Az olaszok boldogok lehetnek

Az egyetemen – vizsgáztatás közben – felhívtak Pestről, a Könyvvilágtól, s lediktáltam a cikket, amit tegnap Velencében megírtam. (Abból az alkalomból nyilatkozhatom, hogy most jelenik meg egy drámakötetem, a Világvégjátékok. Miért írok drámát? Miért olyat, amilyet? S ma meg miért efféle „világvégjátékokat” – tehát miért még olyanabbakat, mint eddig?)

Nem először próbálom kifejteni véleményemet – de talán most egy hajszállal jobban sikerült – a drámai műfaj sajátos „logikájáról”. Hogy olyan evidenciákhoz juthatunk drámaírás – és a dráma előadása és végignézése – során, amire más módszerekkel nem lehet eljutni…

Utána kínzott a szokásos kétség: megint egyik magándrámaírói rögeszmémet hajtogattam, szemben a hazai színházi közgondolkodással.

Lefekvéskor, éjfél felé, kinyitom a ma reggel még Velencében, a vasúti állomáson vásárolt (de hosszú nap volt ez a mai is!) La Repubblicát. Benne Moravia nagy interjúja: Moravia a színházat választja. Arról beszél, hogy tizenhároméves korában már falta a görög drámákat. Akkor alakította ki a drámáról való nagy véleményét.

„…meggyőződésem: a színház mindenekelőtt hittevő hely, ahol a világ problémáiról van szó. A regénnyel szemben a színháznak egészen más módon magas méltósága van. Olyannyira, hogy ha a dráma meghalna, bizonyos dolgok nem lehetnének kimondhatók.”

Örülnöm kéne, hogy lám, milyen egybehangzó a nézeteimmel, amit Moravia mond.

De ő mindezt egy figyelmes hallgatóság számára mondhatja. Szavaiból kisüt a heuréka boldogsága. S tudja, hogy ennek fénye azok szemében is felragyog, akik ma szerte Olaszországban az interjúját olvassák.

És a színház is boldog. Mert egy nagy író őt választotta.