Levitáció

Ha színpadra írnám Nizsinszki halálát…

Egy szép nyári délután a Városligetben sétál Márkus Emília az unokáival.

Emma asszony, a Szőke Csoda, már nem fiatal, lila fátyolka van ráncosodó nyakába kötve, lila a napernyője is. Egyik unokája perecet rágcsálva felnéz az égre… – Nini, ott van a papa! – mondja. – Papa! Hova mégy?

– Aber geh! – mondja a nagyasszony, a Monarchia jobb köreiben megengedett németes szóhasználattal. – Mit keresne ott fenn az atyátok?

De azért ő is nézi azt a mozdulatlanul lebegő pontot az égen, amely számára még leginkább a pacsirtához hasonlít. Erről a madárról ugyanis nemegyszer hallotta már földbirtokos gavallérjaitól – akik a vidéki élet szépségeit festegették előtte komoly szándékokkal –, hogy felfúrja magát a levegőbe, ott megáll, és röptében énekel.

De ahogy jobban megnézte (az öregek távollátók), úgy vélte, hogy az a kis pont csakugyan a veje.

– „Babona-babona, üsd félre!” – ezt a mondókát utoljára akkor hallotta, maga is kislány korban, amikor a fiúk golyóztak és az egyikük golyója egyenest gurult a lyuk felé. A többi gyerek némán, alig rebbenő szájjal hajtogatta magában a rontás szavát. – „Babona-babona, üsd félre!”

A színpad közepére a zsinórpadlásról puhán lehuppan valami tollcsomó. Csakugyan egy pacsirta volt.