Holott… Holott… Holott…

Pirandello IV. Henrikjéről ír egy színikritikus. Idézi a régit. Az 1940-es vagy 41-es előadást a Madáchból. Vág egyet – a fórsrift szerint – a Németh Antal-féle Nemzeti Színházon, amelynek – mondja – nem kellett a korszerű dráma, csak Csathó, Herczeg, meg a középkori misztériumok.

Holott – úgy emlékszem – O’Neill, Eliot akkor jelent meg először Magyarországon. S épp a Nemzetiben játszották őket. (S ha jól számolom, mindkettőt azon frissiben.)

Holott, úgy rémlik, Csathót akkoriban menesztették a Nemzeti főrendezői székéből. Ő Hevesi Sándor embere volt. És arra mérget veszek, hogy Németh nem játszott Csathót. Igen, egy-két Herczeget játszott. Ha nem is annyit, mint előtte Hevesi, akinek volt olyan szezonja, hogy nyolc Herczeg-darabot tartott a repertoáron. Viszont Németh Antal Nemzetije annál inkább játszott Tamásit, Márait, Németh Lászlót, Illés Endrét. S játszotta a Hősök nélkült is. S majdnem mindnyájunkat az akkori Nemzeti avatott drámaíróvá. Holott mi mind hitvalló anti-Herczegek voltunk.

Soha le nem róható hálám jele az is, hogy a Németh Antalt és színházeszményét eltipró hatalmakkal és tollnokaikkal szemben igyekszem megvédeni őt. Most már csak az emlékét.