Happy end

 

Lengyel György telefonált ma este. Megkapta a pécsi színházat. Szeretné játszani a darabjaimat, mondja. Lám, ismeri őket. A Nérót, a Búcsú a csodáktólt. A sohasem játszottakat is. Nekem ez is szinte megrendítően megtisztelő. Kéne egy új kamaradarab is neki… Hogyan? Hát a terveimben is olvas?

Kovács Sophie egyszer azt mondta: „Több mint tíz éve lakik itt nálam, mindennap annyian keresik, de még egyetlen egyszer se telefonált magának se egy rendező, se egy színigazgató. Miféle drámaíró maga?”

Szegény Sophie most meg lehetne elégedve.

Bejött az a telefon, amit én is épp harminc éve vártam.

Utána elfogott valami heves, zaklatott szívdobogás. Mondtam is Irkének.

– Emlékszel, a mesékben van úgy, hogy hosszú várakozás után jóra fordul minden, beállít az elveszettnek hitt fiú, s erre az agg atyának örömében megreped a szíve.

– Jaj de hülye vagy – mondta Irke, de azért kitapogatta a pulzusomat, és ő is elszórakozhatott egy bartóki aritmián.