A másként (is) gondolkozás művészete

Arisztotelésztől kezdve Peter Szondiig minden drámaelmélet-író bölcselő megegyezik abban, hogy a drámai alkotásban a REND nyilatkozik meg mint egyfajta „gyönyörű képesség” – hogy József Attila szavaival fejezzük ki magunk. Ám mondhatjuk ugyanezt Göncz Árpád találó metaforájával is, aki a drámaírói tevékenység értelmét és ambícióját így fogalmazta meg: „ha cseppfolyós körülötte a világ, megszerkessze a kristályrácsát”.

Bizonyos, hogy nem minden drámában rajzolódik ki a világ kristályrácsa. De minden valamirevaló drámaíró erre tör. S amikor aztán egyes drámákból összeáll az „oeuvre”, ennek istenkísértő összessége az író sorsát is magyarázza: „s döbbenten látom, hogy hat, együtt, mennyire kristályrács, s nem is csak a cseppfolyós világé, hanem a magam életéé…”

Azt hiszem, hogy ezt a kristályrács-effektust nemcsak Göncz öt nyelv szinkronjában játszott monodrámájában, hanem a fesztiválon szereplő többi drámában is észrevehettük. (Krleža, Goldoni, Italo Calvino, Lengyel Menyhért, Beckett, Corneille, Pirandello, Havel…)

S az viszont bizonyos, hogy e század politikai konstrukciói rettenetesen távol esnek attól, amit József Attila REND-nek (szabadságszülte Rendnek!) mond és Göncz pedig talán ugyanezt: KRISTÁLYRÁCS-nak nevez. Ha Ferenc József, Tisza István és Vilmos császár a Burgtheaternek nyújtotta volna be az Első Világháború szinopszisát, nem akadt volna dramaturg, aki megrendelte volna tőlük ezt a zagyva rémálmot színpadi bemutatásra.

Elképesztően dilettánsok voltak. A politikában is. A játékidővel se voltak tisztában. Azt mondták, úri becsületszavukra, hogy az egész mutatvány addig fog tartani, amíg a levelek lehullanak. És több mint négy évig tartott. Próbálna valaki ilyesmit egy színházban csinálni.

Vagy vegyük a Párizs környéki békét. A drámaírónál elemi követelmény, hogy tudjon gondolkozni valamennyi szereplőben. A protagonistában is, az antagonistában is. Átélte-e Clemenceau a legyőzötteket?

Jó, Clemenceau nem volt drámaíró. De hátha épp ez volt a hiba, hogy ezeknek a Tiszáknak és Clemenceau-knak, később meg a három szenilis jaltai társszerzőnek annyi érzékük se volt a drámai formákhoz, a katarzishoz, az empátiához, a konfliktusok kezeléséhez, a dialógushoz, mint hajdúnak a harangöntéshez.

És amatőrködésükre ráment ez a század. Vele a mi életünk.

Most tehát itt Közép-Európában, ahol a bécsi, pesti, trieszti, zágrábi, prágai kávéházakból mindig elég jól ráláttunk a politikára is, meg a színházra is, bár a kávéházakat jórészt megszüntették, mintha a kávéházi nézők és áldozatok azt mondtuk volna: no ebből elég, a politika véresebb dolog, hogysem egyes-egyedül a politikusokra lehessen rábízni – tehát ahol egykor az Isten kegyelméből trónolt a császár és király, legyen most jelen egy drámaíró, aki VÉGSŐ ESETBEN tudhat MÁSKÉNT IS gondolkozni.

Gondoljuk csak Szarajevóra, Trianonra, Münchenre, Jaltára, Budapestre, Prágára… A boldogulásunk megannyi elmulasztott alkalmára. Egyik se volt „történelmi szükségszerűség”. Megannyi lötyögő, rosszul megírt, indokolatlan rögtönzés; ahogy a Hamletben mondják: HEBEHURGYA VÉRES MUNKA.

Képzeljük csak el, ha a Szerbiához intézett idiotisztikus ultimátumot az agg Ferenc József helyett (aki előrehaladott korával elveszítette azt a képességét, hogy veleszületett szenilitását leplezni tudja), Karl Krausnak, Ady Endrének vagy Karel Čapeknek kellett volna ellenjegyeznie.

A drámaíró a főhatalomban: óvintézkedésnek tekinthető, amellyel esetleg elkerülhető egy kényszerhelyzet kényszermegoldása, hisz egy másként gondolkodásra is alkalmas elme az ostoba és primitív politikai szituációkban oly paradox és ragyogó megoldást találhat, mint egy tapsot arató csattanós felvonásvég.