„Szánts, tollam…”

Formai bravúr

A naplóírásban megspóroljuk az írói munka legkeservesebb, legutálatosabb, legkétesebb kimenetelű részét: a formával való bajlódást, a koncepció és kompozíció egységének gondját.

Rábízzuk a kompozíciót arra a bizonyos tízezer véletlenre, ami megesik velünk.

Majd az életünk szépen kimozogja magát – gondoljuk. S legtöbbször ki is mozogja magát. A legtöbb napló az esetlegességek feljegyzésével kezdődik. S milyen végzetterhesen csengenek aztán az utolsó bejegyzések.

A legzártabb mű: a mindhalálig írt napló.

„Mint koporsó, kemény” – igen, elmondhatjuk rá – Mikes, Széchenyi, Füst, Lengyel Menyhért, Márai, Rónay, Illyés, Nagy Laci, Karinthy Cini naplójára – Adynak ezt a Bibliából kölcsönzött szavát.

A soliloquia örömei

A naplójegyzetek, most, hogy könyvben is megjelengetnek, jobban elárulják sajátosságaikat, mint amikor elszórtan publikálgatom őket lapokban, hetilapokban, folyóiratokban.

A Végtelen napjaim könyvpremierjén Juhász Ferenc beszélt (ő, a legöntörvényűbb világú költő hogyan tudja más írók világát ily empátiával megközelíteni?), s firtatta, kérdéseket téve föl, e naplójegyzetek írásának kezdeteit.

Összehordtam feleletül hetet-havat. A leglényegesebbet mégse mondtam. Féltem, hogy a kelleténél messzibbre merészkedem el.

A naplójegyzet-írás megszüntette nálam a baráti beszélgetések, diskurálás, társasági lét igényét. Ahhoz a pezsgőfürdőhöz képest, amelybe jegyzetelés közben merülök, unalmasnak tűnnek a követségi fogadások, akadémiai teák, vacsora utáni feketék, pláne a házaspári együttlétek… Mióta ezeket kerülöm, megédesedtek soliloquiáim órái.

Az elme zavarai

Amikor a különböző témáról szóló jegyzeteimet szétrakosgatom polcokra: a fejemben is kialakul egyfajta rend – a lokális emlékezésé: „ez van középütt, az jobbra lent, amaz jobbra fönt…” Mintha az agyamba fényképezném (vésném) a szekrény polcait, s velük együtt: tervezett írnivalóim alakuló körvonalait.

S aztán valamilyen okból a kéziratok rendjét meg kell bolygatnom. Útra indulok: a legsürgetőbbet magammal viszem. Kockáztatva, hogy elveszítem. (S el is veszítem.) Meg aztán, hiába, félek avatatlan szemektől és kezektől: beviszem egy részüket az egyetemre, vagy eldugom itthon könyvek mögé…

Utána hetekig úgy érzem, mintha összekavarodott volna valami a fejemben. Emlékeim elbizonytalanodnak, köd száll rájuk. A koncepció kristályosodni akaró összefüggései, az elmémbe vésett „tükörkép” tovább dereng, túléli az átrendezett valóságot. De a támpontok szétszórva – amit idetettem, az most hol is van? – beáll a kettős emlékezés. Mint részeg embernél, hogy duplán lát…

Azzal vigasztalom magam, hogy a sarkamban járó Káosz fenyegetése megtanít, hogy becsüljem meg a Harmóniát. Augiász istállójában kristálytiszta kompozíciókat álmodom.

Elveszett idők nyomában

A boldog feltámadás reménytelenségével

A naplójegyzetek írását – sorstársaimon is észreveszem – úgy tekintjük és úgy tekintettük, mint egyfajta öregkori mániát, a formálás felelőssége alól kibújó alkotószellemünk derűs és kétes kegyelmi állapotát…

Szenilis kényszercselekvés?

Dérynél olvasom (A napok hordaléka, 1976. június):

„Reggelre kelve alig várom, hogy íróasztalomhoz, füzetem elé kerüljek. Pedig nincs miről szóljak, vagyis túl sok van, hogysem valami lehetne belőle.”

Déry utolsó regényei– még a gyengén sikerült Félfülű is – valamik, szerte a világon számontartott, ismert, elemzett, méltatott művek. Hogy igazából olvassák-e vagy nem olvassák? – talán nem is döntő ez. Vannak. A napok hordaléka viszont elfelejtődött. Talán a címében rejlő esetlegesség telt be rajta. A fent idézett naplójegyzet is így folytatódik, belekanyarul a hordalék metaforájába:

„Tudatosabb vagyok a forrásnál, mely nem is sejti, vize eljut-e a Fekete-tengerbe, vagy eliszaposodik-e útközben, látszatra haszon nélkül?”

A szorongó látomás nincs messze Babitsétól:

Felütöttem Déry öregkori napló-kötetét, eltűnődésre késztető bölcsességek tárháza… És megcsap a kriptaszag.

Az írói mesterség szemérme

Rónay György kiábrándul Charles du Bos-ból, amikor megtudja, hogy ragyogó naplóit diktandóban vetteti papírra („…hogy valaki önmagát, problémáit, benső ügyeit, lelkét diktálva boncolja, ez olyasféle feszélyezettséget kelt bennem, mintha egy hálószoba-jelenetnek volnék tanúja”).

Nem is csak a diktálás közbeni intimitás az, amit – pláne most, eltűnődve R. Gy. 45 évvel ezelőtt írott reflexióin – magam számára is szinte elviselhetetlennek érzek, ha – elképzelem – valaha is vak Miltonként erre kényszerülnék (pláne, ha lányomnak kellene diktálnom), hanem még tisztába nem rakott kézirataim gépeltetése is feszélyező számomra.

Márai naplói

Emlékszem, mindent megadtam érte. Ez még a legelső kötete volt, az „ostromnapló”, amely a felszabadulás után mint a hazai újjászületés egy kézzelfogható objektuma egyetlen példányban kijutott Genfbe. A magyar könyvkultúra legjobb korszakára vallott már megjelenésében is: formára, minőségre, szagra. Famentes papír, fehér nyersvászon borítás. Micsoda öröm volt kézbe venni ezt a vaskos kötetet. Márait a Révai Kiadó tette le az asztalra.

– „Szeged szebb lesz, mint volt” – üzenték elsőként a kiadók. (A porig lebombázott Franklin a bibliapapírra nyomott – Pléiade-szerű – szép piros Babits-összese! Feledhetetlen volt ez is.) Genfi kis könyvtáram legbecsesebb darabját – a Tizenkilencedik Század Uralkodó Eszméinek Befolyása az Álladalomra (első, 1851-es bécsi kiadás! Genfben találtam rá) – kínáltam föl a még nyomdafestékszagú, felszabadulásszagú Máraiért. Pedig akkor szenvedélyesen olvastam Eötvöst. Pontosan meg volt írva benne, hogy mit fognak ránk hozni a kommunisták. Eötvös tisztánlátóbb volt Koestlernél…

Előzőleg, diákkoromban, nem tartoztam Márai rajongói közé. Regényolvasáshoz sohasem volt semmi tehetségem…

A Napló hatott rám. Hatásához hozzájárult, hogy épp olvasása közben személyesen megismerkedtem Máraival. Mint mindenkit, engem is elbűvölt szinte sámánisztikusan elragadtatott, pergő csevegésében megnyilatkozó – vagy kinyilatkozó – lénye.

Ültem vele (meg az oly csendes, kedves Lolával és fogadott fiúcskájukkal) a genfi cirkuszban, mely a Plainpalais-n ütötte föl sátrát, de csak Jánoska nézte direktben a műlovart és a jegesmedvéket, mert minket közben ama másik, mesebeli cirkusz csodája kötött le, amelyről Márai suttogott közben. Egy gyerekkori cirkusz volt ez Kassán, sokkalta csillogóbb műlovarnőkkel, shakespeare-i bohócokkal és hallatlanul civilizált vadállatokkal…

Azokban a hetekben tanúja – lesütött szemű tanúja – lehettem annak a minden hangos szó nélküli eseménynek, amelynek néma tragikuma felér a kitelepítések és a deportálások végtelennek tetsző menetével: egy magyar író elhagyta hazáját – azzal a baljós előérzettel, hogy ha matuzsálemi kort ér el, akkor se tér talán többé haza. Azokban a hetekben rengeteget nevettünk, mert Márai valami „kacagj bajazzó!” szerepet öltött és egyvégtében jobbnál jobbakat mondott. Olyasmit, hogy „Zsüli nagynéném ült az ágytálon és valutázott”. Emlékszem, ezt a Huguenin-nél mondta és odakint, ahol a Lac Léman összeszűkül és a tó megszüli a Rhône-folyót, esti fényben – vajdajánosilag – kigyulladt a Mont Blanc. Teljesség kedvéért még fehér hattyúk is rázták a vizet szárnyaikról, óljaik felé totyogva, a csöppnyi Rousseau-szigeten.

Szellemidézet – avagy egy citológus ambíciója

– Túl sokszor idézget Márai naplóiból!

– Ha már azok közé a kivételes magyar olvasók közé tartozhatom, akiknek sikerülhetett hazalopniok Márai naplóköteteiből, kötelességemnek tartom, hogy minél többet idézzek belőlük. Kijátszottam a vámot, a cenzúrát és most kijátszom a szerző vétóját. Márai rendületlenül tiltja, hogy nem-szabad hazánkban őt olvashassák. Úgy tudom, húsz sornál rövidebb idézethez nem szükségeltetik szerzői engedély. Örülnék, ha idézőjelek közé téve a csempészárut, tíz-húsz soronként publikálni tudnám az idehaza ön- és hatalomeltiltott szerzőnek összes, Amerikában megjelent műveit.

Elkötelezettség

„Tolle! Lege!” – mondta egy égi hang Augustinusnak és egy életre elkötelezte a Könyvvel, amit kezébe adott.

Egy örökéletre.

A Könyvben minden oldal üres volt.

És pontosan annyi fehér lap volt belekötve, amennyi a Vallomások megírásához kellett.