Felszabadulás

Mitől olyan izgalmas hős és drámahős ma is Nizsinszki? Lengyel Menyhért – páratlan érzékenységével igazi drámai sorsokra – már Nizsinszki életében darabot írt róla. Délutánonként Nizsinszkiéknél teázott, és megírta őket. Egy vérbeli comédie brillante az övé: hogyan csábítja el a kis Pulszky Romola Nizsinszkit, ezt a nők számára fából faragott királyfit – nagyoperettbe beillő díszletek között – egy luxus óceánjárón, Dél Keresztje alatt? Van benne – Romola számára persze – matróz nadrágszerep, ami éppoly fontos eleme a csábításnak, mint szokott lenni a Shakespeare-vígjátékokban.

Angliában nemrég megjelent Nizsinszki mint egy új balettjáték hőse. Amerikában nagyszabású – bár nem túlságosan sikeres – filmet forgattak róla minapában.

Lassan száz éve lesz, hogy táncolt, alig pár évig volt színpadon, és nem felejtődik el. Minden új nemzedék újra fölfedezi.

Nizsinszki végzetterhes géniusza a mellékalakokat is úgy besugározta, hogy azok is színpadképes hősökként tűnnek fel. Gyagilevről is írtak már darabot, játszották sokfelé, Csincsilla úr címen. Múltkor Széki Jánostól hallottam, hogy ő Romoláról készül írni, s bizonyos, hogy strindbergi drámát vagy Shaw-i vígjátékot ígér egy olyan fiatalasszony, aki ágyába visz egy Ifjú Istent és ezzel pokolra taszítja…

Engem a Naplók Nizsinszkije érdekel. Az első világháború utolsó esztendeiben Niszinszki egy svájci szanatórium ápoltja. A Nietzsche és Tolsztoj közt gyötrődő Nizsinszki-az-Isten, most jut el oda, hogy Krisztusként meg akarja váltani az emberiséget – a tánc hatalmával, valami soha-soha nem látott koreográfiával akarja kivezetni a háborúból kortársait, a fiatalokat… És épp ez a megváltó hite lesz a perdöntő szimptóma: bolond!

A lehetetlent-nem-bírjuk-lebírni tragédiája az övé, amitől azokban az években Ady is annyira szenvedett. A legnagyobb táncos kényszerzubbonyban. Ez olyasmi, mint Beethoven süketsége.

És érdekelne még a Budapesten szenvedő Niszinszki is, aki a világtól elzárva élt Márkus Emília hűvösvölgyi villájában, mint egy rabságba ejtett öregedő vadállat. Néha mutogatják. Egy Megváltó, akit 33 éves korában keresztre feszítenek, de utána az Atya elmulasztotta mennybe vinni. (Pedig Niszinszki a levitáció fenoménje volt. A tánc extázisában megszűntek számára Newton törvényei.) A földön önmagát túlélő isteni személy, elpohosodva, megkopaszodva, néha azért bemutatja, hogy tud mennybe szállni egy arasznyit.

Hányszor elképzeltem – s dialógusvázlatokba végigjegyzeteltem – Nizsinszki találkozását orosz katonákkal 1944 karácsonyán. Hogy menekülve bolyong a senki földjén, mint egykor a svájci tél havában… Vagy akár az elsőre felszabadított lipótmezei tébolyda környékén, az onnét kiszóródó többi ápolttal találkozik… S hogy a Márkus-villa padlásán fegyvert kereső oroszok találják meg eldugott cirill betűs naplóját. Hogy az orosz járőrnek Petruskát meséli és táncolja a hóban. Igen, hogy harminc év után megint táncol…

 

*

 

Szeptemberben a kórházba bejött hozzám egy tévédramaturg. Színház Pesten nincs számomra, rég megtanultam. Felolvasom hát neki ezt a félig kész jelenetet. Hátha kedvet kap hozzá a televízió.

Nem kap kedvet. – Túl russzofil – s elhúzza a száját.

Kiszököm a kórházból taxin, mert korrektúra vár az ÉS-nél, és a korrektúra nem vár. A szerkesztő szobájában egy ismerősnek tetsző ismeretlen költő tárja ölelésre karját; Amerikából jött, én kisdiák korában láttam utoljára, azóta csak verseit olvashattam emigráns magyar lapokban: Baránszky László. Most jelent meg a Magvetőnél a verseskötete. Végre itthon. A kötet címe (visszafogottan is a mindent kifejező): Zarándoklat.

A Nizsinszki-jegyzeteimmel borított kórházi ágyban aztán boldogan olvasom ezeket az oly messzi földről datált magyar verseket. Még azokat is értem, melyeket én már nem értek, mert csak a fiatalok értik igazán. S a szememnek is alig akarok hinni, amikor rányitok egy versre: Nizsinszki táncol 1945.

Széttéphetem most már a magam papírjait. A jelenet, amelyet a tervezett drámám megközelítéséül megírni próbálgattam, lám itt van készen, a maga lírai sűrítettségében. S közben ujjongok, mert elfog az az evidenciaérzés – mint Lobacsevszkijt, ha Bolyairól hall, vagy Bolyait, ha Lobacsevszkijről hall –, hogy most már biztos, hogy jó úton járok, mert nem lehet többé esetlegesnek tekinteni egy koncepciót, ha a föld másik felén ugyanazt ugyanakkor más is végiggondolja. S épp egy kivételes, kiváló szellem. Ez írja:

 

nevét se hallotta életében az az üzbég és alighanem nem rá emlékezett a kijevi diák s a többiek a Kurszk környékéről valók ha egyszer láttak balettet még a háború előtt de hogy meglepte őket az orosz beszéd megittak rögtön minden megihatót a találkozás örömére és persze elhitték neki már hogy ne hitték volna hogy ő az aki s lassan illendően járni kezdték Nizsinszky lebiggyedő szájából meg előbukkant a mosoly szeme mögé fölhúzódott a második szem s belépett a körbe Nizsinszky táncolt

 

A hűvösvölgyi villáról szól Báránszky verse is. Vajon ő honnan merítette az élményt? A negyvenes évek legelején, diákdrámaíró koromban én szorongva néztem ezt a villát a kerítésen át. Nagynénémék a szomszédban laktak. Vasárnapi ebédre, ha hozzájuk voltam hivatalos, a délutáni sétán Génó bácsi, feltűnést kerülve, diszkréten bökött arrafelé: „Ott él Nizsinszki, nem beszél…”

Bizony, ennek a lengyel és orosz anyanyelvébe bezárt, és szomorú katatóniájába hermetikusan bezárkózott Megváltónak csakugyan felszabadulás lehetett az a csalóka felszabadulás 1944–45 telén… Ezt a dionysosi pillanatot mondja el a vers.

Ezt szerettem volna én is megírni…

Marad Sankt Moritz, a megváltás kísérlete. A Naplók Nizsinszkije.