Az Idő-hajó utasai és potyautasai

„Elmegy nevével az idő hajója” – mondá Petőfi a színészről. Körvonalazhatatlan és gyönyörű kép. „És menni fog egy örökléten át.” Oly szépen írja, hogy szinte irigylésre méltóvá teszi a színészre váró örök nemlétet.

A hírnévnek ez a kozmikus tünékenysége a színész számára csakugyan szívszorító lehet. Megejtő és szívszorító, mintha a Színpad, amelyen ágál, csendesen átúsznék vele a véget nem érő Semmibe. Csapkodó díszletek alatt hajózik az Óperencián. Omlik könnye a maró sós levegőn…

A hajófenéken kuksol néhány színigazgató. Ők a potyautasok a kalózhajón. Nem győznek gratulálni egymásnak. Hisz az ő nevükkel is elmegy az idő hajója. Ők tehát a szerencse fiai. Egy generáció se kell, és semmibe vész a rossz emlékük. A kutya se emlékszik rájuk. Mit csináltak? Kirugdosták színházukból Tímárt, Daykát, Urayt, Mezei Máriát? Áldozataik felett mondtak gyászbeszédet? Színházat robbantottak? Nem játszották a darabjaimat? Kik is voltak?

Nem emlékszem.

Ki emlékszik?