A görög drámához

Mircea Eliade naplójában olvasok (1961. december 16-i dátummal) egy rövid – alapvető – feljegyzést a görög drámáról. Ő is csak úgy írja le, ahogy hallotta James Redfieldtől, látnivalóan Eliadét is megfogta a görög drámának ez az interpretációja – vagy inkább: revelációja.

„A görög drámák merész szentségtöréseit, erkölcsnélküliségüket stb. olybá kell vennünk, mint az álomban megengedett szabadságokat. Az athéni társadalomnak, a színháza jóvoltából sikerült megszabadulnia bizonyos rögeszméktől, megsértenie a tabukat, pontosan úgy, ahogy az egyén is egyenesbe hozza a maga nappali létét, hála azoknak a szabadosságoknak és hámból kirúgásoknak, amelyeket álmában elkövethet.”

Mióta csak drámával foglalkozom, így érzem, így tudom ezt én is – mondogattam is, és talán le is írtam.

Ezen az alapon vagyok annyira ellene a jellem következetességét hajtogató igényeknek is. Egy drámai hős akkor kezd érdekelni engem, ha megsejtem benne, hogy visszájára is fordulhat, ha nincs arra ítélve, hogy azonos legyen önmagával. (Vagy ha igen: akkor épp a hősnek ez a bezártsága, betokosodása, bezápulása, „jellemgróffá”-merevedése lesz a komédiájának vagy tragédiájának a magja.)

A Hősök nélkül Izsóf Jánosa nem akar azonos lenni önmagával – a konzervatív magyar nemesurat megkísérti egy tragikus kitörés lehetősége, de elvéti a lépést (ami nem véletlen), és kibukik belőle a nyilas. A Kakast áldozzatokban a háborús párti politikust hazahívják az emigrációból, szükség van rá: beérett a háború – s erre ő békét csinál. Az István napjában nem nehéz felismerni az Achim-gyilkos Bajcsy-Zsilinszkyt – mintha túlélte volna Sopronkőhidát. A Késdobálókban, akik halálosan szeretik egymást: gyilkolják egymást – és ez éppoly indokoltan-indokolatlan, mint bármely álomindulatunk. S mindezeket a drámákat nyíltan a magyar társadalom kiegyensúlyozatlan pillanatainak kiegyensúlyozása végett írtam.

1941-ben, 1953-ban, 1957-ben.

Csak a Hősök nélkül tudta zavartalanul betölteni hivatását, mint a társadalmi lét visszáját feltáró katarziskísérlet.