Ki írta?

Mohács óta, a „szép piros vértől iszamos” föld hátán alig tudtunk megállni, megkapaszkodni. Táncolni?

Ady metaforájával: a Cethal hátán vagyunk. A borzasztó Cethal hátán táncolunk.

Pedig ott született a magyar színház is, a merülő szigeten, Shakespeare születése idején, shakespeare-i lélegzetvétellel, amely aztán hamar torkunkra forrott.

Ámde az indulás, a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló Comoedia csakugyan shakespeare-i volt, ezt a világirodalmi valőrök iránt nagy érzékenységet eláruló Kertbeny Károly sem győzte hangoztatni.

Eköré írtam egy drámát, hogy körbejátszva, négyszáz év múltán színpadra kerülhessen. Ennek az ősdráma-hordozórakétának lett a címe: Színház a Cethal hátán.

Az Ady-versnek hála, azt hiszem, kifejező volt ez a drámacím a Mohács utáni magyar drámáról, kifejező még azok számára is, akik nem ismerték az Ady-verset.

A Balassi Menyhárt árultatásáról szóló Comoediát befoglaltam a darabom második felébe. Egyetlen szó megváltoztatása, kihagyása, betoldása nélkül. A megszólaló ős-darab érthetőségét, hatékonyságát az a drámai szituáció biztosította, ahová a játék első felében sikerült a hordozó-dráma cselekményét felcsigáznom.

Bornemisza Pétert tettem meg benne a névtelenül fennmaradt Balassi-Comoedia szerzőjének. Eléggé önkényesen. (Bár némely filológiai vélelem azért szolgált alapul hozzá.)

Kardos Tibor, akinek a lakásán először felolvastam ezt az évtizedeken át tervezett, melengetett, megdolgozott, agyongyúrt, formát kereső dráma-a-drámában kompozíciómat (annak, akinek a reneszánsz magyar dráma iránti szerelme nem a filológusok aggályoskodásával, hanem a legnagyobb rendezők képzelőerejével párosult), fejét csóválta, de áldását adta arra a drámaírói licenciámra, hogy Bornemisza Pétert léptettem föl az anonim Comoedia-töredék szerzőjeként.

Az Ős-Balassi-Comoedia utolsó – levegőben maradó – mondatáról, mely mint egy elszakadt film kockája ki- és belemerevítődik a tudatba, Kardossal sokat beszélgettünk. „Az kamora széket mentünk inkább bizgatják, antul inkább büdösb. A ti dolgotok szintolyan.” S ezzel van vége a komédiának. Seggbe rúgás ez a finálé, egy odaszellentés – mint adekvát válasz a kérdésre, hogy „mi történt Mohács után?” Kardos Tiborban még ez az ordenáré mondat is édes itáliai nosztalgiákat ébresztett.

– „Talán a camerinói mocsarakra utal” – mondogatta ábrándos tekintettel eletimologizálva.

Tudtuk, hogy ez a mondat: kulcsmondat. S talányos, mint Madáchnál az „ember küzdj”.

Lehetne akár egy Weöres Sándor-dráma befejezése is.

Most, Szepesi Attila egyik naplójegyzetében (Hitel, 1990. 17. szám) megtaláltam a hozzá való kulcslyukat. Bornemisza Pétert idéz, egy szinte minden ízében egybehangzó mondatot tőle:

„Az ganéjt és undok szart míg nem mozgatod, nem annyira büdös, mihelyt megmozdítod, onnan a bennvaló büdösség felindul.”

Mondhatnánk: ez a reterát-szag vezetheti el a jószamatú filológiát a Balassi-Comoedia zseniális szerzőjéhez, fellebbentve ennek inkognitóját…