Felcsenget a rossz lelkiismeret

Velencében vagyok. Egy baráti család fiának az eljegyzésén. A szálloda halljának szép rajzú márványasztalán hever a vaskos idegenforgalmi album: FIRENZE EXPO, 1985. Mit kínál Firenze ebben az évben külföldi vendégeinek? No lássuk, mi vár rám, ha holnap visszamegyek Firenzébe. A könyv kiállítása, a reprók benne a legdrágább művészettörténeti kiadványok nívóján vannak.

Ahol kinyílik – szinte magától, szinte nekem! –, a 81. oldalon: szabadtéri színház színes fotói. Where His Summer? Fiesole naturally!

S a kísérő szövegben a számomra oly ismerős közlés, hogy a fiesolei római színház nyári programjának biztosítására szolgál a Nemzetközi Dramaturgiai Központ, amely új, látványos drámák megírását szorgalmazza.

Hát igen, nálam is szorgalmazta. Nekik kellett volna megírnom erre az idei szezonra a Hieronymus Boschról szóló drámát. Évek óta hányszor mondtam már el nekik – egy kicsit mindig gazdagabban – a témát. De mindig csak a témát. Hittek benne ők is. Talán jobban, mint én, mert a benső kételyeimet persze nem mondtam el. (Vagy pedig ők tudták, hogy a kételyek a színházban arra valók, hogy zseniális megoldásokra sarkalljanak.)

A tavalyi előzetesben még minden olasz újság hirdette a Gyönyörök Kertjét, az én Bosch-triptichonomat. Mi vitte el ezt is a meg nem írt műveim limbusaiba?

Hogy a nyaram, a tavalyi, ráment a taggyűlés előkészítésére? Mi értelme volt? Még a két hónapon át körmölgetett megnyitóbeszédemet se közölte egyetlen folyóirat sem. Az istenbékéjét, ami a taggyűlésen már szinte mintha meglett volna – egy hónap múlva – elsöpörte egy szelet vető vers körül támasztott vihar.

Itt állok, majdnem üres kézzel (félig megírt színdarab nem színdarab), egy teljesítetlen szerződéssel, amely a torinói Dalla Rocca társulatnak biztosította volna a jogot a fiesolei nyári bemutatóra – s hogy utána, a szezonban, az olasz színházakban turnézva tovább játsszák…

 

*

 

Ma éjszaka fél egykor felcsöngött a telefon itt a szállodai szobámban. Olyan mély álomból vert fel (nem tudom, hanyadik álmatlan éjszaka után), hogy nem tudtam, merre a kislámpa, hol is lehet a készülék – mindent levertem az éjjeliszekrényről.

– Csak téves lehet – jár a fejemben, amíg a sötétben előkotrom a leesett telefonkagylót az ágy alól.

– Önt keresik, professore! – mondja a portás.

– Tévedés – mondom.

De nem. Már hallom M. hangját, akit utoljára tavaly július elején láttam, amikor a születésnapját ünnepeltük. Hogy nyomozta ki, hogy itt megtalál? És mit akarhat?

– Mikor kezdődnek Fiesolében az előadások? Tűvé tettem Olasz- és Magyarországot a címedért. Kaphatnék-e a Boschra jegyet? Ugye még nem késtem el?

– Nem. Én késtem el.