Bukarest felé

Indulás előtt Ablonczy László felszerelt útiolvasmánnyal: román drámaírók darabjaival, s a róluk szóló bukaresti lapokkal. Nem szeretnék sértő tájékozatlanságot elárulni, amikor találkozom majd a román kollégákkal.

Nem minden irigykedés nélkül olvasom a kritikai összeállításokat róluk. Mintha korunk megannyi eredeti bölcselőjét mutatnák be, akik a klasszikus filozófiákból ismert rendszeralkotás helyett a hasonlóképpen az evidencia fényét ígérő drámai műfajban jutottak el az ember lényegének valamilyen új felismeréséhez. – „Hol sikerült továbbvinnie szerzőnknek Szophoklészt?” – „Mi az, ami megkülönbözteti önt Sartretól?” – így a másik.

Csupa efféle kérdést vetnek föl a kritikák.

Nem az az érdekes, hogy a világirodalom (ezúttal csakugyan a nagyvilágirodalom) összefüggéseiben nézik a szemük előtt születő drámai műveket, hanem sokkal inkább az, hogy a világ összefüggéseiben nézik, mintha a legújabb drámáik megannyi mikrokozmikus méretű megfejtése volna az emberiség folyton újratermelt abszurdumainak.

Nálunk évtizedeken át a jópofaság és a belletrisztika volt a tónusa a színházi (napi-)kritikusoknak. A megértő szándék helyett a polgár-képesztő bennfentesség, amely megengedhette magának a hétről hétre szeszélyesen változékony finnyáskodást is. Az elkényeztetett kritikus indoklásra sem szoruló pihá!-it, köpködését, röhincsélését.