Az elme zavarai

Amikor a különböző témáról szóló jegyzeteimet szétrakosgatom polcokra: a fejemben is kialakul egyfajta rend – a lokális emlékezésé: „ez van középütt, az jobbra lent, amaz jobbra fönt…” Mintha az agyamba fényképezném (vésném) a szekrény polcait, s velük együtt: tervezett írnivalóim alakuló körvonalait.

S aztán valamilyen okból a kéziratok rendjét meg kell bolygatnom. Útra indulok: a legsürgetőbbet magammal viszem. Kockáztatva, hogy elveszítem. (S el is veszítem.) Meg aztán, hiába, félek avatatlan szemektől és kezektől: beviszem egy részüket az egyetemre, vagy eldugom itthon könyvek mögé…

Utána hetekig úgy érzem, mintha összekavarodott volna valami a fejemben. Emlékeim elbizonytalanodnak, köd száll rájuk. A koncepció kristályosodni akaró összefüggései, az elmémbe vésett „tükörkép” tovább dereng, túléli az átrendezett valóságot. De a támpontok szétszórva – amit idetettem, az most hol is van? – beáll a kettős emlékezés. Mint részeg embernél, hogy duplán lát…

Azzal vigasztalom magam, hogy a sarkamban járó Káosz fenyegetése megtanít, hogy becsüljem meg a Harmóniát. Augiász istállójában kristálytiszta kompozíciókat álmodom.