Medúza-álarc

Németh László írt egyszer a színházvezetésben uralkodó primitív és megfellebbezhetetlen előítéletekről. A nagy színházi bennfentesek ajkáról idézik az előítéleteket a kis bennfentesek és így szállnak aztán ezek – mint a babonák – generációról generációra. Úgy emlékszem a címe is ez volt a cikkének: Színházi babonák. Vagy ilyesmi. Régen volt. Még diákkoromban olvastam. A sárkányölő Szent György hivatásának tüzét csiholta bennem. Erre most – csendesen emésztődve a sárkány gyomrában – még elég tisztán emlékszem.

A legsérthetetlenebb fétisek fészke a Közönség címszava alatt lappang. – Mit szeret a közönség?

E kérdésfeltevéssel minden bátrabb lépést, minden szárnyalóbb gondolatot meg lehet bénítani. Mert csakugyan, ki tudja?

– Mit szeret a közönség?

Medúza-arccal – Medúza-álarccal! – mutatják fel neked azt a közönséget, amely pedig – ki tudja? – talán csillogó szemmel, önfeledten nézné a drámádat.

A kérdés idegméregként hat.

Még a közönségre is, ha netán azt hitte volna, naiv fejével, hogy szerethet mást is, mint amit mondanak róla, hogy szereti. Ez az a téveszme, amelyről Lengyel Balázs is ír, ő a költészettel kapcsolatban: „valamiképp szűkös-személytelenül fogjuk fel az olvasó és a költő viszonyát… ez a kapcsolat a valóságban alanyibb, érzelmileg dúsabban telített, a rokonszenv és az átélés-azonosulás szálaival szorosabban egybekötött, mint gondoljuk.”

A drámaíró számára a közönséghez a viszonya ennél még szűkösebb-személytelenebb – a színházi babonák optikai csalásainak eredményessége folytán.