már két éve pincébe dugva töredezett a Ferenczy Béni Petőfi-szobrának egyetlen gipszöntvénye.

Ha arra nem jut bronz Magyarországon, egy tenyérnyi érmet a művész is megönthet. A Hűséget és a Halhatatlanságot hirdeti ez az érem, amelyen megint előlép Petőfi. (Hogy is mondta? Vagy Ady adta szájába ezt a szót? „A lobogómmal még találkoztok”.) Bem apó oldalán lép itt elő – barátságukban, azt hiszem, Ferenczy Béni a Bem szerepét élhette igazán át.

A Petőfi-versek szövege az érem körbefutó feliratain nem követi mindig pontosan a Petőfi-kiadások szövegét. Az előbbi idézett szakaszban is van egy kis eltérés az eredetihez képest. Inkább megindító ez, mint meghökkentő. Ferenczy Béni ezeket a verssorokat nem könyvből másolta, hanem emlékezetből idézte. Így lesz az érem túlsó oldalán is a szabadság régi bajnokából – „öreg bajnoka”.

Ezen a másik oldalon csatajelenet – vagy inkább egy csatára készülődés jelenete – van.

Hátul, de az éremnek pontosan a középső tengelyében, egy szinte felhők közé szálló huszár látszik, ágaskodó lovon; kivont kardjával még túl is mutat a felhőkön, oda, ahol szivárványívben a nagy versnyitó kérdés és felelet olvasható: Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk. A vers második sora már a felhőkön tetszik át: A szabadság öreg bajnoka.

A felhők közé ugrató huszár szinte jelkép, már a lova is mint egy táltos ló. A szó, amit kivont kardjával aláhúz, és ezt mintha csakugyan kardja élével írta volna az égre, mert az utolsó betűje épp a kardja hegyén szikrázik: A SZABADSÁG.

Így ez a szó kerül, az érem legfelső régiójában, az érem kellős közepére.

Elképzelhető, hogy a ló Pegazus és aki rajta ül: Petőfi. Igen, elképzelhető, hogy itt fönt, félig a felhők közt, ez a jelenés a költő apoteózisát is ábrázolja. Félig a földön, félig az égen. Pontosan úgy, ahogy a Csatában című versben is egyszerre két síkon jelenik meg az egyazon pirosság és az egyazon haragos indulat:

A vers csattanóját is hadd idézzem, a kiáltást:

Ez az a pillanat… S e félig mennyei lovas mögött csakugyan vonul, nyomul előre a gyalogság, zászlókkal.

Előrébb, oldalt, egy másik honvéd most száll nyeregbe. Lova nyaka szépen lehajló ívben követi az érem kerekded vonalát. És ezzel át is vezet az előtér színéhez, ahol a tulajdonképpeni fő cselekmény játszódik.

Itt van elöl a világ legszebb lova. Izmos és táncos. Üres nyereggel. Világos, hogy arra vár, hogy Petőfi a hátára üljön.

Itt áll mellette, velünk szemben Petőfi, kardosan, nyitott gallérral, mint Bem hadsegéde.

Bem, a nálánál valamivel magasabb Petőfinek, szintén épp azt mondhatja, hogy ott a ló, üljön nyeregbe. Ugyanis kinyújtott karjával erre a leszegett fejű, toporzékoló paripára mutat.

Ez a jelenet nyilvánvalóan azt a pillanatot ábrázolja, amelyben Bem József Petőfinek ajándékozta arabs lovát, amellyel végigcsinálta a téli hadjáratot.

Akkor ez csakugyan a világ legszebb lova!

Petőfi utolsó hónapjainak talán a legfényesebb pillanata volt ez. 1849. április 1.

Hogy szerethette Ferenczy Béni Petőfit, hogy az annyi szorongatással, gyásszal, megszégyenüléssel járó és végül halált hozó 1849-es esztendő eseményei közül épp ezt a pillanatot idézi fel. A legszebbet, a legzavartalanabbat. Amelynek el nem múló fénye, visszfénye fájdalmasan felragyog abban a keserűségben is, amellyel Petőfi – két hónap se telik el! – elárverezteti ezt az ajándéklovat. (Ekkor vágja majd oda az őrnagyi rangját is, amelyet szintén Bemtől kapott, és amelyet Pesten meg Debrecenben megerősíteni vonakodtak.) A május 27-i levele Aranyhoz már szinte végrendelkezés, egy önpusztító testamentum: „Ide mellékelt lemondásomat add be a Hadügyminisztériumnak, s mondd meg Korponay alezredesnek, hogy lemondásom írásbeli elfogadását s érdemjelem oklevelét teneked adja át; te aztán majd felhozod Pestre. Eredj el Szentpály térparancsnokhoz, s kérd meg őt igen szépen a nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az árverésen, s megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek, s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának!”

De itt még az érmen (akarom mondani: Erdélyben, április elején) nem zavarja semmi a pillanat nagyszerűségét. Bem apó a lovat „örökbe” adja Petőfi Sándornak.

Életbevágóan fontos az a tény, hogy ezt a lovat örökbe kapta Petőfi.

A bronz is így őrzi a pillanatot: örökbe. Elmúlhatatlanul.

Ennek a lónak kell majd őt kihoznia Segesvárnál a halálból. (Kellett volna, kellett volna…) Hiszen, aki lovon menekült akkor – megmenekült. – „Mit csinálsz itt te gyalog?” – kérdezte tőle Teleki Sándor is, a nagy futásban. – „Persze hogy nincs lovam” – idézi Petőfi válaszát, s írja, hogy ez olyan elkeserítő volt, hogy ő felelni se tudott, csak káromkodott.

Túlélni Segesvárt – ez lett volna ez a ló.

(De hát aki úgy nőtt fel, hogy mindig csak gyalogolt, talán nem is remélheti, hogy örökbe megtarthat egy arabs paripát. Örökbe?… Csak legalább négy hónapig megmaradt volna!)

Az erdélyi hadsereg című vers, amelynek első sorait az éremnek ezen az oldalán Ferenczy Béni idézi, („Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk”…) nemcsak témájánál fogva talál ehhez a jelenethez, hanem ok és okozati kapcsolatban is lehetett vele. A ló ajándékozása, mint tudjuk, április elsején történt. S ezt a Mi ne győznénk? kezdetű verset négy nappal előtte írta Petőfi, március 27-én, Bánfihunyadon. Elképzelhető, hogy éppen ez a vers, amelynél különb ajándékot kevés hadvezér kapott ezen a földön, hatotta meg vagy lelkesítette föl úgy a tábornokot, hogy odaadta a lovát a költőnek. Annyi bizonyos, hogy az érmen látható jelenetnek és az érem féliratául szolgáló vers születésének a dátuma szinte egybeesik. (Tudta-e ezt Ferenezy Béni, vagy a keze és vésője alatt harmóniára törő valóság magától rendeződött-e úgy, hogy még a kronológiai rend is ilyen szépen stimmel ezen az érmen?)

Ennek a versnek az első négy sora (s egyúttal utolsó négy sora is, mert a vers végén megismétli Petőfi) a magyar költészet egyik legcsudálatosabb versszaka. Mindig elbűvölt. Micsoda felütéssel kezdődik! Ez ragadhatta meg Bénit is; imádta idézni az olyan mondatokat, amelyeknek súlya egy-egy tettel ér fel. Plutarchos tollára méltó mondatokat. Boldogan felnevetve idézte ezeket – s idézőjelül is szolgált a nevetése, egy csöpp irónia is volt benne, meg szemérmesség is, a lelkesedése elleplezésére. Nohát, ez is egy ilyen könnyek és nevetések közt idézni való mondat. Mi ne győznénk? Mennyi kihívás, meggyőződés és nyugalom van ebben a verset elindító kérdésben. Szónoki kérdés ez, persze. Máris követi a válasz, világosan, szinte prózai tényszerűséggel, és ezért megcáfolhatatlanul: hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! S a versszak folytatódik. A ténymegállapításra következik ennek megemelt, képszerű kifejtése: Bem itt már csillaggá válik, a szabadságuk keresőket vezető üstökössé. A lengyel történelmet, ahonnan erre a kozmikus (tehát eltéríthetetlen) pályájára indult, egy helységnév idézi a versben. Egy különös hangzású – szinte elemezhetetlenül mély visszhangzású – helységnév. Osztrolenka.

Ha semmit nem tudunk arról, hogy mi történt Osztrolenkánál, a szó csengése, már magában is valami fájdalomteli rémséget, nemzeti szomorúságot, kelet-európai vészt idéz. Vagy csak ennek a mondatnak összefüggésében lesz ilyenné? Lehet, hogy csak a köréje rendezett szavak sugározzák be, hogy maga is ilyen baljós hatású legyen? Ki tudja.

A múltkoriban, barátok között, arról beszélgettünk, hogy a különféle nyelvekben mik az elismerten legszebben szóló költői sorok. Persze hogy idéztük mi is a sokat idézett Racine-alexandrinust: La fille de Minos et de Pasiphaë. S hogy lám, két idegen szó ragyogott fel itt, ebben a híres-szép tragédia sorban… Lehet, hogy a francia példa hatott ránk – a magyar líra csúcsának akkor mi épp ezt nyilvánítottuk ki.

Ezt a szintén idegen szóval dúsított két Petőfi-sort.

A végzetnek micsoda feltartózhatatlanul széles, sima lejtésével indult ez az első sor, megannyi súlyos, elnyújtott szótaggal… És erre a második már hozza a távoli mennydörgés moraját, félrevert harangok szavát – Osztrolenka – és legalább olyan mitikus rezonanciával, mint zengett a Racine-sorban az alvilági istenek neve.

Az erdélyi hadsereg – a vers címében szereplő erdélyi hadsereg – itt már túllép a magyar szabadságharc minden esetlegességén. Messzebbről jön és messzebbre megy. Segesváron is túl, Világoson is túl.

Rodin egy beszélgetésben elmondta, hogy hogyan lehet mozdulatokat varázsolni a merev plasztikába. A mozgás egymás után következő pillanatait kell egymás mellé illeszteni. A párizsi Diadalív Marseillaise-ét idézte példának, Rude domborművét. Egy ilyen filmkocka-sorozat pergetést figyelhetünk meg ezen a Ferenczy-érmen is. Vegyük sorra megint a három lovat, ezúttal fordított sorrendben. Legelöl a nyergelt ló, lovas nélkül. S menjünk innen tovább, az óramutató járása szerint. Bem kinyújtott karján átfut a tekintetünk a másik ló lehajtott fejére – a csillogó sörényére, nyakának hegyvonulat taréjára –, ennek a lónak éppen most száll a nyergébe egy honvéd. S mintegy erre ugratva rá, szinte szárnyakon, odafönt megjelenik a harmadik ló, a táltos, és ennek nyergében, kivont karddal – immár a Legenda.

Sehol nem láttam még annyira nagyszerűnek, sűrűnek, áttörhetetlennek a szabadságharc honvédhadseregét, s oly pontosan eltalálva az ábrázolásban a Valóság és az Eszmény arányait, mint ezen az érmen, amely elfér a tenyeremben.

Nekem ez a világ legszebb érme.

Il Genio: F. B.

A Vigilia már egy esztendeje, vagy még régebb idő óta, minden címlapján egy Ferenczy Béni-rajzot közölt. Az 1976-os év első számának borítékján már más rajz van. De benne egy vers, Montale verse Rónay György fordításában, amelyik – úgy érzem – mindennél találóbban idézi azt az élményt, amit nekünk F. B. jelentett. Már a címe: Il Genio – ő az.

A géniusz, sajnos, nem a szájával beszél.

A géniusz pár apró lábnyomot hagy, mint a nyúl a havon.

A géniusz természete, ha fölhagy a járással, bénaság vesz erőt minden szerkezeten.

Akkor a világ megmerevedve várja, hogy valami nyúl fusson át a valószínűtlen havazáson.

Az erdő

Devecseri Gábor nagybeteg. Mindenki tudja. Ő talán nem – mondják. Vagy mégis?

Karácsonykor megjelent az ÉS-ben egy szép és nagy verse. Arról, hogy a halál megfogant benne és terebélyesedik. Ugyanazzal a heurisztikus örömmel, amellyel az élet jelenségeinek a felfedezéseiről szólt, szól most erről. Tökéletes a formula, csakugyan, amellyel sikerült tetten érnie magában a halált. Fordított egyet a dantei képen: ezúttal nem ő jutott egy sötét erdőbe, hanem egy sötét erdő jutott őbelé. S ez most benne és belőle él, növekszik… Igen, a rák.

Devecseri mindig szerette a gondolat paradox játékait, a jelenséget kifordítani, mint egy zsebet, hátha lapul még benne valami rejtett értelem. Most csak a mozdulat a régi játékos. Eredménye, a látomás, új és lélegzetállító. Dante alvilágba csalogató erdeje lesz a rák képe. Az erdő – ez a Danténál is a halált idéző erdő – belénk lokalizálva. Miniatürizálva. És mégis őrzi a dimenzióit. A halál – bennünk is – rengeteg. Félelmes, persze, és csalogató is. Egy új eposz kezdődik vele. Pokoljárás. Úttalanság és biztató ösvény, meredek fel és le, csillag a hegygerinc fölött, sötét völgy, égő szemű ragadozók…

A karácsonyi vers az invokáció most ehhez az új Odisszeához.

S a hőse az lesz, aki a színtere is.

Keresztényerények

Csak a hangjáról ismertem meg.

Az a régi volt. Mindig is ilyen határozott, a felismert igazság evidenciájával csengő s pontosan célba találó volt a szava – ha közben kört kör után írtak is le a mondatai a végére tartogatott csattanójukig. Mindig öröm volt hallani. Hallani? nézni is, mert látványnak is szép volt, ahogy a közlés örömében kigyúlva eregette ezeket a lasszószerű mondatait, amelyek beszéd közben – újabb effektus – még virágba is borultak. Mintha a fogalmazás neki valami örökös tavaszünnep volna, még itt, a kórházi szobában is, ahol most házigazdai udvariassággal fogad.

A természet újjászületésének meg-megújuló ceremóniája ez, az Ige által…

Erről ismertem rá, hiszen régen is rendszerint így láttam őt – saját szavai pillanatonként kivirágzó lugasában.

Mi, nehézkesebb szavúak, néha azt hittük, bűvészkedik talán, s a kabát ujjából sodorja kifelé szerpentin mondatait. De a legtöbbször elfogadtuk csodának, mint amilyen az volt, amikor Dionysos hajóján az árbocot és köteleket befutotta a szőlővessző. (S vajon nem éppen ennek a folyton virágot lépő istennek a csodái voltak azok, amelyekben leginkább kételkedni mertek a kicsinyhitűek, holmi ázsiai rutinvarázslatot gyanítva mögöttük? Meg is bűnhődtek aztán! Miként erről a Bacchánsnőkből – Devecseri fordításában – értesülhettünk.)

Az ágy szélén egy ismeretlen ember ült velem szemben, aki Devecseri Gábor hangján beszélt. (Ványoló vésőkkel dolgozott itt a betegség, egy gramm húst sem hagyott ezen az arcon.) De aztán, hogy elvette érzékeny szeme elől a kezét – függönyökön át is kápráztatóan sütött az erős, nyári nap –, a tekintete persze hogy ő volt. Ahhoz nem fért hozzá a pusztulás.

Régen meg kellett volna már látogatnom. Mi tartott eddig vissza? Talán, hogy tudtam, közel a vég? Vagy mert úgy gondoltam, hogy felesleges vagyok? Hiszen úgy hírlett, hogy a barátság megteremtette megint az örökös ünnepet körülötte…

Azt a vidám pásztori ünnepet, amelynek központja Devecseri volt, én régen is csak úgy néztem, mint egy szép képet. Vágyakozva, de menthetetlenül a kereten kívül maradva. Olyan volt ez a kép, mintha Watteau festette volna: Indulás Cythére szigete felé… Kosztolányit idézték a párok. S valahonnan Mozart zenéje szólt. A bokrokban priapuszok álltak. Szobrok vagy igaziak? Azt se tudtam.

Megint újabb csoda volt, hallottam, a kórházban sikerült megteremteni ennek a gondtalan behajózásnak a hangulatát.

A szobaszámot elfelejtettem. Majd arról a kis Watteau-csoportról megismerem, mely ott fog tolongani. De ezúttal üres volt ajtaja előtt a folyosó.

Talán az is visszatartott a látogatástól, hogy valamikor régen cikket írtam ellene. S tudvalevő, hogy nehezen tudunk megbocsátani annak, akit egyszer megsértettünk. De erről később soha nem beszéltünk. A legutóbbi verseskötetéből adott egy példányt az utcán. (Az első köteteit is – emlékszem – az utcán dedikálta. A Catullus miatt be is kellett vonulnunk egy kapu alá, sok munka volt vele, amíg minden kicenzúrázott sort beírt, az összes kanszeretőt meg a pórul járt szegény Viktorokat. A teljesnek ígérkező Catullus ugyanis áldozata lett a háborús készülődésnek. A katonai cenzúrán prűd tiszti asszonyok dolgoztak, akik az ország harci szellemét fehér irodalommal vélték leginkább ápolni.)

…Most üzent, hogy meglátogathatnám.

Pillanatok alatt megvan a téma, amely mindkettőnket foglalkoztat mostanában. Én a múlt hetekben jegyzeteltem végig Euripidesz Ciklopszát. (– „Ne haragudj, Gabi, ezt én már így mondom, Ciklopsznak, megszoktam.” – „Felőlem mondhatod Oidipust is akár Ödönnek, csak akkor Meneláoszt mondd Manónak, hogy legyen valami egység.”) S neki meg ugyanez a szatírjáték lesz a következő fordítanivalója.

Úgy látszik, ez az eddig félredobott darab most még divatba talál jönni.

– Major is hivatkozott rá a cikkében – mondja Klári.

Mivel lehetne együtt eljátszani? Szóba kerül az Alkésztisz. – „Közel áll hozzá, hiszen ezt játszották is szatírdrámaként.” – „Épp ez szól ellene. Ki hallott két szatírdrámát egy rakáson?” – Az érvet és az ellenérvet is Devecseri mondta. S aztán az újabb javaslatot is. – „A Héraklész illenék hozzá.” Mondom, hogy a Móricz-hősökből tör ki néha így a vérengző őrület, mint itt Héraklészből… Erre a Szegény embereket kezdi idézni, szinte sorról sorra.

Közben az egyik asszociációja átszökik egy másik készülő művére. A regényre, mert azt tervez. Diktálni kezd Klárinak. Közben visszaszól:

– Ne haragudj, nem akarom elfelejteni… Jár az agyam, mint a motolla.

Ez volt az egyetlen mondat, amely a beteg panaszaként hangzott: látod, erre vagyok ítélve, jár az agyam, mint a motolla.

Amíg diktál, egy fiatalkori verse jár az eszemben. Valamikor betéve tudtam. Most is sikerül magamban nagyjából végigmondani. Egészen addig, hogy

Ferenczy Béni tíz éven át néma volt a halála előtt. Sarkadi Imre írógépén a befűzött papíron félbeszakadt az utolsó mondat. Byron kétségbeesve erőlködött, hogy egy életbevágó üzenetet átadjon az inasának, Fletchernek. Az nagyothallott vagy mi baja volt, de nem értette meg. Byron sírt, mondta még egyszer. Fletcher csak a fejét rázta.

Itt most győzött a szellem a pusztuláson.

Elégtételt kéne éreznem. Hisz oly ritka győzelem ez. Hiába. Tele vagyok szkepszissel. Hogy hátha ez is éppoly hiábavaló, mint a némaság?

Aztán dedikálta egy könyvét. Megígértette, hogy írok róla. – Csak egy jegyzetet – mondta. Aztán megcsókoltuk egymást.

Ha emlékezetem jótékonyan nem csal, úgy rémlik, nem sok embert bántottam meg írásban. (Legalábbis nem publikáltam, ha ilyesmit írtam.) Kettőt bizonyosan. Haláluk előtt mindketten magukhoz hívtak, utolsó baráti beszélgetésre. A legkeresztényibb erényekből tőlük, kettőjüktől kaptam leckét, végbúcsújukban, Garától és Devecseritől.

…A kapu előtt az autóbuszra vártam. Akkor eszembe jutott, hogy milyen gyenge lehet. Klári, ahogy mellette ült, néha átfogta a derekánál. Elhanyatlott volna talán?

De a szavakból rögtönzött színes-szőttes baldachin alatt olyanok voltak, olyan kedvesek és derűsek, mint szarkofágokon az etruszk házaspárok.

Már hanyadszor írom le azt a szót, hogy derű? Félreérthető. Mit mondjak helyette?

A latinnak van szava erre a méltóságteljes derűre: serenitas.

Mint ki szívébe tőrt kapott…

Ez az egyik hasonlata Illyésnek a zene születésére. A sok közül az egyik.

Az utóbbi időben többször írt a zenéről. De mintha a zenének éppen nem a harmóniája vonzaná, hanem az a szabadsága, hogy szétrúghatja – újrateremtésre! – a harmóniát. Erről szólt hatalmas Bartók-verse.

S mintha éppen ezzel a versével törtek volna gátat igazán indulatai. Mintha ez a verse nyitotta volna meg a tért az Új verseknek, melyek között egyre több fúrja be magát elviselhetetlen fájdalmaktól hajtva, azokba az egekbe, amelyeknek neve éppúgy lehet Magányosság, mint ahogy Mindenség. Talán a zene „tárgytalansága” adott alkalmat, hogy végre felejtse az emlékek csitító képeit, gyerekkorának szelíd öregjeit, s hogy a maga közelítő öregkori éveinek költészetét már csupán a lét és nemlét, a kárhozat és az üdvösség kérdéseinek szentelje, mintha ő volna most ama mesebeli, halhatatlanságra vágyó Királyfi, aki feldobatta magát a csillagokig, s most kétfelé cibálja egy kerítés fölött a Halál meg a Halhatatlanság Királynéja.

Az emlékek világából a végső igen-nemek világába nemcsak a zene viszi el.

A dráma is.

Egyidegű szárny volt valaha ez a kettő; a zene meg a dráma. Ma sem mozdulhat úgy az egyik, hogy a másik is vele ne ránduljon.

1962 december közepén, Kodály nyolcvanadik születésnapján ünnepség volt szülővárosában, Kecskeméten. Illyés is fellépett a színpadra, köszöntő verset olvasott fel. Úgy vettem észre, ez a verse is azok közé a versei közé tartozott, amelyek egyetlen mohó és lankadatlan mondat spirálisával emelkednek feljebb és feljebb mindaddig, amíg meggyőző realitássá válik a versben feltáruló meghökkentő kép. Itt az, hogy a zene mesterének vezénylőpálcája: vasvessző, amellyel megveri a temetőt, és felriasztja a halottakat. Ahogy mondta a verset, tompa, indulatos hangján, felidézte ihletét, melyben a vers íródott. Hogy csigázta magát is a költő, hogy még ennek a köszöntőnek a formáját is kitágítsa akkorára, hogy beleférjen egyre nagyobb horizontú, teljes világa. Ennél alább már – úgy látszik – nem adja.

Ott kezdtem csak érteni, hogy az a sokat emlegetett költői „vallomás” miféle inkvizíciós gyötrelmeken fakadt vallomás is lehet. E versének hallatán, s látva a költő robusztus alakját a színpadon a rivalda és a reflektorok fényében, arra kellett gondolnom, hogy ezeket az új verseket már nem is annyira a lírikus Illyés írja, hanem a drámaíró Illyés.

Annak idején Illyés vette észre, hogy Szabó Lőrinc sok verse úgy hat, mint holmi Shakespeare-monológ.

Az új Illyés-versek pedig egyre inkább egy nem szűnő párbeszéd töredékeiként hatnak, miket a vitaszenvedély mértéktelenül felnövelt. E köré a zenéről vagy egyébről szóló Illyés-versek köré gondolatban felrajzolhatjuk azokat a vallomásra késztető drámai szituációkat, amelyekben a hősök nem tehetnek egyebet, mint hogy ilyen kép-, érv- és szógörgetegekben tusáznak egymással.

Kő s kő

Egyetlen Illyés-kötetem van csak itt. A legutolsó, a Minden lehet. Nem vastag kötet, de akár egy maradék életre is elegendő olvasmánnyal szolgál, csupa súlyos, újra- meg újraolvasásra kapató versekkel. Megnyíló örvények kísértései: mi volna, ha fel se rugóznánk a forgó mélyéről?

Leginkább azokat olvasom, amelyeket már ismerek, szeretek. Mondjuk úgy: amelyek már megadták magukat.

Múlt éjjel a két Michelangelo nevében írt verset olvastam újra. S a második, úgy érzem, teljesebb értelemmel sütött fel bennem.

Furcsa módon, egy másik, régen olvasott Illyés-vers fényénél…

Michelangelo a pályatársakhoz így kezdődik: „Kőfal előttünk. Kő s kő. S túl az »Éden«”. S ezen a kőfalon, kővilágon át tör rést „véső, kalapács, fogszorító szégyen”.

S eszembe jut Illyés régi verse. Az Árpád. (Jóval több, mint húsz éve annak is, hogy ezt először olvastam. Ha jól emlékszem, a Magyar Nemzet karácsonyi számában. Lelkesen. Később hallottam, hogy nem mindenütt fogadták lelkesedéssel.) Az is azzal a képpel kezdődik, hogy kövek, mindenütt kövek. Hogy is van? „Égbebökő sziklák és csúcsok…” Ha jól emlékszem. Aztán meg „törik a kerék köves patakágyon”. Ezeken a köveken és sziklákon kell áttörniök magukat a honfoglalóknak. Csupa férfi. Asszonyokat majd ott találnak, a hegyeken túl. S a vers végén az utolsó szó, ez mondja ki, hogy érdemes, ez mondja ki, hogy hova tódul ez a maroknyi férfinép: „át Európába”.

Félálomban a két vers egymásra kopírozódik bennem. Carrara hegyei és a Kárpátok. Ki az, a Szobrász-e vagy a Vezér, aki ott kaptat, visszatartva a lovát – „indultában a szakadékba”. Édenüket visszahódítani kész alkotók az egyik versben, új Édenüket kereső honfoglalók a másikban. Mégis, hogy keverhetem össze őket? Mindkét költői képben legélesebben a sziklák látszanak. S hogy egy csoport férfi töri át magát a sziklák között. Árnyékuk a sziklafalon – ez hasonló. S hasonló az otthontalanságuk is. És ni csak, a féltékeny és bosszúálló Isten arca is egyaránt ott a háttérben…

Így olvad össze félálmomban a Kárpátok lábánál kinyíló Európa képe és azé a „műhelyé”, ahol Istennel lehet mérkőzni teremtésben.

A szavak mágiája

Vészi novelláit olvasom.

Party – ez a címe az egyik novellának.

„Akkor a kertben felállítjuk a grillsütőt” – így szól az első mondata.

A novella hőse, a munkásból lett vezérigazgató party-t rendez és grillsütőt építtet, de amikor ki kéne mondania a szót, megkerüli, azt mondja izé, meg az a vacak, meg az a bizonyos, meg az a micsoda. Ahogy az író zárójelek között megállapítja: „még most is úgy tesz, mint tizenöt évvel ezelőtt, mintha kerülné az ilyen osztályidegen, előkelő szavakat”.

Az újból a miénk lett mondén élet ormain zászlóbontást jelentenének a Szavak. De azért jobb, ha csak félárbocon maradnak. Otthon csinálhatunk party-t, de a munkatársaknak úgy mondjuk: cécó.

*

Vajon a szavakat kerülgető (legalább a szavakat kerülgető) tartózkodás csakugyan az ötvenes évek elejéről csökött belénk?

Egyszerű volna, ha így volna.

Ez volna a legegyszerűbb.

Azt gyanítom, másról is szó van.

Az októberi Kortársban olvasom Illyés nagyindulatú és nagy versét: Ninivében. A nemzeti lét-nemlét esélyeiről. Egy intellektuel társaságban lezajlott vitát idéz.

A vita, amelyben a kisnépek elfogyása megengedő (sőt talán optatív) hangsúlyokkal említtetett – a költő miliő-rajza szerint – „édes Camel-füst fellegében” folyt le.

*

De ennek a Camel-füstnek – érdemes közelebbről megnézni a verset – van egy különös tulajdonsága. Az, hogy – ha megüli a szobát – elfojtódik a jogosnak látszó indulat. A kisnépek ügyében az ellenvélemény a költő torkára forrott.

Figyeljük meg a Camel-füst fellegére rárímelő sort, az utolsót: „Nyeltem is jóslatom, agg Jónás, Ninivében”.

Bölcselet és költészet

A mai magyar költők mellett rendszeresen csak az új francia filozófusokat szeretem igazában olvasni. (És a modern amerikai regényeket – szeretném. De nincs tehetségem a regényolvasáshoz.)

Nem tudom, hogy vajon nem éppen a XX. századi magyar költők tettek-e fogékonnyá arra a szellemes, érzékeny, izgalmas és a művészi kifejezés fegyverzetében megjelenő filozófiára, amely tart Bergsontól, Alaintől, Bachelard-tól Foucault-ig, Lacanig, Lévy-Straussig. Tart Sartre-tól Sartre-ig.

Igen sokuknál szembeötlő a fogékonyság a költészetre. Jean Wahl egyenesen hirdette is, hogy fontosabbnak tartja a költők művét a filozófusokénál. Még a filozófiai megismerésben is. Egy „szenvedélyesebb magunk-valója” felé utat törni a költők mindenkinél jobban tudnak. Legalábbis azok a költők, akiket ő a „filozófia igazi forrásaiként” tartott számon. Mint aminő Novalis volt és Rimbaud és Rilke.

Most olvasom a Le Monde-ban, hogy meghalt Jean Wahl. Az első genfi Rencontres Intérnationales-on ismertem meg. Azóta is mindig jólesett felidézni tiszta tekintetét, a megismerés öröméből fakadó mosolyát. Bámulatos volt, ahogy a legösszebonyolódottabb vitákban rendet tudott teremteni. Törékeny testét látva, annál nagyobbnak tűnt a szellemének a diadala.

Ha jól emlékszem, ő volt az, aki Jasperset, a kissé gyanakodva és némi fenntartással fogadott német filozófust – közvetlenül a háború után voltunk! – ott Genfben bevezette… Jean Wahlon akkor még meglátszott a háborús szenvedés, az internálás nyoma.

Azt hiszem, tőle – vagy Alquiétól? – olvastam a feledhetetlen képet a költészet és a végső dolgok bölcseletének a kettős kapcsolatáról. „A metafizika olyan piramis, amely az alapjánál is és a csúcsánál is egybeesik a költészettel.”

Kár, hogy a francia filozófusok számára megközelíthetetlen a modern magyar költészet, amelyben pedig bizonyára találhatnának néhány „filozófia igazi forrására”.

– „Több van néha a költő elragadtatásában, mint a filozófus bölcsességében” – summázza Jean Wahl tanítását Jean Lacroix a Le Monde nekrológjában.

*

– És a költő bölcsessége vajon több-e vagy kevesebb az elragadtatásánál?

Ez az a dilemma, amely megállítja a költőket a bölcseleti költészet felé vivő útjukon. Úgy állnak meg, ahogy mi, drámaírók, állunk ellen a bölcseleti dráma vonzásának, félve, hogy művünk csak könyvdrámává sikeredhetik.

Ami pedig rosszabb, mintha meg se volna írva.

Talán egyes-egyedül Weöres Sándor költészete röpköd zavartalanul a babonásan tiszteletben tartott tilalomfák fölött.

Az ő fecskeröpte férceli össze a költészet és bölcselet szétszakított tartományait.

Egy vers kézirata fölött

Egy felemelt mutatóujj lassan és némán követi, ami feltárul előtte a változó világ mozgásából…

Azt mondják, Herakleitos tanítványai mutattak rá így a dolgokra, ilyen tehetetlen szótlansággal, mert lebűvölte őket a mozgásban levő létező látása, de reménytelennek tartották, hogy névvel nevezzék vagy fogalmakkal megfoghassák a megfoghatatlant.

Ők inkább kapituláltak.

Ugyanettől a látástól megigézve kezdi Keresztury új, kéziratokból most alakuló verseskönyvét. Mondhatni: az eleve kifejezhetetlent választja kiindulópontul. Programszerűen. Első verse – Ajánlás.

A herakleitosi látomáshoz, úgy látszik, ő sem közeledik fogalmakkal. Igék utalnak a mozgások módjaira, a szinte tárgytalan változásokra. (A felismerése körülbelül olyan – olyan szédítő és megrendítő –, mint az Ádámé, amikor egy percre láthatóvá lesznek előtte a természet formáit alakulásban tartó erők – „Amit szilárdnak és alaktalannak Tartottam eddig, forrongó anyag lőn…”) Az igék mellett – szinte észrevétlenül: annyira az igék árnyékában – felsűrűsödnek a versben a fogalmak. Maguk is, akár az igék, a fejlődés-alakulás zálogai. Egyik sem utal a befejezettségre, a célszerűségre, a használhatóságra. Az egész versben nincs egyetlen „civilizációs termék” sem. A 12 sorban a 29 főnév: dallam, hang, héj, mag, idő, forgatag, lét, ónsúly, fénysuhanás, folyam, part, korall, téboly, seb, kagyló, méh, ágbog, gyöngyszem, ár (áradat), varázs, mag, fa, szív, vágy, kín, csend, őrület, élet, dal.

Csakhogy a nyelv lehetőségei – ha mégoly gazdagok is, és ha mégoly leleményesen használja is őket a költő – önmagukban képtelenek a herakleitosi látomást rögzíteni. Ezért mondtak le a nyelv használatáról Herakleitos tanítványai.

A kísérletnek – ha a költő folytatni akarja – most kell átlépnie a költészetből a filozófiába. Az örök mozgással szemben valami megragadható, mozdulatlan pontot kell keresni – de mit? Talán a változás leülepedett eredményeit?… A folyó hordalékát?… A vers második szakasza ezért egy kérdéssel kezdődik:

Az egész szakasz most már csupa kérdés. Hogy mit vethet a partra? Hogy remélhetünk-e így valami fogódzót lelni ebben az árban? Hogy születhetik-e valami végleges, valami befejezett az örök mozgásban?

A kérdésben benne van a válasz is.

Hogy mindez kevés. Ez semmi. Tengeri lom. Hogy nem lehet ellenpontja az áradásnak. Mert ami nem emelkedik ki belőle, az nem is fordulhat szembe vele. A filozófus talán úgy mondaná, hogy ez nem transzcendencia.

A versszakban az ezután következő utolsó kérdés mégis mintha ígérne valamit. A változóval szemben, lám, végre megjelenik a megmaradó. S ez már több, mint a korall és a gyöngy. Ez már nemcsak termék, hanem maga is termő… Mi ez? Egyelőre annyit tudunk róla, hogy: varázs.

A vers utolsó, harmadik, szakasza az alkotó szellemet lépteti fel. Ez hát az a varázs, amely megszülheti az áradattal szemben – a transzcendenciát.

Itt most, a megoldás küszöbén – érezzük – megint váltania kell a költőnek a módszert. A sok filozófiával most már az elvontság fenyegeti. Tehát csak semmi transzcendencia!

Következik az önvallomás. A váltás az, hogy a költő szembefordul a maga személyes sorsával: az élet hanyatlásával, a mű esetleges befejezetlenségével…

Ez a harmadik szakasz idézettel kezdődik. Két szó Berzsenyitől – de eleve más hangsúllyal, mint Berzsenyinél, mert kérdőjellel. Hogy egy rákövetkező felkiáltás már mindjárt tagadja is ezt a Berzsenyi szavával feltett kérdést.

Versidézet a versben: észrevétlenül átléptünk ezzel a művészet tartományába. S az önkínzóan feltett kérdéssel pedig oda, ami a művészetet termővé teszi, az elmúlás gondolatához.

„Az idő forgatagán a lét” – a bevezető látomás képe – visszatér és most csapdájába ejt minket. Hisz meghozta ránk az őszt. Mireánk.

Rajtunk csattan a látomás.

És e pillanatnak az öntudatában mutatja fel a költemény – váratlanul és így annál meggyőzőbben – azt a transzcendenciát, amely – minden előre tudott vereséggel számolva („töredék a dal”) – archimedesi fix pontként áll most már szemben a ragadozóvá váló „örök folyammal”.

Az idő és a lét fogalma mellé, verse utolsó sorában, sőt: verse utolsó szavaként, kitűzi Keresztury a harmadik fogalmat, amellyel új dimenziót nyit a herakleitosi mindenség-vízióhoz, s ez: a dal.

Igen, a dal. Vagy ha jobban tetszik: a mű.

S ami ezt az utolsó szót és az ezzel támasztott új dimenziót különösen hitelessé teszi: hogy nem is akármilyen művel „dramatizálja” a lét epikáját. Hiszen a rövidülő élet szorongatásainak, sürgetéseinek közepette született mű lesz az, amely a maga csakazértis intenzitásával („tüzesebb lángtalanul a szív”) vesz elégtételt az idő múlásán – s egyúttal beiktatja az Időbe azt, ami most már mérhetővé teszi: a teljesség igényét.

Valamit, amiben – ha csak az óhajtásában is – benne van az öröklét.

*

A verselemzés konklúzióját – mint amikor egy matematikai levezetésnek megcsináljuk a próbáját – ugyanakkor megtaláltam egy filozófiai műben. Véletlenül úgy adódott, hogy szinte egy időben olvastam Keresztury kéziratával. Fernand Alquié könyve ez, amelynek már a címe is: Le désir de l’éternité. (Paris, 1965.) Fenomenológiai és pszichológiai vizsgálódás arról, hogy mennyire jelen van a világban és bennünk az öröklét vágya. Ebből idézem – Alquié gondolatmenetének is konklúzióféléje ez, idézhetném akár az egész könyvet is –: „az idő fogalma nem fogható fel csakis az öröknek és a változásnak az ellentétével”.

Nem is olyan véletlen, hogy éppen ezt az öröklét-óhajtásról szóló francia könyvet vettem mostanában elő. Sophoklesszel foglalkozom éppen, a Nyomszimatolókat és az Oidipus Kolonosbant író kilencvenévesen is termékeny csodaaggastyánnal, aki már életében biológiai halhatatlanságra volt gyanús (műveinek halhatatlansága ekkor már rég nem volt kérdéses), s akinek, mindjárt halála után, csakugyan szentélyt is emeltek. Búcsúzó darabjaiban olyannyiral üktet az élet korlátain való túljutás igénye és ígérete (az újszülött Hermes csodaszerű növekedése a Nyomszimatolókban. Oidipusnak nem kevésbé csodaszerű, halált nem ismerő halála a már említett utolsó tragédiájában), hogy a Sophokles által ilyen élményszerűen megközelített örökkévalóság-fenomént akartam szembesíteni Alquié pszichológiai-fenomenológiai alapon folytatott (tehát irodalomban nagyon használható) megközelítéseivel.

Ezek után talán mondanom se kell, hogy a végső Sophokles-drámák is mennyiszer feleltek vissza, ekhóval, a verskéziratra.

Egyik szemünk sír, a másik nevet

Lelkesen olvasom az Új Írásban Gáll István nagyszerű írását Mándyról. A mellékszempontokra tekintő kényszeredett kritikák után – megvan rájuk a ronda szó: a sumákolások után – határozottan kimondja, hogy Mándy novellái: remekművek.

Lelkesen, örömmel olvasom a cikket. Jólesik beletartozni egy olyan irodalomba, ahol egyik novellista a másikról (fiatalabb a nála idősebbről, pláne) ilyen elismeréssel tud írni.

S véletlenül kezembe kerül egy régi folyóirat. Kenyeres Imre Diáriumának épp egy negyedszázaddal ezelőtti száma.

Jobbnál jobb írásokkal tele. Istenem, milyen érett, gazdag, fölényes irodalom volt ez 1948-ban!

Egy Mándy-novella is van benne: Emlékek lovagja a címe.

Remekmű. Már ez is remekmű. („Szegedi felnevetett, mintha diót törne” – ilyen mondatokkal!)

De egy negyedszázadot kellett várnia (neki és a hitében megerősítésre váró olvasónak), hogy leírjuk róla ezt a szót: remekmű.

Ebbe az irodalomba beletartozni, ezt a sorsot vállalni – sírni volna kedvem.

Az eltűnt ökrök nyomában

Egyébről se olvasok, mint a magyar próza történelmileg determinált elmaradásáról. Úgy látszik, könnyebb egy tevének a tű fokán átjutni, mint egy magyar regényhősnek feljutni a világirodalom csúcsaira.

Mégis szeretnék két magyar ökröt benevezni.

Ha Hemingway mexikói bikái ott legelészhetnek azokon a csúcsokon…

„Volt nekünk két ökrünk – a Körmös, meg a Szennyes.” Így kezdi novelláját Végh Antal. Mintha egy mesét kezdene. S utána tizennégy sűrűn nyomtatott oldal a Kortársban (1973. 2. szám), és semmi másról, csakis a Körmösről meg a Szennyesről. Fokozódó elragadtatással olvasom. Ahogy egy énekesnő bravúráriájának a hallatán fokozódik az elragadtatásunk, ha egy magas hangot valószínűtlenül sokáig képes kitartani.

Bizonyára akadnak olyanok, akik túlzottnak tarthatják ezt a nagyívű kompozíciót. Egy pár ökörről ennyit írni! Lehet, hogy még azt is felvetnék, hogy a két novellahősnek nem túlságosan változatos az életanyaga. (A két ökör szerelmi élete, mondanom se kell, nulla). Sőt. Ellenpéldának felhozhatják Saint-Simont, La Bruyère-t, akik koruk bonyolult lelkiéletű embereit és ravasz udvaroncait két-három oldalon találó portrékban jellemezték.

Szerintem a szerző szeme előtt e páros ökörportré megalkotásánál nem annyira a francia klasszikus század stíluseszménye lebegett, mint inkább Marcel Proust modernebb, korszakalkotó felfedezése, hogy bizonyos emlékeink a művészet eszközeivel tartós sugárzás állapotába hozhatók. Igen, Proust az, aki az aprólékos részletezésnek ugyanolyan örömével képes leírni Guermantes hercegnő teadélutánjait, mint Végh Antal e két ökör legelészését és csöndes kérődzését. Ó, az a feledhetetlen mozdulat, amikor a Körmös és a Szennyes messzire kinyújtott nyelvvel besodorják szájukba a kukoricalevelet! S azok a finom nüanszok, amelyek az állati pszüché disztingváltságára vallanak – például, hogy jobban esett nekik a tilosban legelészni, mint a gazdájukén…

Bizony, nagyfokú érzékenység és bennfentesség szükséges az ökrök lelkének a megértéséhez is.

S ki tudja, mégis, mennyi talány marad bennük felderítetlen!

De nemcsak lelki életük gazdagságával nyűgöz le minket e novella két hőse, hanem erkölcsi példájukkal is. Emlékezzünk csak vissza, hogy hányszor keresték az írók a pozitív hősiesség tükrét – szentek, katonák, újítók között. S hogy hányat elhomályosít ezek közül a Körmös és a Szennyes. Csak a római sztoikusokéhoz fogható az az emelkedett nyugalom, amellyel – féllábbal a vízben szántva – a Körmös tűrte a lábára csimpaszkodó nadályok vérszomját, sőt a pőcsikmarást is, amitől (ezt most tudtam meg) más ökör megvész. És amikor a háborúban muníció szállításra hajtották őket: lábukon zsákronggyal, hogy ne egye ki körmüket a kő, s mégis vértócsák maradtak az úton a lábuk nyomában…

Így már hozzátehetem azt is, hogy ennek a két feledhetetlen ökörnek az életében, bizony, Magyarország történetének egy nehéz, tízesztendős szakasza is híven tükröződik.

B. Nagy László egyik utolsó filmkritikájából kitéptem körömmel egy féltenyérnyit, és odatűztem az íróasztalom fölé, Hufnágel váradi metszetéhez. Hogy folyton a szemem előtt legyen.

Tematikai hasonlóság alapján B. Nagy párhuzamot vont egy angol meg egy magyar film között. S ezt írja – magáról vallván –, s azt is tudván, hogy búcsúzóban:

„Aki a ráckevei öreg néne diójáért, életéért! – boldogan odaadná a Hyde-parki hulla rejtélyét. Még ha ezért provinciálisnak találtatik is.”

Licitáljunk hát! Két majtisi ökörért mit adnál oda?

Főhajtás a túlvilágra

Ezen a címen jelent meg a Napjaink decemberi számában Zelk Zoltán emlékezése Szabó Lőrincre. A bevezetőből kitetszik, hogy egy arcképsorozat egyik darabja ez.

Pár év óta a rendkívüli természeti jelenségeknek kijáró csodálattal bámulhatjuk Zelk pazarul gazdagodó líráját – nagy szó, de kimondom: szinte csupa remekművet ír és micsoda bőséggel! (A legutóbbi is, a karácsonyi ÉS-ben: Szarvasok az égen!)

Igazságtalanság tehát, ha a maradandóság egére hetenként felcsillagzó Zelk versek helyett most ezeket az apró memoárjait kezdjük itt emlegetni. De ez a Szabó Lőrincről írott baráti portré csak alkalom, hogy magáról a műfajról szólhassunk, az emlékezések szapora és veszendő műfajáról, és ennek javára próbáljunk egy kissé nagyobb maradandóságot koldulni. Zelk cikkéről mindjárt eszembe jutott egy másik emlékezés Szabó Lőrincre. Tornai József írta le első találkozását vele, a Volkmann utca sarkán volt a randevújuk, az olvasó számára is örökre feledhetetlenné téve a várakozás izgalmát és humorát. De hogy hol is olvastam – azt már elfelejtettem.

Mint ahogy nem nagyon fogom tudni újból megtalálni (mintha a Művészetben olvastam volna) Somogyi Árpád elragadóan kedves és pontos leírását arról, hogy hogy feszengett az ő szobrászműtermében a dobogón Veres Péter, amikor egyszer rábírta, hogy modellt üljön neki.

Illés Endre, Illyés, Vas István emlékirataiból a múlt évben publikált lapokat bizonyára viszontlátjuk majd könyv alakban is. Mint ahogy az egyik legfájdalmasabb József Attila-történetet – megalázottságáról, kiszolgáltatottságáról, amelybe a Mecénás szórakozottsága folytán jutott – Örkény István gyűjteményes kiadásának legújabb kötetében fedeztem most fel; holott biztosan már rég publikálta valahol. S a múlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja: Vágó Márta visszaemlékezései József Attilára végül biztosan szintén megjelennek könyv alakban; addig gondosan őrizzük a Kritika különszámát. Szeberényi Lehel is kiadott most megint egy jó csokorra való emlékezést, a Családi körben c. kötetében. S Mezei András is: Kassákról, Hollós Korvinról, Ladányi Mihályról – az útirajzokkal, gyerekkori emlékekkel együtt is bámulatosan egyenletes hangvételű könyv ez: Az öröm futása. Dénes Zsófia következő kötetét is várom, hiszen ebben az évben is jelentetett meg elszórtan emlékezéseket. De honnan is keressem elő Ligeti Vilma félelmetes, fájdalmasan szép búcsúját a megtébolyult Tihanyi Lajostól, utolsó tudósítást a festőről? És honnan áshatom elő Karinthyék szakácsnéjának a memoárjait, amelyeket a nyáron olvastam valamelyik folyóiratban, igen nagy élvezettel? És Ék Sándor beszámolóját Uitz Béláról, moszkvai találkozásukról? Ma még tudom, hogy François Gachot-nak és Ignotus Pálnak az emlékezéseit az Irodalomtörténetben kell majd megkeresnem. A Weöres Sándor fiatalkorát felidézőket a Jelenkorban. S a Valóságban a Lázár Vilmoséit Bajcsy-Zsilinszky Endréről…

És még mennyi! Süllyedve vissza megint a felejtésbe.

Közhelyszerűen ismételt tétel – közhelygyanússágú tétel –, hogy a magyar próza mindig is jobban kiteljesedett memoárokban, mint regényekben. Ha ennyi nagyszerű emlékezés születik ma is (hol az írója személye teszi izgalmassá, hol a modellé, a legtöbbször mindkettő), vajon nem volna-e érdemes esztendőnként éppúgy egybegyűjteni a memoárok javát, mint ahogy összegyűjtik és könyvnapokra kiadják a legszebb verseket, legjobb novellákat? Gondoljuk csak meg, a legbizonytalanabb körvonalakkal mindig épp az egy emberöltővel ezelőtti múlt képe ingadozik az Időben. Ezeket a tegnapi Atlantisokat hozhatják felszínre az emlékiratírók.

Ezekre az évenként összegyűjtött memoárokra Illyés Gyula Ady-versének az első sorát írnám rá mottónak – csak emlékezetből tudom idézni, ahogy megmaradt az eszemben régről, a Magyar Csillagból:

Érettségi után

A lakásban mindenfelé könyvek, jegyzetek, félig vagy egészen kidolgozott tételek.

Sok füzet félig üres. A spirálissal összekapcsolt füzetekből sosincs elég. Kitépem hát a matematikai levezetéseket belőlük, a tiszta lapok jók lesznek nekem.

Tankönyvlapok is vannak bennük.

Mikszáth. Így tudom meg, hogy a Noszty-fiú „alaphangja nem az együttérzés, hanem a maró társadalmi szatíra”.

Kezdem érteni, hogy miért nem szeretik az irodalomtörténetet azok a fiatalok, akik különben imádnak olvasni. Holott szerethetnék is.

Kosztolányi mentségére ezt írja a tankönyv: „Kosztolányit joggal gyötörte a halálfélelem, hiszen gyógyíthatatlan gégerákban szenvedett.”

A tankönyv, úgy látszik, kivételes esetben elismeri a költő jogát a szorongáshoz, s még meg is dicséri a halálfélelmet, hogy betartja a törvényességet. Érvényes orvosi diagnózissal a kezében gyötri a költőt. Így teljes joggal.

Persze, mindjárt arra is gondolok, hogy vajon volna-e joga – van-e joga? ez itt a kérdés – a halálfélelemnek engem gyötörni. Halandó vagyok – de ez még nem jogalap. Rákban nem szenvedek. Egyelőre nem. Jogtipró halálfélelem – mit akarsz itt? Hess innét!

Gyötörd csak a gyógyíthatatlanokat!

Fegyverletétel, növekvő büszkeséggel

Hogy a magyar irodalom mennyire fejlődik – erre van nekem egy szubjektív (szinte bevallhatatlanul szubjektív) ismérvem. S ez: a jól sikerült művek olvastán az elismeréssel együttjáró fegyverletétel – az az érzés, hogy ha megfeszülök, akkor se tudnám a magam írói képességeivel és eszközeivel utolérni vagy megközelíteni az olvasottat.

Efféle érzés régebben jóval ritkábban fogott el.

Mucius Scaevola

Lovon vagy az apostolok lován, delizsánszon, négyökrös szekéren vagy az Orient Expresszen – nem esik nehezünkre elképzelni a költőt: Balassit, Csokonait, Petőfit, Adyt… Európa „messze-messze” országaiért Babits is mint jussáért perel. A költő-biennálék szaporodása manapság arra vall, hogy lehet építeni a költők vándortermészetére. De nemcsak a költőket, a filozófusokat is könnyű elképzelnünk – a régieket szamaragolva, a legmodernebbeket a nemzetközi repülőtereken – magukhoz illő vitázó társaságot keresőben. Szent Tamással, Erasmusszal, Descartes-tal, Leibnitzcel Európa egymástól messze eső pontjain randevúzhattak kortársaik. Sartre-ral én kétszer találkoztam: egyszer Helsinkiben s egyszer Kairóban, ahonnét – ugyan hova máshova? – épp Izraelbe indult. Lukács Györggyel Genfben ismerkedtem meg. Jaspersszal is és később Marcuséval is ott. Lacroix-val Visegrádon vagy Velencében, már nem is emlékszem, mert találkoztam vele itt is, ott is. De egyikükkel sem szülőhazájukban. Véletlenül sem.

A regényírók között is – bár a prózaíráshoz kell talán leginkább az egy helyben megülni tudás tehetsége – mennyien vannak, akiket a kíváncsiság, nyugtalanság, kalandvágy utazni hajt. Stendhaltól Hemingway-ig. Vagy említsük Krúdyt, Móriczot, Remenyiket, Déryt?

A drámaíró az egyetlen, aki legszívesebben úgy élné le életét, hogy bár el se kéne mozdulnia soha – ha egyszer meglelte – a maga színházának szomszédságából. Ha onnan elmegy, annak már száműzetés (vagy önkéntes száműzetés) jellege van. Mint Aischylos utolsó útjának Gelába, mint az ifjú Molière kényszerű vándorszínészkedésének, mint Shakespeare és Katona hazatérésének Stratfordba, Kecskemétre. Ahol aztán – „a többi néma csend”.

Amikor először útnak indultam, nem sok okom lett volna itthon maradnom. Hiába vallhattam a magaménak a Nemzeti Színházat. Már mentünk bele a háborúba.

Amikor aztán másodszor, 1963-ban, tizenöt évi egy helyben ülés után megint útra indulhattam, jóval inkább lett volna okom az íróasztalom mellett maradni. Új drámai formákat próbálgattam éppen.

Megérte-e, hogy azóta gyakran útra keltem? Ezt a kérdést sokszor nekem szegzik.

Végtére is mi az, amit egy-egy útról a drámaíró magának hazahozhat? Lehet-e más is olyan szerencsés, mint Claudel, aki Távol-Keleten töltött évei során gazdagította drámaírói fegyvertárát?

Talán igen.

Indiából jöttem haza úgy, hogy – éreztem – figyelemre méltó tanítást kaptam az indiai művészettől és filozófiától arról, hogy az emberi jellemek voltaképpen lezáratlanok. Hogy minden jellem őrzi magában a potenciális végtelenséget: mindenki minden lehet, akár önmaga ellentéte is.

De végtére is, nemcsak a magunk hasznáért utazunk. Még csak nem is mindig a magunk nevében. Hanem azokért és azok helyett is, akik nem kaphattak lóra, vonatra vagy repülőgépre. Körülbelül úgy, ahogy Kertbeny Károly utazott Petőfiért, Domby Márton Csokonaiért. Utazóként utaztak, magyarán: vigécként. Van-e szebb értelme egy útnak annál, amit Domby leír?

„…Párisban vólt gyönyörűségem 1807-benn a Seine partján a Hóld világánál némely ott lakó felvidult magyaroktul, sőtt a Magyar Dallba szeretett Francziáktól danolni hallani Csokonaynak a Csikó bőrös Kulatshoz írtt Énekét, a mi azolta többször megesett.”

Mint a középkori királyok, összecsukható kis útioltáraikra festett szentjeikkel, mint az angolok sajátos civilizációjuk kelléktárával, mi magyar irók így kelünk útra hét évszázad magyar verseinek a kollekciójaival. Ezzel vagyunk mi otthon bárhol a világon.

Trianon után élt Párizsban egy kép a búsmagyarról. Ül a kávéházban, és a márványasztalra térképeket rajzol. Hazája térképeit. Úgy is hívták a magyarokat: térképes emberek.

Ma inkább poétás embereknek hívhatnának minket. Ülünk a kávéházban, verseket idézve, dúdolva, szavalva, próbáljuk szépségüket megmagyarázni, ügyetlen nyerseséggel fordítgatva, s közben fogadkozunk: je vous jure que c’est beau!

Az ítélkező ízlés serpenyőjébe mi mást dobhatnánk oda, mint efféle becsületszót, hiszen ami magyarul szép, az a legtöbbször imponderábilis.

Egyszer nagyon meg voltam akadva egy ilyen lefordíthatatlanul szép verssel.

– Esküszöm, hogy gyönyörű! – csak ezt hajtogattam.

S hogy ez nem üres szó, a nagyobb bizonyság okáért az égő cigarettát a bal kezem fejére nyomtam, ott oltottam el.

Ott is a nyoma.

Ez volt az esküm. Vagy inkább az eljegyzésem.

Első esküm

A Petőfiét ismerjük. Verséből.

És az, amelyet Petőfinek esküdött valaki?

*

Amikor az öreg Kertbeny Károly magát meg se nevezve, csupán Rudasfürdői Vén Remete aláírással, vitairatot ad ki – közel száz éve már –, a bevezetőben egy fejezetet szentel annak, hogy igazolja jussát az Akadémia uraival szembeni állásfoglaláshoz. Ennek az önigazoló fejezetnek a címe: Irodalmi útlevelem.

Kápráztatóan gazdag útlevél. Martinovicstól kezdve, akit odahaza szentként tiszteltek, mert a nagymamával (a Benkert nagymamával) közeli kapcsolatban állott, családi és személyes barátság címén felsorolhatja benne a XIX. század első felének minden jeles íróját. Majd a számkivetés – vagy mondjuk úgy: a külföldi szolgálat – esztendeiből ilyen pazarul teregetheti ki kapcsolatait a legnagyobb nevek viselőivel, szerte Európában.

„Olaszországban én is húztam a nagy Modene Gustavo diadalszekerét, hódoltam az akkor még csak 22 éves Ristorinak és Sadowkának, nevettem Belottin, barátságot kötöttem az akkor még csak 16 és 18 éves Rossi és Salvinival. Párizsban Rachel előtt németül felolvastam, Cheri Róza előtt magyar dalokat énekeltem, bókoltam madame Dorval előtt, megcsókoltam Brohan Auguszta ujjhegyeit, Dejazet Virginiának lábujjait, a nagy Frédéric Lemaître társaságában éjjeket átiddogáltam, vagy Bouffe Arnal, Levasorral vacsoráltam, hallgattam Lafontaine felolvasását a valóságos Molière-ről, s jelen voltam Mars kisasszony temetésén…”

A felsorolás folytatódik. Anglia, németországi kapcsolatai ugyanilyen sűrűek.

S mindez miért volt?

Íme a magyarázat rá:

„1846-ban, miután Petőfinek megesküdtem, hogy őt a külföldön megismertetem, első, öt évig tartó »bolygó zsidó« pályafutásomat megkezdettem.”

Ezt aztán követte a második bolygó zsidó pályafutása, mely már húsz éven át tartott.

S ez is a Petőfinek tett hajdani esküje jegyében.

Arckép helyett

Az ünnepelt ült az asztalnál, és hallgatta az üdvözlő beszédeket. Szembeszökő fiatalsága és pályájának eredményei ámulatot keltő ellentétben voltak egymással. Az elnök ismertette az ünnepelt tudományos és hivatalos grádusait, miket hazájában immár elért, ecsetelte sokoldalú tevékenységét, kiemelve persze, aminek ünneplésére összegyűltünk: hogy klasszika-filológus létére a XX. század költészetével is szenvedélyesen foglalkozik, elsősorban a magyarral, s a görög és latin remekírók mellett a mi remekíróink fordítása a szívügye. Ezért is kapta meg most a magyar Pen Club emlékérmét. A hallgatóság soraiban közben kézről kézre járt az olasz nyelvű József Attila-kötet – immár második kiadásban –, amely egyik diadalmas eredménye ünnepelt barátunk munkásságának s az egész magyar irodalomnak. Nincs az a személyes írói dicsőség, mely felérne ezzel: lám, oldódik némaságunk, mégiscsak kezdi érteni a világ a magyar költészet szavát, s ez bizonyára hasznára is válik majd a világnak. A finom kötésű könyv kemény védőtokján, az olasz kiadó cégjelzése fölött megindultan olvassuk József Attila keze írásának hasonmását:

Ugye, milyen jó pillanatban szólalt meg most is József Attila harsány szava, hogy idegen népek számára is érthetően pöröljön a szörnyállamok és az iszonyat ellen?

Fordítás?

Az, de több is annál.

A költő újraszületése.

Hisz írt is erről a költő, épp az Emberiség című versében írt erről – és erre gondolok, amikor ezt az olasz kötetet újra meg újra kézbe veszem.

*

Örvendezzünk! Megint megszületett József Attila. Mert a fordítás, a költő szavának kifejtése a nehezen értés nyűgeiből, a költői üzenetnek egyre tovább- és tovább-szárnyaltatása lényegében: világrahozatal – a szónak mindkét s egyetlen gyökerű értelmében. (Ahogy a latin genius szóban is benne van a szellem szárnyalása és a szülés fogalma!) De mit is magyarázzuk nehézkes szóval? Hisz oly világosan s oly dalszerű könnyedséggel írta meg a létnek ezt a rejtett összefüggését is József Attila:

Íme, itt ül előttünk az a géniusz, aki vállalta, elviselte, s hány hosszú éven át „kihordta” József Attilát, hogy szabad lélek legyen olasz földön – annak a népnek körében, melynek egy nagy fia figyelt fel először külföldről rája. (Emlékezhetünk még, milyen öröm volt hallani a háború alatt, az olasz és magyar történelem közös szégyenében, Benedetto Croce lelkes, ujjongó szavát a Mama-vers olvastán!)

Amit Umberto Albiniben igazán csodálok: hűsége, hogy kitartott vállalkozásában, magára hagyottan is. Ezen tűnődöm el, most, hogy ünneplik. Mert szép volt lelkesedni magyar barátokkal Pisában, Genfben, majd a Felső-Tisza partjain egy-egy magyar versért. De 1949 után hosszú évekig nem láttuk, nem leveleztünk vele. S épp ezekben a túlságosan is hosszú években született meg az olasz József Attila-kötet anyaga.

*

Az egyik magyar felszólaló páratlan udvariassággal (mit udvariasság: civiltà) olaszul beszélt. S kifejtette olasz barátunknak, hogy hogyan is kell olaszra fordítani, hogy mik is az olasz költői nyelv sajátosságai, kitért az olasz stilisztika különféle problémáira…

Savona szülötte türelmesen hallgatta a hosszú, olasz nyelvű fejtegetést, majd ő is páratlan civiltàval, tehát magyarul megszólalt:

Jelenlétünk egyik és másik Európában

A szállítóeszközökről szóló francia könyv Európa kialakulását a középkorban egyes-egyedül az újfajta, lóvontatású szállítóeszközök feltalálásának tulajdonítja. A szekerek és kocsik forgalmának. Ezek hozták össze Európát. Az ipar behúzódhatott a városokba, s koncentrálódhatott. Nem kellett félnie: a nyersanyag utánajött szekéren, s a kész portékáért a vásárló a kocsiján. (Ezért is lehetett csakugyan európai elterjedettségű szó a magyar kocs-i szekér. Minden nyelvben megvan.)

*

A felismerésnek örömével olvasom Czeslaw Milosz könyvében (Egy másik Európa című könyvében, én, az Egyik Európa szerzője), hogy milyen meghatva számlálgatta a régi lengyel diákok neveit a padovai egyetem falán 1937 tavaszán. Hiszen tíz év múlva egy tavaszon ott jártam én is Padovában, s az egyetem udvari árkádjai alatt természetesen a régi magyar diákok nevét keresgéltem.

S hadd jegyezzem fel itt annak a magyar diáknak a nevét – ha már nem írtuk föl az egyetem falára –, akivel akkor Padovában jártam. Rákosi Zoltán. Feledhetetlen alakja ma is gyakran felbukkan, hol Mesterházi regényeiben, hol Orbán Ottó verseiben.

Hírünk a világban. Adalék.

– Egy Athéni Timon! Csalódásokban megkövesedett szív. Önkéntes száműzetésben valahol egy kopár tengerparton. Tisztára Athéni Timon. Vagy egy Oszlopos Simeon…

Márai Naplójának legújabb kötetét olvasom (1957-1968). Külföldön jelent meg, a szerző kiadásában.

Márai ma a legkeserűbb író.

Itt olvasom a számvetését (196. oldal), hogy Amerikában egyetlen magyar írót, művészt nem ismernek. Csak Bartókot, persze őt is post mortem. Márai konklúziója: „A valóság, hogy a magyar szellem századunkbeli erőfeszítését Amerikában – eredményesen és tudatosan – elhallgatták.”

Nagy szó, nagyobb szó

Költők köztársasága

Ma délben találkozóm van Carlo Betocchival. Ő ma a koszorús költő Firenzében, s a legnagyobbak közt emlegetik őt hosszú e hazában.

Tegnapelőtt megbeszéltük a találkozót. Tegnap felhívott, hogy elfelejtette megmondani, a 34-es busz visz hozzá. Most, hogy indulnék, szól a telefon: a 14-es is jó és gyakrabban jár. S mindannyiszor hozzáfűzi, a hazajövetelre ne legyen gondom, ő majd hazafuvaroz.

Közel van a nyolcvanhoz. (Az első világháborúban már fronton volt.) A Rádió irodalmi műsorát ő igazgatja. A fiókjából előhúzza Albini új magyar költői antológiáját. – „Miért nincs benne Endre Ady?” – kérdi. – „Albini inkább az Ady utáni generációkat akarta bemutatni.” – „Miért, Kosztolányi is Ady kortársa volt, s benne van.” – S aztán Kosztolányiról beszél, hogy mennyire szerette mindig, hogy mennyire latin költő, mennyire római költő… Közbevetően megkérdi, hogy pontosan hogy is kell ejteni Illyés nevét. S aztán azokról kérdez, akiket most az antológiából fedezett fel magának: Weöres, Vas. A verseiből Weörest nagyon fiatalnak hiszi. (Csakugyan, az életkor, az öregedés Weörest sohasem izgatta… Ő megkapta az istenektől azt a kegyelmet, hogy Sanyikaként érje meg a halhatatlanságot.)

S közben mindig csak Ady és Ady. Pedig csak az első korszakát ismeri. – De ezt is hogyan és honnan? – Folco Tempestitől. Magyar volt a felesége.

A teraszról megmutatja az Arno partján azt a kis ligetet, ahol megszületett az Óda a Nyugati Szélhez. S közben a nagy kedvencről beszél, Stendhalról. Magyarországon az írók szeretik-e Stendhalt? Nem elégszik meg a nevekkel. Illés Endre mit írt róla? S azonkívül mit ír?

Csakugyan hazahoz. Hogy tud mindennek örülni. A nagy kertnek, ennek a völgynek, amit eddig nem ismert, a ház előtt a szép nagy, setét lombozatú fának. – „Leccio”, így hívják – mondja és ragyog a szeme. – „Leccio!”

A világirodalom színeiben

A Pléiade-sorozatban megjelent a francia irodalom története. A végén időrendi táblák. Az egyik azt hivatott bemutatni, hogyan kapcsolódott be a francia irodalom a világirodalomba. Első adat a sorban a párizsi egyetem bibliafordítása (1226), a legfrissebb: a Puszták népe francia nyelvű megjelenése (I943).

Harcok az angyallal

A drámaíró Naplójából

A kör, amelyből nem lehet kitörni

Egy délutánon át bolyongva az Akropoliszon, még meg akartuk nézni a múzeumot is, de az már csukva volt.

Pedig az égre nyíló oszloprendek, a szobordíszüktől megrabolt homlokzatok, az üres szentélyek után nagyon kívántam volna magát a városvédő istennőt is látni, vagy legalább a saruját, ruhájának komoly drapériáit, gorgófejes melldíszét, már amit a töredékes szobrok meg szoktak őrizni belőle. Persze, az arcát látni volna az igazi, a szűzi mosolyt, az okos bagolyszemeket…

Gondoltam, itt az akropoliszi múzeumban biztosan megőrizték Pallasz Athénének néhány szép márványtorzóját. Hol őrizzék, ha nem itt?

De a múzeum, sajnos, csukva volt.

Majd legközelebb, ha egyszer megint visszajövök Athénba.

A múzeum mellől lefelé indulóban át kellett mászni pár kövön, s egy kerítéshez jutottunk. Itt nem volt út tovább, de a kerítés dróthálóján le lehetett látni a völgybe, mely idefent széles volt, mint egy széttárt legyező, és lefelé egyenletesen szűkült. Szintén úgy, mint egy legyező. Vagy inkább, mint egy félbevágott tág tölcsér.

Mint egy egykori tűzhányó kihunyt krátere.

A Dionysos-színház.

Félkörben futó padsorai tökéletes mértani rendet írnak a sziklás völgykatlanba.

Ebben a márványbélésű kráterban tört fel a görög dráma.

Itt mutatták be a Perzsákat, az Antigonét, az Elektrát…

Odalent, hátul, ahol a színfalak álltak, valamikor Sophokles támolygott, sápadtan, premierlázban.

S itt pedig, ahol a kakasülő lehetett, megtárgyalták, hogy lesz-e valami ebből vagy abból a szerzőből. A legelső sorban, a márvány karszékekben ült a zsüri, és ugyanerről szavazott.

Itt kezdődött el az, legalábbis három tragédiaíró számára, amit kétezerötszáz év után már különösebb túlzás nélkül nevezhetünk írói halhatatlanságnak.

Hiába! Semmi különösebb meghatódást nem érzek. Talán azért nem, mert a színház tökéletesen használható színháznak látszik ma is. Odafent az Akropoliszon megrendítően érzi az ember az időt. Hiszen a múló századokkal együtt szállt el onnét Pallasz Athéné aranyozott szobra, s szálltak el a Parthenon frízei. Az Beócia felé, ezek London felé…

De a Dionysos-színház csak úgy hat rám, mint hatott a Nemzeti Színház épülete, amikor diákként Pestre jőve először láttam. Bevallom: az is, ez is drámaírásra buzdítóan. Mint minden használható színházépület.

Íme, egy színház! Ha a legrégibb is…

És ekkor a nézőtér lefelé szűkülő félköríveinek a középpontjában, a kráter szívében megláttam a bűvös kört: az orkesztrát.

A mértani test kifordított palástjához ez is hozzátartozik: a kis fehér kör odalent.

És már nem a drámára gondoltam, a műfajra, amely itt megszületett, hanem csupán a drámai formára, amely szintén itt született meg, s amelynek tökéletességét, titkát azóta is egyre keressük.

És a kakasokra meg a tyúkokra gondoltam, arra, hogy meg lehet babonázni őket, ha krétával egy szabályos kört húzunk köréjük.

A Dionysos-színház orkesztrájának is ilyen varázsereje van.

Abból a szép, szabályos fehér körből se tudunk – azóta se – kitörni.

Pedig de sokat próbálgatjuk.

Családi ebéd az Olimpuszon

Mit jelent egy család számára, miféle romboló élményt, hogy az apa író?

Elkapják a tekintetét, amint rajtuk legel. – Egy Saturnus! – ezt érzik, s hogy minden emberire mindig éhes mohó pillantásaival ki-kiharap egy falást belőlük…

Hogy mi is a színház?

Képzeljük el, hogy a Pokol egyik sötét bugyrában színházi együttest talál Dante. Hisz az a csoda, hogy ahol együtt volt annyiféle szenvedély, bűn és híresség, épp ilyesmire nem talált. De mi lett volna, ha talál? S ott nézhetett volna végig egy színielőadást, ahol a néző is, a művész is a szenvedő lelkek közül kerül ki. Gondolom, egy ilyen epizód, ha volna a dantei látomások között, éppoly feledhetetlen képet adna a színház lényegéről, mint amilyet a szerelem lényegéről ad Paolo és Francesca epizódja.

Mert hogy mi is a színház, az legjobban ott mutatkozik meg, ahol az embereknek semmijük se maradt, csak épp a színházuk.

Ilyen pokolbeli színházról olvastam most egy francia hadifogoly emlékezéseiben. Ő meg a fogolytársai a német koncentrációs táborban rendeztek egy színielőadást.

Leírja az előkészületeket.

A színdarab, amely véletlenül a kezükbe került, történelmi dráma volt, s méghozzá egy aranyban dúskáló, pompázatos korban játszódó tragédia, Montherlant Halott Királynéja.

A párbeszédeket a latrinán tanulták meg. Az emlékezés erre meg a rendezésre kevés szót veszteget. Annál hosszabban, annál részletesebben idézi föl, hogy s mint csinálták a színpadi ruhákat, a portugál-barokk jelmezeket. Csupa király, infáns, udvarhölgy és főadmirális szerepel a darabban. Az egykori hadifogoly emlékezésének a hevülete és részletekben bővelkedése arra vall, hogy épp ez a megoldhatatlannak látszó technikai feladat, az udvari pompa előteremtése a legnagyobb nyomorúságból, ez volt a legnehezebb, az igazán próbáratevő, hősi és diadalmas része a lágerszínházasdinak. Szétkalapált konzervdobozok és sajtcsomagoló sztaniolpapírdarabkák, villanydrótok alumínium bele, ellopott náci lobogók és bányásznadrágok dicsőültek meg a színpadon a portugál grandok eleganciájában.

S aztán a díszletek! A vasforgácsokból összerótt óriáskandeláberek, a színes celofánból készült palotaablakok, s ahogy aztán ezek kigyúltak a hátsó világításban…

Másfél ezer francia fogoly, másfél ezer állati sorban tartott, halálra csigázott és megalázott ember 1943 karácsonyán így jutott színházhoz, a több esztendős sötétségben (tényleg sötétségben: napjukat bányában töltötték) – a sötétségben fényhez.

Most, hogy ezt a beszámolót elolvastam, jobban tisztelem szívünk mélyén a naiv vágyat, mely színes ruhákat, csodadíszleteket, minél több káprázatot szeretne látni a színpadon. A szervezetnek erre is szüksége van (talán éppúgy, mint a vitaminokra), hogy szemünkön át felszívjuk az ezüst- és aranypapír csillogását, a vörös palástok hőhullámait. S az anyag átlényegülése, amely a színházi asztalos- és szabóműhelyben kezdődött, utolsó fázisában bennünk megy végbe, a sejtjeinkben, mikor eltelünk egy szép látvánnyal.

Mert hogy mi a színház, hogy mért kell olyan ellenállhatatlan kívánással a színház, azt legjobban így érthetjük meg: másfél ezer létminimumra redukált ember feljön a föld alól, hogy elámuljon egy régi portugál királyi család merőben erkölcsi szenvedésein, arannyal kihányt hófehér ruháin, a büszke szavakon, a hódolattal teljes kalaplengetéseken s a lengő fehér kalaptollakon, hogy órákon át szokatlan szép szókkal s erős színekkel itassa érzékszerveit, s hogy szívszorongást érezzen egy réges-rég meghalt infánsnő halálán – amikor pedig már majdnem azt hitte, hogy a halál csak annyi, mint az a közömbös szénfal, amely mindennap – ma és holnap is – ráomlik egy-két bajtársára.

Párhuzamosak ha nem találkoznak

Az István napját írom. Még csak nem is íróasztalfióknak. A Madáchnak, Uraynak. Újabb szerepet szántak neki, ha már az előző évben olyan sikere lett a zsidó nyelvész professzorral az Egy magyar nyárban…

Szemben ül velem a színházi ügyek főintézője. Hosszú az ebéd, megtöröm a csendet.

– Mit csinál az elvtárs?

– Tanulmányt írok a mai magyar drámáról.

Nem bírtam ki, kiböktem:

– Én meg drámát írok.

A hülye csendben még szellemeskedtem is. De már csak kínomban:

– Egy mai magyar drámát.

Ebben maradtunk.

Két héten át reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk egymással szemközt anélkül, hogy egyetlenegy gondolatát megtudnám a mai magyar drámáról, s anélkül, hogy egyszer is megkérdezné: hogy hát mi is az az izé, amin maga bütyköl?

A tragédia születése

Nietzsche könyvénél (hogy szerettem! milyen jó, hogy már korán, diákkoromban találkoztam vele) nekem ma többet mond e témáról, a tragédia születéséről, Sinka István verse.

Nem dionysosi, inkább apollóinak mondható ünnepről szól. Napünnepről. A természet ébredésének a pillanatáról. Gyerekkori emlék. „Egy koratavaszra emlékezek” – kezdődik a vers.

A tragédia két játékosa, a két „megszállott”:

Lassan együtt van minden (lám, az Isten is), ami egy tragédiához kell.

„Március volt…” S ez a Március a következő három versszakban megmutatja három aspektusát. A kicsi pásztorokhoz szólót, a magyarokhoz szólót, s aztán a kozmikusat.

A két gyerek – maguk kitalálta vagy újra fölfödözte rítus szerint – először is azért áldoznak Márciusnak –

A következő szakaszban Március arculatán felpiroslik Ady és Petőfi márciusköszöntőinek láza, tüze:

Mindez eddig csak expozíció, „lépcsőima” a Nap-Isten megjelenése elé. Ő most száll föl az égre, és egyre följebb. Ez a márciusi ünnepen a kozmikus csúcs. És ezen a csúcson vált át a természet megújhodásán érzett ujjongás az igazibb szertartásba: a tragédia-játékba.

A kis Sinka Pista így invokálja a Napot (lehet, hogy a Nap fia ő, ha így versenyre kél vele?), és kihívja (még népmesei hősként, s már a tragédia protagonistájaként) „a foghatatlant, a hatalmat, ezt a levegőt”. Ahogy körülírja kihívott ellenfelét, az a Végzet is lehet. Hiszen a Végzet is foghatatlan (tehát sebezhetetlen) és hatalom is, és láthatatlanul is mindenütt jelenvaló, csakugyan mint a levegő. A harc kimenetele a két gyereknek semmi jót nem ígér. Mint magukat e tavasz ünnepen áldozatra szánók, úgy készülnek föl – gondosan, a tradíciókhoz tartva magukat, az otthon hallott mesékhez – föl a harcra és a halálra:

Az a márciusi szél, amely a bokrokat dalolni tanítja, a két pásztorfiút játszani tanítja; beléjük bújik, átjárja őket, szabadságot játszik rajtuk a szél, valami szép magyar szabadságtragédiát, melyről oly nyilvánvaló, hogy nem először játszatik. Hiszen ami történik előírás szerint történik. Tragédia? igen, annál is inkább, mert félig-meddig szertartás, megvan a kánonja, mint a vallásos áldozatoknak. Előírásszerű az – a vers is kimondja –, hogy ropog a puska, és előírásszerű az is, hogy a fiataloknak el kell esniök.

De a régi szabadságharcoknak eme szinte rituális át- és újraélésébe beüt valami váratlan, újszerű jelenség: a játék paroxizmusában szó fakad a pásztor-gyerekek száján. És ez már nem „liturgikus” mondóka, nem ortodox szent szöveg – ellenkezőleg: új szó, mely most, a lőporfüstben, keres-talál először kifejezésre:

Milyen ismerős ez a pillanat is! A dráma őstörténetéből, amikor az akción kihajtott a dialógus bokra (élményszerűen megismétlődik ez ma is minden drámaelőadáson); vagy amikor az áldozópap szent elragadtatásában úgy érzi, a szárnyalás szavával maga is emelkedni kezd, s dalra fakadva azt énekli „fel a szíveket!” (a sámán egykor ily pillanatban csakugyan fel is röppent a levegőbe, hisz tudjuk); és ismerős ez a csúcspillanat a forradalmak történetéből – a párizsi színben az „új szavakról” ismer rá Ádám (és vele mi) a francia forradalomra és a szavak (Marseillaise szavai) mágikus világtörténetfordító erejére: „megleltem a szót, a nagy talizmánt, mely a vén földet ifjúvá teszi”. Mik lehettek a pásztorgyerek torkán feltörő új szavak? Meglehet, hogy ők is a Marseillaise-t énekelték ott a bihari pusztákon, a soha nem is hallott dalt, esetleg franciául? Miért ne? Az eksztázis ismer ilyen jelenséget – a nyelveken szólásét –, nevezze bár ezt a szentlélek misztikus ajándékának. Meglehet, mert abban a szent pillanatban, amelyről Sinka ír, már minden lehet. Ő maga csak annyit mond róluk, ezekről az igékről – amelyek együtt fakadnak a rügyekkel és az elesettek vérével –:

Mindez, mindeddig: az akció felrobogása volt a beteljesedés nagy, végső jelenetéhez, az önként vállalt emberáldozatokéhoz. A pásztorgyerekek eleve tudták (már az előző versszakban mondták), hogy a szabadsághoz kellenek „ifjú halottak”.

Ők lesznek hát az ifjú halottak!

De hogy a szívünk nehogy még megrepedjen értük: „kiszólnak” a versből: csak játék ez, színházasdi! – ami persze nem zárja ki, hogy ez a játék ne lehessen véresen, halálosan és forró könnyeket fakasztóan igaz.

Consummatum est.

A többi néma csend – ahogy a Hamletben mondják. S ebben a csendben csak a mozdulatlanul földön heverő két kis kölyök kuncogása hallatszik…

Ez a játék – a vers címe: „Két gyermek szabadságot játszik” – nemcsak betyártörténetekből, Petőfi-legendákból és népmesék elemeiből született. A menete, a kompozíciója, mindezeken túl, a termékenységet esdő áldozatokra megy talán vissza. Erre vall a két gyerek hite, ami eltölti a szívüket, miközben „hallgattunk, mint a megöltek”:

A tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtöltekor halt meg Jézus is. Biharban még – nem is olyan rég – a pásztorgyerekek tudták, hogy az efféle március végi ifjú halottak vérétől Péter-Pálra majd „tündöklenek a búzaföldek”.

Szabályok és kivételek

A dramaturgiának megvannak a maga szabályai. A drámatörténet pedig számon tartja a kivételeket.

A jó drámaírónak éppúgy kell ismernie a drámaírás szabályait, mint az összes lehetséges kivételt ezek alól a szabályok alól.

Én mindig csak drámatörténetet szerettem tanítani.

A nagy kivételezőket.

Egy kétszereplős dráma írása közben

Rájöttem, hogy az ember nem úgy fejlődik, mint ahogy a színdarabírók meg a kritikusaik általában képzelik: minden nap egy lépést.

Egy nagy ugrás előre. S aztán ehhez igazítják lassanként a többit: gondolatot, érzést, baráti társaságot…

Donec Eris Infelix…

Ha van Gondviselés, dicséretet érdemel, mert nem hagyja magára a boldogtalan alkotókat. A latin közmondás úgy tudja, hogy a szerencsés embernek számos barátja van, s hogy a szerencsétlen egyedül marad.

E közmondással ellentétben a példák arra vallanak, hogy a sikertelen költő, az elő nem adott drámák írója, a soha ki nem állító festő sincs egyedül.

Nemcsak a terített asztal vonzza a barátokat. A szerencsétlenségnek is megvannak a maga ínyencei.

Ilyen volt Bárány Boldizsár, a kéziratban rekedt Bánk bán lelkes olvasója, híve, kritikusa.

Megérte a Bánk bán dicsőségét is. Mit érezhetett, midőn látta, hogy a művet, amelyet húsz évvel azelőtt ő egyedül vett érdemes drámaszámba, most az egész ország ünnepelni kezdi?

Mit érezhetett? Örömet? Elégtételt?

Tudjuk, mit érzett.

Dühöt.

*

Vajon hány ellensége lett volna Jézusnak, ha megteszik zsidó királynak?

Tizenkettő – legalább.

Hiába az egész

Miért megy olyan keserves nehezen neked az írás?

Mert ahányszor csak nekifohászkodom az írásnak, előre tudom, hogy minden mondat, amit leírok, reménytelenül cipelni fogja a hátán a kifejezhetetlent. És ez, mint az olvadó aszfalt, befolyik a mondatok közébe, a szavak közé, a betűk közé… Figyeled? Most is!

Kiállás

Főiskolások meghívtak A Tojás vitájára. Lelkes vad kiállásra készülnek. Ha kell – elvéreznek A Tojásért.

Furcsa.

A Tojás hőse – Magis – a világirodalom egyik legcinikusabb, legmegalkuvóbb figurája.

Tanácsok egy kezdő drámaírónak

A nagy élmény: az idő

Jób könyvéhez

A szenvedésre való képességeink határtalanok. Alsó határ a pokol. És Danténál sincs példa rá, hogy a pokolbeli kínokat valaki is ne bírta volna ki.

Euripides is ezzel az alaptétellel kezdi elragadóan nagy tragédiáját – az elő nem adandók közé suvasztott – Orestest:

Minden tragédia alapja, többek között ez a felismerés „Embernek alkata nem bír ki ennyi kínt és rémülést” – mondják a Lear király viharjelenetében. „Dehogy is nem bír ki!” – feleli vissza a zsinórpadlásról Shakespeare vagy a Jóisten. S egy jót csavarnak a kínpad csigáin.

*

A szenvedések látványának azonban megvannak a maga határai.

Ó, nem az elviselhetetlen felé.

Ne félj, nem szakad bele a szív.

Ellenkezőleg. A legleleményesebben fokozott szenvedés is – a szemlélő számára – két-három óra múlva unalmas lesz.

Ebből a felismerésből született meg a drámai mű ökonómiája.

Játékidő két-három óra.

*

N. B. Bikák sorozatos szenvedése valamivel hosszabb ideig tudja lekötve tartani a nézők figyelmét, mint az embereké. Ha jól emlékszem, egy corrida négy-öt órát is tarthat.

Játékidő

Részvét, aggodalom, csodálat… Ezekkel az érzésekkel adózunk a tragédia sokat szenvedő hőseinek. Nemes érzések, de – úgy látszik – eléggé rövidéletűek.

Hogy a tragédia játékideje három órát nem haladhatja meg, annak feltehetően csak az az oka, hogy három órán túl már nemigen tudnánk illő részvéttel követni a hőst végzetes útján. Fokozni, fokozni, fokozni az effektusokat – minden szerző tudja a leckét –, de egy időn túl hiába überol.

Az ember ugyanis – mármint a néző, de lehet, hogy maga a tragikus hős is – végül minden rémségbe beleszokik. S vége a tragédiának.

Ha egy tragédia túl sokáig tartana: a világrenddel csendben kiegyező nézők tapsolhatnának az istenek akaratában megnyugodva vándorútra kelő, vak Oidipusnak, s a szociális otthonban ógva-mógva sakkozgató öreg Lear királynak. Legfeljebb az a bosszankodás zavarhatná a közönség megelégedését, hogy minek is kellett annyit izgulnia az előadás első három órájában, amikor tudhatta volna, hogy a dolgok végül is mindig rendbe jönnek.

Mert az idő múlása mindent rendbe hoz. A tragédiában pedig mindent elront.

Regény és dráma

A regényíró természeténél fogva hegeliánus. A hősök körül ott a társadalom, a társadalom körül a világmindenség, s emögött ott a múlt, csökött és már feloldott konfliktusaival. Natasa sorsa összefügg Napóleonéval, és Bethlen Gáboré azzal a kozmikus fénnyel, mely megjelent a kolozsvári templom tornya felett. S mindebben van valami megnyugtató. A világ: egy – s csak úgy jutok öntudatra, ha felérem, hogy ennek az egységnek vagyok része én is.

A drámaíró viszont egzisztencialista. Hősei attól körvonalazódnak figyelemre méltó emberekké, hogy megpróbálnak kikelni a világmindenség vetett ágyából, és szembeszegülnek az amorf világgal, amely így tetten érve, kénytelen kiadni üzemeltetése sötét titkait. Egy pillanatra láthatóvá lesz a mechanizmus. „Nyilatkozzál, elrejtezett bűn!” – így vallatja Lear a mennydörögve kussoló Mindenséget.

Finálé

Vajon el lehet-e jutni egy dráma végén oda, hogy az akusztikus és a vizuális effektusok között megszűnjék a határvonal? Hogy a hős a hangot fényként érzékelje? És a csendet – sötétségként?

S hogy a hirtelen fény nemcsak vakító, hanem fülsiketítő is legyen…?

El tudom képzelni, hogy Lázár vagy Jairus lánya lehetett ilyen hiperérzékeny a feltámadása után. Újszülöttként érzékelték a világot.

De vajon nem lesz-e részünk efféle hiperérzékenységben már előbb, és mindnyájunknak? A halál pillanataiban?

Ezt is el tudom képzelni.

*

Mindezt abból az alkalomból, hogy az Egy szerelem három éjszakája első felvonása végén játszom ezzel az effektussal. S érzékeny kedély sem kell hozzá: a Légós Szörnyeteg fényként érzékeli a dalt…

Miért ne? Hisz a jelentésükben egyek.

Ahol nincs, ott ne keress

Amikor azt olvasom valamelyik darabomról, hogy „a szerző morális kérdést vetett fel benne”, az első érzésem mindig az, hogy aki ezt írta, biztosan nem is látta a darabot, vagy valakivel összetéveszt, s amit pedig utána érzek sokáig: az, hogy benyálaztak.

A legeslegritkább esetben vetek fel morális kérdést a drámában. Egyrészt, mert a legtöbb morális kérdésfeltevés gyanús a szememben – demagógiára, vezércikkre, parasztfogásra gyanús. Másrészt, mert az egyébként leghelyénvalóbb morális kérdésfeltevés sem helyénvaló a drámában. A dráma ott kezdődik, ahol a morál már letette a fegyvert.

Persze, a közönség már megtanulta a gondolkozni lusta kritikusoktól, hogy a komoly drámákban morális kérdéseket illik keresnie. (Mire gyűjtsön a fiatal pár: a nagypapának tolókocsira, vagy magának autóra?)

A darabjaimat legtöbbször azért értik félre, mert morális kérdéseket keresnek bennük. S mivel nincsenek, tehát – jobb híján – morális kérdéseknek neveznek ki olyasmit, ami nem az. Esetleg a legnagyobb jóhiszeműséggel.

Olyasmi ez, mint ami az Egy szerelem három éjszakájával történt a Petőfi Színházbeli bemutatójakor. Operettszínházi szervezők becsalták a közönséget azzal, hogy pikáns vígjátékot fog látni. S a szegény, szórakozni vágyó közönség egyre mélyebbre süppedt a csalódásban, és nem tudta mit kezdjen a halálba masírozó költőkkel. De egyszerre a darab vége felé felvillant valami operettremény. Három rongyos alak jött be ugyanis a színpadra, és egy mulatságos tercettben előadták, hogy ők élve ették meg a svábbogarat…

A hosszú merevgörcs felengedett, a közönség megmozdult, minden csalódását feledve, felderült, boldog volt, kacagott, és nagy tapssal köszöntötte a három torzonborz, idegsokkos alakot, akiktől mókázást remélt.

A közönség merő jóindulat volt. Egy morzsányi bohózati effektus is elegendő lett volna neki, szegénynek, hogy kedve szerint elszórakozzék, s elégedetten menjen haza.

De nem! Az ügyetlen szerző ezt a sokat ígérő bohózati pillanatot is elpuskázta. A három táncoskomikus a főhős haláláról hozta a hírt. (Micsoda képtelenség: egy bonviván – aki meghal!)

A közönség – annak idején, a Petőfi Színházbeli – meg volt győződve arról, hogy operettet látott, hiszen neki operettet ígértek. Csak éppen rossz volt az operett.

Ugyanígy hiszi a közönség azt is, hogy a drámáimban fülbemászó morális motívumok vannak.

Egyszer s mindenkorra: nincsenek.

ÉN és MAGAM

A lírikus Katona József – akinek a szelleme előtt, nagyságát felismerve, Weöres Sándor áldozott – ilyesmit ír egyik versében:

Személyiségünk ilyen szétválasztására – nála is a kirobbanó agresszivitás pillanatában! – csak József Attilánál tudok példát. („Kedvesem betegen fekszik… mi kéne, két pofon?”)

De szívesen odatenném mottónak ezt az idézetet Katona Józseftől némelyik darabom elé, például a Késdobálók elé. Szeretők között a kényszerű muszáj-bántások drámáját akartam benne megírni.

Általánosabb szinten majd minden drámámban előjön ez a gondolat: mért van bűnöm, ha nincs? Vagy még általánosabban: az ember nem azonos – feltétlenül – azzal, aki a tettet elkövette. (A törvény előtt persze érvénytelen alibi ez.) Ezért is bámulom olyan rokonszenvvel Euripides Helénáját – a világkurva Heléna megjelenik itt, mint a hitvesi hűség mintaképe. Aki Párissal megszökött, egy afféle „magam” volt, közben az „én” Egyiptomban szűzen várta férjét…

Katona verse, József Attila lírája, Euripides őrültnek látszó paradoxona kezdi világossá tenni: mennyit kísértett engem drámaírás közben az ÉN és a MAGAM szerepcseréje.

Önkritika

Miféle Oidipus Kolónosban az, amelyet nem előzött meg az Oidipus király? Hogy lehet a kibékítő végről írni, ha nem előzi meg a kivetettség, a bűntudat és az öncsonkítás drámája?

Átkozott életre jöhet csak áldott halál.

Miért nyílik csak száz évben egyszer az aloe-virág?

A legélesebb szavú regény még mindig konformistább, mint a legszelídebb szavú dráma. Mert a regény úgy mutatja be a dolgokat, mint immár megtörtént dolgokat, amelyeknek helyes vagy helytelen voltán eltűnődhetünk, fellelkesülhetünk, könnyet ejthetünk, de változtatni rajtuk nincs módunk.

A regény „folyása” – pláne „folyama” – a nálunknál nagyobb erők ellenállhatatlan sodrására utal. Regényt olvasva ezeket ismerjük fel, ezeket tapasztaljuk ki azzal, hogy rájuk bízzuk – és szinte vitetjük – magunkat. S így a regény tulajdonképpen a szükségszerűség tudomásulvételére nevel. Még azt is megkockáztatnám, azt a feltevést, hogy minél terjedelmesebb a regény, annál inkább kiadják az epizódok benne az erkölcsi világrend (valamiféle Világrend) mágneses erővonalait. Az „eleve elrendelés szele” éppúgy megcsap az Odisszeában, mint a Háború és békében, mint az Erdélyben. Mint a Szent Lajos király hídjában, a Száz év magányban vagy Ottlik regényében. A regény – eleve vagy végül – elfogadtatja olvasóival a megtörtént dolgok „önigazolt” Világrendjét, amelybe – s erre jó az elbeszélő múlt távolságtartása – belesimulni látjuk a legkiválóbb, legrendhagyóbb kalandokat is.

Ezért merem tehát megismételni, hogy egy regény nem lehet olyan antikonformista, hogy ne lenne alapvetően konformista.

A dráma pedig jelen idejű.

Már ez is elég hozzá, hogy ébren tartsa a nézőkben a beavatkozásra kész reflexeket. Hiszen az úgynevezett „drámai feszültség” a választás (pontosabban: a választhatás) kockázatából ered. Abból, hogy a drámában mindig ott van az alternatíva lehetősége. Hogy a hős mást is csinálhatna, mint amit csinál. Hogy az emberiség ősapja – például – könnyedén magját veszejthetné az emberiségnek. (Nem beszélve arról, hogy ha tirannus: lehetne demokrata, lesz is. És Kepler válhatik Dantonná… stb.) Hogy a hős, ha royalista: gyilkolhat királynét. És hogy Othello szívében bármelyik pillanatban éppúgy felébredhetne a halálos gyanú Jágó ellen, mint Desdemona ellen… A drámának a legereszkedettebb, legpötyögősebb pillanataiban is tudva tudjuk, hogy minden de minden másként is lehetne.

Az egész világ másként lehetne.

Nem oktalanul veti föl Madách az első, a mennyei színben, hogy egyáltalán célszerű volt-e a világot megteremteni?

De van, ami még inkább megveti az ágyát a dráma antikonformizmusának.

A dráma cselekménye mindig az élet értelmetlenségeinek a szorításában – vagy legalábbis: érintése nyomán – alakul. (Mint a korongon forgó sár a fazekas tenyerei közt.) A legszelídebb drámában is folyton ott kísért a gyanú, hogy ez az egész teremtés hiábavaló. Ha egyetlen szót sem ejt erről a szerző: akkor is ott kísért.

Holott – mióta a világ világ – a fennálló társadalmi rendszerek szeretik azt hinni, hogy egy stabil és problémátlan Kozmosznak vethetik a hátukat. Személyes sértésnek veszik, ha a dráma – ha mégoly általában is – a lét alapvető értelmét kezdi el gyanakodva, ámulva, szorongva piszkálni.

Csak nagyon kevés olyan város akadt eddig, amelyik vállalta, hogy értelmes és humánus világot teremtsen akkor is, ha a Világ rendje értelmetlen és vadállati. Ezekben a kivételes bátorságú városokban virágozhatott a dráma, reprezentatív műfajként, egy-két évtizedig.

A drámai virágkorról, I

Ha az ember a görög drámát (a drámacsodát) a görög történelembe helyezve nézi, hajlik rá, hogy a következő hipotézist állítsa föl:

1. kellett hozzá a sorozatos győzelmek biztonsága (Salamis, Marathon, politikai és kereskedelmi szövetségek),

2. kellett hozzá a győzelmi paranoia teljes hiánya, a képesség a legyőzött ellenség fájdalmainak megértésére (Aischylos: Perzsák, Euripides: Trójai nők).

A győzelmi pozícióból következik a fölény, hogy van jogunk és hivatásunk a világot magyarázni.

A győzelmi paranoia hiányából pedig következik a képességünk a dialógusírásra, arra a felismerésre, hogy az egymással életre-halálra szemben álló felek egymás tükörképei: szenvedésükben, végső sorsukban, s abban a hitükben is, hogy náluk, csak náluk az igazság.

A világtörténelmi győzelem – mely maga se gyakori – a lehető legritkábban jár együtt a győzelembe való begőzölés hiányával. Lehet, hogy ezért virágzik az emberi történelemben csak oly elvétve a dráma, ritkábban, mint a százévenként nyíló aloe-virág.

A drámai virágkorról, II

Dicsérjük a görög csodát. Athén áldott éghajlatát, amelyben kivirult a görög dráma.

Áldott komisz éghajlat lehetett az is.

Aischylos emigrációba ment onnan, megtört szívvel. Euripides szintén. Mindketten idegenben írták meg utolsó művüket.

Az alapkérdés

A kérdés, amit a drámai művek föladnak, csupán változatok a Szfinx kérdésére:

– Mi az, ami reggel négy lábon, délben két lábon, este három lábon jár?

(Oidipusnak, akitől a Szfinx ezt kérdezi, baja is van a lábával: „dagadt lábú” – már a neve is ezt mondja. A Szfinx egyből kiszúrta az elnyomorodását. A kérdés a kérdezettet személyesen, létében érinti tehát. Testre szabott a kérdés. Megborzongató. És mi az a harmadik láb? Csak nem a vak ember fehér botja? Hány éve van még Oidipusnak a maga-megvakíttatásáig?)

– Ember – válaszol az ifjú Oidipus, helyesen. És ezzel megnyeri a pályázatot. (Első díj: a mama keze.)

Még konkrétabban is válaszolhatott volna ez az ifjú Oidipus. Nemcsak ilyen általános-emberien.

– Hogy ki? Hát én vagyok az. A négyláb-kétláb-háromláb.

De ha a fiatal Bánk bántól kérdezi ezt a Szfinx, ő is így válaszolhatott volna:

– Én vagyok az.

És Lear is:

– Én vagyok az.

És Peer Gynt és Beckett hősei és a Németh Lászlóéi is, mind-mind:

– Én vagyok. Én vagyok. Én vagyok.

Sophokles beszélgetése Tychével az Oidipus Kolonosban befejezése után

Szereplők:

Sophokles, drámaíró, 90 éves

Tyché, istennő, halhatatlan

– Tudod, miért vagytok ti mindig olyan elégedettek a legutolsó művetekkel?

– Talán azért, mert annak van leginkább szüksége gondra és szeretetre…

– Ellentmondásban vagy! Hiszen ha gondra és szeretetre van szüksége, máris elismerted, hogy a műved gyermek még, esendő, törékeny, mazna, nyavalyás, koraszülött…

– Nem, nem, nem!… Ez távolról sem az.

– Látod! Éppen arról van szó, hogy tökéletesnek tartod, és nem istápolásra szoruló nyomoréknak.

– Ez így van.

– Később kiderülhet – amint a régebbiekről rendszerint kiderült –, hogy van hibája. De most, frissen, tökéletesnek tartod. Főművednek tartod.

– Ez így van. De nem tudom, miért.

– Nem találod ki? Hát mi más módon gondoskodhatnánk a jó halálról azok számára, akiket szeretünk? Csakis így. Megelégedetté tesszük őket. Elültetjük szívükben azt az érzést, hogy felülmúlhatatlant alkottak.

– Az igaz, hogy semmi sem békít ki minket inkább az elmúlással, mint az az érzés, hogy sikerült végre a tökéletes mű.

– Mint például most a tiéd. Ez a legutóbbi.

– Igen. Ez most csakugyan tökéletesnek látszik…

Kis csend. Csak annyi, amíg mindketten nyelnek egyet. S aztán Sophokles így folytatja:

– Mért leplezted le az istenek kegyes csalását? Miért fosztottál most meg attól, hogy boldogan halhassak meg?

Céltudatos pedagógia

Az ifjú Euripidest bokszolásra és pankrációra fogta az apja, mert azt jövendölték neki, hogy fia győzelmi koszorúkat fog szerezni a versenyeken. Hogy milyen versenyeken, azt a jós már nem mondta meg. Az apa csak a sportban gondolkozott. Hogy a drámairodalomban is lehet koszorúkat szerezni, eszébe se jutott. A kis Euripides tehát reggeltől estig edzett. Nem eredménytelenül. Győzött is egy ifjúsági tornán.

Kis híja, hogy egy félreértett jóslattal és ennyi szülői gonddal nem sikerült Euripidesből olimpiai ökölvívó bajnokot nevelni.

*

Aristophanes persze erre azt mondaná – soha nem enyhülő maliciájával, ha Euripidesről van szó:

– Hátha nem is értették félre a szülők azt a jóslatot.

A szív sebei

Euripides 636. számú töredéke (a Nauck-féle jegyzék számlálata szerint) így hangzik – Csengery fordításában:

A dráma, amelyből ez a töredék való, örökre elveszett. Húsz-huszonöt sor ha fennmaradt így idézetekben belőle, márványszilánkok egy nagyszabású szoborcsoportból. Annyit tudunk csak, hogy a látnok és a halottat feltámasztó Polydosról szólt a dráma, aki közben nem is volt tudatában a maga csodás-vajákos képességeinek. Milyen lehetett az euripidesi mű – ki tudja azt?

De ebből az idézett három sorból lírai hitellel tör fel az oly sokszor és oly méltatlanul meghurcolt, megcsúfolt tragédiaköltő keserűsége. Hivatását átkozza el itt.

A művet nem, de Euripides lelkiállapotát pontosan lehet e töredékből rekonstruálni.

Azért annak is bizonyára nagyon fájhatott a szíve, aki valahol Alexandriában ezt a három sort kimásolta Euripides pusztuló életművéből… Épp ezt a három sort.

A drámaíró halála

Euripidest Archelaos király kutyafalkája tépte szét, amikor egy ligetben pihent. Azt mondják, azóta közmondássá lett Macedóniában „A nőstény kutya bosszúja”. Volt ugyanis Archelaos királynak egy szép szukája, ez elkóborolt a trákok negyedébe, azok elkapták, megölték, megsütötték, megették. S utána Euripidest kérték meg, hogy bűnükért bocsánatot esdjen nekik a haragvó királytól. Euripides megtette. No hát, az a gyilkos kedvű falka ennek a szukának a kölykei lettek volna.

De Euripides úgy is érezhette, hogy az athéni kritikusai találtak rá, az az engesztelhetetlen, vad vadászkutya falka, amely elől elbujdosott ide barbár földre… S hiába!

Öregember volt már. Eratosthenes szerint hetvenöt éves. Nem tudott védekezni. Ahogy az első szaggató fájdalmak után egyszer csak kezdett mindegy lenni, ami most megesik vele – milyen buta, buta történet, hogy a kutyák eszik meg őt! Hogy fognak nevetni ezen egész Athénben!

Seneca, avagy az írói felelősség

Ő írta a legvéresebb tragédiákat. A cselekmény bennük az elszabadult pokol. A kegyetlenség színházának ő az ősatyja. Nem csoda, ha ma a tragédiáit kezdik felfedezni.

Régebben mint moralista volt divatban. Mint moralistát még az egyházatyák fedezték fel, s a legolvasottabb szerző volt végig a középkoron át.

Ő volt a mértékletesség filozófusa. Az arany középúté. Az erényes életé. Művei: szenvedélyeink elfojtására vezérlő kalauzok. Mily jellemző annak a műfajnak már a neve is, amelyben Seneca halhatatlan lett: Erkölcsi Levelek!

Erkölcstan – levelező oktatásban.

Igen, voltak pedagógus ambíciói. S lehettek is, hiszen nála felkészültebb mestert keresve se lehetett volna találni a gyakorlati erkölcstan tanítására.

Ő nevelte Nerót.

*

– Íme, a sors fintora a nagy etikai életműre! Micsoda irónia! Az Erkölcsi Levelek röhögnivaló csődje! A sok moralizálás eredménye: Nero!

– Irónia? Csőd? Olyan biztos ez? Hátha inkább a sors beteljesülése? A drámaírósorsé? A Médeáról és egyéb családirtó szörnyetegről tragédiát költő Senecának hátha épp ez volt a végső, igazi elégtétele? Nero!

Az egyház türelme

Hogy az egyház hogy viselhette el a színházat és a színházakban a tragédiát, ezt az eredetében és szemléletében egyaránt pogány műfajt (az üdvözülés lehetősége kizárt a tragédiából is, a komédiából is, horribile dictu: szerintem még a passióból is), ezt a megkeresztelhetetlen műfajt? Egyetlen válasz lehetséges erre, az az oly mély humorral teljes felismerés, amelyet Fernand Alquié tett egy Sartre-ról szóló tanulmányában, s amely a fölényérzetnek és a toleranciának benső kapcsolatáról szól:

„A katolikusok igen jól el tudják viselni az ateistákat, feltéve, ha ezek szomorúak.”

Ember és szerep

Láttam Hamletot Gábor Miklóssal, láttam Othellót Bessenyeivel – de úgy is mondhatom: láttam Gobbit a Karnyónéban, Majort a Tartuffe-ben…

Hogy olvad át a dráma hőse a színészbe, s a színész a hősbe? Mi köze van X. Y. színésznek, kortársunknak, az esetleg évszázadok óta meglevő szerephez, s mi közük a szerepeknek a színészekhez?

Ezt a rejtélyt, mivel megfejteni úgy se tudjuk, próbáljuk inkább még rejtélyszerűbb szépségében meglepni.

A legrégibb bölcsnek, Herakleitosnak egy mondata mintha épp egy efféle rejtély közelébe vinne minket. Talányos mondat, mint a legtöbb herakleitosi töredék, de fordítsuk csak le Nórára és Tolnayra, az Ügynökre és Timárra.

A mondat így hangzik:

„A halhatatlan halandó, a halandó halhatatlan, ez éli annak halálát, az halja ennek életét.”

Hogy is kezdjük? Miller Ügynöke halandó… Vagy inkább úgy, hogy Timár halandó, az Ügynök halhatatlan…?

Szemek

Ezt a tűnődést azzal kéne kezdenem, hogy most olvastam Marcel Jouhandeau legújabb naplójegyzetei közt ezt a mondatot: „A fecsegők szeme éppoly kifejezéstelen, mint amilyen ékesszóló a némáké.”

*

A színészekben a színház elkoptat valamit.

Ismeretes jelenség, hogy főiskolás korában még szinte minden színinövendék alkalmas filmre, később már jóval kevesebben. (Klasszikus példa, hogy Bajor Gizi szinte reménytelen eset volt a film számára, s a dilettáns – a színpadon pláne nevetségesen dilettáns – Karády Katalin ugyanakkoriban filmszínésznőként lenyűgözte a közönséget.) Nem pusztán az ifjúság varázsáról van szó. Nem is csak arról, hogy az ismeretlen arc talán hitelesebb…

Amit a felvevőgép nagyon hamar észrevesz: a tekintet közvetlensége. S a színpadon a szem megy legkönnyebben tönkre. Azt hiszem, igaza lehet Jouhandeau-nak – azok a végeérhetetlen párbeszédek ártanak meg, amelyekhez a tekintet szekundálni kénytelen. Az egymástól elütő szerepek. A rossz szerepek. A felfokozott érzelmek. Az álérzelmek… Nem csoda, ha végül is a szem valahogy „kitágul”. Engem egy színész figyelmeztetett rá, hogy nézzem csak meg, bizonyos korban a színészek között sok lesz a halszemű.

A játék tüzében, a rivalda fényében ezek a szemek is kigyúlnak. Tűzijátékok parádéját, elektromos viharokat produkálnak. De a filmen esetleg olyanok lesznek, mintha egy mélytengeri akváriumban úsznának felénk.

Persze sokan vannak, akik töretlenül megőrzik – vagy egyszer váratlanul újra megtalálják – tekintetük frisseségét.

Transzfer

– Én nem tudom, miért, de Márkus Emília haragudott rám. Hogy ezt honnan veszem? Az öreg Paulayné egyszer azt mondja, hogy menjek fel hozzá délután teára… Majd hirtelen hozzáteszi, persze csak akkor gyere, ha nem zavar, hogy Márkus is ott lesz. – Miért? mi nem vagyunk faséban – mondom. – Nem-e? – mondja kétkedően Paulayné. – De hisz Márkus azt mondja, hogy te üldözöd őt. – Én? – Igen, mert egyszer, hogy elrontsd az ő nagy jelenetét, leejtetted a bugyogódat a színpadon. – De hisz én azt sohasem tettem. Ellenkezőleg, Márkus Emíliának esett le egyszer a bugyija egy nagy jelenet közben, ő lenézett csodálkozva, majd kecsesen kilépett belőle, és egy bűbájos mozdulattal kihajította a színfalak mögé! De nem az enyém esett le, hanem az övé. Nekem csak annyi szerepem volt, hogy utána gratuláltam neki a lélekjelenlétéhez, mert csakugyan az lett volna a kínos és az ordenáré, ha elkezdte volna visszahúzogatni a szoknyája alá a bugyit, ha már egyszer leesett. Gratuláltam tehát neki, hogy ilyen pillanatban is megtalálta az egyedül helyes mozdulatot. Kilépett belőle, lehajolt, megfogta egy csücskét, s a bugyi kirepült, mint egy fehér galamb… De hogy miért fogja rám, hogy én ejtettem le a bugyim, amikor én csak gratuláltam…

(Közbeszólhatnék. – Csodálkozik, hogy mért haragudott magára a Márkus? Hát ezért. Márkus Emília nyilván szerette volna elfelejteni az egész bugyi-elhullajtást, s maga pedig emlékeztette rá. Gratulált neki, nem hagyta, hogy elfelejtse. Ezért aztán magára ruházta a fatális bugyit. Magára vetítette. A modern pszichológiában ezt úgy hívják: transzfer. Persze, az is lehetséges, hogy Márkus már régebben szerette volna magát nem szeretni, de a haragra nem volt oka. Végül aztán jött ez a bugyi. Kapóra jött. És még szerepet is cserélt magával, hogy annál jobban gyűlölhesse… Egy kollégát, aki az ő bosszantására képes bugyit hullatni! Ismeri a mondást? Hogy saját levetkezett hibánkat gyűlöljük legjobban a másik emberben? Márkus a saját levetkezett bugyiját ruházta magára!)

Nem szóltam közbe. Lánczy Margit így öregen, börtönviselten, s – akkor már sejtettük – vészes betegen is annyira megőrizte zavartalan bizalmát az emberekben – egy gondtalan, századeleji ifjú dáma problémátlan bizalma volt ez –, hogy meg sem értené, miféle szabálytalan torz játékokat tételezünk mi fel az emberi lelkek alvilágában.

– …Ma sem értem, hogy mért haragudhatott. Annyit gondolok rá, és nem értem. Maga se érti, ugye? Már arra is gondoltam, hogy talán azért haragudott így, mert feltűnően fiatalabb voltam nála. Legelőször a Kaméliás nőben léptünk fel együtt. Kis szerepem volt, Gauthier Margitnak azt a kis barátnőjét játszottam… Hogy is hívják? Mindegy. Tizennyolc éves voltam. Ó, ő sokkal több. És ez az életkorkülönbség akkor úgy hirtelen kiugrott. Én nem is tehettem róla. Kiosztották rám a szerepet… Ezért haragudhatott talán?

(Ugye, hogy nem kell mélypszichológiai iskola a nőknek. Mindig mindent tudnak a szív titkairól.)

Császárkor

A görög rabszolga Athénből magával hozta az ízlést, ismerte a klasszikusokat, az alkotás titkát és szabályait, esetleg maga is filozófus volt vagy költő, vagy szárnyaló szavú rétor. De bármikor eladhatták őt, favágásra foghatták, ágyba cipelhették, megölhették.

Egyetlen sansza volt a kényelmes életre s az illúzióra, hogy valamit átplántálhat magából, a kultúrájából, az ízléséből – ha nevelői állást kapott egy nagyúri háznál. Szerencséje volt, ha a kölyök kezes volt, figyelmes, tanulékony, nyílt eszű, és nem botoztatta meg minduntalan a mesterét. Ha nem volt szerencséje, kifogott valami nyakas, hiú, sötétfejű császári fattyút, s hiába adta bele a lelkét, nem jutott a tanítványával semmire, de semmire. A tanítványát, minden filozófiai és poétikai lecke ellenére, csak az érdekelte továbbra is, hogy ki kit öl meg a családban. Ha a pedagógusnak félig volt szerencséje, sikerült a tanítványban felébresztenie a művészi becsvágyat. Ilyenkor ő lehetett a tanítványának a négere. Írhatta a versikéket, amelyekkel a tanítvány brillírozott, a darabokat, amelyekért a tanítvány besöpörte az állami díjakat és a tantièmet, s írhatta a beszédeket, amelyek válságos helyzetben megmentették a hazát. A rabszolga ambíciója csak az volt, hogy a tanítványa lehetőleg ne írja át a verseit, ne rondítson bele a drámákba, és feltételes mód helyett ne használjon felszólító módot, amikor a szenátusban recitálja a betanult szónoklatot.

Az effajta négerkedő rabszolga élete a legkevésbé sem volt biztonságos. A tanítványa előbb-utóbb meggyűlölte, s mihelyt úgy érezte, hogy már maga is tud verset írni, megüzente a mesterének, hogy most már felvághatja az ereit.

Itt tartottam, amikor közbeszólt egy kollégám, egy másik pária. Ezt mondta:

– Ennek a rabszolgasorsnak minden változatát én is megismertem. Mennyi Nerónak írtam már filmet és milyen kevés Marcus Aureliusnak.

– Tévedsz, kedves Senecám – így feleltem neki. – Ennek az összehasonlításnak semmi, de semmi alapja sincs! Rómában a császári princeknek és a patrícius gyerekeknek a saját zsebpénzükből kellett megvenni a rabszolga írnokaikat. A költő és a filozófus nem volt nemzeti ajándék.

Lehetőségeink – lehetetlenségeink

Tegnap este Leányfalura hogy visszajöttem, itt találtam Makkot és Szász Pétert.

Hogy mit csinálok idekint – kérdik.

Elmondtam a Nérót.

Azt is, hogy az utolsó előtti jelenetben Szent Péterrel és Szent Pállal találkozik a császár. Csak ennyit. Hisz még én se tudok többet róla.

– Néró felajánlja nekik, hogy kikeresztelkedik – vágja rá Szász, akinek az esze rájár a paradoxiákra.

Amit mond, nemcsak a vígjátéki dramaturgia szerint a lehető legjobb fordulat, hanem – csudálatosképpen – tökéletesen egybevág a legújabb Néró-irodalommal. Két éve jelent meg Párizsban a Saint Néron című könyv, s – úgy tudom – mostanában kezdik publikálni azt a mozaikképet is, amelyen Néró császár Szent Péterrel tárgyal, bizalmas diskurzusba elmerülve.

Ilyen esetekben mindig elámulok a magyar dramaturgi közkultúrán. Sehol a világon nem lehet ilyen jól, ilyen lényegmegcsavarásokkal megbeszélni egy drámát, mint Budapesten.

Hogy én annyira hiszek egy magyar drámaírói iskola lehetőségében, annak elsősorban az efféle tapasztalataim szolgálnak alapul. Történelmi élményeink gazdagsága, valamint a könnyenhívésből könnyű iróniába átcsapó pesti szellem, aztán az a – szinte velünk született – érzék a dialektikához, hogy mindenhez könnyen megtaláljuk az ellentétes nézőpontot is, s végül az ösztönös drámai formaérzék: ebből a kultúrából világraszóló drámairodalom sarjadhatna. S fog is, remélem.

Viszont ezt egyelőre megakadályozza a színházat csinálók földhözragadt szelleme – „Játszani is engedd!” – Jó, de nem titeket – ez rá a válasz.

Csurkának a kártyásokról szóló darabja, Sarkadi Oszlopos Simeonja hiába vár színpadra. És ezekről a kiváló magyar művekről egyetlen kritikai hang sincs – bár nyomtatásban megjelentek –, miközben a világ akármelyik táján folytatott kísérletnek széles, izgatott, lelkendező sajtója van.

Egy tett: több motívum

A császárválasztás pillanata.

A római szenátus Tiberius kezébe adja a főhatalmat. Csak adná. Mert a császárjelölt – mindenki meglepetésére – hosszan kéreti magát. Hogyhogy? Hiszen Tiberius fertelmesen becsvágyó lélek. Akkor meg mit szerénykedik?

Tacitus két magyarázattal is szolgál.

Első magyarázata: Tiberius így akarta vitathatatlanná tenni, hogy őt a közvélemény, a szenátus akarata emelni a trónra, s nem holmi kulisszák mögötti asszonyintrika. Rimánkodjanak csak körülötte az atyák. Másik magyarázat: amíg a kapacitálás folyik, Tiberius ki akarta lesni, hogy kik az ő igazi hívei és kik a langyosak. Megjegyzi magának azokat, akik csak tessék-lássék cibálják a tógáját.

Gaston Boissier ezt a kettős motiválást arra hozza példának, hogy lám, Tacitusban önellentmondások vannak, bizonyára különböző források nyomán dolgozott. Sőt, egymásnak ellentmondó források nyomán. Mert az első magyarázat, Boissier szerint, hízelgő egy leendő császárra, a második viszont árulkodó, leleplező. Vagy ezért ódzkodott Tiberius vagy azért – mondja Boissier –, de a történetíró feladata az lett volna, hogy eldöntse: melyik motívum volt igazából Tiberius viselkedésének a rugója.

Azt hiszem, Tacitus jobban ismerte a hatalomvágy lélektanát, mint Boissier. Tiberius színlelt megtorpanását egyszerre motiválhatta ez is, az is. Álszerénysége is, bizalmatlansága is. Sőt, így igazi ez a tett, az indítékoknak ebben az összefonódottságában. Hisz nagyon is együttjár: a hamis alázat taktikáival a jegelt vérszomj.

Ez a két motívum, épp így együtt, teszi drámai hitelűvé a jelenetet. Shakespeare is ilyenfajta dupla és tripla fogásokkal jellemzi hősei tetteit – és tétlenségeit.

Hála a bérgyilkosaimnak

Abszurd műtét

Kivágni az emberből egy font húst – de egyetlen csepp vér nélkül!

A velencei kalmáron nem tudja végrehajtani Shylock ezt az operációt.

Maga a gondolat is szokatlan, furcsa. Nevetséges is, nemcsak embertelen. Középkori kínzás, jogi bakafántoskodással… Micsoda rémes dajkameséből eredhet ez a motívum? Mindig bosszantott a primitívsége…

Miért kellett ez Shakespeare-nek?

Talán azért, mert ő tapasztalatból tudta, mi ez. A velencei kalmáron tervezett abszurd műtét neki jelkép is lehetett, s benne egy fájdalmas önvallomást közöl, személytelenül, diszkréten. Egyszóval: líra ez. Mert kivágni húsunkból egy darabot, de minden vérnyom nélkül: ez maga a drámaírói mesterség. Bizony, minden egyes főszereplőbe bele kell adni egy-két font húst magunkból… A drámaíró, legalábbis, így érzi.

Még szerencse, hogy a drámaíró szervezete tudja pótolni a hiányt. De állítólag nem egészséges évenként egynél többször csonkolni magunk.

Rómeó itt, Rómeó ott

Érdekes beszámolót küld az egyik londoni tudósító – Szabó L. István – a Royal Shakespeare Company újonnan kreált Rómeo és Júliájáról. „Nincs itáliai napfény – írja –, nincs szőlőlevelekkel felfuttatott cirádás veronai erkély, nincsenek kecses reneszánsz táncosok, nincs palotai báljelenet és akrobata vívás. A fiúk bőr- és prémkombinációból varrt jelmezei inkább skóciai nyárra alkalmasak, semmint mediterrán hőségre. Haragos ifjak ezek, akik legszívesebben erőszakkal feszítenék szét életük kereteit. De ezek a keretek, Farrah víziójában, vasból vannak, és börtönre emlékeztetnek.”

A beszámolóban idézett angol lapok látnivaló elismeréssel írnak erről az új Shakespeare-felfogásról. A tudósító idézi is a Times szavait: „kegyetlen támadás a nézőbe idegződött elképzelés ellen”. Még az ellenérzést tápláló kritikusok kifogásai is átlátszóak: „A bírálatok egy része – így állapítja meg a londoni tudósítás – nehezen tudja szakmai kifogásokba csomagolni a rendezéssel szembeni politikai ellenérzését.”

Ezzel az új Shakespeare-felfogással mintha mi már találkoztunk volna. Az elvével legalábbis. Két évvel ezelőtt, a pesti Nemzeti Színház színpadán. Az is a Rómeo volt, Major Tamás rendezése. Aki nem látta, az is emlékezhetik rá. Hiszen annyit emlegették – felemlegették – a Verona utcáin rendet fenntartó gumibotos katonákat. „Major a gumibot-jelképpel a hatalmi terror, a félelem légkörét akarja szuggerálni, amely elpusztítja az érzelmek szabadságát, tágabban: a szabadságot” – így jellemezte a pesti előadást itt az ÉS-ben, Létay Vera.

S most a londoniról szinte szóról szóra ugyanezt olvashatjuk.

– Mi az? Lopják Majort?

(Mielőtt a jól idomított reflexű olvasó megbotránkoznék e kérdés abszurditásán, gondoljon arra, hogy a Szellemnek régen felismert tulajdonsága, hogy nemcsak onnan ide fújhat, hanem innen oda is. Spiritus flat ubi vult.)

Túl harsány szerelem

Othello szerelme Desdemona iránt az első pillanattól kezdve gyanús.

Nem azért, amiért az apának és a többi velenceinek gyanús. Számukra: ez abszurdum.

Az én szememben inkább azért, mert mintha Othello sem hinne igazában benne. S ezért hirdeti ilyen fennen szerelmi győzedelmét. (Ő hívatja a Tanács elé Desdemonát.) Túl hangos szerelem ez. Osztentatív. Tele van retorikus elemekkel. Kit akar meggyőzni Othello? Vajon végső soron nem saját magát-e?

Vádolják őt mágiával, varázslattal, kuruzslással. Othello ha bűvöl, szóval bűvöl. A belépője az, hogy itt Velencében hangosan kell hirdetni önnön érdemünket.

A szó hatalma, igen.

S nem tudom, hogy ennek első számú áldozata nem éppen szegény Othello-e, aki belehajszolja magát ebbe a voluntarista szerelembe. Mert akarja, hogy az örökös, öröklött előítéleteknek ne legyen igazuk. Így aztán, persze, megint csak igazuk lesz.

A zöldszemű szörny nyugalomba vonul

Mi az oka annak, hogy Othello helyett Jágó lép elő főszereplőnek?

Talán az is, hogy évszázados erkölcsi normáink visszavonulóban vannak egy Új Poligámia moráljával szemben. Egyre kevésbé találjuk jogosultnak és meggyőzőnek a Féltékenységet.

Valljuk be: kit érdekel?

Az Intrika, az igen, az még mindig érdekesebb.

Agnoszticizmus

A Hamlet harmadik sora

Az éjféli őrségváltáson Bernardo kivágja:

– „Sokáig éljen a király!”

Mi más is lehetne a katonai jelszó egy királyhullától bűzlő Dániában?

Nincs kibúvó

A mindegy van. Az álmodt minden-mindegy, amelynek arcát Ady meglátta a világháborúban. Az úgyis elért a halál felismerése – micsoda részvéttel! – a spanyol földműves ádáz katonasorsában. A farkas esz meg avagy emésszen meg holló szép magyar alternatívája Zrínyinél (a vadkant, mint lehetőséget, kihagyta); s ennek visszhangja megint Adynál: „úgyis mindegy, farkas esz meg ördög esz meg…”

Kibúvó nincs – na és ha van, akkor mi van? –, csak a mindegy van. Például a Hamlet-féle. Emlékszel?

„Ha most történik: nem ezután. Ha nem ezután, úgy most történik.”

Egyetlen szerep

Strehler rendezésében a Cordeliát játszó színésznő (Ottavia Piccolo) játssza a Bolondot is. Teheti, a színpadon Cordelia nem találkozik sohasem a Bolonddal. Feltehetően már Shakespeare-nél is egyetlen színész (ott színész és nem színésznő) játszotta ezt a két szerepet.

Strehler rendezésének ez a szenzációja. Ami azt mutatja, hogy ez a merész szereposztási ötlet jóval több egy szereposztási ötletnél, hogy túlmutat önmagán, a tragédia sötét (mert feltáratlan-feltárhatatlan) mélyei felé – ami persze egy ilyen létünk végső kérdéseit érintő tragédiánál, amilyen a Lear király, azt is jelenti, hogy ez a szereposztási ötlet az emberi sorsunk sötétjébe (amely szintén feltáratlan – feltárhatatlan) vetíthet egy pillanatra fényt.

Nyilvánvaló, hogy Lear király szívének két legkedvesebbje: Cordelia és a Bolond. Hasonlítanak abban a negatívumban, hogy egyik iránt sem tanúsíthat szerelmes szenvedélyt a király, lévén egyik a vér szerinti lánya, a másik meg vele hasonnemű.

A bevezető – szinte népmesebeli – jelenet (a „ki szeret engem a legjobban?”), annak a reménytelen reménységnek a takarója, hogy Cordelia mondja ki: szerelemmel imádja apját. A másik két lánynak csak a forma kedvéért adódik fel a kérdés. Nem érdekes, hogy mit hazudnak össze. Csakis Cordelia válasza az érdekes. A két nővér szuperlatívuszai után Cordelia, ha csak egy hajszálnyit is fokoz – és miért ne fokozna? –, megteheti az úgy óhajtott szerelmi vallomást a tikkadt atyai szívnek. De nem: Cordelia könyörtelenül úgy beszél most is, ahogy a szokás előírja, pedig itt volt a kivételes, jól megrendezett ünnepi alkalom, amikor a versengésben – szóban legalábbis – túltehette volna magát a vérfertőzés tilalmi tabuin.

Teljesen érthető (így érthető) Lear dühe Cordelia ellen.

Ettől kezdve Learnek legkedvesebb társa a Bolond lesz. Útitársa, sorstársa, szinte élettársa. Hasonlít is Cordeliához. (Ha ugyanaz a színész játssza, persze hogy hasonlít.) Külső vonásoktól függetlenül alapvetően hasonlítanak egymáshoz abban, hogy a Bolond éppoly könyörtelenül igazmondó, mint Cordelia. Ez a fanyar szellemesség lehetetlenné tesz minden érzelmi elragadtatást.

Tehát éppúgy distancírozza magától a vénségnek gáttalanná váló szeretetvágyát, mint Cordelia.

Holott éppen olyan hűséges ő is, mint Cordelia.

Lear

Ezt meg Goneriltől és Regantól hallottam, egymás közt beszéltek.

Meg kell érteni a rossz lányokat, Regant és Gonerilt. Hogy ízzé-porrá szeretnék törni apjukat, a porig megalázni, a föld alá dugni…

Amikor az apjuk csakis és egyedül Cordeliát szereti. Ez olyan nyilvánvaló. Ez a nagy megrendezett szeretetversengés is mire való volt? Hogy a végén a fülébe húzathassa Cordeliával: Szeretlek, apuka. Amit ők mondanak, Regan és Goneril – és mit mondhatnak ők? amit ilyenkor mondani illik –, arra az öreg oda se figyel. Ha a szívüket kiteszik, akkor se. Mert csak azt várja, hogy Cordelia szólaljon meg, a kis kedvenc, az elkényeztetett béka…

– És figyelted? Már az is, hogy megfosztotta őt az örökségétől! Azt remélte, hogy hozomány nélkül majd pártában marad. Hogy itt marad örökre mellette hamupipőkének – a darling. Hogy esténként majd felolvasnak egymásnak.

– Gondolod, hogy ezért ilyen ingerült most az öreg?

– Dühöng. Hogy hozomány nélkül is elvitték a lányát. Erre nem számított. Bosszantóan féltékeny volt a burgundi hercegre. A papa tisztára egy Othello, csakhogy ő be se vallhatja, mert nem illik. Meglátod, bele fog zavarodni a Cordelia házasságába.

– Abba? Gondolod, hogy abba?

A rokonszenv útvesztői

Rokonszenvünktől kísérve bukik el Lear, aki már az első pillanatban úgy mutatkozott be, mint egy paranoiás zsarnok.

De: lemondott.

Így védtelen is lett, és egyre védtelenebb. A száz lovagjából csak ötven maradt, majd csak huszonöt. A végén semmi.

Ha az utolsó felvonásban megint feltenné a kérdést: ki szeret engem? – az egész nézőtér egyszerre kiáltaná: én! én! én!

Pedig meglehet, hogy mindnyájunkat száműzetésbe küldene.

„A Lear utórezgései”

Coleridge nevezte így az Athéni Timont.

Nekem a közös rajongás fogja őket egységbe. Egyformán szeretem ezt a két tragédiát, egyformán izgatnak. Mondhatnám úgy is: egyformán ihletnek. Ami csak azt jelenti: bennük gondolkozva magamra találok. (Első drámámnak, tizennyolc évesen írtam, már a címe árulkodik: Lear herceg avagy Európa elrablása. Nemrég pedig egy egyfelvonásost csináltam azért, hogy Sinkovitsot Lear királyként láthassam, ha csak tíz percre is: Te Imre, itt valami ketyeg.) Az Athéni Timonnak a befejező pillanata – Alkibiades idegen seregekkel bevonul Athénba – éppúgy 405 kora tavaszán eshetett, mint az én Istenkísértőm cselekménye. Ugyanebben az időpontban hal meg Sophokles.

Az egyik tragédiában ugyanaz az ember, az öreg Lear, megéri a középkori abszolút hatalom után – a középkori jellegű társadalomkívüliséget, lerobbant csatlósseregével, kóbor bolondok között… A másikban – a reneszánsz számára oly modernnek érzett klasszikus ókori környezetben – ugyanaz az ember, Athéni Timon, megéri a csakugyan-modern fogyasztói társadalom teljét, s utána a (ma tudjuk, hogy erre mily törvényszerű dialektikával válaszoló) hippi-dühöt, hippi-kivonulást, hippi-társadalomkívüliséget.

Nem csoda, hogy minden kortárs színházi rendező előtt, kortársunk Marx hívta föl a figyelmet először az Athéni Timon aktualitására a kapitalizmus alkonyán.

Timon egy szemétdombról válaszol

Évek óta divat volt gúnyolni nálunk Major puritánul kopár, szürke díszleteit is. S most mindenki hódol Brooknak, hogy egy lerobbant színházban hozza színre a Timont, ahol már a falak is piszkosszürkék, vedlettek, lesír róluk a nyomorúság.

A legsötétebb negyedben, ahol Párizs az arab vendégmunkásokat szállásolja, itt áll és kong ez a százéves épület, díszevesztett templom. Legalább tíz fővárosi rezsim elszanálhatta volna már a föld színéről. A csoda, hogy fennmaradt. Egy urbanizációs tévedés. A legvérbelibb színházi emberekkel (Claude Roy, Planchon) alig találjuk meg. Legutoljára Cocteau próbáltatta itt a Vásott kölyköket – mondják. És most itt játssza Brook a Timont. A malteron a penésztérkép a dekoráció.

Délután háromkor van a premier. Nappali fénynél, mint annak idején az angol premieren, a Globe-ban.

Ugyanarról

Most világszerte mindenki ünnepli Brookot, s az újságok főcímében a szenzáció: hogy fiatal a Timonja. (Nemcsak az érdekelt párizsi és a londoni lapokban, az olaszokban is. A Corriere delta Sera mai képes beszámolójának a címe: Il Timone d’Atene di Brook e diventato un adolescente.)

Csak nekem nem szenzáció ez. Hány éve is már annak, hogy valamilyen forgatáson találkozom Iglódival. – Mit csinálsz? – kérdem. – A Timont. Talán. Major rám gondolt. De mindenki ellene van. Timon élemedett férfiú, azt mondják. Fiatal vagyok.

És megcsinálta. Zseniálisan. A kritika fanyalgott. (Hermann nem, ő kevesedmagával igazán megértette.) Különben mintha a kritikának is hiányzott volna az előadásból az élemedettség. Nem bírták felérni ésszel, hogy Shakespeare egyetemességéhez Major megtalálta az egyetlen ma érvényes utat: fiatalok, puritanizmus és Marx.

A filozófus póza és bőre

Emlékszem Hermann István kitűnő tanulmányára a Major-féle Timonról. Azzal jellemezte Őze Apemantusát, hogy dühös prófétává lett filozófus, aki annyira nem állja körülötte a civilizált emberfajt, hogy külsőleg-belsőleg különbözni is akar a többiektől. Abszolút más, mint a többi.

Itt Párizsban most megdörgölöm a szemem. Brook egy négerrel játszatja Apemantust.

Abszolút más. Mindenkitől elüt. El ettől az egész sápadt bőrű fajtól.

Timon, az embergyűlölő, Timon, a gyűlöletes ember

Cioran könyvében olvasom (Syllogismes de l’Amertume) – s rájövök, hogy tragédiája második felében, Athénből kivonulva ez lett Timon taktikája is: „Senki sem bírja megőrizni magányát, ha nem képes gyűlöletessé válni.”

Ember az embernek – micsoda halálos meglepetés

Shakespeare Lear királya vénségére rájön, hogy amit addig tudott a világról, rosszul tudta. Minden másként van. Fordítva van. Nem Regan és Goneril szereti őt, hanem Cordelia. És akkor lesz muszáj neki elpusztulnia, amikor épp felismeri az igazságot.

Hamlet különféle forrásokból úgy tudja, s úgy gyanítja, hogy apját megölte Claudius. Értesüléseit azonban nem tartja megbízhatóaknak. Csinál egy természettudományos (pszichodramatikus) kísérletet: az „egérfogó” jelenetet a színészekkel. Claudius úgy reagál, mint aki bűnös. Helyes, akkor felkoncolható. S persze, pusztulhat Hamlet is.

Othello túl hiszékenységével együttjár a hitetlensége. E réven könnyű Jágónak tévútra vinnie őt. Nem a valóságból indul ki, hanem elfojtott balsejtelmekből, babonás jóslatból, ellenségeinek előítéleteiből (hogy fehér nő nem lehet hű szerecsenhez!) és preparált tényekből.

Othello tragédiája szintén az elkésett tisztánlátás tragédiája.

Leltározás

Robinson a szigetén abból építi életét, amit – hajótörés után – a tenger kivet neki.

Ez érdekelt a legjobban. Ezekre az oldalakra mindig visszalapoztam. Ahol a zsákmány számbavétele van: hány láda bort, milyen fegyvereket, mennyi száraz (és elázott) puskaport, pénzt (pénz!) sodort ki a hullám a partra.

Minél kevesebb és haszontalanabb a zsákmány, annál izgalmasabb a feladat: újrakezdeni ezzel az életet.

Azóta is hányszor végigcsináltam ezt. Már magam is Robinsonként.

A drámacsinálás legizgalmasabb része: szintén a számbavétel, a bőkezűen és szűkmarkúan kiszabott lehetőségek leltára azon a puszta szigeten, amely a játék színtere lesz.

A Vihart úgy szokták idézni, mint Shakespeare legszemélyesebb darabját, a búcsúzó költő lírai vallomását…

Már a szituáció is műhelyvallomás. Jellegzetesen drámaírói.

Hogy Sziget a színtér.

S hogy Prospero is egy Robinson. Akinek a tenger, többek között, egy gusztusos konfliktust is partra vet.

Plusz egy fő

Hány alakot teremtett Shakespeare? Volt-e, aki végigszámlálta már a Jágók, Othellók, Opheliák, Cleopatrák, Zubolyok végeláthatatlan sorát? Biztosan volt.

Tehát hány alakot teremtett?

Én nem tudom, csak azt tudom, hogy eggyel többet, mint ahányat összeszámlálhattak.

Mert Shakespeare halhatatlan színpadi alakjai mögött feltűnik még – oly ismerős széles mosolyával –, az, aki aztán a legjobb akarattal sem mondható hús-vér figurának… Hiszen épp hogy húsát-vérét veszítette, amire színpadra került.

Igen, Yorick. A szegény Yorick.

Színész se játszhatta őt el soha, és mégis ismerős és mégis halhatatlan.

„Szegény Yorick.”

Verseskötet címként is ezért lehet éppoly kifejező, mint volt az, hogy „Kalibán”. Éppoly kifejező, mint volt akár az is, hogy „Nagyon fáj”.

Fel a fejjel!

„Drámák az íróasztalfiókból” – kellemes glossza jelent meg a mai ÉS-ben a szerzői estemről. Dicséri, amit előadtak, s eszébe sem jut megkérdezni, hogy – ha már dicséretre méltónak találja – miért vannak íróasztalfiókban ezek a drámák.

A végén még hátba is vereget, bátorítólag, hogy ugye nekem nem kell az ereimet felvágni, mint Petroniusnak, hiszen boldog lehet az a szerző, akinek az Egyetemi Színpad lehetőséget ad ilyen jól sikerült felolvasóestre – elő nem adott drámáiból.

Vádlottak padján? Nocsak!

A repülőtérre menet, még Pesten, megvettem a friss irodalmi lapot. Láttam, van egy cikk benne legutóbbi drámakötetemről. Majd a gépen elolvasom.

Ebből a kritikusból már kijutott nekem párszor. Jól lekötöm magam a gépbe, nehogy meggyőzetvén értéktelenségemről, egyetlen logikus mozdulattal kinyissam a vészkijáratot, és kilépjek a semmibe.

A cikkét most azzal kezdi, hogy felsorolja, miféle állásokat, sőt posztokat adna ő nekem. A szívem melegszik, hiszen ez felér egy ingyenes álláskeresési hirdetéssel. Milyen szép is volna, ha végül is az engesztelhetetlen kritikusaim révén érném el, amibe a barátaimnak beletört a bicskája. (Nem is beszélve a legügybuzgóbb álbarátokról.) Közben kritikusom eltréfálkozik azon is, hogy harminc év óta a vádlottak padján ülök. De nem szépítem: oda is vagyok láncolva – írja. A kép szuggesztív, s – más irodalmakban – talán szokatlanul is hatna. Mármint ott, ahol nem oly fejlett az elvi kritika, mint nálunk. Ahol oktalanul dédelgetik a nemzeti drámairodalmat, s nem tartják magától értetődőnek, hogy vele kapcsolatban a vádlottak padját asszociálják. Persze, tudom, ez csak afféle költői kép. A kritikusnak is szabad álmodozni. Még vigasztaló hogy – e látomásban – nem egyedül ülök a vádlottak padján. (Mondhatom: a legjobb baráti társaságban érezhetem magam.) Így tehát csak bűntárs vagyok egy kollektív bűntettben, de a bűneink sora nem kicsiség. Idézem – oly szép e vádbeszéd: „Ha nincs magyar dráma, ha baj van a magyar drámával, ha nem igazolta az irodalomtörténeti várakozást, ha nem szolgálja a holnapot, és nem vonzza a mai közönséget – Hubay Miklósnak vállalnia kell (és vállalja is) a felelősség ráeső részét.”

A kritikus ítéletével szemben, még ha ilyen elsöprő is, nem illik ellenérveket támasztani. Csupán egy megjegyzésem van. Arra a harmincéves vádlottak padjára. Igaz, épp harminc éve mutatták be az első drámámat. De nem kellett a vádlottak padján éreznem magam, sem amikor a Hősök nélkült írtam, sem amikor az Egy magyar nyárt. Csak az utóbbi másfél évtizedben. (Hadd tegyem hozzá, szubjektív elfogultsággal: most, amikor úgy érzem, hogy azoknál különbeket írok.)

Nézem a többi utast. Vajon ők mennyi nyomasztó terhet, titkolt háborgást, elnehezült szívet hurcoltak fel, mázsálás nélkül, a gép fedélzetére?

Milyen gyors is ez a TU 134. Ötven perce sincs, hogy Pestről elindultunk, s már ereszkedünk is le a földfelszíni felhők közé. Befejezem.

Eszembe jut a régi Athén. Ott, ha elegük volt egy drámaíróból, száműzetésbe küldték. Humánus módszer? Talán az. S politikusabb is, mint a drámafogytiglani vádlottak padja, amelynek ódiuma azokra is szállhat, akik ezt derűsen tudomásul veszik.

Mit képzel magáról ez az író?

Új drámám elé, prológusként, Batizi András egyik énekéből akartam idézni egy szakaszt. Jól intonálta volna a dráma hangját, a kort, az író szándékát. Elképzeltem, hogy kijön a színész a függöny elé, és így szól a közönséghez:

De kihúztam kéziratomból ezt a prológust.

A XX. század második felében az írónak nincs többé olyan pozíciója a társadalomban, mint Batizi Andrásnak volt a XVI. században, aki ilyen magától értődő autoritással kérhetett figyelmet a mondandójának.

S hiába bújnék Batizi verse mögé. Micsoda átlátszó ürügy!

Kilógna a lóláb.

A váteszkedhetnék.

Mesterségem: a hiúság és az alázat iskolája

Pirulva nézegetem a Cet legelső jegyzeteit, színigazgatók megejtésére gyártott szinopszisaimat. Tartalmi kivonatai a megírandó drámának, hátha elhiszik ezeknek, hogy a Balassi Menyhártot négyszáz év után színpadra és diadalra lehetne vinni…

Tudom, hogy szinopszisban elmondva a remekmű is mélyen szintje alatt mutatkozik be. Mégis, szégyen!

S felködlenek, amint e suta vázlataimra pillantásukat vetik, az azóta feledésbe merült igazgatói nagyképek. A mosolyuk. A papírkosár. Szégyen!

Amit mostanra – tíz évi munkával – csináltam belőle: már tetszik. Dagad a mellem. Ki csinálja utánam? Ezt az indítást? A Bornemisza–Oláh vitát a trón lépcsőjén? Balassi tirádáját a vár fokán? A titkos bűnöket megvalló kórust? A régi drágakő új ötvösfoglalatát?

De vajon újabb tíz év múlva nem fogom-e majd ezt is feszengve olvasni – kivégzésem elhalasztását kérve az istenektől, készen arra, hogy az egészet megint újraírjam?

(Elképzelhető, hogy tíz év múlva igazat adok majd a Kritika kritikájának, amely gúnyolódva fricskázta le a Cetet a Nemzeti színpadáról?)

Nem az örökös tagoknak írok

A Római karnevált, amikor írtam, csakis Mezey Máriával tudtam volna elképzelni. Ezért nyújtottam be a Nemzeti Színházhoz. A darabot nem fogadták el. Mezey egy ideig még számon kéregette a darabot az igazgatóján. Aztán nyugdíjba került.

A készülő Cethalról nemcsak Majorral beszélgettem, hanem néha Iglódival is. Közben tanulmányoztam is őt, „mértéket vettem” róla. A kiskapuban aztán szembetalálkoztunk: amikor bevittem a darabot, ő épp akkor hagyta ott a színházat.

A Párkákat azzal a feltett szándékkal írtam, hogy Monori számára lesz benne egy szerep, amelyben minden hangját megszólaltathatja – eddig még nem hallott hangjait is… Itt is kereszteztük egymást a színház kapujában.

Mindezeket a darabokat s bennük a főszerepeket megcsinálták aztán más színészek. A végén talán jobban is jártam. De most már, mégis, egyre inkább kezdek óvatos lenni. Nem gondolok színészekre írás közben. Óvatos lettem és babonás.

Féltem a legkedvesebb színészeim egzisztenciáját.

Tavalyi hó, idei hó

A „skártba vagy végnyugalomba” került nagy színigazgatók hol vannak? A színházművészet fő műhelyeinek egykori irányítói? Ki idézi egyetlen tettüket is? Ki emlékszik rájuk? Szezonnyitó és szezonzáró magabiztos nyilatkozataikra? A Művészi Hitvallás címén elhangzó nagy közhelyeikre. Hova lettek ők, akiknek kezében volt annyi színész sorsa, és nem tartoztak számadással érte? S akiknek ki volt szolgáltatva a magyar drámairodalom Tamásitól azokig a fiatalokig, akik nincsenek.

Megkapták a kiváló művészséget és eltűntek, színházi szóval, a balfenéken. A varjú se károg utánuk.

És az idei hó?

Émelygés esetére

Molière kigúnyolta az udvaroncokat, de azért közöttük forgolódott, jobbára bántatlanul, egészen a haláláig.

Racine sokkal inkább udvari ember volt. Hű krónikásként követte nyomon királyát, az udvaroncok rajában. Feltehetően egyetlen pissz nélkül. Ismerte és betartotta az udvari stílust, protokollt, konvenciót… Ámde végül is, teljesen váratlanul, szakít az udvari élettel. Máig is érzik ennek a szakításnak a botrányszaga. Mi történhetett? A korabeli pletyka sokat találgatta a szakítás okát. Valami „okos” okot kerestek rá. Hisz egy sajtkukac szemében komoly okának kell lennie annak, hogy valaki szakítson a sajttal. Ha csak nem bolond. S Racine nem volt bolond.

Úgy látszik, Racine szakítása mégis valami oktalan tett volt. Action gratuite? Vagy egyszerűen nem bírta tovább? Elémelyedett?

Elege lett az egészből.

Racine lemorzsolódott a vidéki kastélyokat sorban lakó udvari hadról. Pontosabban: lelépett.

„Úgy döntöttem, hogy ezentúl olyan gyakran maradok Párizsban, amennyit bírok, nem is csak egészségem kúrálása érdekében, hanem hogy ne kelljen abban az iszonyú szétszóródottságban (horrible dissipation) élnem, amely az Udvarnál elkerülhetetlen.”

Társaságban fellépő gyomorémelygés ellen, úgy látszik, legjobb a Molière receptje: vágj jó képet, és röhögj ki mindenkit.

Mert ha sokáig komolyan veszed a társaságot, amelyet megvetsz, ha tisztelettel és figyelemmel adózol iránta, holott a gyomrod más véleményen van, egyszer csak elhányod magad, vagy felborítod az asztalt.

Mint Racine.

A gyomorbaj és a pedantéria kapcsolata

Molière korának jellegzetes betegsége az emésztési zavar, a kólika. (A középkoré a pestis, a reneszánszé a vérbaj, a XIX. századé a mellbetegség, a XX. századé a rák és az infarktus.) Klistély és köpölyözés, érvágás mind a túltáplált, vérmes emberek gyógymódja volt. Argan folyton a félreeső helyre szaladgál…

A többi hőse életszemléletének a torzulásai is a rosszul emésztő ember szellemi aberrációira vallanak. A gondolkozás renyhesége, a diétára fogott érzelmek. Feltehető-e Arnolphe-ról, hogy szeret jól enni-inni? Ugye, nem? Harpagonnak, szinte biztos, székrekedése van. Kolikáciusz fia jellegzetes idétlen falánk. (Nem véletlen, hogy – feljegyzések szerint – egyes merészebb komikusok úgy játszották el leánykérő jelenetét, hogy közben gyermektányérból meguzsonnázik.)

A szódiaréban szenvedőről – jobban mondva: szenvedtetőről – is könnyű feltételezni, hogy nem csupán szó-diaréban szenved.

De én is mit eresztem hosszú lére a szót?

Minderre és az efféle összefüggésekre a szokott csattanós fogalmazásával felhívta a figyelmet Jules Renard, naplójában, egy 1890-ből származó feljegyzésben: „Pedáns az, aki intellektuálisan rosszul emészt.”

A Molière-irodalom szegénysége

A görög tragikusokról hosszú sor könyvem van. Aristophanesről egy sincs. Shakespeare-ről tízszer annyi, mint Molière-ről.

Tragédiáról könnyebb írni, mint vígjátékról. Egy szerencsétlenségről mindenkinek rengeteg egyéb szerencsétlenség jut az eszébe. Amiben neki is része volt, vagy amiben része lehetne… Egyik mondanivaló szüli a másikat. S közben a tragédia mélységei valahogy zengőbbé, visszhangosabbá teszik annak szavát, aki szól róla. Tragédiáról írni olyan, mint fürdőszobában énekelni. A vérfürdőkád velünk rezonál.

Ez is oka lehet annak, hogy a Hamletnek aránytalanul nagyobb irodalma van, mint a Tartuffe-nek, a Bánk báné is nagyobb, mint az összes magyar vígjátéké együttvéve.

A vígjátékkal kapcsolatos gondolatsorainkat üdvös elvágni minél hamarébb – mielőtt még elszólnánk magunk, s kiderülne, hogy szegről-végről lelki rokonai vagyunk az úrhatnám polgároknak, a nevetséges kényeskedőknek, az álszenteknek, a fösvényeknek, a képzelt betegeknek…

De csitt! Nehogy a következő szóval kivalljak magamról valamit.

Igen, jó lesz vigyázni. Mert azzal fecsegjük ki legjobban lappangó gyarlóságainkat, ha taglalni kezdünk valamilyen emberi gyarlóságot. A vígjátéki hősök galériája mint vidám szörny-pasziánsz (lásd Szondi-teszt) árulkodhatik a túlságosan odaadó kritikus ösztönelferdüléseiről…

De csitt, mondom, ne folytassuk! Ebből most ennyi elég. Majd máskor.

Nem kell félni. A természetnek gondja van a drámaelemzőkre és a kritikusokra is. Nem hagyja, hogy önfeledten besétáljanak olyan veszedelmek közé, amelyek közt elvérezhet – bár erkölcsileg – a fajtájuk. A természet szerencsésen megóv minket attól, hogy vígjátéki fejtegetéseinkbe belemelegedve kiderüljön a hasonlatosságunk a komikus figurákkal.

Nevetünk rajtuk. A Nők iskolája öregedő szerelmes Arnolphe-ján, a Rágalom iskolája szalon-emberevőin, a névtelen levelek küldözgetéseivel egytől egyig gyanúsítható Illés Endre-hősökön…

Nevetünk rajtuk, persze hogy nevetünk. De ne adj isten, nem jut eszünkbe semmi se róluk.

A természet bölcs.

A nyelv szabadsága

Alfred de Vigny nem kis erőfeszítés árán eléri, hogy Mars kisasszony Desdemonaként kimondja a színpadon azt a közönséges szót, hogy zsebkendő. – Különben nincs darab – érvel. – Megvoltunk efféle angol drámák nélkül eddig is. – Ez a válasz.

Végül is elhangzik a szó a Comédie Française-ben.

Kis előcsata ez az Hernanihoz, amelyben újabb merészségek jelennek meg a színpadon, emlékezetes, vérre menő harcok árán.

A század végén már azért folyik majd a harc, hogy kimondhassák a szart is. (Lásd Jarry.)

S a második világháború után (megszállás, ellenállás stb.) egy színdarab címében feltűnik a kurva. Egyelőre kipontozva.

Kimondva és magyarul Ferrari Violetta szájából hallhattunk egy gyorsan pergő sorozat kurva-kurva-kurva-kurvát a Főbelövendők Klubjában, 56 tavaszán.

A győzelem után visszanézve: minden színházi csata szinte nevetségesnek látszik. A nyitott ajtók láttán nem értjük, miért kellett döngetni.

Éppen ilyen nevetségesnek fog látszódni egyszer, hogy én 1973-ban azért küzdöttem, hogy egy színésznő (abban az országban, amelyben a hivatalos statisztika szerint mintegy 300 000 küretet csinálnak egy esztendőben) kimondja élete válságos pillanatában, végső elkeseredésében: „és belőlem kikaparták a gyerekünket”.

Az író és a fordító felelősségéről

Alfred de Vigny nagybetegen, már utolsó hónapjait élte, amikor az Odéon újból műsorára tűzte Othello-fordítását. Micsoda örömhír a beteg költőnek!

De nem. Vigny tiltakozott a felújítás ellen. Oka: betegsége miatt nem tudja a színészeket tanácsaival ellátni, enélkül pedig nem hagyhatja játszani fordítását. S hogy a színház a költő akarata ellenére mégiscsak bemutatja az Othellót, Vigny felkel halálos ágyáról, és pört akaszt a színigazgató nyakába.

Utolsó leheletéig védte az író jogát az írott szó interpretálásához.

A lángész egy napja

Párizsban ma reggel, hosszabb esős idő után, kisütött a nap.

A reggeli lapok közlik az algériai Dej mai programját: villásreggeli, kikocsikázás, este opera. (Most pecsételődik meg százharminc évre Algéria sorsa.)

És Victor Hugo ma reggel ingerült. Két hete mutatták be új darabját, a Marion Delorme-ot. A tavalyi Hernani-vihar után ez már a vitathatatlan siker. A darabbal együtt egy új színésznő is felcsillagzott (ez mindig jó jel!), Marie Dorval.

És Victor Hugo ma reggel mégis szerfölött ingerült. Két hete játsszák a darabját, áldott esős időben. Két hét óta a párizsiaknak más dolguk nem is lehet, mint az ő darabjáról és a Dorval szerelmi életéről beszélni (azt mondják, Alfred de Vigny udvarol neki).

Uborkaszezon, esővel.

A nyáron is játszó színházak direktorai erről szoktak álmodni.

De ma reggelre kisütött a nap, ragyog az ég, és megjelent ez az Othello, burnusza alatt hozva Algériát.

A kirándulóidő és egy ilyen egzotikus szenzáció estére 600 frankkal fogja csökkenteni a pénztári bevételt. Ezért olyan ingerült ma reggel Victor Hugo.

– Milyen az idő?… És mi van a hírlapokban?

S már ki is számította, a tízszázalékos írói részesedés figyelembevételével, hogy ma körülbelül 60 frankot veszít az időjáráson és a politikán.

Fontaney jegyezte fel, hogy ezen a napon Victor Hugo már kora reggel ingerült volt. Megilletődve olvasom.

Lám, ha a tantiemjéről volt szó, milyen aggodalommal figyelte reggelente az időt és a lapokat ő is, a nagy fellegjáró.

Az ihlet periódusai

Hugo egyik bizalmas közlése. (Fontaney jegyezte föl.) „Vallásosan tisztelem az ihletet. Ha csak egy vesszőről van szó, akkor is azt nézem meg, hogy a legelső fogalmazásban hogyan is írtam.”

Hogy a műben az ihletett résznek csakugyan respektusa van, ezt nemcsak az író érzi, amikor hideg fővel már csak tétován mer javítgatni. Más is megérzi.

A filmrendező például rendkívül komolyan vesz minden szót és instrukciót, amit az író beírt a forgatókönyvbe.

De annál nagyobb gyanakvással fogadja azt, amit az író a forgatáskor proponál. Mit ért hozzá? Egy idegen! Azért, mert ő írta? Na és? Most ő van alkotási lázban, a rendező. Most ő a csalhatatlan. Az író hallgasson, ő most csak kibic.

A színházi rendező is legtöbbször így van: az írott szöveget tiszteli (ha tiszteli), de a próbákon semmit se hisz el az írónak.

Mintha nem is az író volna ott, hanem az író jogutódja.

*

(Ezt a jegyzetet 1962-ben írtam a Bakaruhában és az Angyalok földje forgatókönyvírói tapasztalataival. Ma már nem így van – 1978.)

A sikertelenség hálójában

Daudet jó néhányszor próbálkozott darabírással. Egyszer sem volt igazán sikere. Legalábbis ezt írja róla fia, Léon Daudet.

Egyik első gyerekkori emléke: fiákeren megy haza a család a premierről, s a papa találgatja, hogy vajon hány előadás lesz majd a darabból; a mama hallgat, ő már tudja, hogy megint megbuktak…

De azt már a kis Leócska is tudja. Magyarázatot azonban utólag se tud adni, már felnőtt fejjel sem. Az emlékirataiban is csak azt hajtogatja: érthetetlen, hogy a papa a színházban mindig megbukott. Hiába, nincs magyarázat sem a sikerre, sem a bukásra – mondja Léon Daudet. S a családi emlékek mellé még egy objektívabb emlékezetű példát is idéz a színpadi siker szeszélyeire, ádáz igazságtalanságaira.

Íme a példa:

Émile Bergerat, a költő, írt egy kitűnő romantikus darabot Fracasse kapitány címen. De a közönséggel, ne adj isten, nem sikerült elfogadtatnia. Holott – írja az ifjabb Daudet – Bergerat darabja nem volt semmivel se rosszabb Rostand világsikeres darabjánál, a Cyrano de Bergeracnál.

A világsiker ugyanolyan joggal beüthetett volna a Fracasse kapitánynál is.

Eddig Léon Daudet.

Megnézem az irodalmi lexikont. Fracasse kapitány: 1896. Rostand Cyranója 1897 karácsony.

Ejha! Csakugyan csupán egy év vagy másfél év választja el egymástól a két egyívású darabot. Szegény Émile Bergerat! Alighogy megbukott, máris jött Rostand, az ő színeiben, jött és győzött.

Képzeljük csak el Émile Bergerat lelkiállapotát, az évtizedeken át prolongált Cyrano-plakátok előtt. S a sors nemcsak igazságtalan volt hozzá, hanem gúnyosan grimaszol is feléje. Rostand darabjának egy sikertelen drámaíró a hőse, s ráadásul majdnem pontosan úgy hívják, mint őt. Ni! Ni! Rostand plakátján ott az ő neve. Leheletnyi betűeltéréssel pont az ő neve! S ott is lesz tízezres szériában.

Cyrano de Bergerac.

Hát csoda-e, ha a bukott szerzők paranoiásak lesznek?

Vannak dolgok – égen és földön –, amelyek csak az üldözési téveszmék logikájával (metalogikájával) magyarázhatók.

Azokkal viszont egész megnyugtatóan.

Dráma és nacionalizmus I

A reformkor drámáit elmarasztalja egy mai kritikus túlzott hazafiaskodásuk miatt. Idézi a korabeli jobb ízlésű kritikusok véleményét, hogy azok is milyen elmarasztalóak voltak.

Hogy a nem hazafias drámák akkoriban annyival jobb ízlésről tanúskodtak-e, mint a hazafias drámák – nem tudom, lehet. Azokat sincs kedvem újraolvasni.

De a reformkori hazafias drámák mindent elsöprő sikerénél, azt hiszem, arra is gondolnunk kéne, hogy vajon nem ugyanerről a tőről fakadt-e aztán 48 hazafisága? a függetlenségi harci szenvedély, az a bizonyos Kárpátoktól le az Al-Dunáig?

Akármelyik aradi tábornokot el tudom képzelni, még kis kamaszként, ahogy a katonai reáliskolából este kiszökik egy csapnivalóan rossz vándortársulat előadására, és vörösre tapsolja a kezét és éljenez, torkaszakadtából éljenez (esetleg tört magyarsággal, de éljenez) valamelyik afféle túlzottan hazafias színdarabnak, mint a Tatárok Magyarországon…

A bécsi cenzoroknak az a rögeszméje, hogy a színház ruhatárában kardot köt a lelkes néző, és onnét egyenesen a csatatérre fog sietni – nem volt teljesen alaptalan.

Dráma és nacionalizmus II

Egy görög hazafias dráma különös sorsáról olvasok Max Werner Perikles-életrajzában. Egyszerre volt siker és betiltás a nagy hatású (talán túlságosan is nagy hatású) dráma sorsa Athénben. A történet olyan különös, hogy alig hiszem, hogy a kitűnő szerző az ujjából szopta volna. Ilyesmit nemigen lehet kitalálni…

Az Athénnal rokoni és szövetséges ión városok fölkelése után történt. Nemzeti fölkelés volt ez, a rájuk nehezedő perzsa elnyomással szemben. Diadalmas kezdetű és tragikus végzetű fölkelés.

És utána a színpadon?

„Phrynikhos, a színműíró, tragédiában vitte színre az ión felkelés végső eseményeit, és színművével könnyekre fakasztotta egész hallgatóságát. Az athéniak ezután nagy pénzbírsággal sújtották Phrynikhost, és népgyűlési határozattal megtiltották a tragédia újabb előadását.”

Feltehetően ugyanazok határoztak a népgyűlésben így, ilyen bölcsen, akik a színházban a darabot végigzokogták.

Még betiltott szerzőnek is elmennék Athénbe.

Álom a fa alatt

A konzumtárgyak labirintusában bolyong egy fiú – így jelenik meg Görgey Gábor színdarabjában Csongor (Új Írás, 1973. január). Lehet, hogy ő az a konzumturista, akire ledér és unatkozó tündérek várakoznak a Felszabadulás tér és a Kígyó utca boltívei alatt.

Az aranyalmafa itt a cuccok butikjai fölé emelkedik.

Görgey Gábor modern Csongora mögött persze először a Vörösmartyét vesszük észre, de emögött – jóval hátrébb – Gergei Albert Árgirusát is. Sőt – Kardos Tibor nagyszerű Árgirus-monográfiáját kezünkbe véve vezetőnek – végtelen sok Árgirus-forma alakot fedezhetünk fel. A sor vége a történelem homályábá vész. De még onnan is elő-elővillan egy-egy istenarc, mely mintha a Csongoré volna, szakasztott a Csongoré: Ámor arca, Tammuz arca, Ozirisz arca…

Csongort és az ő hol roskadó, hol kopár aranyalmafáját évezredek óta élteti valami – talán a félelmünk az aszálytól? és ezzel a reménység, hogy a halott természet csak meg fog újulni?

Bizonyos, hogy ez a fa, az Élet fája, a szorongásaink talaján nőtt. Jaj, az eltűnt termés! És alatta, jaj, az alvó fiú, akit oly nehezen lehet életre rázni.

Ezért olyan régóta kísértő jelkép ez a fa. Amióta az emberiség retteg az elmúlástól.

Beckett fűzfájában – amely alatt a szintén oly menthetetlenül aluszékony Godot-ra várók ülnek –, ebben a szintén hol kizöldülő, hol elszáradó fában, nem ismertél-e rá az Élet fájára? Az Élet fájának végső vázlatára? Karikatúrájára?

Mi az, ami egyaránt ismerős Vörösmartynál is, Beckettnél is?

AZ ÚT MELLETT EGY FA. HOL KIZÖLDÜL, HOL ELSZÁRAD.

Mondd, hogy honnan olyan ismerős ez a fa?

Ártatlanságunk korából?

A Hesperidák kertjéből?

A Paradicsomból?

A FA ALATT ÜL EGY FIATALEMBER. LÁTNIVALÓAN VÁR VALAMIRE.

Godot-ra vár? Tündére vár? Nem mindegy? „Sokszerű szó és egy értelem” – mondá már ősanyánk is az Édenben, persze ő is pont a Fa alatt…

A DÖNTŐ PILLANATBAN A FIATALEMBER FOLYTON ELALSZIK.

Ezzel az aluszékonyságával ő a leghálátlanabb drámai hős. Amint a csúcsra érne a cselekmény: a főhős már horkol. Az ember nem is érti, hogy annyi kitűnő drámaíró miért törte magát, hogy színpadra vigye ezt a Csongort, akarom mondani ezt az Árgirust, János vitézt, Estragont.

AZ ÁLOM A HALÁLNAK EGY NEME.

Tudjuk a leckét, már a régi görögök is ikertestvérnek mondták Hypnost és Thanatost. Az álom éppolyan tudatlanságba, felejtésbe merülés, mint a halál. Vagy fordítva? Lehet, hogy a halálunk is éppolyan álmokat hozhat, mint egy lidérces éjszakánk? Ettől félt Hamlet is, hogy azt mondja: „mily álmok jönnek a halál után?” Meg aztán Ádám is, ugye hogy mekkorát alszik az almafa-kalandra? Madáchnál legalábbis. Majdnem szikláról mélységbe szédítő álmot. Miért is ne? Hisz halált evék.

AZ ÁLOM FRISSÍTŐ IS.

Aki felkel belőle: erősebb. Lesz ereje vállalni az életet. Lesz ereje ellentmondani az öngyilkos kísértésnek. Lesz ereje megúszni azt a halált.

ÉS EGYARÁNT ISMERŐS AZ A SZORONGÁS IS AZ ALVÓ FÖLÖTT. HOGY MI LESZ, HA HALÁLBA SZENDERÜL? HA MEGINT ELMULASZTJA A NAGY TALÁLKOZÁST?

ÉS A HARAGUNK IS ISMERŐS. A HARAGUNK AZON, HOGY AZ ALVÓ TEHETETLEN.

Akárcsak a halott fölött. „A gyereknek kél káromkodni kedve” – ahogy József Attila mondta.

ÉS ISMERŐS AZ AZ ÁLOMITTASSÁG, AZ A LEBÉNULTSÁG, AZ A VÉGSŐ TEHETETLENSÉG… – „Na! megyünk?” – „Megyünk” – mondja Estragon. És azt hiszed: mennek. Nem, nem mennek.

Ugye, hogy ez is milyen ismerős?

Csak azt akartam elmondani, hogy mennyire egy tőről fakad, hogy mennyire egy törzsről lombozódik, hogy mennyire ugyanazt az életet és álmot kínálja nekünk gyümölcsével és lombfavesztettségével Vörösmarty fája és Beckett fája.

A többi már szinte mellékes is. Hogy Pozzo olyan diadalmasan vonul el az úton, mint egy Kalmár, mint egy Király. És hogy jön vissza? Vakon. Akár egy lecsúszott Kalmár, detronizált Király.

Csongor királyfival majdnem egyidőben megszületett unokatestvére, a juhászbojtár Kukorica Jancsi, Estragonnal majdnem egyidőben megszületett Görgey beat-Csongora.

És ugyanakkor, hogy megnépesült új meg új Csongorokkal, Tündékkel a magyar színpad! Miskolcon is és Veszprémben is Csongor és Tünde. Mintha a húsz évvel ezelőtt induló demográfiai hullám hátán jönnének, a „dicsőt, az égi szépet” keresőben, hogy végigjárják – játékban-álomban legalábbis – a beavatottság, felnőttség keserves útját, a fiatal szívvel elért üdvösségig.

Lépcsőházi gondolat

Egy Maugham-darab után jövök le a színház lépcsőjén. Régóta játsszák, még mindig zsúfolt házzal. A művészetről van benne szó, arról a művészetről, amely egyet jelent a sikerrel meg a sok pénzzel, sőt valami ifjúságot konzerváló életelixírrel is. Tehát nem is a művészetről van benne szó, hanem a Művészetről. És akit még ez se nyugtatna meg, az megkapja benne a happy endet: Pénz, Művészet, sőt Legfelsőbb Körök is smafu, mert mindennél többet ér egy krigli sör a kisvendéglőben.

Ilyen sokadik előadáson már ritkán szoktam ismerőssel találkozni. Most akadt egy.

– Te is csak most nézted meg? – kérdi.

Valamit felelek, hogy csak most.

Mikor már továbbment, jutott eszembe, amit mondanom kellett volna.

– Bizony, harminc évvel ezelőtt kellett volna ezt megnéznem.

Yerma

Az asszonyi szerelemvágynak ezt az őrjöngő kikiáltását (és a vádiratot azok ellen a férfiak ellen, akik ennek a szerelemvágynak eleget tenni nem tudnak) egy olyan költő írta, akinek az ihletét inkább a bűntudat táplálhatta.

A dráma ott kezdődik (a jó dráma persze, s nem a párbeszédes apológia), ahol az író maga ellen fordul, s maga ellen ír.

Tükörfúga

Kaposvár. Miller Salemi boszorkányokja. Jó előadás. Nagy dráma. Minden ízében ismerem. Fordítottam is.

Közben azon gondolkozom, hogy ugyanezt a történetet meg lehetne írni egy másik nézetből is. A szerelemre vágyó fiatal lányokéból. Akiknek boszorkányokká kell lenniök ebben a kegyes környezetben. Az egzaltált, vádaskodó gyilkos lányok sorsára figyelemmel. Valahogy így, hisz így is igaz lehetne:

Egy cselédlány vadul és kétségbeesetten szerelmes a gazdájába, az is odavan érte, de a feleség rájön, elűzi a cselédet, a férje tikkadtan kóvályog utána. A lány egy néger asszony varázslásaitól reméli, hogy visszanyerheti magának a férfit. Nagybátyja, a bornirt lelkipásztor rajtakapja. Idehívat egy ördögűző másik papot…

Naiv varázslás volt a lányoké, de rossz vége lett.

Később, a törvényszék előtt. A lányok látomásai és praktikái: micsoda erők szabadulnak fel bennük! Maguk sem értik. De mégis, övék lesz a hatalom. Azt ölethetik meg, akit akarnak. Visszaútjuk nincs. Gyilkolni kell. (És közben – ez biztos – remegnek a félelemtől meg a részvéttől is…)

El kell érni Proctor feleségét.

Az teherben van.

Proctort végzik ki. Abigél menekül.

Azt gyilkolta meg, akit legjobban szeretett. S az maradt életben, akit gyűlölt.

*

Miller a pietista, puritán erkölcs felől írta meg. Minden megértés nélkül az irracionalitás, a szenvedély iránt.

Kár.

Különben is: a boszorkányság vádjával felakasztott szentfazekak – fiatalon és szerelmesen éppoly egzaltált vádaskodók lehettek volna.

Az öreg nők és a serdülő lányok konfliktusa ez. És ne keresd, hogy melyik oldalon van az igazság.

„Te vagy a vadász, te vagy a vad”

Csak most néztem meg a nemzeti színházi Széchenyit. Olyan nagyszerű emlékem volt az 57 kora tavaszi Madách színházbeli bemutatójáról, hogy ezt az emléket nem akartam elfödni egy másik előadás élményével. Hadd visszhangozzanak bennem a dráma mondatai Tímár József hangján, most már örökre. S a csökönyös rajongók hűségével vallottam, hogy feledhetetlen és felülmúlhatatlan volt az a pillanat, amelyben Lánczy Margit, Crescentiaként, mint aki a férfiak dolgából nem fog fel mást, csak a halálos fájdalmat, de azt ezerszeresen, belépett – behullott a színpadra, valami különös, repeső balsejtelem utolsó szárnycsapásával, tikkadtan, szerelmesen, öregen – öreg párja mellé. (Azután nemsokára meghalt Timár, és meghalt Lánczy is.)

Jó tizenkét éve ennek. S hamarosan a duplája, hogy olvastam a darabot a Válaszban. S mégis, ez az első meglepetés: milyen jól emlékszem a mondatokra is. Van, amikor magamban együtt tudom mondani a színészekkel. Másik: hogy ezek a legendásan (és hírhedten) ágas-bogas mondatok, milyen természetes spontaneitással fakadnak, különösen Bessenyei száján. Minden ívük, göcsük: a drámai pillanat legitim szülötte.

Pár nappal ezelőtt egy eléggé hangos Schiller-drámában kellett felfigyelni egy csöndes, csupán benső tüzektől fényes hangra. A Bessenyeié volt. A Széchenyi-drámában – amely kétségtelenül ama sokat emlegetett egész életet reveláló utolsó pillanatnak négy felvonásban kiterjedő tartama – ezek a belső tüzek a lélek teljes luciditását érik el. Hát igen, a rohamosan rövidülő időt, a halálig, egyre tágítani kell, hogy minden beleférjen, ami emlékezésre, tettenérésre, új felismerésre, búcsúszóra méltó. Széchenyi eladdig is szinte parttalan élete a vég közelítésének arányában tágul, mindent felölelővé.

Széchenyi Oidipust emlegeti a drámában. Az élettől búcsúzó öreg, kolonosi Oidipust. Mert ő is öreg, és ő is búcsúzik az élettől. De még több joggal emlegethetné Oidipus királyt, a nagy nyomozót, aki végül is megfogja saját magát. Ennek a Széchenyi-drámának a cselekményvonala ugyanolyan töretlen és kérlelhetetlen csigavonalban kanyarulgat a végső – pusztulást hozó – felismerés felé, mint az Oidipus királyé. S ebben is egy: az üldöző és az üldözött.

Hőse az az ember, aki magára szabadítja önnön szelleme vadászszenvedélyét. Vendégeit is úgy hívja, hogy akarva-akaratlan hajtók legyenek a maga bekerítésében. Ahogy Oidipus summázza a tanúvallomásokat, amíg kihozza belőlük az okot szeme kivájására és a száműzetésre, úgy rakja össze Széchenyi is a „zord Bizonyost”.

(Eszemben jár a kép, amelyre egy háború alatti Illyés-versből emlékszem: pisztolycsőt lát felkelni Nap helyett… A látás utolsó pillanata – a lét utolsó pillanata…)

Székek

Jules Renard egyik legkoraibb naplójegyzetében (1887) ott a Ionesco darab alapötlete:

„A felsorakoztatott karosszékek beszélgetése, a vendégek érkezése előtt, egy fogadáson.”

Szerző mint néző

A Kétfejű sast játszották a Hébertot Színházban. Cocteau a körbefutó folyosón állt az egyik nézőtérre nyíló ajtó mögött, s az ajtó meg a függöny hasadékán leste a közönséget: milyen mélységes odaadással figyel mindenki a színpadra, az ő színdarabjára.

– Ennél nagyobb boldogságot a színház nem tud nekem adni – mondta Cocteau Pierre-Aimé Touchard-nak, aki leírta ezt a jelenetet –, mint nézni a nézőket…

Vajon Cocteau ugyanilyen boldogan legeltette volna szemét, ha a közönség nem Cocteau-darabot, hanem mondjuk egy Ionescót néz éppilyen odaadással?

*

Eszembe jut erről, hogy láttam Ionescót az Odéonban egy Beckett-premieren (O, les beaux jours, 1963 októberében). Ionesco az egyik jobb oldali emeleti páholyban ült, eléggé közel a színpadhoz (ha színpad egyáltalán lett volna), feje fölött azzal a nagy fehér lepedővel, amely a nézőtér magasabb régióit volt hivatva elfödni, összeszűkítve a teret az egyszemélyes drámához. (Mondjuk: kétszemélyes.) Ez az ideiglenes vászontető a nézők feje fölött arra is szolgált, hogy a tekintetünket odakormányozza, arra az egyetlen pontra, ahol e dráma különös szertartását végzi Madeleine Renaud – mint egy papnő, vagy egy félig földbe temetett mártírnő, vagy cirkuszi csodapók… A ponyva ferde síkja felül, s egy homokhalom, amely a színésznő testét rejtette alul: ebben a minden emberi és természeti motívumot kizáró keretben jelent meg, mint valami monumentális mértani test belsejében, Madeleine Renaud büsztje, már öregesen csontos válla, finom feje, a felbodrozott hajjal… Ez a kis eleven női felsőtest úgy ki volt szakítva a világból, mint a tanár alakja – emlékeznek? –, ha unalmas órákon fél szemünket behunytuk, és a másik félszemünk elé tenyerünkből tölcsért csinálva egy kis résen át néztük őt, hogy ül a katedrán, s a tanár egyszeriben olyan lett, mintha a végtelenben ülne, csak a hangja maradt ott a teremben, mert ő maga már csak akkora volt, mint a gombostű feje… Végtelenül kicsi. De ha akartuk, képzelhettük olyan nagynak is, mint egy óriást, aki mindent betölt. Nem volt környezete, nem volt mihez viszonyítani, tehát tőlünk függött, hogy mekkora…

Hát ilyenféle jelenés volt ebben a rendezésben Madeleine Renaud is. Egész pici, vagy óriás – ahogy akartuk, vagy ahogy az órákon át egy pontra fixálódó szem éppen látni vélte őt. Mert mi nézők lassanként teljesen belemerültünk az érzéki csalódások világába, mint ő a homokba. Csakhogy nem díszletek játszottak velünk, hanem éppen a teljes díszlettelenség meg a megbabonázott figyelem lankadásának és erősödésének a váltakozása. Szinte hipnotikus álomban érezhettük magunkat.

Nem lehetett levenni a szemünket arról az egyetlen élőlényről, akit csendesen nyelt magába a föld, mint valami lassú járatú húsdaráló.

Csak Ionesco nem nézett előre, hanem félig hátrafordulva páholyában, minket, a közönséget fürkészte szemével. Kitartóan. Kihívóan. Szinte szemérmetlenül.

Ahogy azok a rossz arcú törpék néznek ki ránk Velazquez képeiből.

Különbség

Az Oszlopos Simeonban azzal jön be a boszorkány Vinczéné, hogy nem kapott belépőjegyet a fia akasztásához.

S ma? ma mivel jönne be?

Hogy megjött a másik fia Kölnből egy Porschéval.

*

(Micsoda szörnyeteg vagyok én, hogy nem bírom észlelni, érezni, átélni, értékelni és ünnepelni a különbséget a két Vincze fiú sorsában. Hozzám képest Oszlopos Simeon – akinek nem kell a szomszédba mennie egy kis aktív embergyűlöletért – a humanizmus érzékeny palántája.)

Jó reflexek

Észrevetted-e már, hogy az olyan drámák bemutatója után, amelyeknek a hőse a végzetet hívja ki maga ellen, és elbukik, mindig akad néhány kritikus, aki a végzet oldalára állva írja kritikáját, a végzetnek falaz, és feddésben részesíti a hőst…

Emlékezz csak azokra az ingerült topogásokra (és toporzékolásokra) a Szájhős, az Oszlopos Simeon, Vészi Don Quijotéja – de még a klasszikusnak számító Mizantróp, Athéni Timon, Csak tréfa körül is.

Az első happening

Tegnap délben Sz. elvitt ebédre egy ismerőséhez, a rue Saint Séverin egyik nagyon régi házába. Fent a padláson rendeztek be egy kis hófehér stúdiót. Csak a szúette és mégis vaskeménységű gerendák barnák, ezek átlósan szelik át a szobát, tartják a ház tetejét. Vizavi nincs. A legközelebbi szomszéd a Panthéon kupolája.

– Temetőre néz az ablak.

Jó is volna, ha ez nemcsak vicc volna. Van valami régi párizsi rendelkezés, amely szerint akinek a háza temetőre néz, kevesebb adót fizet.

Paprikás krumplit eszünk.

Közben a szakadó eső enyhít valamit azon a nyomáson, amit ki a tarkóján, ki a szíve körül érez.

Este valami újfajta színházi hülyülést néztünk meg az amerikaiak kultúrházában, a Boulevard Raspailon. Tíz frankos belépődíj ellenében néhány amatőr mutatott be verejtékes szürrealista számokat. Egy nő eltáncolta, hogy ő bokszol a ringben. Két nő egy rézágyban végigmutatta, hogy mik a lesbosi szerelem figurái. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi akrobatikus ügyesség kell hozzá. (A nők arca, ehhez a mutatványhoz, bíborvörösre volt festve. Talán, hogy kifejezzék szégyenüket?) Miután már mindenük érintkezett a partner minden testrészével – volt úgy, hogy a talpukkal simogatták egymás mellét –, bebújtak egy fekete lepedő alá, s attól kezdve csak ennek a terítőnek a mozgásából lehetett következtetni – talán tévesen –, hogy mit csinálhatnak. A hol viharos, hol meg lassúdadan ellustuló ritmusból. Aztán begurult egy áttetsző és belülről kivilágított gömb. Ebben valaki azt játszotta, hogy mit kínlódik a magzat az anyaméhben. Végül is kialudt bent a fény, s minden mozdulatlan lett. A magzat elvetélt. A következő szám az volt, hogy egy béna nő két mankóval eltáncolja a mozgásképtelenséget – amíg a mankóin ugrált, még csak groteszk bicebóca volt, de aztán elejtette a mankóit, s akkor már csak hason tudott csúszkálni. A fő szám címe ez volt: Szent Genovéve a fürdőkádban. Egy kövér pucér nő és egy cilinderes férfi ültek a fürdőkádban, szemben egymással. S közben úgy beszélgettek, mint két idegen az autóbuszon. Aztán lebuktak a kádban, egy percig nem látszott semmi, majd a nő felült megint, s áztatta magát tovább. A férfit nyilván belefojtotta a vízbe. Ha jól értettem, a férfit Copi játszotta, az Observateur kitűnő rajzolója.

Közben levest is osztottak, az erkélyről papírrepülőgépeket hajigáltak a nézők közé (ez is műsorszám volt), s ugyancsak az erkélyről horgászbotokon színes papír medúzákat, fallikus szimbólumokat, Marslakó-forma lényeket lógattak a fejünk fölé, s ezek egymással harcra és táncra keltek.

Én éjfél felé eljöttem, mert volt még egy találkozóm a Danton kávéházban.

Színházi esték

Drámakiadások, színházi könyvek

Ugyanabban a szobában lakom, amelyikben laktam akkor, amikor először jöttem Párizsba. Felébredéskor, szemben a falon most is azt a szép Matisse-festményt látom, jobb sarkában dedikációval a vendéglátómnak. A változás csak annyi, hogy most tengerészkékre vannak festve a falak, s a könyvespolcon más könyvek sorakoznak. Akkor 63-ban, a család valamelyik egyetemista gyermeke használhatta a szobát, a polcokon a legújabb irodalom és szociológia volt. Most a két háború közti színházi kiadványokkal vannak megpakolva a polcok, dupla sorokban. Csupa dedikált könyv. Kétszavas baráti dedikációk, az egész címoldalt betöltő hosszú hódolatok. Egy Molnár Ferenc-kötetet is találok, amerikai díszkiadás, 1929-ből. A dedikáció benne tíz évvel későbbről. Hónapot, napot nem írt, csak ennyit: 1939. Sajnálom, hogy nem értek a grafológiához. Szeretném kiolvasni a szűkszavú ajánlás, s a még szűkszavúbb dátum és az aláírás vonalaiból, hogy milyen szorongással látta a jövőt Molnár, s mennyire tudhatta, mennyire tudta, hogy most lezárul egy korszak, amelynek ő is a csillaga volt.

Ez a sok színházi könyv haláleset révén került ide. Családban kell hogy maradjon. Így hát idepakolták.

Úgy érzem magam, mint aki aranyban fürödhetik. (Papini leírja valahol, hogy egy gazdag ember elhatározta, hogy kipróbálja, milyen is igazából aranyban fürdeni. Alig sikerült beleásnia magát az aranytörmelékbe, aztán meg pokolian rossz érzése volt, vagy éppen semmilyen érzése se volt.) Kin kezdjem? Betűrendben sorakoznak a szerzők. Augier? Achard? Bernstein? Cocteau?

Nem, semmi kedvem sincs belemerülnöm egyikük életművébe se. Milyen reménytelen egy-egy ilyen drámaösszkiadás.

Arra gondolok, hogy talán igazuk volt az alexandriai irodalmároknak, akik a görög tragikusok műveinek kilenctized részét hagyták elpusztulni. Hét Aischylos dráma még él. Hetvenegy kásahegy volna. S éppúgy lehangolódnám láttán, mint most, hogy elnézem a Plon-féle Ibsen-kiadás vaskos köteteit.

Itt ülök az elmúlt száz év összes színpadi műveinek a lábánál, és nem tudom, hogy mit olvassak.

Romantikus antikapitalisták a színházi hirdetőoszlop előtt

– Neill Simon.

– Neill Simon.

– Neill Simon.

– Hát ezért ugyan érdemes volt kötelező olvasmánnyá tenni a Mélyszántást, a Harag napját meg a Tűzkeresztséget.

Drámák helyett regényátdolgozások

Nincs kényelmesebb dolog, mint regényeket olvasni; jó íróktól jó regényeket – pláne – élvezetes is.

Nincs nehezebb dolog, mint írók gondolataiban olvasni; még meg se született gondolataikban… Gondolataik öntőformái között tapogatózni…

A színházak igazgatói nálunk mostanában a kényelmes dolgot választják a legnehezebb helyett, ami pedig a hivatásuk volna.

Egy magyar dráma visszhangja

Előkerestem az olaszok kitűnő színházi folyóiratának, a torinói Il Drammának egy régi számát. 1965 nyaráról. Vico Faggi klasszikus-modern vígjátékát akartam elolvasni. Egy bizonyos év egy bizonyos napján a címe, s Iphigéniáról szól.

De mást is találtam benne.

Az érdekes külföldi bemutatókról szóló részben, látom, egy budapesti színházi levél is akad.

A magyar színházművészet külföldi jó hírét – épp az olaszországiét – nemrégiben kétségbe vonta egy kritikus.

Úgy éreztem, ehhez a vitához kapok itt érvet. Nem tévedtem.

Úgy látszik, a cikk íróját (A. G. Parodi) megragadta a pesti színházi élet intenzitása. Érdeklődéssel és megbecsüléssel ír arról, amit látott. (A Fábri Zoltán rendezte Oppenheimer-ügy, Anouilh Becketje, Miller egyfelvonásosa és Illés Endre Idegenje. Hosszan tárgyalja még az Isteni színjáték magyar rádiófeldolgozását.) A színházi levél írója nemegyszer hivatkozik a magyar kritikusokra is. A maga véleménye mellett idézi az övékét is.

Az Oppenheimer-ügy visszhangtalansága a pesti közönség körében igen messzemenő (sőt: mélyreható) analízisre ihleti az olasz kritikust. (Már a kiindulópontja is tájékozottságra vall: ha a magyar közönséget érdekli a cinéma-vérité, miért nem érdekli a théâtre-vérité? S ez az utóbbi pláne épp annak a Fábri Zoltánnak a rendezésében, aki a nagy sikerű Húsz órát csinálta?)

Szinte elégtétellel látom aztán, hogy az olasz kritikus számára a legizgalmasabb estét nem Kipphardt, nem Miller és nem Anouilh pesti viszontlátása jelentette, hanem Illés Endre drámája, Az idegen. Sajátos magyar jellege miatt, ha nehezebben megközelíthető is a nyugati néző számára – írja – „egyetlen nyugati kritikus sem tagadhatja Az idegen elsőrangú drámai erejét és a szereplők ábrázolásának pszichológiai mélységét, amelyben a drámaírói mesterség legmodernebb módszerei revelálódnak”.

Apróság? Lehet.

De az elbizonytalanodott (elbizonytalanított) közérzet számára nincs egészségesebb a tényeknél. Ha mégoly aprók is.

Féltékenység, részvét

A könyvtárból kiveszem Albee drámakötetét. Hisz végeredményben alig ismerek tőle valamit. Másfél darabját láttam. (A Nem félünk a farkastól, meg amit Coopertől adaptált: Mindent a kertbe!

A kiadó utószavát olvasom el először. Alkalmas rá, hogy féltékenységet ébresszen bennem. Rajongó méltatás. Azt érzem, bármit produkálnék a drámában, én nem kaphatnám egy morzsáját sem a neki bőven kijáró dicséreteknek.

A fülszöveg azt is közli, hogy első darabját 1958-ban írta. S hogy hiába házalta végig vele New York színházait. Csak 1959-ben mutatták be, Berlinben.

Első darabjának – egy egyfelvonásosnak (nálunk ezt még drámaszámba is alig veszik) – a bemutatójára tehát egy évet is kellett várnia. S ez mint kiemelésre érdemes életrajzi adat! Az Oszlopos Simeon mennyit várt? Hát Németh Bodnárnéja, Galileije, Füst IV. Henrikje, Illyés Különce? A Ki lesz a bálanya? És amelyek most is várnak. Örkény Pistije? És ha én összeadnám a Késdobálók, a Tüzet viszek, a Zsenik iskolája megvárakoztatási idejét?

Megnézem az impresszumot. A példányszáma a nyolcszorosa annak, amit mi magyar drámaírók kaphatunk. (Pedig a mi könyveink is elfogynak egy hét alatt, ami persze ezerhatszázas példányszámnál nem kunszt, s pedig az Albee-kötetet hosszú hónapszámra – talán évszámra is – láttam a könyvkereskedésekben, ami viszont tizenkétezres példányszámnál nem csoda.)

De ahogy olvasom a darabjait, úgy párolog el ez a rosszízű féltékenységem. Nem fegyverletétel ez a kivételes teljesítmény előtt (az is, persze, hogy az is!), hanem egy olyanfajta rokonszenv az író iránt, amilyet a kritikusai és a nézői soha nem érezhetnek, csak a szakmatársa – aki a mesterség gyakorlása során edzette a szemét, hogy lássa: hogyan küzd meg Albee is sorról sorra a jó dialógusért, s hogyan táplálja a drámát saját vérével, s aztán hogyan tünteti el a személyesség árulkodó nyomait… Én tudom, hogy mibe kerül a drámaírónak egy jó felvonásvég. S ez az amerikai nem hamis pénzzel fizet. A rokonszenv, amit érezni kezdek iránta, nem mentes a részvéttől.

Drámapályázat

A magyar színház Kelemenéktől kezdve képtelen rá, hogy (Babits szép szavát használva a görög dráma születéséről) kibontakoztassa a drámát a líra szelleméből. Ezért kénytelen pótszerrel élni, s más kutakból meríteni, hogy drámát vagy drámafélét állíthasson mégis a színpadra.

*

Hogy mi a tél, arra a líra szellemében fogant válasz ez: „kásásodik a víz, kialakul a jég és bűneim halállá állnak össze”.

Hogy mi a tél, arra persze válasz lehet egy hangulatos fénykép is: havas táj…

Írjál a télről drámát.

Melyik utat választod?

A szenvedés relatív

Nem tudom, hogy a szenvedések összemérhető mennyiségek-e? Aligha.

Egy barátom, kiváló költő, aki a cukrászdában ült, s onnan látta, hogy megbolydul az utca, az emberek szaladni kezdenek, tűzoltókocsi rohan harangozva. Kiderült, épp a költő háza ég. A költő erre valami olyasmit mormogott, hogy ő ott most úgyis csak láb alatt lenne – s csendesen ült tovább a cukrászdában. Ugyanennek a költőnek több hónapig tartó nyugtalan, önkínzó depressziót szerzett az a megrázkódás, hogy a macskáját múló gyomorbántalommal szenvedni látta.

Önnön fájdalmaink is összemérhetetlenek. Hát még mily kevéssé összemérhető a magunk fájdalma a másokéval.

Persze, vannak végletes esetek. Feltételezhetjük például, hogy az áldozat szenvedése nagyobb, mint ugyanakkor a gyilkosáé. De ha arra gondolunk, hogy voltak mosolygó mártírok és búskomor hóhérok, be kell látnunk, hogy még ilyen főbenjáró esetekben is csak nagy fenntartással lehet a szenvedéseket összemérni.

A büntető törvényszék mégis mérhetőnek tartja a szenvedést, amit a büntetéssel kimér a vétkesre. A három év, az három év. Több, mint kettő és kevesebb, mint négy.

Ugyanilyen objektívan mérhető az az idő is, amit egy-egy drámaíró tölt el, darabja bemutatására várva. Két évet, három évet, négy évet…

Van, aki életfogytiglant kap.

Az ilyenekről később meg szokták állapítani, hogy főként posztumusz drámákat írtak. Ez volt mintegy a műfajuk. Például Katonának, Madáchnak.

Van olyan életfogytiglanos, aki húsz-harminc év után kegyelmet kap. Jó viseletére és matuzsálemi életkorára való tekintettel. Például Füst.

Vannak ravasz életfogytiglanosak, akik önként megrövidítik az életüket, csakhogy darabjaik így hamarébb adódhassanak elő. Például Czakó.

Ezek után tegyük fel megint az alapkérdést. Összemérhetők-e a szenvedések?

Alapul véve az objektív mértéket, az időt: összemérhető-e például az a három év, amire egy sikkasztó agronómust ítélnek, azzal a három évvel, amit egy drámaíró kap a darabjára?

Nem, nem mérhető össze.

Papírszínházam kapuja fölé, 1973

Mire valók volnának a drámákban az intrikák? – hiszen mindenki mindenkiről mindent tud…

Mire valók volnának az akciók? – hiszen tettre a hősöknek nincs semmi módjuk, s ráadásul azt csinálhatnak, amit akarnak…

Mire valók volnának a jellemek? – hiszen tudatunk mélyén ott van jellemünknek tótágast álló tükörképe, s a kettő között még mennyi átmenet is…

És mire valók volnának a célok? az ambíciók? az akaratok? – hisz kiterítenek ígyis… kiterítenek úgyis.

Napló és kritikája

Mennyi düh, indulat, kihívás, és mennyi belátás, megbocsátás, testvéri sírás, dialektika (érzelmeink rejtett mechanizmusának pőre bemutatása, megannyi „látjátok feleim”), az érzelmek micsoda (színi)-iskolája, s közben mennyi magasra felröptetett gondolat, csak úgy rajzanak…

Szeretem Gábor Miklós legutóbbi könyvét.

Nem értem, hogy néhány kritika miért seperte le az asztalról. Kár volt a nyomdafestékért, mondták. Mert, hogy túl csillogó. Hogy önmutogató. Hogy színész… Holott Gábor Miklós előző, s ezzel egy bordában szőtt vallomáskötetéről pár évvel ezelőtt igen sok jót írtak s mondtak mindenfelé.

Bámulatra méltó, bravúros prózaíró. Az elemzés és önelemzés mestere. Úgy adogat előnyt az olvasónak, mint a torreádor a bikának: hadd higgye az állat, hogy belegázolhat az életébe. Könyve első oldalán ezt írja: „gondolataim tetszetősebbek, mint amilyen igazak. Megnyilatkozásaim nélkülözik az illendő szerénységet. Szélhámosságot érzek mindenben, amit nem a színpadon csinálok…” stb.

Szent Ágoston őszintesége ez? vagy IV. Henrik császár ravasz meakulpázása a kosztümként felöltött vezeklőcsuhában? Ez is, az is. S mindez: a francia moralisták aforisztikus fogalmazásában.

Egy nagy irodalomnak díszére válnék Gábor Miklós könyve, ahol a színház és az irodalom intenzív, egymást gerjesztő kölcsönhatásban él: természetesen és szinte szükségszerűen születhetnek az ilyen vallomások. De ahol az irodalmi és a színházi élet azt jelenti, hogy ki-ki maga mesterségét folytatja-folytatja: ott lehet, hogy csakugyan luxus ez a könyv.

A könyvet szeretem. A stílusát eredetivé teszi a sértődöttségnek és az öniróniának állandó vibráló váltakozása. És emelkedetté teszi, hogy ez a sértődöttsége: metafizikai sértődöttség…

Abbahagyom. Mit gyötröm az agyam egy bonyolult és szuverén irodalmi jelenség megközelítő meghatározásával, lehetőleg pontos kifejezések keresésével?

Hiszen könnyebb végén is megfoghatom a dolgot.

Lapozzunk csak vissza az első oldalra, s már diktálhatjuk is a végzést a könyvről:

„Gondolatai tetszetősebbek, mint amilyen igazak. Megnyilatkozásai nélkülözik az illendő szerénységet. Szélhámosságot érzünk mindabban, amit nem a színpadon csinál.”

Magára vessen az a bolond, aki markolatánál fogva kínálja kritikusai felé meztelen kardját…

Ja igen, és még azt is, persze, még azt is megírhatnám, hogy stílusát a Szentkuthyéról koppintotta. Hisz ezt is leírta magáról. Holott nem igaz.

Megy az ilyen kritika, mint a karikacsapás.

A líra szelleméből

A két Oidipus-dráma fordítása során jutott el Babits annak felismerésére, hogy mi a dráma. Sophoklesről szólva nemcsak elragadóan új gondolatokat ereget feléje – esszéíróként –, hanem arra a szűk és meredek ösvényre is rámutat – potenciális tragédiaíróként –, amelyet megjárva el lehetne érni a XX. században is a tragédiaírás csúcsaira. Az Európai Irodalom Történetének ezt a fejezetét olvasva lehetetlen arra nem gondolnunk, hogy Babits a maga sorsával, a maga lírikus egzisztenciájával számot vetve mondja, hogy a drámát a líra szelleméből kell kibontakoztatni. Hogy indulásra készen mondja, mint az, aki felfogott és megértett egy hívó szót.

Szubjektív sorok ezek, és az egész magyar lírának a drámai művészetre nyúló lehetőségéről, elhivatottságáról is szólnak. Nem érthető félre: magyar költőként, a magyar költészet nevében beszél itt Babits a líra nagy esélyéről.

S nem érthető félre: bár Sophoklesről szól, a XX. század eladdig meg nem született drámai művészetéről van szó.

A modern dráma esélyéről.

Egy élő nagy lírának és egy világszerte megujhodására váró nagy műfajnak eleve elrendelt kapcsolatáról…

Ez volt hát a tét.

Babits óta hány meg hány költőnél érezhettük, hogy egyre vékonyabb és nagyon mesterséges falak választják csak el a drámai formák tartományától! (Ez nem jelenti feltétlenül: a színpadra jutás lehetőségét. Mert előfordulhatott, hogy egy nagy költő színpadra lépett, de a vámolásnál elhagyta költészetét. Ilyen volt Kassáknak És átlépték a küszöböt című darabja. S az is előfordulhat, hogy a színpad kínálkozása nélkül is megszületik lírából a vér szerinti dráma, mint egykor a Füst Milán IV. Henrikje.)

Ha nem adta volna annyi jelét színház iránti érdeklődésének, akkor is éreznünk kéne Keresztury lírájában azt az áramot, amely a drámai kifejezés felé töri az utat magának.

Egyik párbeszédes (!) versében a szenvedély és a szenvedés egységéről szól, ami a tragédia egyik alaptitka. Egyre több versében fedezhetők fel, mint megannyi minitragédiák, a keserves küzdelmek az önmegvalósulás, egy magasabb szinten való önmegvalósulás katarzisáért. „Eljuthatnál valami véglegeshez, / miben lényed vágyadnál teljesebb lesz?” De honnan ide? Íme, a sophoklesi hősök ismerős környezete!

A vers címe hősi kihívás: Tudnál-e többet tenni?

Aki ezt a kérdést magának komolyan feladta, óhatatlanul eljut oda, hogy az Istennek is fel fogja adni.

A magyar drámaírók ebben nagy specialisták. Sarokba szorítani az Istent. Kihívni őt, kísérteni, számon kérni. Ahogy Bornemiszával kimondattam ezt a vaskos eretnekséget: „drámáinkkal kényszeríteni az Istent a jóra”. De idézhetjük Madách Mózesét, meg a teremtés botrányát leleplező Ádámját. Németh László körorvosát, aki a papírgalacsint (a magyar sorskérdésekkel) az Isten képébe hajítja, Sarkadi Oszlopos Simeonját, aki így heccelődik, miután jobb híján elszánta magát a rosszra: no lássuk, úristen, mire megyünk ketten!

S hadd soroljam ide Kereszturynak egy – dráma csúcsán kitűzhető – verssorát: „Istenem, lépj át törvényeden!”

Önmagát megvakítottan, végigjárva hosszú életútjait, az öreg Oidipus is már erre kényszerítette Kolonosban Zeuszt.

Kalandozások kora

Róma falain megjelentek a plakátok: ANTIKRISZTUS SZUPERSZTÁR.

Pár napig olyan volt a város (az Urbs), mintha Néró átvette volna megint a hatalmat. Mintha beteljesült volna az Apokalipszis jóslata.

A Néró-drámát ígérő színház szinte szembenéz a Gesù templommal, ahol Krisztus legharcosabb generálisa nyugszik, Loyolai Ignác. Egy-két plakát ennek a templomnak az oldalára is jutott.

A mindig meghatott zarándok, a római régiségek szorgalmas magolója, én: egyszerre csak itt találom magam az Örök Város kellős közepén, kihívó pogány trombitaharsogtatással, akár egy barbár hódító, aki az éj leple alatt belopta csapatait, és most a szentek sírján táncoltatja a lovát:

– Attilát feltartóztattátok a falakon kívül? Bakócz nem kellett nektek?

Az Argentina teret és környékét (a Capitolium és a Tiberis között) három hétig tartottam. De a túlsó partra azért nem volt bátorságom portyára menni. Egyetlenegyszer sem szálltam föl a különben oly kedves járatomra, az emeletes 64-es buszra, amely a színház sarkától ötven líráért átvisz a Szent Péter térre, a Vatikán falai alá.

Szupersztárokról

– És hogy állunk a hittel?

– Azt hiszem, nem hagytam ott a fogam a keresztény hit ellenállhatatlanul vonzó csapdáiban. Másfél ezer év óta a drámaírók első dolga az (és sokszor egy életen át nem végeznek vele), hogy lefejtsék témáikról a keresztény eszmerendszer fonadékát, tapadó korongjait… Miért? Nem lehetne például Jézus Krisztusról drámát írni?

– Aki azt mondja magáról, hogy „én és az Atya egy vagyunk” – arról nehezen. Aki a keresztfán felkiált, hogy „Istenem, mért hagytál el engem?” – arról már igen.

– De vajon nem az első állítás gyönyörű öntudata volt-e az a kihívó szó, amelyre a kereszthalál árvaságának kellett következnie? Egy görög drámaíró pontosan e közé a két mondat közé tudna feszíteni egy nagy tragédiát.

– Lehet. Én most már maradok Nérónál, latin-amerikai lázadó papoknál, Szentháromság-tagadó Bornemisza Pétereknél.

Ignoramus et ignorabimus

– Hány hely van a színházban?

– Nem tudom. Nagy a színház.

– Ki van itt hazai honfitársa?

– Nem tudom. Senki.

– Lehet, hogy disszidáltak öntől?

– Nem tudom. Lehet. Minden lehet.

A hozzánk szegődő gyalázat

József Attila túlzott érzékenységgel írta a költőről, hogy a szégyenére – sőt: gyalázatára – válik a „fájdalmas énekéért” járó honorárium. Ha a színpadi művek írója mondaná ezt – már kevésbé beszélhetnénk túlérzékenységről. Az írói köztudat is gyanakvóbb szemmel nézi a színpadi művekkel elért sikereket.

És még csak nem is csupán az anyagi részét ezeknek a sikereknek. Nem is csupán a pénzt.

Dicséretre szomjazók

Ismerjük őket.

A költőket, a politikusokat, a színészeket, és persze Őt, aki talán még náluk is tikkadtabb és türelmetlenebb – egy örökkévalóságon át el nem unja a hódolat adóit papjai által behajtatni –, ismerjük erről az oldaláról az Úristent. (Madáchtól is tudjuk, hogy a Teremtés premierjén milyen érzékeny volt, szervezett is magának egy olyan égi kart, „mely mindent dicsér, rossznak mit se tart”. S ma is intő plakátok szólnak hozzánk az olasz autóbuszokon, a többi reklám közül, hogy káromkodva ma ne sértsük Őt.)

Honnan ez a kielégíthetetlen szomjúság az elismerésre? Ez a valamikor szüntelen felhangzó „dicsértessék”? s a rá válaszként visszhangzó „mindörökké”? Láttam Ionescót, amint egy írótalálkozón felállt és meghajolt, amikor az angol előadó az Unescót említette. Horthy leírja az emlékirataiban, hogy szégyellte magát, és a bűntudat gyötörte, mert az agg Ferenc Józseffel kikocsizva, ő, a viszonylag fiatal szárnysegéd, el tudott olvasni egy feliratot, amit a császár öreg szemeivel már nem látott… Szomory őszinteségében klasszikus siráma egy Szép Ernő-színdarab láttán: „Ha szeret, miért ír színdarabot?”

A példák vég nélkül folytathatók.

Miféle belső aszalódásokból támad a szomjúság? Hogy oltására minden dicséret és elismerés kevés? S elsősorban miért épp a költőknél, drámaíróknál, színészeknél és az Istennél? (Az államférfiak kultuszát a vizsgálódásból elhagyhatjuk, ők – módjával vagy karikaturisztikusan túlhajtva – az isteni tiszteletet vétetik mintának.)

Világos.

Ők azok, akiknek – foglalkozásukból – inkább megadatik a szabadság élménye, mint bárki másnak. Ami azt is jelenti: a szabadság zavarba ejtő élménye. Másokhoz képest: szuverén teremtők, akik csinálhatják, amit csinálnak – de esetleg csinálhatnak mást is, akár az ellenkezőjét is. Az alkotás minden egyes pillanata – József Attila-i szóval – „választató” pillanat. Újabb és újabb alternatívák pillanata. Az író, a művész, az Isten (még ha „teremteni kényszerült” is) többször áll a választás dilemmája előtt, mint azok, akik megrendelésre dolgoznak. (Vagy legalábbis: így érzik. Mert úgy érzik: a döntés pillanatában szuverének.)

Sokszor kell határozniok (határozottnak lenniök), s a döntések rutinja alatt növekszik a bizonytalanság. Még egy császártörténet a legeslegcsászáribb Ferenc Józsefről. Ezt Metternich Paulina írja le. – Párizsban volt osztrák nagykövetné. A császár Párizsban, a világkiállításkor az ő vendégük. Egy ebédnél Paulina legendás bécsi közvetlenségével rákezdi: „Szeretném megkérni felségedet…” – de nem bírja folytatni, őfelsége elsápad, reszketni kezd, rosszul lett. Metternichné csak azt akarta kérni, hogy a látogatás emlékére kitehesse a császár képét az ebédlőben. Nem számít – egyetlen kéréssel kapcsolatos döntés puszta gondolata elég volt, hogy a császárt kétségbe ejtse. A kis Metternich aztán megmagyarázta feleségének, hogy csak olyan kérést szabad Ferenc József elé tárni, amelyre már megvan írásban a döntés, s azt a császár ott szorongatja a kezében.

De most az igazán szabadokról van szó, s nem az efféle habsburgi bábokról.

Semmi, de semmiféle cédula, recept nincs annak eldöntésére, hogy mi legyen végül is Karenina Annával, hogy melyik epizódnál kezdődjék az Iliász, hogy Desdemonát Othello megfojtsa-e vagy agyonüsse (mint az alapnovellában), s hogy az emberiség elpusztítására mi jobb: a demográfiai robbanás-e avagy a vízözön?

Ne is mulasszunk el – akármelyik megoldásnál kössön ki végül – dísztáviratot küldeni a szorongó szuverén alkotónak: „Szívből gratulálunk.”

Úgy várják a postát.

Önzetlenségünk csúcsai és buktatói

Este tíz óra körül, hónom alatt a frissen gépelt kéziratokkal, hazafelé jövet a Váci utcán Egrivel és Sztankayval találkozom. Ők meg előadás után vannak.

Felajzottságot kívánó munkáink után mindnyájan egy kicsit kábán, spiccesen.

– Örkény nagyon szépen beszélt rólad a rádióban – mondja nekem Egri. – Elmondta, hogy te indítottad el a Tótékat külföldre, mert bevittél valami francia írót az előadásra, és kedvet csináltál neki a darab lefordításához.

– Ez így volt.

– És mit szólsz hozzá, Örkény ezt most megemlítette a rádióban. Ez tetszett nekem.

Sztankay is bólogat. Ez igen!

Úgy érzem, mintha csendes gyanakvással néznének rám: méltó vagyok-e erre az önzetlen barátságra.

Magamban füstölgök. Miért olyan nagy szó ez. Kimondta a nevem a rádióban. Miért vannak úgy oda ettől?

Aztán rájövök, hogy csakugyan nagy szó.

*

(Más kérdés: vajon ha előre tudom, hogy elindítok egy kollégát a világhír, a Nobel-díj felé, akkor is bevinnék-e a darabjához egy párizsi színházi embert, unszolva, hogy fordítsa le? A kérdés kérdés marad, mert nem merek rá igennel felelni, és szégyellnék rá nemmel felelni. Ezért volt hát igaza Egrinek: ezt el nem felejteni, sőt nyilvánosan megemlíteni – s aki úgy ismeri a színházi élet erózióját az emberi lelken, mint Egri, tudja – csakugyan nagy lélekre vall.)

Az átélés és felejtés játékai

Nem tudom, más fordítók hogy vannak vele, én azt vettem észre, hogy a lefordítottam könyveket és színdarabokat jobban elfelejtem (holott hónapokig dolgoztam rajtuk, összezárva éltem velük), mint azokat, amelyeket csupán láttam, olvastam.

Becsületesen lefordítottam – minden tirádáját magamban annyit elszavalva, amíg csak nem gördült magától – Romain Rolland drámáját A Szerelem és a Halál Játékát – nem is olyan rég –, s most, hogy Fekete Sándor eredeti, érdekes eszmefuttatását olvasom róla a Kritikában – a könnyen adódó szimpla aktualizálás idejétmúltságát fejti ki, szellemesen, s az „inaktualitás” időszerűségét, még szellemesebben –, rájövök, hogy a szereplők nevére sem emlékszem; már azt se tudom, hogy ki kicsoda.

Próbát teszek egyéb fordításokkal: hogy is van a Legyek utolsó felvonása? – nem emlékszem. A Rágalom Iskolájának az intrikája? – hiába…

A Tojásra és a Főbelövendők Klubjára inkább emlékszem. Valószínűleg azért, mert ezeket többször megnéztem (hivatalból, akkoriban dramaturg voltam a Nemzetiben), az előzőket meg csak egyszer láttam.

A mulatságos az, hogy más darabokra, ha csak egyszer láttam is, pontosan emlékszem. Épp mert nem voltam munkaviszonyban velük?

Lehet, hogy az átélésnek fokozott feszültsége kikapcsolja a memóriát?

Válasz arra, hogy nem vagyok

„A magyar drámairodalomból… hiányzik az a drámaíró, akinek egyetlen és legfőbb kifejezési formája a dráma volna.”

(Népszabadság, 1975. dec. 31.)

Franciául most jelent meg egy drámakötetem. Dedikáltam a szerkesztőnek.

„E pesszimizmusra szerény ellenérvként az egyik aktív magyar drámaíró életművéből ezt a kis darabot küldi H. M.”

Természetesen nem küldtem el.

Összeférhetetlenség

A drámaíró szomorúsága, hogy mindenkinél inkább ki van rekesztve drámai akciókból. Csakugyan, mindenkivel inkább történhetnek, mintsem vele, drámai ábrázolásra méltó hősi és érdekes dolgok. Mint drámaíró ő jár a legmesszebb attól, hogy drámai hős legyen – és ráadásul, a szakmája dolgait illető éleslátásával: ezt a kirekesztettségét metsző világossággal érzékeli is.

Minden jobb drámaíró pontosan tudja, hogy ami egy drámaíróval történhetik, az színházi szempontból színházi szóval mondva: atelier ügy. És ebben benne van a másodlagosságnak, a nem érvényességnek a szentenciája.

Mintha a természet gondoskodott volna róla, hogy ne történhessék holmi visszaélés. Ezt az összeférhetetlenségi törvényt az eddigi tapasztalatok szerint lehetetlen áthágni. Vagy ha igen, a legsúlyosabb büntetés jár érte, ami a brancsbelieket sújthatja: az abszolút érdektelenség.

Talán még egyetlen drámaírónak se sikerült drámaírót izgalmas drámahőssé tennie. Részvétteljes karikatúraszerepekben szoktak színpadra lépni, mint a Sirályban, a Hermelinben…

*

Mi a nyavalyának próbálkozol akkor Bornemiszával, Sophoklesszel? Mit keringesz folyton Madách körül?

Egy kísérleti patkány hamarébb megtanulja, hogy melyik csapdába ne sétáljon be, mert ott lebénító áramütés várja.

Egy fekete szemüveg fölött

Belezavarodom lassan az Istenkísértőbe.

Ha hozzáérek, ha csak ránézek: sarjadni kezd a kezem alatt, mint a lét a forró ősmocsárban. Pedig máris roskad, úgy túlterebélyesedett.

Most támadt a gondolatom, hogy Iophon vakon (megvakítottan) csinálhatná végig a drámát. Fekete szemüveggel. Hiszen Iophon vállalta is az Ödipusz-sorsot. Az apját letámadóét, a magát megvakítóét. Ezt, ha végigvinném a darabon, új dimenziót nyitna, de félek, hogy ez már az ötödik dimenziója volna…

– Megvakítsalak? – hiába kérdem, csend van. Senki se mondja, hogy igen, és senki se mondja, hogy nem.

Egyedül fekszem itthon ebben a világvégi (városon kívüli) csendben – néha idehallik a San Miniato harangja, és néha hallok egy-egy lövést (úgy látszik, ebben a védett völgyben is akad vasárnapi vadász, aki rápuskázik a madarakra, de lehet, hogy épp valamelyik milliomos szomszédomat rabolják el), ez minden –, és most el kéne döntenem, hogy nyomják-e ki Sophokles fiának a szemét az előjátékban. Igen vagy nem?

Olyan alapvető kérdés (nekem, csak nekem!), amilyen a Teremtő számára volt az, hogy legyen-e légköre a Földnek vagy sem. Persze, az Isten se tudott erről senkivel se beszélgetni.

Vajon hogy is bírt dönteni?

Barátok nélkül. Egy értelmes, jó dramaturg nélkül.

Ugyanarról

Feltehetően az Isten pontosan látta, hogy teljesen mindegy, lesz-e a földnek légköre, flórája, faunája és világtörténelme stb., vagy nem lesz, s akkor – na mondd már! – közvetlenül fognak itt is érintkezni a napsugárzásban felforrósodó sivatagok a világűr hidegével. A Kalevala récetojása megsül és kővé fagy minden áldatlan nap. Nem mindegy? Mindegy. Tökmindegy. Hiszen az a felfújt okoskodás, hogy valami jelentősége van a létnek (flórának, faunának, világtörténelemnek stb.) csakis abból a tényből sarjadhat – és utólag, csakis utólag –, hogy már van a földön légkör, lét és emberiség, és ez az utóbbi óhatatlanul célszerűnek, gondviselésszerűnek – sőt; szükségszerűnek is – tartja, ami pedig csupán úgy adódott. Mert ahogy esett, úgy puffant. Például ezzel a légkörrel is. Mindent bedobni, hogy éljen és virágozzon a tüdővel lélegző kétlábú tollatlan állat!

Az én dilemmám – nekem – fontosabb, mint az Istennek volt az övé. Ő megengedhette magának, hogy csinál valamit, és az majd a fejlődésben „kimozogja magát”. Légkört csinál, ezt-azt, és abból kimozogja magát a Föld-az-Isten-kalapja, Magyarország és még néhány csicsás bokréta, valamint a civilizáció és a fajok harca.

Az Isten mellett ilyesmit mostanában csak Picasso engedhetett meg magának. Ő, ha egészen mást festett volna, mint amit festett, abból is kimozogta volna magát a művészettörténet egy új korszaka.

Hitelbe élünk

Az írói előleg: nem egyszerűen az anyagilag intézményesen rövid pórázra fogott és ugyanakkor az anyagiak tekintetében legtöbbször igényeskedő s ráadásul sokszor kétbalkezes írástudó napról napra való megélhetésének a bevett formája, a megélhetésének (pláne családostul) biztosítása.

Egyéb is. Ennél több. Valami, aminek a csurrantott-cseppentett pénzbeli előleg szinte csak jelképe.

Az író számára a maga tervezett (vagy csak sejtett) megírandó művei valóságosak. (Ha ezt szemérmességből nem vallja be, akkor is.) És – mivel még nincsenek elrontva – remekművek is. Tehát valóságos remekművek. A pályakezdő Jókai már a „százkötetes” Jókai volt. A megírandó művek jelenre is ható retroaktív fényét a legtöbb író behunyt szemmel látja.

Hát igen, ez a fény a mi igazi – mondhatjuk: metafizikai (mert az idő kategóriáitól független) – előlegünk. Az írói létben az elő- és utóidejűség éppoly kevéssé érvényes, mint a kvantummechanikában: „Csak ami lesz, annak van bokra.”

Egy Istenkísértő fejfájára

Belső földrajz

A szelídség és az agresszivitás két egymástól annyira elütő tartománya között a közöny zónája fekszik.

Conceptual art

Egy barátomról beszélek.

Amikor gratuláltak neki új könyvéhez, vagy hogy hallottak tőle valamit a rádióban, szabadkozott: – Semmi ez, á, semmi… – s ezt őszintén mondta, nem szerénykedésből. Mert ő a terveit tartotta számon és nem a publikációit.

S a tervei mértani haladványban szaporodnak. Írni pedig, tudjuk, csak araszolva lehet. A százkötetes életművek szerzőinek is le kellett írniok minden egyes betűt, ívenként azt a bizonyos 40 000 ennet. Bizony, hamarébb utoléri a teknősbéka a gyorslábú Achillest, mint az írótoll az írói terveket…

Amikor csak felbukkant az aláaknázott sarokházban, vagy a bezárt kávéház piszokfüggönyös ablakai előtt, mindig olyan kifulladt volt, mintha egy lefelé vivő mozgólépcsőn futott volna fel éppen…

– Sokat publikálsz – mondtam neki ilyenkor én is.

– Á, semmivel se készülök el határidőre. Viszont közben annyi új tervem születik, és akkor már inkább ők érdekelnek. Gusztusosan kelletik magukat…

Csillogott a szeme, mintha egy kalandjáról beszélt volna, különös élvezettel szolgáló új kapcsolatáról.

– …Imádom számba venni a terveimet. Magam elé teszek egy szép nagy üres papírt. Az íróasztalról már előbb lepakolok mindent… Előveszem legjobban futó golyóstollamat, és sorba felírom a tervezett műveimnek a címét. Csak a címeket. Hiszen a címek is szépek. Tudok címet adni. És címe már mindnek van. Lelke is. Sőt, én ismerem a körvonalaikat, tudom már sok-sok részletüket… El sem lehet azt mondani, micsoda élvezet számba venni őket. Amelyiknek leírom a címét, az – megvan. Érted? Megvan, mert nevet kapott. Él. – Már nem lihegett. Elfelejtette a hajszát. Kiült arcára a méla öröm. Az összes művek betakarításának az öröme. S folytatta:

– A címek előttem majdnem egyenértékűek a művekkel. Csak nincsenek elrontva. Mert a megvalósításban valami hiba mindig becsúszik. De amíg nem írtam meg őket, addig az ártatlanság állapotában vannak. Angyalok.

Nevetett.

– Egyszer majd megmutatom neked őket. Két noteszlapon elférnek… Most negyven címnél tartok, de a jövő hétre már lesz negyvenegy vagy negyvenkettő is… Tudod, hogy micsoda kielégülés ezeket egymás után leírni, ezeket a címeket, szépen sorban, mármint abban a sorrendben, amelyben egyszer majd meg is írom őket… Ha a lista végére jutok, úgy érzem, akár le is tehetem a tollat. Megpihenhetek. Minek is megírni őket? – Elhallgatott. Körülbelül annyi időre, amíg az ember gyorsan negyvenig számol. Aztán folytatta. – Én látom őket. Nem elég ez? Sokasodnak és szaporodnak a címek. Úgy legeltetem rajtuk a szemem, mint valami pátriárka a nagy családján. Mint…

Egy pillanatra elakadt a szava, mert valami gátlás folytán kutatnia kellett emlékezetében az illetékes pátriárka neve után. De eszébe jutott.

– Mint Onán.

„Úgyis minden töredék”

A konceptuális művészet mai divatja idején – mielőtt ez a divat is elmúlik, miért ne próbálnánk meg maradandó tanulságokat kifejteni magunknak belőle – érdemes elgondolkoznunk azon, hogy valóban olyan lényeges kritériuma-e egy műnek a befejezettsége, a kivitelezése, mint ahogy azt sokan sokáig gondolták?

Ha valaki papíron „kiszámítja” a gótikát, és a papíron megtervez egy katedrálist… vagy ha valaki kenyérbélből gyúrja meg egy új szobrászati stílus mintapéldányát…

A kivitelezés csak annyi, mint egy igazsághoz a jogászi indokolás. Ez a feltétele annak, hogy a társadalom elfogadja.

De az igazság igazság enélkül is.

Lehetséges-e, hogy a befejezettség a művészetben csak mellékes kritérium?

A zsenialitás: szorgalom is

– Milyen szörnyű darabot írt X. s még elő is adják!

– De ő megírta.

A meddőség útjai

Elmulasztott lehetőségeink úgy teszik tönkre a teremtő erőt bennünk, mint anyaméhet a művi abortuszok.

Botrány nélkül

A drámakötetem bemutatóján Ch. K. azt mondja bevezetőjében, hogy az a bajom, hogy nem vagyok azok közül való, akik botrányt csapnak a színdarabjaikkal. Pedig ez kéne hozzá – mondja –, hogy egy drámaíró érvényesüljön. Párizsban legalábbis. Utána – már a büfénél – D. L. is mondogatja: „Csinálj botrányt egyszer, Micukám! csak aztán ne mondd, hogy én biztattalak.”

Röhögök is, rágódom is ezen.

Botrány nélkül termelni drámákat – ez olyan, mint szemérmes rablónak lenni.

– Egy drámaírói életmű botrány nélkül – fűzi hozzá a drámatörténet kiváló ismerője –, ez olyan, mint egy regiszterária azokról az asszonyokról, akiket Don Juan homlokon csókolt.

Egy nyomorult emberről

Esze Tamás tanulmánya Sztárai Mihályról (Könyv és Könyvtár, Debrecen, 1973.).

Mióta Szilády Áronnál olvastam a tolnai dombon, török hódoltságban, esténként hegedülgető, dalolgató Sztárairól – megszerettem őt, vagy ezt a képet róla. Most olvasom, hogy Gyulán is prédikátoroskodott. Egy okkal több, hogy személyes közöm legyen hozzá. S most olvasom róla azt is, hogy ez a volt „cseri barát” éppúgy lehetett Kálvin vagy Luther követője, mint talán a Sociusé (Jankovich Miklós a múlt század elején unitáriusnak könyvelte el a Sztárait –, mint volt pádovai diákot. Efölött aztán sokan, nagy szenvedéllyel vitáztak.) Tetszik nekem, hogy mindenütt otthon volt, és sehol. Hogy nehéz őt megfogni még ma is. Akárcsak ifjabb kortársát: Shakespeare-t. Hogy azt se lehet megállapítani pontosan, vajon északi ember volt-e vagy déli. (És hogy a zempléni Sztárából, vagy a baranyaiból?) Hogy parasztfiú volt-e, polgárfiú, vagy a gróf Sztárayak atyafia? De szívemhez legközelebb mégis az a résztvevő mosolyra ingerlő önsajnálat hozza, aminek ő se bírt ellenállni, amikor vallhatott magáról – mint ahogy később annyi más magyar komédiaszerző sem. Ilyen Szent Pál-i szóval, ilyen Németh László-i szóval mutatkozik be, hogy mivé lett ő az igehirdetésben:

És aztán, amit Esze Tamás ír róla: „Sztárai nem tudott nyilvánosság nélkül élni… Sztárai mondanivalójának és érzésének közlésére mindig hallgatóságot: azonnal rezonáló közönséget teremtett magának.”

Bornemisza mellett egyre élőbb, kedvesebb és megejtőbb vonásokkal rajzolódik ki ez a másik ősünk a magyar drámairodalom kezdeti korából. Már úgy tudtak szenvedni ők, egyik Sztára és másik Sztára között, a szétszakadó országban, csűrökben csinálva hitvitázó (talán magamagukkal is vitázó) drámai előadásokat, már pontosan úgy tudtak szenvedni és csak azért is kitartani, mint leendő utódaik a huszonöt színházas Magyarországon.

Premier után

Minden darabom írása közben (s utána is egy kis ideig) azt remélem, hogy most végre fel fogom tudni törni a jelenségek burkát. De az eszem „csak a dolgok héját tapogatja, csontig sose jut”.

Látszólag minden simán megy. S egyszerre csak elkezdődik az anyag ellenállása. S akkor beletörik a késem.

Minden egyes drámám egy sokat ígérő (nekem sokat ígérő) és megoldatlan egyenlet.

Ugyanezt az anyagellenállást tapasztalom, minden katarzisteremtő kísérlettel szemben, a családomban is.

De vajon nem ugyanebben a helyzetben van az emberiség is? Minden boldogítási kísérletnek ellenáll. A legevidensebbnek is.

Hogy Olaszországba kerültem, annak talán egyetlen haszna: élményszerűbben láthatom itt, hogy hányadán is áll ez az ezredvégi emberiség önmagával. Itt fokozottan van együtt minden baj, a bajok analizálására képes – és mégis tehetetlen – szellemmel. Egy széthulló ország, ahol egy szikrázóan lucidus eszű nép (a fiam szokta idézni az olaszokra Cs. Szabótól: ötvenmillió kisokos) nem bírja felfogni, hogy mi is történik vele.

Eufemizmus

A színházi folyóiratban olvasom a nevem; rólam írják, hogy afféle „főfoglalkozású” drámaíró volnék (s e nemben egyetlen) – „bár Thália szolgálata mellett ő is professzori megbízást vállalt a közelmúltban”.

Ó, milyen szépen ragyog ez a mondat ama bizonyos „főfoglalkozás” (vagy inkább: foglalkozásnélküliség?) húsz esztendeje fölött – milyen finom biedermeier fénymázzal: „Thália szolgálata”… És a bizonyára ezüsttálcán kínált lehetőségeim közül, ahogy a végén kicsippentettem magamnak még egy gusztusos falatot: a „professzori megbízást”. (Hol? Hol is? Talán a pesti Színművészeti Főiskolán?) És a mondat végén még az a kis kokett „közelmúlt”!

Próbáljuk folytatni, ugyanebben az elragadó stílusban – például Sarkadiról:

„Tapasztalt szerzőként felismerte azt az előnyt, amelyben közönségünk a posztumusz drámákat részesíti, s ezért a Thököly út fái alól átköltözött a közeli Kerepesi sírkert lombjai alá.”

Pallosjog

Ugyanebben a színházi lapban, ugyanebben a cikkben olvasom: „Van a magyar papírszínháznak egy nagyon is népszerű, hasznos vállalkozása, a Rivalda. Idestova ez a sorozat is évtizedes múltú és elmondhatjuk, hogy betölti feladatát… van a sorozatnak egy nem lebecsülendő, távolabbi érvényű, értékőrző, dokumentatív szerepe is. Szinte nincs is eszköz vagy fórum, amely a Rivaldánál hívebben őrizheti meg az évad drámai lenyomatát.”

Csakugyan. Minden esztendőben nyolc-tíz drámát újít fel ez a dráma antológia könyvnapi kiadványként. Megjelent benne eddig vagy száz dráma. Fel kell tehát tételezni, hogy ami csak valamirevaló dráma volt: az benne van ebben a sorozatban, annak benne kell lennie. (Közöl egyfelvonásosokat is, sőt színpadon meg se jelent darabot is, annak idején a Fejesét.)

Tehát való-igaz: őrzi az évad drámai lenyomatát.

Ebből is láthatom, hogy tíz év során én (a „főfoglalkozású”) egyetlenegy említésre méltó drámát sem írtam. Mert egyetlenegyszer sem kerültem bele ebbe a most jubiláló ünnepelt antológia sorozatba.

És ki veszi ezt észre?

Feudalizmusban csak az áldozat szisszenhet föl, egy picit, amikor nyakazzák.

A számvetés keserű, de szembe kell néznem vele.

Sem a Néró, sem a Tüzet viszek, sem a Római karnevál, sem az Istenkísértő, sem az Analízis, sem az Antipygmalion, sem a Párkák, sem a Színház a Cethal hátán, sem a Zsenik iskolája – mi is volt még? – nem érte el azt a színvonalat, hogy az elmúlt tíz év száz legjobb magyar drámája közt említtessék.

A pallos nemcsak az én drámáimat sújtja…

Ez se vigasztal. Ellenkezőleg.

Kettős mértékkel

Láttam Marlowe darabját a római Argentinában, Faust és Mefisztó a felvonásvégen vadul csókolózni kezdtek, miközben zengett a színházban, lemezről, a vatikáni kórus: „Sanctus, sanctus, sanctus…”

Láttam egy Néró-előadást, amelyben folyton megjelent az olasz Matuzsálem-Fedák Sári, és amíg a császár gyilkolt, ő strucctollas kalapban énekelte két háború közti slágereit.

Van rendező, aki Hamlet címén eljátszatja a Lockheed-féle panamákat – miért ne? elvégre valami bűzlik Dániában is.

A rendezőn nem kéri számon senki az eredeti drámát.

De mindenki felüti a fejét, ha egy költő hozzáér valamelyik nagy előd művéhez.

Más a mérték. Miért?

Vége az ezópuszi beszédnek, azt mondják

Zsugorítások: szorongások

Mióta tudom (Antonio Salines mondta telefonon), hogy a Késdobálók játékideje nem lesz több kétszer 35 percnél, nem bírok megszabadulni a szorongó érzéstől, hogy ez a bukás.

Hogy ment össze ez a darab ennyire?

Miért? Mi volt az oka?

A sebtében dolgozó fordító-átdolgozó közbejötte? A színészek érzéketlensége – hogy nem veszik észre, hogy nálam a gyors részeket lelassított pillanatok és csendek váltják? Vagy a drámai akció hiánya az eredeti darabban?

S nincs senki, de senki, akivel egyetlen szót is beszélhetnék róla.

Kit találhatok? Az egyetemen? Otthon?

Végigpörgetem noteszomban a telefonszámokat. A maximum, amire odafigyelnének, ha szórakoztató anekdotaként mesélném a darab átszabását, megkurtítását, félelmeimet.

Mi a piramidális?

Íme, itt a világ hét csodája közül az egyik. A legelső és máig is a leglenyűgözőbb. Kheopsz piramisa.

Odaérnek a lábához az autóval. Körülöttük tevék közönye, turisták álmélkodása.

Ők nem szállhatnak ki az autóból, mert a vendégük benne van a mesélésben. A színdarabjairól beszél. Be nem áll a szája. Az ő darabjai! Hogy melyiket ki játszotta, hol, hogyan, mikor. A fáraók csillagokhoz bemért óriás síremléke (2 400 000 kő, darabonként másfél tonna) eltörpül a szerzői hiúság mellett – ez a piramidális.

Ülnek bent az autóban, a gizai gúlák tövében, és hallgatják a szerzőt. Ki se pillantanak. Udvariatlanság volna.

*

És eljutnak a Szfinxhez. Fejétől a farkáig ötven méter. A pofája négy és fél méter. Napóleon pajkos katonái céltáblának használták. Nem volt nehéz eltalálni. Azóta olyan, mintha a süly rágta volna le az orrát. De még így is, kőig-csontig felszántva, kitetszik rajta Kefren fáraó ironikus, négyezerötszázéves mosolya.

A tevén egy öreg hölgy (arab fejdísz, combtőig felszaladó szoknya) beáll a képbe. A tevehajcsár feladja neki a bőrostort, hadd suhogtassa. Férje a homokban bukdácsol utána és fényképezi. A teve és az öreg hölgy versenyt mosolyognak. Nagy, sárga tevefogak, protézisok. A Szfinx is mosolyog.

Különben: a sivatag csendje. Zaj nélkül szálldosó ragadozó legyek. Ez a sok homok már mind lepergett a történelem homokórájában. Az ember tragédiája, negyedik szín. Valamennyi szín…

A szerző is érzi a pillanat nagyszerűségét. Halkan és szerényen mondja az autó mélyéből:

– Én is írtam egy darabot, amelynek a Szfinx volt a címe.

A félrevezetettség útvesztőiben

Szomjúságainkról. Párbeszéd

– A tantaluszi kín – minden szenvedés legendás felsőfoka – nem csupán annyi, hogy Tantalusz halálosan szomjazik, hanem sokkal inkább attól a rafinériától halhatatlan ez a kín, hogy Tantalusznak orra előtt van a forrás, amelyből nem adatik meg innia. A tantaluszi kín óhajunk és tárgya áthidalhatatlan közelségében van.

– Mondj egy példát rá!

– Színházak közelében áll az író asztala, a fiókjaiból hosszú fehér csápokkal tapogatózik ki a drámák kézirata. S mégis olyan távolban van a színháztól, mint egy felfoghatatlan jelekkel üzenő sötét csillag, valahol a Semmiben.

– Az a bizonyos honját a hazában hiába kereső asztalfiók?

– Jobb, elviselhetőbb: hetedhétországra száműzetve lenni, mint otthon élni át a közelség és az elérhetetlenség oly dialektikus egységét.

– A remeték, akik kimentek a pusztába…?

– Figyelemre méltó megoldás! Tantalusz a Szaharában már megszűnik Tantalusznak lenni. Ott sem ihatik, de nincs is mit.

– Tantalusz a Szaharában már kiegyensúlyozott, boldog ember lehet?

– Ember? Ez talán túlzás. Mondjuk: Pavlov kutyája, aki nem kap enni, de legalább nem is csengetnek neki.

A Tragédia margójára

Nógrád

A filozófusok úgy hunyorítanak össze, nem leplezett derűvel, már arra a puszta tényre is, hogy valaki Alsósztregováról próbálja megmagyarázni a világot, mint ahogy összenevethettek annak idején az írástudók Jeruzsálemben, azon a mulatságos és képtelen híren, hogy a kis Názáretből közeledik a megváltás.

Egy provinciális világmegváltás. Röhej!

*

Továbbmegyek, mint az írástudók.

Nemcsak Madách vidéki. A hősei is azok. A Csak tréfa című ifjúkori vígjátékának Zordy Loránjától kezdve, aki költő, drámaíró, politikus, forradalmár, a nők barátja – s minden minőségében átejtik őt, mert annyira vidéki.

Akárcsak Ádám. Figyeljük meg: a történelem minden korszakában úgy jelenik meg, mint aki faluról jött, s nem tudja azt, amit a bennfentesek tudnak: például, hogy a kereszténység már nem a szeretet vallása, hogy a Konventben már más szelek fújnak, hogy Michelangelo ezúttal nem kap megbízást a Sixtusi-kápolna freskóira. Egyiptomban, ahol mégiscsak ő a császár, ott is olyan naiv, mintha most lépett volna le valamelyik falfestményről. Halhatatlanságra vágyik, s nem ismeri az idő eróziós tevékenységét. Athénben nem ismeri az athéni demagógiát… S milyen tahó parlagi úriemberként viselkedik, pironkodva elfut, amikor az oly felvilágosult eszkimó, nagyvilági gesztussal felajánlja neki a feleségét.

*

Hogy fogant meg Madáchban ez a gondolat? Ez a képtelenül extenzív kompozíció – teremtés, világtörténelem, világkihunyta? Ez a valószínűtlenül tömör kompozíció az édenétől megfosztott ember egyetlen álma.

Az irodalomtörténészek persze felmondhatják a leckét. Hogy Bach-korszak, meg hogy az országgyűlés… olyan messze vannak ezek a Tragédiától, mint Makó Jeruzsálemtől.

Mennyire nem értik a drámát azok, akik azt hiszik, hogy a dráma abból születik, hogy valami történik a drámaíróval – valami családi, valami közéleti izé –, s erre aztán a drámaíró tollat ragad…

Jól megy a népnek, győz a magyar, hű a feleség – ebből lesz a derűs, középfajú dráma. Bejön a muszka, akasztat Haynau, kurizáltat magának Fráter Erzsike – és ettől Imrusban persze felfáj az emberiség sorsa.

Sürög-forog Tisza Kálmán meg Teleki meg Deák. Erre az isten is biztató szózatra fakad: Ember küzdj!

A görög tragédiák nem lesznek vigasztalóbb hangvételűek vagy elkeseredettebbek azt követően, hogy rosszabbra vagy jobbra fordult Athén hadiszerencséje a peloponnészoszi háborúban. Jelzések vannak, utalások vannak, motívumok vannak – körülbelül úgy, mint Shakespeare drámáiban az éppen az évi időjárásra. Vagy mint ahogy erdőben egy fába vésett monogram meg évszám elárulja, hogy mikor ki járhatott arra – de az erdőnek nincs köze még ahhoz a szerelemhez sem, amelynek emlékére, most, lám, egy szív van az egyik fa kérgében.

Meggyőződésem, hogy a dráma jellegzetesen heurisztikus műfaj. Úgy fénylik fel az alkotóban, mint egy rég keresett képlet, mint általános érvényű felismerés a világról s benne az ember helyzetéről.

– És ha a teljes világtörténelem ismeretében dönthetnél arról, legyen-e emberiség?

Ennek a zseniális problémafelállításnak annyi köze van Bach Sándorhoz és Deák Ferenchez, mint Archimedes köreinek ahhoz a zsoldoshoz, aki a geométert ledöfi.

Ki érti meg?

Dobossy László egy sor kitűnő tanulmány változatos nézőpontjából háromszögeli ki azt a nehezen megragadható és még nehezebben egybeállítható jelenséget, amelyet a közép-európai embernek nevezünk. Kötetére is ezt írja, címnek, és ezért a talányos, tünékeny jelenségért – mert ki tudja, hogy több-e vajon egy fikciónál? – jótállanak a kötet tanulmányai.

Az egyik, igen szép tanulmányának a címe: Nemcová példája. A parasztlányból lett cseh írónőről szól. Áldozatos életében, műveiben híven kitart a nép ügye mellett. Fájdalmas asszonysors, és írói érzékenységgel elviselni… Egy népi „Psyché” – mondhatnánk.

A férje Bach-huszárként szolgál Magyarországon. Hogy az irónia teljes legyen: az eltiport szabadság földjére büntetésből – és éppen plebejus rokonszenveiért büntetésből – helyezték át a férjét, Josef Nemecet. Az asszony Csehországban marad, innét utazik férjéhez, esztendőnként egyszer, hosszabb látogatásra. 1852-ben öt hónapot tölt így Balassagyarmaton. Az írónő szociográfiai tanulmányban örökíti meg magyarországi benyomásait. A vidéki nemes úr nála is Pató Pálként pipázik tovább. „Beszédében, járásában, egész mozgásában komoly, de a munkához lusta – írja róla Nemcová –, hasznos, szellemes ötleteken nem sokat töri a fejét; noha, aki látja, hogy néha órákig is fekszik a díványon, a tornácon vagy bárhol másutt, és fújja a füstöt, azt hihetné, hogy egész birodalmak reformjait agyalja ki”…

Nem kívánhatunk Nemcovánál szeretetteljesebb, megértőbb, demokratikusabb érzékű tanút. És mégis! Alig két évvel Világos után miféle reformokon törhette volna a fejét egy magyar földesúr? Akik nemrég igazi reformokon törték a fejüket, azok börtönben vannak, ha túlélték a leszámolást, vagy emigrációban vannak.

Így füstölgök magamban én is.

Kik voltak azok a depressziós magyarok ott Nógrádban, akiket Nemcová látott? Azok a tornác gerendáit bámuló katatóniás magyarok? Azok a renyhe semmittevők? Azok a pipafüst színjátékában napszámra elgyönyörködők?

És hátha éppen Madách Imrét látta ott Nemcová Csesztvén, a tornácon?

Ő is csak fújta a füstöt. Köhögtette is a rossz tüdejét.

Várta a zsandárokat, és várta az ihletet.

A Nagy Mű és a másik

Az Isten, a világot teremtő és megpihenő Isten, akit Lucifer provokált, s ettől kezdve zaklatott, hol átkot szóró, hol elvonuló, hol megbékélő Isten lett belőle: ez az Isten nemcsak Lucifer számára vetélytárs, hanem Ádám számára is. Sőt – néha úgy érezzük – Madách számára is az volt. Vele mérkőzött ő, a Tragédiát írva, nem is Goethével.

Az Ember Tragédiájában (méreteiben, és kritikájában az istenteremtett világunk iránt) ugyanúgy megvan az egyetemességre és egy magát tökéletesítve–kibontakoztató formára törekvés, mint magában a világegyetemben.

Madách az írók és művészek ritka kategóriájába sorozható: artifex mundi ő is.

Ádám álmai

A Tempefőiben láthatjuk ugyebár, hogy hogy emésztődik fel egy poéta a kiadóval folytatott küzdelmében. Hogy mennyi élettapasztalat, mennyi keserű csalódás summázódott e műben… Hiszen ordít belőle az élményszerűség.

Nagy tévedés!

Csokonai húszéves se volt, amikor írta. Nem is tudhatott semmit az életről.

Madáchnak is van egy műve alig húszesztendős korából. Csak tréfa a címe, vígjáték ez is, keserű vígjáték, akárcsak a Tempefői. A világ álnokságáról szól, a szerencse forgandóságáról. Az áldozat itt is egy poéta – természetesen húszéves, mint a szerző –, poéta, de emellett politikus is, forradalmár is, drámaíró és színész is, és főként szünet nélkül lobbanékonyan szerelmes is. Hősünk bámulatra méltó sokoldalúságához még hozzátehetjük, hogy Hamlet is és Athéni Timon is. Sőt – bár akkor még Petőfi is csak pontosan húszéves – szakasztott ifjú Petőfi is. S amit most már mondanunk se kell: minden téren és minden szenvedélyében az abszolútum igényében ég.

E sokoldalú és soha nem alkuvó ifjú lelket pillanatok alatt annyi megpróbáltatás éri, hogy az egy hosszú élet minden csapásának is sok volna. Pénzét elperelik, a barátja megfúrja, hívei elárulják, s a nők – az a sok nő, akibe mindbe egyszerre szerelmes – egytől egyig máshoz mennek férjhez… A színdarab második felét a csalódott ifjú átkai töltik be, míg csak egy méregpohár véget nem vet zaklatott és boldogtalan életének.

Az ifjú Madách zsenije mellett szól, hogy még e méregpohárnál is fenntartja, hogy minden komédia – ahogy darabja címében mondja –: Csak tréfa.

*

Ekkor Madách még csak húszéves volt.

Élményei: még csak egy tinédzseréi – de a sors, amit e darabjában megelőlegez magának: egy Jób sorsa, egy mindent veszítő Lear királyé.

A húszéves költő, mielőtt a pályára lépne, mintha egy pillanatra meglátná jövő sorsát – minden reá váró nyomorúságával. Mint legutóbb Csokonai.

De kimondhatjuk ezt legáltalánosabb érvényre is emelve:

mint Ádám – aki a Paradicsomból épp hogy kilépve, egy látomásban tisztába jött az egész reá váró svindlivel.

Hová lettél, Zordy Lorán?

Számba veszem a kritikákat Madách Csak tréfa című drámájáról, amelyet – százharminc év után – a veszprémi színházzal színpadra vittünk.

Négy olyan kritika van – hatot olvastam –, amely úgy íródott meg, hogy a kritikus nem írta le a dráma hősének a nevét. Ugyanis nem kerített sort rá a dráma tartalmának (mondanivalójának, szándékának) az ismertetésére.

Talán feltételezte, hogy a drámát mindenki ismeri? Nem valószínű, hiszen játszani nem játszották, és egyetlen kiadása – a Halász Gáboré – megszerezhetetlen. Holott a dráma hőse, Zordy Lorán, az ifjú Madách lírai önarcképe, reményeinek és pánikhangulatának a szószólója, Ádám előképe, egyszerre Fáraó és Miltiades és Sergiolus és Tankréd és Danton – egy kamasz–képzelet lázával és abszolútum igényével egybemosva benne a legellentétesebb karakterjegyek…

Most nem beszélek a ritka műfajról, amelyben e dráma íródott, s amit még leginkább „fekete komédiának” nevezhetünk.

Százharminc éves hallgatás után Zordy Lorán most először megszólalt a színpadon.

Hogy mit mondott, hogy mit szeretett volna mondani?

Hát jól van, maradjon ez a mi titkunk.

Dicsőség…

A fehér papír a drámaíró előtt. Mi legyen az első szó? Most még minden lehet. A milliónyi lehetőség játszik vele.

A lehetőségek az írás során majd egyre csökkenni fognak. Mire a befejezéshez ér, már alig marad más alternatíva, mint hogy halálba meneküljön-e a hős vagy – kegyelemből – ismételje köreit a taposómalomban életfogytiglan.

A finálé, ahová a dráma torkollani fog, egyetlen lesz és szükségszerű.

De most még – a fehér kéziratpapír fölött – szabad az író. Olyan szabad, mint…

Igen, éppolyan szabad, mint az Isten, amikor a teremtésbe belekezd.

Ezt minden író így érzi.

Bizonyára így érezte Madách is. A millió lehetőséget a kezdésre. És azt a millióegyediket, hogy esetleg el se kezdje. Hogy a fehér papír maradjon meg fehér papírnak.

A millióegy lehetőség káprázatában, kezében a tollal, a költő papírja fölött tűnődik: hogy is kezdje el, ha egyáltalán elkezdi? Ennek az oly ismerős drámaírói lelkiállapotnak az adekvát képe – tükörképe – jelenik meg az első színben. Íme, az Isten, a Teremtő, aki előtt elfolynak a pályájukra még rá nem tért csillagvilágok.

S e szinte dilettánsra vallóan merész, nagyotmondó kép, olvassuk csak el a hajmeresztő színleírást: „A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt…” Ez a kép, ez a látomás diszkrét lírai hitele épp abban van, hogy írója – miközben írja – körülbelül ugyanilyen folyamatban szemlélheti, érezheti művének képeit, elemeit, motívumait.

Mi legyen tehát az első szó?

A méltó intonálás?

Saját lelemény? Mégse.

Valami szakrális szó?

Inkább.

Bár a Tragédia szövegét nézve, elvétve se találunk benne hagyománnyal visszhangosított mondatokat, megszentelt szólamokat…

És ha szakrális szó, akkor mi?

Semmi esetre sem afféle epikus kezdés, mint az, hogy „kezdetben vala…”

Drámai szó kell, az Isten exponálására, aki most van teremtő erejének – teremtő szabadságának – a teljében.

Magasról kell indítani!

A miséből oly ismerős Glória, mint intonálás, itt telitalálat.

A talán egyetlen idézet a Tragédiában, ez a legelső sor:

Be van fejezve a nagy mű…?

Nem. Nincs befejezve.

Isten itt tévedett.

Az egész dráma arról szól majd, hogy valami hiba van a gépezetben. Újra meg újra felforrósodik, begerjed…

Isteni mulatság

„Igazán érthető, hogy Istenben végtelen elragadtatást ébresszen azoknak a lehető legkülönbözőbb tárgyaknak konkrét, tündéri megjelenése, amelyek mindaddig sehol és sohase léteztek.”

Jungnál olvasom ezt, Jóbról írott könyvében.

Hogy is írja le Madách az eladdig nem látott dolgok első megjelenését? „A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el…”

S az Isten bevallja, kimondja, hogy e látványban gyönyörködik.

De mintha az is benne volna e madáchi Isten–vallomásban, hogy csak azon frissiben ilyen gyönyörködtető a teremtett világ.

Csakugyan ez volt az utolsó alkalom (az első is, igaz), amikor a Tragédiában az Urat önfeledten szórakozni láttuk.

Ezután mindjárt tele lesz az Isten gonddal, bajjal, sértődöttséggel…

A történelmi színek alatt már a képét se dugja elő.

Nem is csoda.

Mi lenne azokon olyan mulatságos?

Lear király-nyitás

Az angyalok karának dicséretei után a három istenhű Főangyal mondja el a maga hozsannáját – a forma pontos ismétlődéséből az ember kihallja a szigorú mennyei protokollt. Az Istent nemcsak dicsérni kell, hanem előírásszerűen kell dicsérni. A három Főangyal hódolata ugyanegy sémára megy. Ettől az ünneplés olyan szabályszerű, hogy utána csak ünneprontás és szabálytörés jöhet. Gábor, Mihály és Ráfael főangyalok után csak Lucifer jöhet. A közmondásossá lett madáchi szóval: a hódolat után a bírálat…

Úgy is mondhatnám, a dramaturgia nyelvén, hogy Madách a Főangyalok ismétlődő hódolatával megteremti az egyhangúságnak azt a feszültségét, amely megáhíttatja velünk, s így előkészíti a konfliktus kirobbanását. Ahol ilyen tökéletes etikett uralkodik, ott robbannia kell egy bombának – vagy stílusosabban szólva: pokolgépnek. Ez a tragédiakezdő jelenet a drámairodalomból már ismerős.

Vagy nem ugyanúgy lázad-e a sorrendben utolsónak hagyott angyal, mert nem lehet neki nem lázadnia, ahogy Lear király legkisebbik lánya lázad nénjeinek vége-hossza-nincs hajbókolása után? Amikor a dicséret kezd elviselhetetlen lenni, Cordélia is, Lucifer is megtagadja a hódolat adóját. A drámakezdés képlete pontosan ugyanaz Madáchnál is, mint Shakespeare-nél.

78 sor

„Hozsánna néked, Jóság!” – mondja Ráfael főangyal, és leborul. A teremtés rendje hibátlan, Isten trónja felé imádat árad, szól a szférák zenéje.

Semmi jele nincs a disszonanciának.

Kis szünet. Aztán kirobban a konfliktus, és 78 sorral később Lucifer bejelenti e Rend megdöntését, a világkatasztrófát – e frissen teremtett világnak a katasztrófáját.

Csak 78 sor – ebből is több mint a fele Lucifer két tirádája, merő filozófia, az anyag tulajdonságairól, a nonszensz emberiségről, az akarat szabadságának a dilemmájáról, s magának a Teremtésnek a determináltságáról a Semmi által stb., stb. Ez a két tiráda 43 sor. Marad tehát 35 sor a szorosan vett cselekményre.

Ez a 35 sor tele van azóta közmondásossá lett, tömör mondatokkal. Lucifer első tirádájára, amellyel kétségbe vonja a Teremtés értelmét, sikerét, az Úr replikája – ma már klasszikus.

Ugyanilyen tömör a viszontválasz is, ami kemény labdaként pattan vissza Lucifertől:

S aztán a többi:

És ennek folytatása:

A mondatoknak ez a tömörsége, kristályosodása az uralkodó drámai feszültség kísérőjelensége. Csak rendkívüli erők ütközésében teremnek meg az efféle gyémántmondatok.

Talán mondanom se kell, hogy a luciferi tirádák kibontásához is ugyanez a feszült légkör kell. Filozofálni drámában csak a vagy-vagy pillanataiban lehet, e pillanatoknak térfogatát kitágítva a maximumig.

Terjengősség és tömörség: két egymást váltogató halmazállapot. Az egyik a drámai feszültség próbája – lássuk, mennyi filozófiát bír ki? –, a másik a drámai feszültség eredménye – a felgyorsított röptű, súlyos-kemény mondatok.

A válságfolyamatok gyorsulását és ritmusát is tanulmányozhatjuk itt. A Tökéletes Teremtés megünneplése után 78 sorral, a túlzó pesszimizmussal nem gyanúsítható Angyalok Kara is tudja: ez már a világvég kezdete.

Jóslat egy mesterséges világvégről

Lucifer vádpontjai közt, melyeket Isten ellen szegez, van egy, amelynek súlyát csak most, csak a mi nemzedékünk kezdi igazán felfogni. A Teremtés titkáról van szó, amely – úgy látszik – éppoly kevéssé megőrizhető, mint – mondjuk – az atomtitok:

Ezek és az utána következő sorok a Teremtés művébe idővel belekontárkodó és azt pocsékká tevő emberről jó ideig a legkisebb figyelmet sem ébresztették fel a Tragédia olvasóiban, tolmácsolóiban. Paulay Ede, száz éve, ezt a nyolc sort kihúzta a színpadi változatból. Értelmetlennek tartotta; homályos, evolúcióellenes kijelentésnek. Hogy az ember, aki arra van hivatva, hogy tökéletesítse a természetet, elronthassa ezt a főztet! – képtelenségnek látszott. Hirosima óta viszont (soroljam tovább? a légkör oxigénjét vészesen pusztító sugárhajtású gépek elszaporodása óta, a vizek életének fokozódó kiölése óta stb.) Lucifer jóslatának döbbenetes realitása lett. Kortársunk ma a teremtés „modelljét” megalkotó ember – Lucifer gyilkos szavával: a műkedvelő –, aki felboríthatja a természet egyensúlyát, és megsemmisítheti az élet feltételeit.

*

Paulaynak ez a múlt század végén oly érthető szöveghúzása, amely a Tragédiának a mi századvégünkön legaktuálisabb passzusát érinti, kegyelettel öröklődött át rendezésről rendezésre. A Nemzeti Színházban éppúgy nem mondják el, mint ahogy hiányzott a televíziós filmből is. Úgy látszik, a húzások is lehetnek éppoly – vagy még inkább? – időállóak, mint a szent szövegek.

*

Különben is, ezek a sorok exponálják – itt a Tragédia legelején – azt a három végső történelmi képet, amelyért Madách áttörte az Idő falát, s amelyben megközelítette a XX. század utolsó harmadának három nagy szorongató élményét: a falansztert, az űrutazást és az élettelen földgolyót.

Egy testvéri könnycsepp

Mit csinált az Isten, amíg a világtörténelem tartott?

Pascal szerint: elbújt.

Szkhárosi Horváth szerint: elaludt, nem lát.

Nietzsche szerint: meghalt.

Vörösmarty szerint: megőszült.

Kosztolányi szerint: álmatlanul ül aranyágyon.

A Biblia szerint: megbánta, hogy embert teremtett.

Itt pedig, Madáchnál, ahogy az utolsó színben előjön, olyan az Isten, mint aki közben jól kisírta magát.

Figyeljük meg: a Tragédia utolsó színében az Isten mennyivel szelídebb, mint az elején. A Teremtőisten vad volt, robbanó indulatú és haragtartó; ószövetségi volt, michelangelói volt… Itt már nem, itt fiamnak szólítja Ádámot (Lucifer emlegeti is a szépen kifejlődő családi jelenetet), itt az Isten úgy jön, mint Adynál „A Sion-hegy alatt” verseiben – S az ő bús „Ádám, hol vagy?”-ára /Felelnek hangos szívverések… (S Ady is mennyire Ádám ezekben a versekben – szinte feltűnés nélkül lehetne belopni Madách sorai közé az Ady-versek szakaszait.)

Itt, a végén, az Isten, úgy látszik, Jóisten lett. Megtört talán ő is a rettentő képek hatása alatt, nemcsak Ádám.

Vagy talán megfogadta angyalainak intését, akik a bűnbeesés után úgy énekeltek: Ah, sírjatok testvéri könnyeket…

A hatodik nap esélyei

Régebben, ha egy külföldi barátomnak megmutatni kívántam a Tragédiát színpadon, úgy intéztem, hogy késsük el az első képet. Angyali karok, ősköd a tüllfüggönyön, pláne az Isten is, diszkrétebb rendezésben: az Isten lába… féltem, hogy nem Lucifer bukik le, hanem Madách már az első színben.

Most mégis egy francia barátom mellett szurkoltam végig az estét, a tévéfilm előzetes mozibemutatóján. Az első pillanattól kezdve a madáchi gondolat legmagasabb szintjén.

…A csendesen pöfögő sárban vonalak rajzolódnak ki. Egymás mellett fekvő két emberi alak vonalai. Mi ez? A sárba gyúrt kis szikra? Az Istenkéz mintázta agyagfigura? Vagy inkább jelkép az életet kitermő élettelennek kifürkészhetetlen pillanatáról? Mindegy, a kép a tökéletes művészi formák ambivalenciájával jelentheti ezt is, azt is. Ebben a pillanatban csakugyan úgy érezzük, mintha az élet kezdetei fölé hajolnánk. Az első kép olyan hiteles, mint a legősibb mítoszok jelbeszéde a világ teremtéséről. Válasz a legmélyebb emberi kíváncsiságra – hiszen minden mítosz a világ teremtését magyarázza, esetleg a világ pusztulását és újrateremtését. Képszerű, szívszorítóan igaznak tetsző válasz arra, hogy is kezdődhetett. Hány milliónyi és milliónyi esély között veszi a sár ezt – épp ezt – a formát? Ez a szívszorító benne. Vagy ha mégse esetlegesség ez, akkor micsoda öntőforma illette az átalakulásban levő anyagot? Micsoda pillantás?

Az ősi emberpár első konceptusa ott a forró sárban – mint két lábnyom.

„Ki vagy tehát te?”

Ádámnak erre a kérdésére Lucifer izgalmas önjellemzésben kezdi kibontani a maga sorsát.

Madách Lucifere a lázadó angyaloknak felismerhetően abból a fajtájából való, amelyiket Cioran is igen árnyaltan tud jellemezni. (Précis de décomposition. Paris, I949. 60. 1.)

„…Örökösen győztesek és legyőzöttek Istenben, közönyösek a baljós érdekességek iránt, földi gyászok párhuzamos álmodozói… A legkevésbé filozofikus angyal lázadásáról nehéz véleményt formálni anélkül, hogy rokonszenvünk, csodálkozásunk és rosszallásunk ne keveredjék bele.”

Tudás és halhatatlanság

A Paradicsomban egymás mellett van a Tudás fája és a Halhatatlanságé.

A Tudás fájáról eszik az ember, de ahhoz már nem jut, hogy a Halhatatlanságéról is egyék. Az Angyal, akinek nem volt érkezése megakadályozni a tudás gyümölcsének a megízlelését, útjukat állja a Halhatatlanságnak fája előtt, s nála a lángoló kard: „Félre bűnösök!”

Ha itt elébük tud állni, ily energikusan, hol volt, amikor a Tudás fájáról ettek? Afféle rest csősz volna ez az Angyal, aki csak elkésve kocog elő?

Szervezési hibából lett felemás az ősbűn? Rosszul volt megszervezve a fák őrzése?

A jelenet kétségtelenül erre vall. De mitikus jelenet, tehát feltételezhető, hogy az anekdota mögött értelem lappang.

Mi lehet ez az értelem?

Hogy tudást ehetsz, de halhatatlanságot nem? Hogy az utóbbit féltékenyebben őrzik az égiek?

Vagy inkább olyasmi, hogy tudásra nem ehetsz halhatatlanságot?

(Ahogy például egészségünk érdekében tilalmas egy bizonyos ételre más bizonyos ételt enni.)

A jelenet – az elkéső Angyallal – mintha csakugyan erről szólna: a Tudás és a Halhatatlanság nem megy együtt, nem férnek össze, legalábbis az ember hasában.

A Tudás és a Halál – ez igen. Ez a jó menü.

A fentiekhez egy idézet

Jean Lacroix a bukás filozófiáját kifejtő művében (L’échec, 1964. 51. o.) hivatkozik Edgar Morinre, akit én is korunk egyik legjobb elemzőjének tartok. „Edgar Morin kimutatja, hogy a gyerek attól a pillanattól kezdve ébred önmagának – mint egyéniségnek – tudatára, hogy érezni kezdi, őt is érinti a halál. Ez fordítva is érvényes. Mihelyt rájön, hogy reá is vonatkozik a halál: tudomásul veszi önmagát, mint egyéniséget.”

Ha csakugyan efféle junktimban van a Tudás és a Halál, szinte természetes, hogy nem hozható junktimba a Tudás a Halhatatlansággal.

Ezt fejezi ki mesenyelven a mítosz ama kardos Angyallal, aki hagyja enni az első fáról az ősszülőket, de nem engedi tovább őket a második fához.

Halált evének.

Egy anyagból szőve: a kezdet és a vég

Ami művében a mítoszok rétegéből való – Madách azt megőrzi mítoszként. Meg se kísérli, hogy a történelmi tények közé sorolja, hogy beállítsa a ráció fényébe, ahol a mitikus világmagyarázatok – mint napfényen a csírák – óhatatlanul elfonnyadnának, vagy csak mint naiv gyermekmesék vegetálhatnának…

Nagyon nem illik a XIX. század írójához az a kritikátlan, iróniátlan komolyság – zavartalan hit? s épp egy hitetlennél? –, amellyel Madách előadja a teremtés mítoszát, a bűnbeesést, s az isteni vigaszét – ezt a legutóbbit már mint saját leleményét. A XIX. század vallástörténészei és ősvallástörténészei úgy mentek neki a mítosznak, mint tót az anyjának.

Madách éppoly jól tudja, akár a mai ember, hogy a mítosz – a maga jelképrendszeréből ki nem forgatva – az eredet problémájától mindig is nyugtalanított emberi szellem maga megnyugtatása – mint ahogy az alvó ember megzavart álmának biztosítéka, kiegyensúlyozója: az álomkép.

A talányosság, a többértelműség a mítosz ebbeli funkciójából következik.

Ezért lehet oly talányos az utolsó szó is a Tragédiában.

Az ember küzdj…

Az Ádámra váró világtörténelem gondjai közt a korszakonkénti felfrissülés biztosítéka. Ennél többet nemigen szedhetett össze magának útravalóul az emberiség.

A művészi alakítás bravúrjaként hat, hogy Madách egy anyagból szövi műveiben a mítoszt és a történelmet. A természeténél fogva álomszerű mítosz mellé a nem mitikus, történeti színeket is álomba mártja.

A mű szerves egységét biztosító bravúr ez. De egyéb is.

A történelembe kilépő Ádám nemcsak az eredetéről kapott mitikus képet, hanem a történelemről is.

Madách a Tragédiában tulajdonképpen megteremti a jövő mítoszát.

*

A paradicsomi színre természetesen, a többire pedig – s főként a végső talányos biztatásra – csodálatra méltóan érvényes az, amit Etienne Born ír a mítoszokról A Rossznak a problémája című művében: „Ám senki se keressen itt tiszteletre méltó, elfelejtett, nehéz gondolatot, amely úgy merült volna el a régi mitológiák mélységeibe, mint valami hajótörés kincse a tengerfenékre. Mert a mítosz soha nem tehet egyebet, mint hogy kérdésre kérdéssel feleljen…”

A kitörés kényszere

A mítosz: történet, mese – talányaink megértéséhez – talányaink eredetéről.

A történelmi ember legkínzóbb „talánya” – a korszakváltás: elhagyni a megszokottat, újat keresni… Szállni „az új csodagyapjak után”. Az ismétlés micsoda kényszerével csináljuk ezt.

Ennek mitikus előképe: a kiűzetés a paradicsomból.

A többi szín: kényszervariáció erre az alaptémára.

Kiűzetés a fáraó-istenség nagyszerű hideg mennyországából, aztán az ellen-mennyországból, a népbarátságából, aztán az édeséletéből, a kétségek nélküli hit édenéből…

A büntetés – úgy látszik – csakugyan hetedízigleni vagy hétszázhetvenhetedízigleni. Majd minden nemzedéknek ez a leitmotiv-ja, hogy fellép egy angyal, s a nemzedék már takarodik is ki a Paradicsomból.

Bűntudat nélkül

Ádám, amikor a bűnt elköveti, nem érez semmi erkölcsi megrázkódtatást – se szégyent, se bűnbánatot, sem afféle bánkódást, hogy jobb lett volna meg nem tennie. Nem bűnt követ el, hanem lázadást. Isten tettenérő, bűntető szava sem töri meg. A lázadó reflexével felel.

Kiűzik a Paradicsomból?

Ha tartóztatnák, se maradna tovább. Ő tagadja meg a Paradicsomot.

Semmi egyéb nem történt, csupán az, hogy Ádám kinőtte a Paradicsomot.

Szegény Ádám

A bűnbeeséssel és a kiűzetéssel mintha a színét veszítette volna minden… Szürke lett a föld. Értelmetlen.

A teremtett világ, amely nemrégen még az Erő, az Értelem és a Jóság fényében ragyogott, működik azért tovább, zökkenő nélkül, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy minek.

Kérdés, hogy nem volna-e jobb leállni az egésszel.

Mert minél nagyobb szabású az univerzum, s minél olajozottabban funkcionál, s minél tökéletesebbnek látszanak a törvényei – voltaképpen annál szembeszökőbb a botrány: hogy mire való ez a felhajtás?

Lucifer provokatív kérdése most talál a célba:

Ádám se tudja.

Szegény Ádám, ő fogja majd kiizzadni és kiverekedni, színről színre, a Teremtés művének az értelmét.

A Történelem minden korszakában a világ – ha csak egy-egy pillanatra is – intelligibilissé válik.

Szegény Ádám, lehet, hogy a végén megmenti a mundér becsületét?

Az Éden pusztulása

Ádám és Éva egy felbomló, romosodó, hirtelen lerobbant Paradicsomból űzetik – menekül – kifelé. Ádám a kapuból visszanézve meglátja a pusztulást: „…bárhová, el, el! Idegen már s kietlen ez a hely.”

Az Éden, úgy látszik, egyik pillanatról a másikra lakhatatlan lett. Vagy csak Ádám mondja annak? Dacból?

Érdekes, Kafka írt a naplójában arról, hogy a Paradicsom éppoly gyorsan pusztuló intézmény volt, mint az első emberpár ártatlansága. S ha a Paradicsomnak sikerült túlélnie mégis Ádámot és Évát, azt épp az ő bűnüknek köszönheti. Az ősbűn feldobta a Paradicsomot… Különös teológia.

„Kiűzettünk a Paradicsomból, s ezért nem pusztult el a Paradicsom. Ez a kiűzetés volt a Paradicsom-kert szerencséje, mert ha minket nem kergettek volna ki onnét, bizony az Édennek kellett volna elpusztulnia.”

Aranykor és ártatlanság?

Kafka azt mondja: vagy-vagy.

Madách azt mondja: sem-sem.

Ez persze nagy különbség köztük. A közös mégis az, hogy mindketten számot vetettek azzal, hogy az Édenkert gyorsan hervad.

Elhagytam én is

Nemcsak Isten bünteti Ádámot, kiűzve őt a Paradicsomból – Ádám is az Istent. Mondhatni: egymást taszítják a magányba. Figyeljük csak a szöveget:

Magányos Ádám. Magányos Isten. Most lesz belőle rejtőzködő Isten…

Nem is fogjuk többé viszontlátni őt a történelem folyamán.

Beteljesedett Isten büntetése. Ez a kifejezés színére és visszájára is forgatható. Így is, úgy is meg van az értelme. Itt a Tragédiában is.

Kívül a Paradicsomon

Ádám mindjárt a jövőre apellál:

Éva felel neki, de ó a múltra apellál. Amit csinálni fog, nosztalgiára épül:

Jövő – múlt. Projekció – regresszió. Férfi és női princípium. Milyen tömören, együtt az első hat sorban.

S maguk az igék is, amiket használnak! Az egyik „kényszerít”, a másik „varázsol”.

Elidegenedés

A Paradicsomból kiűzetve is még minden milyen otthonos volt. „Ez az enyém” – mondta Ádám a kalyibára, s Éva meg az újra fellelt Édent merhette lugasukban emlegetni.

A történelem során Ádám egyre idegenebb lesz ott, ahol megjelenik.

Egyiptomban még övé az ország, Athénben elmarhatatlanul athéni hazafi, Rómában annyira otthon van, hogy bármit megengedhet magának, büntetlenül.

Bizáncban viszont már csak átutazó, akinek az orra előtt a bizánciak becsukják a kaput. Prágában gyanús beházasodott. (Párizs: szorongásos álomvariáció Prágára.) Londonban turista.

A Falanszterben tanulmányút ürügyén befurakodott idegen, ellenség. Az Űrben vadidegen, sőt „szentségtörő”. Az eszkimó színben – ha lehet – még vadidegenebb: Istennek nézik, ő lett az Isten… Ez a legelviselhetetlenebb idegenség.

A Sziszifusz Mítoszában Camus ír arról, hogy mi az „otthonosság” feltétele, s mi az „idegenségé”. Úgy érzem, ez pontosan idevág.

„Egy olyan világ, amely megmagyarázható, ha mégoly rossz érvekkel is: otthonos világ. Ámde ezzel szemben egy olyan világban, amely hirtelen megfosztatott fénytől és illúziótól, az ember idegennek érzi magát.”

Kétes világosság

A kiűzetés a lángpallossal épp csak a kezdet volt. Azóta tart. Az eszkimó szín nem lesz egyéb, mint ennek a kiűzetésnek az utolsó mozzanata. „Hóval és jéggel borított, hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság…”

Ott tűnik majd el a Paradicsom utolsó lehelete.

Így érti Illyés is:

Ha Kain és Ábel apja álmodik…

Hogy mi lett volna, ha Ádámnak előre megmondták volna vagy megmutatták volna a jövőt?

Ez a mi lett volna nemcsak Madáchot izgatta. Chamfort-nál olvasom, a Maximák és Gondolatok közt:

„Ha Ábel halála után azt mondták volna Ádámnak, hogy néhány évszázad múlva lesznek helyek, ahol négy négyzetmérföldnyi területen hét-nyolcszázezer ember fog együtt és egymás nyakán élni, vajon Ádám feltételezte volna-e, hogy ekkora tömegek valaha is elviseljék egymást? Nem lett volna a valóságosnál is még szörnyűbb ideája arról, hogy micsoda bűntettek és szörnyűségek is fognak ott megesni?”

Álom a történelemről – és a jövőről

Ferdinand Alquié ír arról (Le Désir d’Éternité, 83. old.), hogy nincs mód az emberiség történetét a priori megkonstruálni. (Hegel is a lejátszott skálát araszolta végig hármashangzataival), mert szellemi valóságként csak azt fogjuk fel, ami már megvalósult… Madách nagy leleménye volt, hogy álomban látva: egybeállhat a priori kép a történelemről. S hogy ez a művészetben – így, csakis így – el is hitethető.

*

Ahol Madách, a fiktív a prioriból tovább írja Ádám álmát az abszolút a prioriba – tehát a XIX. századi londoni szín után átlép vele a XX. század végi vagy XXI. századi falanszter-, űrutazás- és eszkimó-színekbe – itt már lemond a hegeli „sorvezetőről”, a tézis-antitézis-szintézis sémáról. (Holott az eleve ismert történeti színekben – módjával, de kimondottan élt vele.)

Amikor vakrepüléssel megy előre az ismeretlen történelembe, akkor hagyja el az eligazító iránytűjét…

Ez vagy azt jelenti, hogy Madách is azt vallotta, amit Alquié, hogy a hegeli képletet csak a megtörténtre szabad és lehet alkalmazni; vagy pedig azt jelenti – ez a szívszorítóbb –, hogy a világtörténetben a XX. század derekától megszűnik az eladdig uralkodó hullámmozgás.

A Falanszternek nem antitézise az űrbe menekülés, és ennek meg nem antitézise (se nem az előzők szintézise) a természeti környezet pusztulását, a túlnépesedést és a feltehetően sugárveréstől elkenődött emberiséget bemutató eszkimó szín.

Elbújtam, mert félek tőled

Ó, az az örökös kontraszelekció!

Mindig Ádámnak vágják le a fejét. Mindig a legjobbnak.

Így fejlődtünk?

Na ja, így jutottunk el az atomkorba.

Az eszkimó szín küszöbére.

Nem az idő halad…

Miért volt olyan fontos Madáchnak az a fikció, hogy Ádám ne ébren, hanem álmodva lássa meg a világtörténelem nagy korszakait?

Azt hiszem, kizárólag azért, mert Madách, mint vérbeli drámaíró, tudta, hogy ha évezredeket ölel fel a cselekmény, akkor is jobb azt besűríteni az időnek egy zárt egységébe mint keretbe. És ahogy a Szellem belefér a palackba, a világtörténelem is, lám, milyen szépen belefér Ádám álmába.

Nagy drámaíró-varázsló Madách!

Az Ember Tragédiája tehát nem az objektív időben játszódik. És ezért, mielőtt megkezdődnék a tulajdonképpeni dráma, Madách még gondosan felhívja a figyelmünket rá, hogy az idő mennyire relatív, hogy az évszázadok és a pillanatok között alig van különbség – hogy idő voltaképpen nincs is.

Ez a filozófia szolgáltatja, mondjuk így, az elvi alapot ahhoz, mi most következik: Ádám évezredeket felölelő álmához.

E hat sor mottóul szolgálhatna megannyi modern, időbontással lazított regényhez, drámához.

Istenpótlékok

Isten nem jelenik meg a történelmi színekben.

De a kultúra csak kisajtol magából valami „istenit”.

Ilyenek a Kháriszok Athénben, hogy a halált, a kivégzés szörnyűségét elviselhetővé tegyék.

S ilyenek (a későbbi görög kultúra városában: Bizáncban) a boszorkák és csontváz-jelenések, hogy az életet, a szerelmet megzavarják, elviselhetetlenné tegyék.

Ott azok harmóniát árasztottak, itt ezek diszharmóniát.

Első és második ősbűn

Az Ember Tragédiájában az ősbűn után nem történik több bűn a történelemben. Igazságtalanság igen, de a bűn-bűntudat-bűnhődés árnyéka nélkül.

A fáraó, amint felismeri elnyomó rendszerének embertelenségét: megszünteti. (Olyanfajta fáraó ez, mint IV. Amenofisz volt.) Hogy az athéni demagógok Miltiadesre vadásznak? Ez a mesterségük. Rómában, akik dőzsölnek: szomorú áldozatai a korszaknak, s mihelyt van megváltódásra módjuk, megváltódnak. A pátriárka Bizáncban csak kívülről nézve szörnyeteg – szubjektíve bizonyára szentnek érzi magát. Rudolf császárra ugyanez mondható: ő Bizánc degenerált utóda. Még „jó” is ahhoz, akit „muszájból”, államrezónból esetleg ki kell majd nyírnia, Keplerhez. A francia forradalomban ki is lehetne a „bűnös”? Talán Éva, aki egyszerre trikotőz és márkinő, gyilkos és áldozat? – ugyan! hisz magától értetődő mechanizmussal fut le sorsa ezen és azon a pályán is. Vagy Danton? – de neki sincs oka bűntudatra, sem amikor gyilkoltat, sem amikor őt ölik meg. Londonban a gyilkos munkás kivégzésének a látványa pontosan arra szolgáló illusztráció, hogy még a gyilkos sem bűnös. A XX. században, a három utolsó történeti színben már fel sem merül – még ennyire sem, formálisan sem – a bűn-bűnhődés kategória. Hogy Platón álmodozott és ezért aztán borsón fog térdepelni – az állampolgári nevelés, a munkára fegyelmezés szimpla köznapi rutinja. Végül, hogy az eszkimók agyonverik egymást? – a létfenntartás megengedett, szankcionált formája.

A tiltott gyümölcs jelenete után semmilyen történelmi cselekedet körül nincs meg többé a tilalmasság aurája, ezért mondhatni: az Ádám látta történelemben nincs „bűn”. Egy bűntudat nélküli Ádám szeme előtt egy bűntudat nélküli emberiség futja le a maga nemegyszer véres történelmi meccseit.

*

Mégis: egyszer azért történik valami, ami – mint metafizikai méretű engedetlenség – felér a tudás fája gyümölcsének megízlelésével. Valami, amit nem csupán a kor társadalmi előítéletei tiltanak, hanem éppoly emberi szférán túli hangok is, mint amilyenek szóltak a Paradicsomban. Valami, ami megint kitörési kísérlet, istenkísértés…

Igen, az Űr-kaland.

Az, amikor Ádám elhagyja a Föld körét, s megdermed.

A Paradicsomban az Angyal lépett közbe – itt a Föld Szelleme.

Különben is! Ez az a pillanat, végig a történelmi színek során, amelyben Lucifer a legkitörőbb örömmel jubilál: „Győzött hát a vén hazugság” – mondja, Madách instrukciója szerint: „kacagva”.

Lucifer itt lett megint az Isten ellenlábasa. Mint egykor a teremtésben. Ezen az újfent kozmikus szinten.

*

S erre a második ősbűnre egy második ősbüntetés következik. A Paradicsomból kiűzetve kopár vidékre került az ember. Az űr-kaland után pedig egy még kopárabb vidék várja: az eszkimó szín.

Piramisépítés

„A háttérben a rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak.”

Íme: Madách első instrukciója az első történelmi szín társadalomrajzához.

Nyitó motívumnak rendkívül találó. A történelem hajnalfényében mindenfelől ciklopszi építmények, menhir-rengetegek, bálványóriások, monstrum-monumentumok tűnnek elénk. A történelem hajnalfényében Memnon kolosszusok énekelnek… S ezek mind azzal az igénnyel is születtek, hogy fennmaradjanak, hogy kitartsanak az idők végezetéig. Szubjektív elfogultsággal hadd mondhassam: azért is születtek, hogy lássam őket én is, Krisztus után a XX. században. (A Memnon-kolosszust csakugyan a kelő nap fényénél láttam meg először, a sivatag homokbuckáin végtelenbe futó árnyékára lettem figyelmes – repülőgépről láttam meg, Asszuán felé menet.)

Igen, mintha az első, ősi civilizációk mind eleve tudatában lettek volna, hogy utánuk messze az időben következnek még más civilizációk, s ezek felé hidat – mindennél masszívabb hídfőt – nekik kell kezdeni építeni… Az őskultúráknak ez a magukon túlmutató igénye, erőfeszítése szerfölött hasonlít ahhoz az ambícióhoz, amellyel mostanában mi rádiójeleket kezdünk küldeni – tudva, hogy válaszra nem számíthatunk – távoli csillagrendszerek felé. Bele a fényévekkel, fényévezredekkel mért vakvilágba.

Dialógus a percről és a halhatatlanságról

Boldogság, pihenés, kéj, édes álomképek, illatos virág és édes gyümölcs, hölgykeblek sóhajai, játszi tünemények, lankadó szem, lihegő ajak, őrült szenvedély, egyetlen szeszély…

Ezekkel a szavakkal ostromolja Lucifer a Fáraót, hogy tirádájának végén kimondja a leglényegesebb szót is: a percről beszél, néhány fűszerezett percről.

Lucifer tirádájában addig is minden hívó szó a pillanatnyiságot ábrázolja, azt dicséri. A carpe diem filozófiáját fejti ki, a carpe horam, a carpe secundum filozófiáját: e mulandó létben nincs hátra más, válasszuk a mulandót…

S figyeljük meg – Lucifernek felelve – a Fáraó szavait.

Mű, alkotók, nagyság, művészet, évezredek, ledönthetetlenség, erő, Isten…

Nem kell nagy pszichológusnak lenni ahhoz, hogy sejtsük – jó előre –, mennyire törékenyek a halhatatlanságnak ezek a kategóriái. Az első szerelem összetöri őket.

„S évezredekre hirdeti nevem”

– Hogy is hívnak, Fáraó? Kheopsznak? Ramszesznak? Amenofisznak?

(Csend.)

– Látod, Fáraó, az egész már ott kezdődik, hogy Madách elmulasztott neked nevet adni. Így kifigurázni halhatatlanságra törő vágyaidat, te szegény Névtelen!

„Művészetét a természet csodálja”

A Fáraó első ambíciója az, hogy építménye különbözzék a természet alkotásaitól, hogy azoknál magasabb rendű legyen. Ezért piramisának nem is a nagyságát emlegeti itt, hanem a művészetét. Amibe beleértendő a tudomány is: a technika és a geometria.

Stanley Kubrick nagy filmjében – „2001, a tér Odisszeája” – a bevezető rész ősember-hordái számára a legnagyobb rettenet pillanata nem az, amikor nyakukba ugrik egy kardfogú tigris, hanem az, amikor egy óriási méretű, tökéletes geometriai testtel találják magukat szemközt. Legkeskenyebb lapján pontos-merőlegesen álló paralelepipedon. Párhuzamos élek, kilencvenfokos szögek. Sehol semmi csorba rajta. Fényes, sima lapok. Csiszolt bazalt? Öntött acél?

Semmi esetlegesség. Semmi szószaporítás. Mint egy logikai törvény. Mint Isten bemutatkozása volt: „az vagyok, aki vagyok”. Nem mond semmi mást, csak önnön érvényét.

Láttán, a szorongásból itt születik meg az ősemberben az, amit már vallásos rémületnek nevezhetünk, sőt: áhítatnak. Ahogy vinnyogva körüljárják ezt az előttük felmeredő, napfényben tündöklő téglányt, ahogy a földre lapulnak előtte, ahogy távol tartják magukat tőle, s aztán ahogy mégis egyenként megérintik – az ajkukkal… Mintha ennek láttán születnék az ősemberben a lélek.

Ez az ismeretlen eredetű test a filmben: rejtett utalás idegen égitestek kultúráira. Az bizonyos – épp az egyiptomi meg a mexikói piramisok adatai vallanak erről –, hogy az efféle építmények a geometria és az asztronómia tudományának az építőművészettel közös gyermekei. S végeredményben minden kézikönyv velük kezdi a művészetek történetét.

Tehát a természetnek valóban van mit csodálnia ezeken. A minden érdek és hasznosság látszatától is idegen pontos mértaniság egy magasrendű intelligenciára vall. (Ugyanerről akarunk mostanában mi is tanúságot tenni – a magunk magasrendű intelligenciájáról egy feltételezett másik magasrendű intelligencia előtt –, amikor matematikai formulákat morzézunk arrafelé, ahol más világokat sejtünk sötétleni.)

Mérkőzés Istennel

„Erősebb lett az ember, mint az Isten.”

Ez a magja a piramisépítő ambícióknak. Ez az igazi motorja…

S az ős- és ókortörténeti illusztráción túl ezért mondhatjuk drámainak – drámai telitalálatnak! – a piramisépítés jelenetét. Itt bukkan ki alóla az Atya-Fiú konfliktus.

Ádám álma – e ponton mily világos – az álomlogika legklasszikusabb szabályai szerint indul.

Rekapituláljuk csak, mi is történt eddig.

Ádámot az Úr angyala kiűzte a Paradicsomból. Ádám épített magának egy kalyibát, oda bement és elaludt.

Ezek után mit álmodhatott Ádám a kalyibában?

Egyiptomi fáraónak álmodta magát. De ami itt a lényeg: Isten riválisának.

A Paradicsomból kiűzött Ádám álma milyen meghatóan nagyravágyó – egy sértett kamasz álma –: felérni az Öregistent, sőt, meghaladni őt. A legnagyobb megaláztatásra jön az egyiptomi szín: álom a nagyságról, egy isteni elégtételről. Az Isten e világot teremtette, Ádám piramist épít. És a teremtett világ csodálni fogja a piramis művészetét. Ez a revans. Így felel Ádám arra a sértésre, amely a Paradicsomban érte őt, amikor kidobták onnét.

A piramisépítés csakugyan az ősi kultúrák egyik legáltalánosabb, legkonokabb istenkísértő vállalkozása.

Az „égbetörő” épület és az „égrekiáltó” bűn nem áll távol egymástól. Nem régen, egy Velencéről írott cikkében, emlékeztetett Illés Endre a bábeli torony mítoszára. (Népszabadság, 1971. augusztus 15.) Aláhúzza ő is a toronyépítő szándékokban a reváns indulatát.

A Toronynak az ég tojáshéját kellett volna áttörnie, a nyugtalan emberi világra boruló kék tojáshéjat, de a kőművesek csak a négyszáznyolcvanadik emeletig jutottak fel. „Bosszút állunk őseinkért! – fogadkoztak Noé lázadó dédunokái. – Megtámadjuk istent, aki vízbe fojtotta apáinkat.” És már a négyszáznyolcvanadik emeletről megkezdték az ostromot: nyilakat lődöztek a magasba, elfeketítve az arany ragyogást. Isten angyalai azonban elkapkodták a nyilakat – így írják a krónikások, köztük terragonói Orosius is –, s hegyüket tyúkvérrel bekenve, sorra visszahajigálták őket a toronyra. „Megsebesítettük az istent!” – kiáltozták ujjongva az építők.

Azt persze soha nem lehet tudni, hogy a szegény istenkísértők Isten haragját vagy kegyelmét akarják-e kiprovokálni. Lásd József Attila utolsó verseit. Például: „Bukj föl az árból Istenem, szükségem van a haragodra…”

A Történelem árjából, a tizenegy történeti szín során egyszer sem bukkan elő az Isten. A bűnbeesés után mintha megszűnt volna. Rejtőzködő Isten lett belőle. Deus otiosus. Akiről Madáchnak egy kortársa – akivel különben sokkal inkább helyénvaló volna őt párhuzamba állítani, mintsem Goethével – igen, Nietzsche, oly rögeszmés megszállottsággal, s oly háborgó szívvel beszélt.

A piramisépítés: kihívás.

A szónak nemcsak abban az értelmében, hogy ám versenyezzünk, mérkőzzünk meg, Úristen, ki a nagyobb… Hanem a szónak szó szerinti értelmében is: gyere, bújj elő!

Hogy is mondja József Attila? „Kiálts reám, hogy nem szabad, csapj a kezemre mennyköveddel”.

Ne felejtsük el, az egyiptomi szín első sorában Madách figyelmeztet arra is: a Fáraó fiatal.

Ambíciója, rajongása és vigasztalhatatlan szomorúsága – egy árva kamaszfiúé, akinek talán megvan az apja (hol? Amerikában? vagy fönt a felhők közt?) csak épp, ne adj isten, nem ád magáról életjelet…

A valódi nagyság útján…?

Figyelmesen olvasva a Fáraó nyilatkozatát, észrevehetjük, hogy piramisépítő ambíciójában hármas cél vezeti. A Fáraó finoman disztingválja megalomániájának indítékait:

1. piramisával túl akar tenni a természet alkotásain – „művészetét a természet csodálja”;

2. maradandóságot akar biztosítani nevének minden pusztító kataklizmájával szemben – „évezredekre hirdeti nevem”;

3. mérkőzni akar Istennel, és le is akarja győzni őt – „erősebb lett az ember, mint az Isten”.

Próbáljuk kibontani ezt a három motívumot – a hatalomvágy szőttesét.

A szorongás: a piramisok alapja

A Fáraó nyugtalan.

Lucifer első szava az aggodalomé: „Felséges úr, aggódva kérdi néped… Vajon mi az, mi a nagy Pháraót Nem hagyja trónja vánkosán pihenni?”

Ádám álma csak most kezdődött el. Madách az első pillanatban jelzi: szorongó álom ez.

Lehetne-e más? Fejünkbe verték – azóta – az egzisztencialista filozófusok, hogy ami életünkben terv, tehát magunk jövőbe vetítése, projekció, az mind szorongást okoz. De hát ez a létünk telje – mondják. Ádám álomba merülése pedig a legtisztább, legtipikusabb példa lehet a magát a jövőbe vetítő emberre. Ádám, amikor erről a szándékáról szólt, a „projekció” szó pontos magyar tükörfordítását használta, az előző szín végén: „Jövőmbe vetni egy tekintetet…” S e jövőben – ez első személyű birtokraggal ellátott jövőben – magamagát óhajtotta látni Ádám. Tessék: most aztán láthatja, sőt: át is élheti magát ebben a bizonyos saját-jövőben. A projekció pompásan sikerült. Egyiptom trónján ül…

Ádám szorongó nyugtalanságát persze fokozza az is, hogy a bűnbeesés után Isten kiment a képből, „rejtőzködő Isten lett”, tehát Ádám üres égbolt alatt csinálja-álmodja végig a maga világtörténetét…

Hogy a piramis a szorongásra épül – van erre egy negatív bizonyíték is. Figyeljük csak meg: mihelyt a szorongás elmúlik – a meglelt szerelem és szabadság pillanataiban –, a Fáraó-Ádám tüstént abbahagyatja a piramisépítést.

Ezért is lehet a piramis az abszolút hatalom jelképe.

„Uram, segíts!”

Egy Fáraó boldogságának és üdvösségeinek esélyeiről folyik a szó…

Nehéz boldogítani egy ilyen nagyurat.

A finom dialógusba beleszól az eddig számba nem vett valóság. A piramisépíttető lelki válságába – beleszól a Rabszolga.

Ott rogyott össze a trón előtt, a korbácsütések alatt.

Egyetlen vonás hiányzott még a Fáraó jelleméhez. Az, hogy születésének a rabja. Hogy jellemét, szellemét, lelki érzékenységét meghatározza a fáraólét. Hogy a Fáraó – korlátolt.

Ezt most pótolja Éva, csitítva a segítséget kérő rabszolgát. Az uraktól ne remélj szolidaritást – mondja. Micsoda rabszolganői büszkeséggel számol be az osztályok közti kommunikáció lehetetlenségéről („Ki kínjainknak nem volt részese, Nem ért, nem ért!”)

A megrázó az lesz, az igazi drámai fordulat az lesz, hogy éppen Éva neveli majd fogékonyságra a Fáraót az efféle mélyből jövő jajkiáltásokra.

Amit az ördög a falra fest

Madách nem tartozik azok közé a drámaírók közé, akik tartalékolják a fordulatokat, csattanókat, hogy majd meglepetést keltsenek velük. Merészebb drámaíró ő ennél. Nem röstelli elárulni akármelyik pillanatban, hogy miről is szól a darabja. Minden részletében benne van az egész. Mintha a kifejeznivalója annyira sürgetné, hogy nem győzi minden alkalommal kimondani, végigmondani, ami a szívét nyomja.

A Fáraó és Lucifer első beszélgetése prológusként felvázolja a szín következő fordulatait… Sőt: minden szín végső kimenetelét.

Konfliktusok: háborúkon innen és túl

A Tragédia egyetlen színében sem jelentkezik problémaként a háború.

Van, amikor Ádám háborúból jön, vagy háborúba indul, de ez a háború mindig messze van, és sem őt nem érdekli igazán, sem másokat.

Végezzétek ki. Éljen a haza!