A két tigris

Nem kell rágnom a golyóstollam, hogy a világnak ezt a csodáját, Rio de Janeirót leírjam, amint a valószínűtlen hegycsúcsok és az óceán között billegve terül-tárul alánk, felénk, fölénk, mohón húzva magához a végtelen éjszakával versenyt futó repülőgépünket, amely a reggeli napot hozza most szárnyain valahonnan Észak-Európából… Csak előhúzom kézitáskámból az egyik könyvet, amelyet erre a dél-amerikai útra magammal hoztam: itt van benne, meglepetésemre, Rio de Janeiro pontos költői leírása, s nem is akárkitől: Paul Claudeltől. Véletlenül került táskámba a könyv, nem holmi irodalmi bédekkernek pakoltam be Pesten, hanem rossz írói lelkiismeretemet áltattam azzal az illúzióval, hogy majd épp az Atlanti-óceán fölött fogom megírni hátralévő drámai műveimet. Kijegyzetelni hoztam magammal Nizsinszki naplóját, ezt a svájci idegszanatóriumban, az első világháború végén írott és sűrű könnyekkel öntözött evangéliumát, amelyben arról a megváltó kísérletéről számol be, hogy táncaival ő kivezeti Európa fiatalságát – kortársait – négy év után a lövészárokból. Álom volt ez persze, amelyet kényszerzubbonyban, székéhez kötözve álmodott a Tánc Istene, véget nem érő pörben az őt naplóírásra szorító Istennel és naplóira vadászó, szűk látókörű magyar családjával (Márkus Emília, Párdány Oszkár, Pulszky Romola stb.).

Ennek a naplónak végéhez fűzi hozzá a kiadó (Grill Károly, Budapest, év nélkül) Paul Claudel emlékezéseit Nizsinszkire. A karizmatikus táncos ihlető erejét mutatja az is, hogy Claudel – aki hosszú éveket töltött Brazíliában (Franciaország nagyköveteként úszta meg itt az első világháborút) – a legszebb leírást Rio de Janeiróról épp ebben az utószóban, Nizsinszkiről való emlékeit felidézve írja.

Már a leszállni készülő repülőgép ablakából kezdtem ellenőrizni a poétai guida pontosságát.

Tökéletes!

„A sok város közül, melyet ismerek, Rio de Janeiro az egyetlen, amelynek nem sikerült magától távol tartani a természetet. Itt minden összekeveredik a tengerrel, a hegységgel, a szűzi erdővel, amely minden oldalról körülveszi kertjeinket, elszórja mangó gyümölcsét és pálmáit a házak között, tiszta vizével nyomon követi a sugárutak vonalát, s a maga fűszeres növényeit és páfrányait előre küldi egészen a néger mosókonyhák roskatag kerítéséig… És mindenütt, a szállodák teraszain vagy a szalonok ablakában, elég, ha az ember csak felemeli a fejét, és máris meglátja a legkülönfélébb hegycsúcsokat és a Floresta sötét leplének bizarr ráncait, Tijucát, Gaveát, Campo dos Antest, Corcodovadót és XVI. Lajos profilját. Hátunk mögött mintha mindig ott élne valami hatalmas, fekete, üde és ragyogó őserdő, s elég egy ugrás ahhoz, hogy légkörébe jusson az ember.”

 

*

 

Claudel írásaiból a továbbiakban bevallatlanul is kitetszik, hogy számára ez a város, amely körül rátörni készen lapul az őserdő, akkor nyert értelmet, amikor megismerkedett Nizsinszkivel.

Tigris-Nizsinszki lett Claudel számára Rio de Janeiro metaforája. Együtt írva róluk, egyetlen élményben olvadnak össze. Szinte egymás tükörképei. Amikor az őserdei tisztáson (ott ütötték fel a színpadot) meglátja Nizsinszkit, panteisztikus eksztázisba esik. Egyszerre zúgatja orgonája minden regiszterét: az állatit, a kozmikust, a Vox Coelestist.

„Lába szinte teljesen elhagyta a földet, azt az elszakadást ábrázolta, amit helyesen úgy lehetne kifejezni, hogy a súly nyomasztó terhe fölött aratott győzelmet.

Így birtokolta a szellem a testet, s így használta fel a lélek az állatit… Emelkedj fel, te nagy madár újra és újra és még egyszer, a végső leszámolás nagy találkozójára! Aztán visszazuhan, mint egy trónjáról letaszított király, hogy újból felemelkedjék, mint egy sas vagy az íjáról önmagától elpattant nyílvessző. A lélek hordozza itt egy pillanatra a testet és ruháján lánggá lesz, az anyag áttetszővé válva szinte eltűnik. Átszáguld a színen, mint a villám, s alighogy elfordul, máris visszatér felénk, mint az istennyila. Egy nagy emberi lény végső lírája ez, ami úgy jelenik meg esetlen néger dobogásunk közepette, mint az Isten.”

Tigris-Nizsinszki megjelenik a nagyköveti rezidencián is.

„Nizsinszki… nálam ebédelt a követségen, és így közelről is láthattam. Járása olyan volt, mint egy tigrisé. Nem egyik állásból a másikba vitte át ezt a lusta terhét, hanem valami elasztikus kapcsolata van a súllyal, mint a sasnak a levegővel, ez az egész izmokból s idegekből való szervezet, ez a test, amely nem fatörzs vagy szobor, hanem a mozgás és mindenre képes erő szerve.”

A dél-amerikai partokon, ahol a tépett körvonal és a leszakadt sziklaszigetecskék őrzik a nyomát a teremtés második napjának (őskontinensek szakadtak itt széjjel), a buja vegetációban és embertenyészetben létezésünk nyomorúsága fenyegetőbben les ránk a tigrisszemű éjszakánál. A svájci naplóját író Nizsinszkiben szikra sincs abból a tűzből, amit Claudel még nem is olyan régen Rióban látott benne. 1919. február 27-én Nizsinszki így zárja naplóját Sankt Moritzban:

„Egyszerű ember vagyok, aki sokat szenved. Azt hiszem, többet szenvedtem, mint Krisztus… Ember vagyok és nem állat… Szeretni akarok. Szeretet vagyok – és nem kegyetlenség. Nem vagyok vérszomjas állat.”

Mintha Claudellel vitatkoznék.

Ülök az óceánum partján. Olvasom a svájci napló sűrű könnyekkel öntözött lapjait, és úgy érzem: otthon vagyok ebben a karneváljairól elhíresült városban.

Nem, nem vagyok turista. Hál’ istennek. És hála Nizsinszkinek.