„…egy eleven meg egy holt”

A tragédiák terében ledöntve a korlát, amely elválasztja az élőktől a holtakat.

Ha van rokonság a ballada és a tragédia között („a ballada: tragédia dalban elbeszélve”), talán épp ebben van a rokonság. Arany balladájában a föld alá dugott férj „lepedőjét, szemfödelét kapja” s jön az árva fiúért. És Rebi néni lelke is visszajár. Robogány is visszajár. A Duna öngyilkosai is feljönnek a víz alól a Margit-híd felavatására. V. László arra riad fel, hogy „láncát tépi Hunyadi két fia”, hiába mondják neki, hogy „László – tudod – nem él”. Dalos Eszti démoni zenészek muzsikájára énekel egy égben vonuló lepedőről, Tuba Ferkó szalad utána, mintha csak rafinált parafrázis volna a népdalra (Arany ismerte), amelyik valahogy úgy szól: „jaj, de szépen süt a hold, jaj, de szépen ballag együtt egy eleven meg egy holt”.

Babonásan, mint az Arany-balladákban vagy természettudományos (természettudományoskodó) álarcban, a múlt kísértetei meg-megjelennek a tragédiákban. Az Oreszteia-trilógia azzal kezdődik, hogy Kasszandra az élő Agamemnónt holtnak látja, majd azzal folytatódik, hogy Klytaimnésztra a holt Agamemnónt élőnek, s végül – az utolsó részben – Oresztész rémeket lát, köztük megölt anyját.

A múltkor olvastam Simonyi Imre egyik verse mottójaként a legtöményebb tragédiát sejtető népdalt. Bízvást lehetne egy Oreszteia summája: a holt apa parancsára az anyagyilkosságot bevégző Oresztésznek énekelhetnék ezt az erynniszek, a megtört lelkű Oresztésznek – tragikus iróniával, gúnyolódva: „Hát az anyád él-e még, hát a fia ép-e még, halott apád a fogát rád-e vicsorítja még?”

Shakespeare-nél aztán pláne, mint egy katalaunumi csatában küzdenek (s küszködnek) egymás mellett az élők és a holtak. Ibsennél a vérbajjal elfuserált géneken át rondítanak bele utódaik életébe a vígkedvű apák: menthetetlenül jelen vannak, jelen vannak…

Minden tragédiaszín megannyi Kékszakállú herceg vára, ahol a gyilkosok és az áldozatok társbérletben élnek.

Időbontás? Ez a legeleslegigazibb időbontás.

Felbontani, felgöngyölíteni, ami visszavonhatatlan válaszfalnak látszik: azokat élet s halál közötti vak kárpitokat…

(Mily természetes számomra, hogy egyik drámámban Rudolf királyfi agyonlőtt szeretője mellett virrasztva csendesen elbeszélget kihűlő áldozatával; hogy egy másikban Néró egy fiúban felismeri megfojtott feleségét; hogy a darab eredeti változatában, a Tüzet viszek páros öngyilkosai az öngyilkosságukat már post mortem csinálják végig; hogy az Egy szerelem három éjszakája halott hőseit a Virágáruslány látni vélte a villamosból… Ezeket a jeleneteket a rendező rendszerint szó nélkül kihagyta, s ha véletlenül valami megvalósult belőlük, nem akadt soha egyetlen kritikus se, aki említésre méltatta volna.)