Mielőtt az első szó elhangzik

Már a hirdetőoszlopnál kezdődött. Aztán a sorba állás a pénztárnál jegyért. Estére átöltözni. A színház tere, a homlokzat kivilágítva: ez is szívdobogtató volt. Előcsarnok. Egyenruhás jegyszedők. (Feledhetem-e valaha is a nemzeti színházi altisztek sötétzöld atilláját? A győztes magyar reformkor veterán honvédjei voltak ők.) A nézőtér. Arany és bársony. A hatalmas csillár és a páholyok fölött a kis függőlámpák. (Ezek megmaradtak – ezek maradtak meg. A Parlamenti Könyvtárban ma is égnek. Vályi Gábor mentette át oda magához őket, csöndes és olthatatlan színházszerelmében.) S a nagy vörös bársonyfüggöny. Rajta az észrevehetetlen kukucskálólyuk, csak a függöny lebbenése árulja el, hogy valaki onnét figyeli, vajon a helyemen ülök-e már, hogy kezdhessék az előadást…

Mindez már része volt a színházi élménynek.

És minden színdarabhoz ugyanez az út vezetett.

Csak amikor a gong szavára szétsuhant a függöny két szárnya, és megcsapta a földszinti nézőt a színpadi hűvösség és Nemzeti Színház-szag, a színházi este sztereotip keretében csak akkor jelent meg az az esti dráma világát felmutató díszlet. (Ez is már haladás volt. Hiszen a legelső olasz típusú színházakban még a díszlet is állandó volt, legalábbis műfajonként. A tragédiákhoz szolgált mindig ugyanaz a palotasor vagy palotaterem; a komédiákhoz ugyanaz a görbe utca, balkonos házzal; a pásztorjátékokhoz ugyanaz a pagony.)

Egy idő óta a díszlet néha elénkbe jön. Kezdetben csupán tanítóilag. Dokumentumok jelentek meg az előcsarnokban, ha kellett, ha nem kellett. A shakespeare-i királydrámákhoz előre tanulmányozhattuk a Yorkok és Lancesterek családfáját.

Belgrádban egy csipkékkel bélelt kürtőn át jutott a néző a helyére, ahol így már előre otthon érezhette magát. A darab színtere: Bécs volt. 1914, Schratt Katalin szalonja. A színre lépő Freud Zsigmond elmélete segítette aztán a nézőt, hogy rájöjjön, minek a szimbóluma is volt az a kürtő…

A Medeához – Serban New York-i rendezésében – már emberi csonkokon, lemészárolt gyerekek hulláin bukdácsolhatott le a néző. Le, valahová az alvilágba, a pokolba, a hullaházba. Hová?

Mindegy. Minden út Euripidészhez vezet.