Márai naplói

 

Emlékszem, mindent megadtam érte. Ez még a legelső kötete volt, az „ostromnapló”, amely a felszabadulás után mint a hazai újjászületés egy kézzelfogható objektuma egyetlen példányban kijutott Genfbe. A magyar könyvkultúra legjobb korszakára vallott már megjelenésében is: formára, minőségre, szagra. Famentes papír, fehér nyersvászon borítás. Micsoda öröm volt kézbe venni ezt a vaskos kötetet. Márait a Révai Kiadó tette le az asztalra.

– „Szeged szebb lesz, mint volt” – üzenték elsőként a kiadók. (A porig lebombázott Franklin a bibliapapírra nyomott – Pléiade-szerű – szép piros Babits-összese! Feledhetetlen volt ez is.) Genfi kis könyvtáram legbecsesebb darabját – a Tizenkilencedik Század Uralkodó Eszméinek Befolyása az Álladalomra (első, 1851-es bécsi kiadás! Genfben találtam rá) – kínáltam föl a még nyomdafestékszagú, felszabadulásszagú Máraiért. Pedig akkor szenvedélyesen olvastam Eötvöst. Pontosan meg volt írva benne, hogy mit fognak ránk hozni a kommunisták. Eötvös tisztánlátóbb volt Koestlernél…

Előzőleg, diákkoromban, nem tartoztam Márai rajongói közé. Regényolvasáshoz sohasem volt semmi tehetségem…

A Napló hatott rám. Hatásához hozzájárult, hogy épp olvasása közben személyesen megismerkedtem Máraival. Mint mindenkit, engem is elbűvölt szinte sámánisztikusan elragadtatott, pergő csevegésében megnyilatkozó – vagy kinyilatkozó – lénye.

Ültem vele (meg az oly csendes, kedves Lolával és fogadott fiúcskájukkal) a genfi cirkuszban, mely a Plainpalais-n ütötte föl sátrát, de csak Jánoska nézte direktben a műlovart és a jegesmedvéket, mert minket közben ama másik, mesebeli cirkusz csodája kötött le, amelyről Márai suttogott közben. Egy gyerekkori cirkusz volt ez Kassán, sokkalta csillogóbb műlovarnőkkel, shakespeare-i bohócokkal és hallatlanul civilizált vadállatokkal…

Azokban a hetekben tanúja – lesütött szemű tanúja – lehettem annak a minden hangos szó nélküli eseménynek, amelynek néma tragikuma felér a kitelepítések és a deportálások végtelennek tetsző menetével: egy magyar író elhagyta hazáját – azzal a baljós előérzettel, hogy ha matuzsálemi kort ér el, akkor se tér talán többé haza. Azokban a hetekben rengeteget nevettünk, mert Márai valami „kacagj bajazzó!” szerepet öltött és egyvégtében jobbnál jobbakat mondott. Olyasmit, hogy „Zsüli nagynéném ült az ágytálon és valutázott”. Emlékszem, ezt a Huguenin-nél mondta és odakint, ahol a Lac Léman összeszűkül és a tó megszüli a Rhône-folyót, esti fényben – vajdajánosilag – kigyulladt a Mont Blanc. Teljesség kedvéért még fehér hattyúk is rázták a vizet szárnyaikról, óljaik felé totyogva, a csöppnyi Rousseau-szigeten.