On revient toujours…

Itt küldöm a drámát – újjáírva –, nézőpont-változtatással, mondhatnám: egy másik csillagról nézve.

Dacos tagadásul arra, amit legutóbb mondtál: ne törődjem folyton azzal, amit már megírtam, írjak újat.

Hogy mi visz mégis vissza a megírtakhoz? Az a kényszer talán, amely a gyilkost visszatéríti a tett színhelyére? Ha azért tér vissza a gyilkos – ez feltehető –, mert bűntudata abban jelentkezik, hogy rosszul vitte végbe a bűntettet – pl. hogy nem kufferbe kellett volna pakolni az áldozatot, hanem elégetni –, akkor vállalom ezt a magyarázatot drámaírói „reprízeimre”. Nekem is lehet álmom egy „tökéletes bűntett”.

Másik magyarázat: „kiszínházbólított” drámaírói egzisztenciám. A feleslegesség bűntudattal jár. A munkanélküli nem kerülheti el a kétségeket, hogy a szakmunkásképzőben elmulasztott valamit. Én is csak magamat teszem felelőssé, ha drámai művem kéziratban ragad. Ez természetes. Tehát kezdődhet az igazamat bizonyító istenkísértés: a közöny légkörében megmutatni, hogy nem tudom olyan magasra ajzani eszméimet, hogy ne tudjam remekbe meg is formálni…

Amellett: nem köt semmi. Úgy értem: nem köt megrendelés, szerződés, elvárás, premier, dátum… Szabad vagyok. A semmibe írok. De mivel ez a szabadság (Sartre ezt nevezi „az ökörnyál szabadságá”-nak) ellentétes a kötött drámai formával: magamat kötözöm egyre ravaszabb matrózhurkokba.