A boldog feltámadás reménytelenségévelA naplójegyzetek írását – sorstársaimon is észreveszem – úgy tekintjük és úgy tekintettük, mint egyfajta öregkori mániát, a formálás felelőssége alól kibújó alkotószellemünk derűs és kétes kegyelmi állapotát… Szenilis kényszercselekvés? Dérynél olvasom (A napok hordaléka, 1976. június): „Reggelre kelve alig várom, hogy íróasztalomhoz, füzetem elé kerüljek. Pedig nincs miről szóljak, vagyis túl sok van, hogysem valami lehetne belőle.” Déry utolsó regényei– még a gyengén sikerült Félfülű is – valamik, szerte a világon számontartott, ismert, elemzett, méltatott művek. Hogy igazából olvassák-e vagy nem olvassák? – talán nem is döntő ez. Vannak. A napok hordaléka viszont elfelejtődött. Talán a címében rejlő esetlegesség telt be rajta. A fent idézett naplójegyzet is így folytatódik, belekanyarul a hordalék metaforájába: „Tudatosabb vagyok a forrásnál, mely nem is sejti, vize eljut-e a Fekete-tengerbe, vagy eliszaposodik-e útközben, látszatra haszon nélkül?” A szorongó látomás nincs messze Babitsétól:
Felütöttem Déry öregkori napló-kötetét, eltűnődésre késztető bölcsességek tárháza… És megcsap a kriptaszag. |