Hová ment Margit ebédelni?

„A múlt csütörtökön nagyon éhes voltam és ebédidőben beállítottam egy kollégához” – így kezdi mesélni megaláztatása történetét a páholynyitogató nő a Római Karneválban. Világos, hogy a kolléga jól menő színész vagy színésznő lehetett. De mivel épp társaság volt náluk, az előszoba küszöbéről elküldték Margitot. „Bocsáss meg, drágám, vendégeink vannak.”

Ez az emlék gyötri, olyannyira, hogy éhségsztrájkba kezd. Bűnhődjék az a kutya gyomor…

Virginia fordítja a darabot, itt megakad, azt mondja, hogy angolban nem használható – ilyen esetben – a „kolléga”. Egyetemi tanárok egymásnak mondhatják, színészek nem. Tessék nevet adni annak a kollégának. „Elmentem Péterhez vagy Paulette-hez” – mindegy.

– Nem mindegy – replikázom. – A dráma elején, ha elhangzik egy név, ez feleslegesen betáplálódik a néző emlékezetébe, mert nem lehet tudni, hogy nem tér-e vissza az a Péter vagy Paulette a darab folyamán. Még várja is, hogy megint felbukkanjon.

– Akkor hát mondja Margit azt, hogy milyen utcába ment ebédelni. Ezt lehet fordítani.

– Minden felesleges konkretizálást kerülök. Nem illik a darab stílusához. Elmentem ebédelni a Népköztársaság útra? Rémes. Az Ajtósi Dürer vagy a Gorkij fasorba? Még rémesebb. Tündérjátékom öt perccel a kezdés után irányt venne a dokumentumdráma felé.

– Vagy keresztnév vagy utcanév! Különben Margit nem mehet el ebédelni.

S akkor eszembe jutott egy budapesti tér neve. Pár napig hívták csak így – örökre elfeledhetetlenül. Egy történelmi pillanat felszabadult nevetése volt ebben a névben. Nem is kell magyarázni, kicsendül belőle.

Én se magyarázom.

– Mondja hát Margit azt, hogy múlt csütörtökön elmentem ebédelni a Csizma térre.

– Boot Square? ez igen, ez nagyon jól hangzik. Ott árulták a csizmát valamikor?

– Ott.

– Gondoltam. És olyan jó közép-európai hangzása is van. Mitől?

– Bronzcsizmát árultak. Márvány piedesztálon egy pár óriási bronzcsizmát…