Kettős állampolgárságom

 

Bent a színházban a Két úr szolgáját játsszák. A halhatatlan előadás negyvenöt éve van műsoron a milánói Teatro Piccolóban. Már második Arlecchino-színészét nyüvi. S valamilyen stúdiómagányban bizonyára gyakorlatozik egy fiatal, aki majd átveszi az örökséget. Aki ezt csinálta, csinálja, és majd csinálni fogja: olyan szentje az olasz színháznak, mint a tibetieknek a Dalai lámájuk.

Láttam én is A két úr szolgáját, a jelenlegi Arlecchinóval (Feruccio Solerivel). Olyan emlék, hogy ha az agóniámba beleszőhetem, boldogan fogok meghalni, fel-felkacagva.

Addig is, szívesen megnézném még egyszer.

De már az egész város ott tolong az Adelaida Ristoriról (az olasz Jászai Mari, Cividale szülötte) elnevezett színház előtt. Zsebre dugom a laissez-passer tiszteletbelépőt. Ennek a cividálei tizenegyezernek mégiscsak több jussa van Arlecchinóhoz, mint nekem. Arlecchino az övék. Én egy műélvező turista vagyok. „Üvegen át” gyönyörködöm Arlecchino kecses és fergeteges mozgásában. És nem az idegeimben élem, sajna.

A legszomorúbb magyar tragédiámban benne van, mégis, beleidéztem. A Tüzet viszeknek szegény Soós Imre sorsát élő fiatal hőse utolsó estéjén egyszerre készül A két úr szolgája szerepére és a halálra. Arlecchino szövegét s mozdulatait magában memorizálva locsolja benzinnel a padlásszobát.

Bubik István úgy játszotta két húron ezt a szólószonátát, hogy felfakadt Arlecchino ősi pokolkirályi jellege. (Hellenkönig.) Démoni volt. Arlecchinója magyarázat volt rá, miért oly halandók a magyar színészek. S úgy általában: mi magyarok…

Úgy érzem, e jelenet komponálásával jutottam el oda, hogy számomra a tragédia műfaja élő volt s nem halott (ahogy G. Steiner deklarálta) a XX. században.

Áttörhetnék most a színház kapujában tolongó tömegen. „Anch’io sono autore!”

Csendesen eloldalgok. S Cividale belvárosának kanyargós utcáit járva magamban mormolom Arlecchino tirádáit. Én is.